Nógrád, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-19 / 246. szám

Művészetünk és Európa SZÓFEJTÖ, vagy értelmező szótáraink — rn^lepő módon — alig adnak támpontot ar­ra vonatkozólag, hogy az európaiság mikor is vált irányadó fogalommá nyelvhasznála­tunkban. Mintha bizony a felvilágosodás (Csokonai), s a reformkor (Kossuth) igazí­totta volna kultúránkat, gondolkodásunkat, eszmevilágunkat Európához. Pedig jóval az­előtt, hogy Batsányi Párizsra —, tehát a polgárosodó Európára — irányította volna vi­gyázó szemünket, megfogalmazódott 1610- ben, latinul, s hozzá külföldön, Szenei Mol- nár Albert tollával az egyedi nemzettudatok­ra épülő európaiság normateremtő gondolata, az új magyar nyelvtan előszavában: „Mivel úgyszólván valamennyi európai nemzet nyel­vét nemcsak különb-különb könyvekben műve­lik és ékesítik, hanem a sok nyelv kedve­lőinek kedvéért nyelvtani szabályokba is foglalják, úgy tetszett a felséges és hatalmas Móric fejedelmes úrnak, Hessen tartományi grófjának stb„ az én kegyes uramnak és Maecenasomnak. hogy a magyart sfem sza­bad elhanyagolni”. Közismert, hogy századunk magyar prog­ressziója nem kevésbé európai távlatokban gondolkodott: a Nyugat című folyóirat, Ady, Babits, Móricz útja bizonyította ezt; József Attila is az európaiság megtisztító fogalmá­ra hivatkozott, amikor a fasizmustól szeny- nvezett világban Thomas Mannt mint „fehé­rek közt egy európait” üdvözölte 1937'ben. Helsinki, 1975 programja csak visszaiga­zolta, amit a magyar kultúrában 1957-től fo­kozatosan és folyamatosan sikerült érvénye­sítenünk: a világhoz mérni teljesítményein­ket. Megmutatni idehaza mindazt, amit Eu­rópa (és Kanada és az Észak-amerikai Egyesült Államok) érdemeset alkotott, és cserében hírt adni saját értékeinkről. Óriási hagyományai vannak nálunk a mű­fordítás-irodalomnak; saját literatúránk meg­erősödését is szolgálták a külföldi hatások. Helsinki mérlege a mi szemszögünkből ok­vetlenül kedvező. Szinte közhely már, hogy egyes nyugati szerzők magyar kiadásainak példányszáma olykor jócskán meghaladja az eredetit. Nemigen mondhatnánk olyan írót, költőt, művet, akinek vagy amelynek nem­zetközi hír jutott osztályrészül, s magyarul egyáltalán nem olvasható. Nagyvilág r*mú folyóiratunk immár több évtizede tudósát a legfrissebb irodalmi újdonságokról. A viszo­nosság esélyeit alighanem két nagy nyelv- területen ítélhetjük a legkedvezőbbnek: az oroszon s a francián. Eddig is a Szovjetunió­ban számíthatott irodalmunk a legnagyobb külföldi nyilvánosságra, s újabban a francia kapcsolatok is ugrásszerű fejlődést mutatnak. Keveset beszélünk Helsinki szellemének egy olyan ösztönző mozzanatáról, amely a szocialista országok, jobb, alaposabb, hite­lesebb megismerésének folyamatát segíti. Ar­ról, hogy a Szovjet Irodalom című folyóirat révén immár az egyes szovjet köztársasagok irodaimának újdonságai is hozzáférhetőkké ▼álnak a számunkra. Vagy arról, bogy olyasa életművek gyarapodásának a bemutatása, mint példáui a cseh Vladimir Páráié, a saját jelenünk és közelmúltunk birtokbavé­teléhez is hasznos, izgalmas viszonyítási lehetőség. Szí n h ázm ű v észé tünk 1973 elején — már az enyhülés Helsinki felé mutató folyamatában — tisztázó szakmai viták során keresett iga­zodási pontokat Európában. Ilyen volt az an­gol Királyi Shakespeare Társulat magyaror­szági vendégjátéka, Peter Brook bemutatko­zása, mely a korszerű formanyelv, kifejezés- mód, játékstílus dolgában igen fontos tanul­ságokkal szolgált, de ilyen volt a szovjet színházi élet számos — hazánkban vagy a működés eredeti színhelyén megismert — teljesítménye, s köztük Tovsztonogov, s mások vendégrendezései nálunk. Európa „léckéjét” a hetvenes évek közepét® olykor már ígéretesen „mondták föl” társulataink; Kaposvár, a budapesti Katona József Szín­ház, az Állami Bábszínház, a Győri Balett számos előadása, a Várszínház által kül­földre vitt Csíksomlyói passió bizonyította: csökkentek valamelyest a világhoz, Euró­pához mérendő hátrányaink, s tán egynémely mozzanatban az élvonalban tudhatjuk ma­gunkat. Most újabb vita van éledőben, s nem lehet meglepő, hogy a mérték változatlan: Európa, a világ. Filmjeink jó híre a felszabadulás után alapozódott meg igazán, s az ötvenes évek közepétől vívták ki maguknak azt a rangot, amelyet mindmáig sikerült megőrizniük. Mégis: aligha véletlen, hogy a Helsinkit kö­vető időszakban eddig sosem tapasztalt szak­mai és közönségsiker övezte legjobb filmese­inket világszerte: Szabó Istvánt, Rofusz Fe­rencet, Gothárt, Erdősst — a névsor folytat­ható. Bárcsak maga a folyamat sem szakad­na meg most, amikor filmművészetünk al­kotói feltételei — gazdasági okokból — rosz- szabbodtak, s egy nemzedékváltás stiláris, tartalmi útkereséseivel is számolnunk kell. A zene művészei szinte mindenütt és min­denkor a „határok feletti” megértés, a nem­zetközi együttműködés, kölcsönös megis­merkedés eszméjét képviselték. Helsinki gon­dolata tehát igazán az övék. El is mondhat­juk: Helsinkiben megegyező országokból szá­mos művészt fogadtunk, s tőlünk is számo­sán mutatkoztak be külföldön. A magyar zeneszerzés tekintélyét növelték zeneműkia­dónk sikeres erőfeszítései Angliában, s má­sutt; hanglemezeink egyre-mésra gyűjtik a rangosnál rangosabb díjakat Párizsban. Fo­galommá vált már a világban, a kortárs ze­nei rendezvényéken az Üj Zenei Stúdió, mesterré érő fiatalok e csoportja, mint aho­gyan Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Jandó Jenő — bravúros pianistáink művészete is kelendő „exportcikké” vált. Zenei versenye­inkre nem kevésbé özönlőnek a világ minden tájáról a magukat megtisztelve érző fiatal tehetségek. S a képzőművészet ser» létezhet másképp, csak nemzetközi kooird i r>á ta - rendszerben. Eu­rópa eredményeit sem mostanában kelllett bemutatni élvonalbe fi művészeinknek, hiszen Európai Iskola néven szerveződött alkot« közösség nálunk a negyvenes évek végén. Oslói, firenzei megmérettetés nélkül Sze­métül y Imre grafikai életműve sem gyarapod­hatnék azon a szinten, amilyennek ismerjük, Szántó Piroska festészete is teljesebb, hogy az angol Baconnak hús esendőségét” kifejező munkáival találkozhatott. S, az irigylésre méltóan szép duisiburgi múzeum is gazdago­dott, amikor 1976-ban két olyan szobrászunk­tól állíthatott ki, múlt as emberiségért szo­rongó, az ember esélyest aggódva féltő Saár Erzsébet és VStt TSbcs“ Rúna mfnsésaeti von­zását is gyarapította Varga Imre .szobrainak ottan eitw 4 yezese. Adunk is és Kapónk is eb­ben a művészeti koksäetoatasbesn. Konter. Q. István érdekesen szólt erről egy interjúban: „többször jártam Párizsban. Qlasaorszáfí>an, összejöttem francia festőkkel, és érdekes, mi több, figyelemvé méltó, hogy irigyelnek bennünket. Azt mondják, a mi festészetünk háttere, -hinterlandja- népi etedetű, amely szocialista tartalmú mindemképpen. Náluk pedig már nincs, vagy még nincs ez, és ők úgy vélik, hogy az európai piktora jövője valahol errefelé, min álunk, KeJet-Európában dől el”. Szép és jóleső gondolat. MIND A M E1J.KTT bennünket ama katéter Helsinki számvetése, az október folyamán hazánkban tanácskozó nemzetközi kulturális fórum, hogy helyünket és feladatainkat újra és újra meghatározzuk, mégpedig valós tel­jesítmények alapján. József Attila útmutatá­sa szerint: a „mindenséggel” mérve magun­kat; Európához, a világhoz viszonyítva. Kőháti Zsolt Szkíták aranya A leninarádi Ermitázs vendégkiállítása Valóságos zarándokhely ezekben a napokban a buda­pesti Szépművészeti Múzeum, ahol a leningrádi Ermitázs Szkíták aranya című vendég­kiállítása látható, amelyet a szovjet kultúra napjai alkal­mából nyitottak meg. A ki­állítást a magyar—szovjet kul­turális egyezmény keretében a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, a Művelődési Mi­nisztérium és a Szépművésze­ti Múzeum szervezte. B. B. Piotrovszkij professzor, az Er­mitázs igazgatója a Pesti Vi­gadóban rendezett sajtótá­jékoztatón szólott e világvi­szonylatban páratlan kincs- gyűjteményről, amelynek alap­jai Nagy Péfer és II. Katalin idején teremtődtek meg, s az­óta is folyamatosan gazdago­dik. A Néva-parti Téli Palota, az Ermitázs „Aranyszobájá­ban” a szkíták kincse meg­különböztetett helyet foglal el. Az antik ötvösművészet, a toreutdka köréből, amelyet gyakran „görög—szkíta” mű­vészetnek neveznek, az Ermi- mitázs rendelkezik a világon a leggazdagabb gyűjtemény- nyeL A királyi szkíták nemesfém tárgyai, a szkíta fejedelmi kincsek, amelyek a szkíta arisztokrácia tagjainak meg­rendelésére készültek görög és szkíta mesterek műhelyei­ben, s többi között erőtelje­sen magukon viselik az antik görög, valamint a két folyam­közi műveltség hatását is, ter­mészetesen csak egy részét je­lenőik a szkíta műveltségnek és művészetnek, igaz, hogy éppen a szkíta örökség klasz- szikns értékét képviselik. Ma­ga az örökség ennél jóval tá- gabban értelmezendő s föld­rajzilag is kiterjedtebb, hi­szen áthatotta az időszámítás előtti évezredben Eurázsia népeit. Sőt, áttételeken ke­resztül még a későbbi korok­ban is tovább öröklődött egé­szen az ooogur magyarokig. Arról nem is beszélve, hogy az európai művelődés szer­ves részét jelentő Bibliában többször is szó esik, vagy ntetóás történik olyan törté­nelmi eseményekre, amelyek a szkíta korra utalnak. Ilye­nek például Gőg és Magóg ezekiéli látomása, vagy még inkább Jeremiás próféta köny­ve, amely a szkíta betörést írja le. jPorró fazekat látok én, éspedig a szája észak felöl van—”, A Gőg-történet pél­dául olyan formában is to­vább él, hogy a középkori Eu­rópa Góg és Magóg népeként emlegetett minden kelettől be­törő népet a szkítáktól a hunokig és a magyarokig. A legenda fölbukkan az Újszö­vetségben, János jelenéseiben s a későbbiekben a romanti­kus magyar történetszemlélet­ben is ott volt. Lásd: szity­tyák. A szkíták mély nyomot hagytak az emberiség történe­tében, hatásuk tovább élt Eurázsia határtalan sztyeppé­in, nyomaik mindenütt meg­találhatók az Altájtól, a Tá­vol-Kelettől a Közel-Keletig és Közép-Európáig (a Magyar Nemzeti Múteum két „arany- szarvasa” szkíta művekre em­lékeztetnek, Magyarországon szkíta típusú zablák kerültek elő). Sokat kiderített a kuta­tás arról, hogy a Fekete-ten­ger északi vidékén élő szkí­ták kapcsolata milyen volt például az ókori Kelet nagy államaival, köztük az urartui- val, milyen szerepet játszot­tak Asszíria bukásában, ho­gyan jutottak el Egyiptom ha­táráig, i. e. 514 körül hogyan verték meg a perzsa biroda­lom urát, Dareioszt, és így tovább. Hérodotosz az időszá­mítás előtti ötödik században maga is járt Szkítiában s részletes leírást hagyott ró­la. Mégis, sok mindent nem tudunk még az ókor e jelentős népéről, eredetükről, etnikai összetételükről. Tisztázatlan a kapcsolatuk legközelebbi nyugati szomszédaikkal, az északi trák törzsekkel is. Maga Hérodotosz is többféle szkítákat emleget. köztük szántóvetőket, földművelő­ket, „hellén-szkítákat” s kü­lön a legfontosabb nomád törzseket amelyeket a mai szakirodalom ki­rályi szkítákként, ismer. A szkíták az újabb kutatások szerint is különféle népek vol­tak, jóllehet a hatalmas te­rületeket elfoglaló népcsopor­tok kultúrájuk és nyelvük ré­vén rokonságban voltak egy­mással, az észak-iráni nyelv- csoporthoz tartoztak. Egyko­ri lakóhelyüket, a Fekete-ten­ger északi tájait a későbbiek­ben is Szkítiának nevezték, jóllehet már más népek lak­ták. A szkíta fejedelemség megalakulását egyes kutatók az L e. VI. századra, mások az i. e. TV. századra. Ateasz fejedelem birodalmának ide­jére teszik. Dte van olyan né­zet is, amely szerint ez csak az i. e. HL és IL század kö­zött ment végbe, amikor a szkíták fennhatósága már csak a Krímre és a Dnyeper alsó folyásának vidékére ter­jedt ki. E fejedelemség fővá­rosa volt Szkíta-Neapolisz a Krímben, a mai Szimferopol mellett. Mindenesetre az idő­számítás utáni III. században már végképp eltűntek a szkí­ták, helyükét a szarmaták és más népek foglalták el. Csak kurgánjaik, halomsírjaik áll­nak a mérhetetlen sztyeppé­kén, amelyek annyiszor meg­illették az írókat, költőket a későbbi századok során, köz­tük Csehovot, Bunyint. Az Ermitázs vendégki áHítáJ sa széles spektrumban mutat­ja be a szkita művészet em­lékeit. Hírt ad a Kaukázus késő bronzkori és korai vas­kori népeinek kultúrájáról, a korai vagy archaikus (i. e. VII—VI. század), a középső vagy klasszikus (i. e. V—IV. század) és a késő (i. e. IV. század vége—III. század el­ső fele) szkíta kor művésze­téről, továbbá a szakák kul­túrájáról (I. Péter szibériai gyűjteménye), a szaka törzs helyé az Altáj nyugati ré­szén terült el, a szkíta világ szemszögéből ez a nomád vi­lág középpontjának számított. A továbbiakban az altáji törzsek kultúrájának i. e. VI—IV. szá­zadi emlékeit, Dél-Szibéria kultúrájának reprezentáns leletanyagát (tagár kultúra) tanulmányozhatjuk az i. e. VII—III. századból. Végül a szarmata törzsek kincseivel ismerkedhetünk meg az i. e. II. századtól az i. sz. II. szá­zadig. A szarmata kultúra vi­rágkora a Fekete-tenger észa­ki partvidékén az i. e. II. és I. századra esik. A kiállítás méreteinek nagy­sága, a bemutatott emle'C anyag impozáns gazdagsága és sokrétűsége ellenére is jál ía- golt, kitűnően áttekinthető. Különösen a klasszikus szkí­ta kor arany- és ezüstkincsei káprázatosak. Ezek az antik művészetnek olyan remekmű­vei, amelyek egyedülállóak nemcsak a szkíta régiségben, hanem az antik kultúrában is. A maga nemében párat­lan., klasszikus példánynak számít az a szarvas alakú pajzsdísz, amely a szkíta ál­latstílus kiemelkedő szépségű darabja az i. e. VII—VI. szá­zad fordulójából, a Kubán vi­déki Kosztromszkaja kur- gánból került elő. Dé hason­lóan világhírű kincs á szóló* hai halomsírból származó aranyfésű, szkíta megrende­lésre készült görög munka az l e. IV. századból, s a külön­böző edények, tükrök, nyak- ék®!: egész sora, hogy csata néhány példát említsünk. Nem véletlen, hogy ezek a kincsek knwvták a világ ámu­latát. Szívesen emlékeztetünk még arra, hogy a Helikon Kiadó gondozásában éppen mostaná­ban jelent meg I. B. Brasinsz- kij Szkíta kincsek nyomában című kitűnő könyve a kirá­lyi szkíták koráról. A könyvé- stetüeg is kiemelkedő szép­ségű album gazdag képanya­gában olyan alkotásokkal is találkozunk, amelyek a Szkí­ták aranya című budapesti vendégkiállításon megtekint­hetők. Tóth Elemér A nyánk temetése előtt még mindannyiunk­nak megvolt a dolga. Öcsém a rokonsággal, apám az étellel foglalkozott, én a szertartás körüli hercehur­cát intéztem. Aztán min­dennek vége szakadt, ami­kor az utolsó ángyikámk is elbúcsúzott. Ml, hárman ott ültünk a vacsora romjai mellett. A fekete szalagos gyertya csonkig égett, csak • kanócból szállt föl halvány Éüstcák. Magunk elé, vagy csak az ételmaradékot bámultuk. A késő délutánban árnyékunk megnyúlt, a kemence falán összeért. A kemencepadkán régen annyit gucorogtunk anyánk mesebeli szavait hall­gatva. Mintha őt vártuk volna most is, hogy szedje le az asztalt, hogy a sürgölődés közben százszor is megkér­dezze: „Ízlett-e fiam?”. Mintha csak a köténye su­hogását vártok volna, ül­tünk az asztalnál, szótlanul, mint a becsapott gyerekek. Lopva apám szemébe néz­tem. Máskor huncutság fész­kelt barna pillantásában, szerette anyánkat ugratni, s velünk, hogy felnőttünk sok­szor évődött. Most üresen, pöteten nézett az asztal alá. — BeúgyagjwÉ anpáDh! Biz­tos! — mondtam neki leg­utóbb, amikor kórházból ki­jövet az állomásra értünk. — Remélőm — bólintott, aztán nagysokára hozzátet­te. — Ha van isten, hát möghallgat. — Az orvosak bíznak a felgyógyulásában — motyog­tam, és bátorítólag megszo­rítottam csontos karját. — Eh, az orvosok — le­gyintett. — Az embör meg­érzi a végit. Csak isten se­gíthet, hát most az egyszőr tögyön neköm is valamit! Sose beszélt róla, de igaz keresztyén módjára élte az életét. Fiatalabb korában csak az év végi hálaadásokon vett részt, cselédként nem maradt máskor ideje, de az­tán hogy teltek fölötte az évek, egyre sűrűbben, sáto­ros ünnepekkor is eljárt a templomba. Ahogy én őt is­mertem, a tízparancsolatot tisztességgel betartotta, a szentségből is kivette a ré­szét. De ami számomra és környezetében is tiszteletet parancsolt, az az embersége volt, mely nem mérhető sem­miféle írott vagy íratlan tör­vénnyel. Tiszta volt, mint a hegyikristály, s a nehéz időkben olyan kemény is. Tisztességét, emberségét nem önmagáiban hitte, hanem is­tenében. Bízott és httt. Mia-. két nem erőltetett hitére, <te saját magát abból építette. Istenével békében élt, míg anyámat nem kellett a kór­házba vinni. Talán akkor fordulhatott mindenható se­gítségért. Csak legyintett, amikor az öcsém vagy én elmagyaráztuk neki a diag­nózist, a várható állapotot. A műtét sikerült, a rákos daganatot eltávolították, hát ugyan mit akartunk még a tudománytól?! Csak tüdő- gyulladást ne kapjon, mert azt nem vészeli át egy ilyen idős szervezet! Mindenre, kiváltképp a lehetetlenre bíztuk, hogy anyánk fel­gyógyul. Apánk sokszor le­intett minket, ha fejtegetni kezdtük az orvosi vélemé­nyeket. — Majd az isten mögsegít. Kint föltámadt a szél. A hétórási vonat zakatolását olyan közelinek lehetett hal­lani rainiiha a fészerből jönne Öcsém a füttyszóra lassan megmozdult, aztán leballa­gott a pincébe, hogy bort hozzon fel. — A hétórási — mondta lassan apám. — Döme sógo­rék tízre mán hazaérköznek. — Leszedem az asztalt — mondtam zavartan, mert Döme sógorék igazán nem érdekeltek, hogy mikor ér­keznek haza, vagy mikor van csatlakozásuk. Egyéb­ként sem szerettem a te­metéseken összecsődült ro­konságot. A részvételnél na­gyobb bennük a kíváncsiság, hogy mekkora parádét fizet az ember, milyen hosszan beszél a pap, milyen a ko­porsó; s a virrasztáskor meg­beszélni, hogy kivel mi van. — Aztán mikor mégy ha­za? — Holnap a reggeli gyors­sal, apám, de Sanyi... — Ne aggódj, fiam, min­dem röndben lösz — hárí­totta el igyekezetemet, majd a pipájával küszködött. Öcsém, mikorra letöröltem az asztalt, visszatért a bor­ral. Töltött, keze enyhén re­megett, biztos voltam ben­ne, hogy lent a pincében még külön is meghúzta a bort. Poharaink aranylot- tak a kitöltött italtól. Apánk lassú mozdulattal megemel­te, gyöngéden visszaejtette az asztalra, talpa enyhén koccant. — Egészségötökre! Mi bólintottunk, aztán su­ta mozdulattal kuttyogat- tuk le torkunkon az italt. Mind a hármunkból hiány­zott valami. Biztonság, anyánk nagyköténye, érde­sen simogató tenyere, hi­ányzott a jelenléte. öcsém szép hangján egy viirágénekibe kezdett. Apám döcögve dúdolta utána. Én a poharamat babráltam, Igen, holnap visszautazom Pestre, távoL, ugyanúgy, min* eddig, messze anyánktól. Nekem biztos, hogy könnyebb lesz elviselnem a hiányát, mert már húsz éve vagyok ha­zalátogató, anyám vendége. — Most azt éneköld fi­am, hogy „elloptak a szí­vemet, jól érzöm...” — düny- nyögte apám. A hangja szo­morú vak és szánaz. Öcsém olaszos baritonján indította a dalt. Az ember szíve szinte ráült erre a csodás hangra, s úgy röpült vele. Apám kezében a pohár hirtelen szétmorzsolódott. Az üveg pattogását alig iebe- tett hallani, csak a tenyé­réből csöppenő vért láttam, s a pirosra festett szilán­kokat. Ki,rohantam a kony­hába, hogy rongyot keres­sek, gézt, ultraszeptilt, szin­te feltúrtam a gyógyszeres szekrényt. — Hagyd el! Én tettem. — Már itt is vagyok., nincs semmi baj, apám, egy kis karcolás, mindjárt rendben lesz! — Mérgemben töttem — kezdte megadóan apám. — Anyátokat kértem a terem- tótül. Ne vegye el tűlem! Inkább én mönjek aíibb el, ne ű! érondúitam, becsület­tel az egész életemért eny- nyit kérhetek. Csak ennyit akartam kérni! Most mán biztos, hogy néköm nincs istenem. Ha lőtt vóna, se­gítőit vona. De mindegy! Sanyikám, éneköld azt, hogy .... A dalra már nem emlék­szem, csak a fájdalmára, anyánk okozta veszteségére. De valójában anyánk okoz­ta veszteség vett az.?! Szűcs Mariann: A veszteség

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom