Nógrád, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-21 / 222. szám

Számítástechnikát tanulnak a pedagógusok

Az iskolai számítógépprogramot megalapozó gépbeszerzéssel egvi dobén nagy figyelmet fordítanak Nógrád- ban a pedagógusok kiképzésére és felkészítésére is. A pedagógus-továbbképzési kabinetben jól felszerelt számítástechnikai tantermet alakítottak ki, megteremtve a lehetőséget arra, hogy jó színvonalon készíthessék fel a pedagógusokat a számítástechnika iskolai' alkalmazására. A tanárok a tanfolyamokon az alkalmazás lehetőségei mellett a BASIC programnyelvvel és az ASSAMB- LER- nyelvvel is megismerkednek. A gimnáziumi számítástechnikai oktatás feladatainak színvonalasabb megoldása érdekében hat középiskolai tanárt iskolázott be a megyei művelődési osztály a KLTE számítástechnikai szakának levelező tagozatára, a számítástechnikai tanfolyamokon pedig az ÉLTE és az Országos Számítástechnikai és Informatikai Intézet oktatói, szakemberei tanítanak.

A megyei tanfolyamokkal párhuzamosan minden országos lehetőséget igénybe vesznek a felkészítés érdekében. Ennek is köszönhető, hogy már húsz megyei szakember van, akik közül többen vezetnek kezdő és haladó tanfolyamokat, illetve iskolai gépkezelői felkészítőket.

GTÖRI LÁSZLÓ;

ANYA

Árutermelő kispolgár, 7

ez leszögezhető, mivel aprócska és szolgál mint árutermelő.

Bab és egvszemél yben foglár,

fogoly és őriző, hisz’ a kispolgár mint osztály így összegezhető.

Magát zsákmányolja, aatán

hiába piacol, mutatja mérlege tisztma, hogy más vele kitol.

Nem az emészti, kispolgár;

a jó, a rossz idő.

Csak a ház körül piszmog

már,

í a gondja szűkülő.

Czinke Ferenc műtermében

Művészeti életünk megújulására van szükség

A szeptember ismét Salgótarjánban találja Czinke Ferenc Munkácsy-díjas. erdendes művészt, aki az idei nyarat is tihanyi műtermes házában töltötte. De megkezdődött az új tanév, várja a tanítás, valamint művészi, közéleti kötelezettségeinek sokasága. Többi között címlapot tervez Baranyi Ferenc új verseskötetéhez, kiállításokra készül. Üjabb művei szerepelnek azon a kiállításon, amelyet idén nyáron Torontóban nyitottak meg, s ahol öt egyesült államokbeli, öt kanadai és öt magyar művész munkáit állították ki, s magyarok között péidául Sze- methy Imre, Lóránt János és Czinke Ferenc grafikáit.

Hogyan telt az idei nyár?

— Tihanyban a ház mögötti erdőrészben rózsát oltottam — mondja. A faluban összeszedtem a rózsaszemeket s beszemeztem a vadrózsabokrot. Munka közben ötlött eszembe, hogy ezt verssé formálta egyszer Mécs László Vadáéba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld címmel. E gondolat jegyében rögtön csináltam két nagyobb méretű színes egyedi rajzot. Ez ma égetően időszerű a világban. Nemcsak az MX rakétára gondo_ lók, dte arra is, hogy az ember ma már szinte sejtjeiben érzi a világ fenyegetettségét és feszültségeit, az emberek között kihülőben van a szeretet. Éppen arra lenne szükség, hogy a dolgokat boldogsággal termékenyítsük meg, hiszen enélikül nem lehet élni. Rajzomon az ember egyik kezében metszőkést tart, ugyanakkor fogai között rózsaszálat. A kés figyelmeztető, veszélyt jelentő, a rózsa az örök teremtést jelenti, a szépségért, a jövőért való munkál, kodást. Ezt a két képet augusztusban rajzoltam. Nyár elején a hódmezővásárhelyi országos tárlatra készítettem három grafikát. Utána egész nyáron a kis mákszemekkel, három unokámmal voltam elfoglalva, tehát boldog nyaram volt. Számomra a velük való együttlét is alkotást jelentett. Most azonban újra itt az ősz, lejárt a feltöltődés ideje. A művész nem bújhat ki a bőré_ bői. Nem lehet, hogy visszavonuljak alkotói magányomba, én erre alkatilag sem lennék képes. Amikor a művészet a politikába ártja magát, az szerintem szintén alkotó jellegű hivatástudatból adódik, hiszen az ember nem szakadhat el saját közösségéből, felelősséggel tartozik.

Ezért óhatatlan, ,hogy bele ne kotyogjon a megyei, vagy akár az országos képzőművészeti élet dolgaiba. Ez nekem kötelességem is, a képzőművészek országos szövetségében én képviselem az észak-magyarországi területi szervezetet, s e tisztségre művésztársaim választottak meg, anélkül, hogy kértem volna. Képviselnem kell tehát őket, s fez nagy felelősséggel jár.

Bonyolultabbá váló korban élünk, társadalmi, gazdasági, kulturális életünk feszültségektől sem mentes. Természetes, hogy a művész mindezekre szintén érzékenyen reagál. Ha művészetével fogódzót ad, a megoldást segíti, a társadalmi fejlődés ügyét szolgálja. Hogy ezt milyen művészi eszközök felhasználásával teszi, alkat, tehetség dolga. Ezek az alkotói problémák természetesen Czinke Feifencet is foglalkoztatják. Elkötelezett művészről lévén szó, nem is lehet másként. Emellett azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni hogy a művész mindig valamilyen közegben alkot. Ez a közeg számára Nógrád megye. Hogyan vélekedik az itteni művészeti életről?

— Fontos az a közeg, amelyben él az ember — jegyzi meg. — Nem mindegy, hogyan használják fel a helyi lehetőségeket, mennyiben válik országosan rendezvén ycen trikussa egy terület, vagy mennyiben lesz otthont adó az ott alkotók számára. Semmiféle provincializmus nincs abban, ha hangoztatjuk, a területen élő képzőművészek a területen képviselik; a képzőművészetet s itt járulnak hozzá a napi kulturális gyakorlatban ahhoz, hogy a művészet mindenkié legyen, kezdve a művészeti ismeretterjesztéstől a létrehozott rangos alkotásig. Nógrádban a korábbi évtizedekben kialakultak különböző szervezeti formáM, például a salgótarjáni tavaszi tárlat, az egyedirajz- biennálé, a szabadtéri szoborkiállítás, egyéni kiállítások stb. Ügy látszik azonban, hogy ezek ma már nem úgy funkcionálnak, mint régen, megújulásra van szükség. Tudomásul kell vennünk, hogy a művészetszervezési konstrukciók is elöregednek, ilyenkor sürgetően jelentkezik megreformálásuk igénye, akár úgy is, hogy korábban bevált koncepciókhoz térünk vissza. Ha példáid megfáradt a tavaszi

tárlat szervezésének gyakorlata, akkor ezt úgy is meg lehet újítani, hogy szőkébbre vonjuk a kört, természetesen nem engedve az értékből. E „szőkébb kör” azt jelentené, hogy a tavaszi tárlat ezután elsősorban az észak-magyarországi művészek kiállítása legyen. Eh- b viszont a mostani kényelmes szervezési gyakorlattól eltérően nagyobb munkára lenne szükség, főként a művészekkel való személyes találkozásokra. Ha azt mondjuk, hogy a művészet mecénálása ma elsősorban a területen tortái ik, az adott régió tartsa el önmagát, akkor fokozottabban kellene élni az öszönzés helyi lehetőségeivel. A helyi mecénás dolga, hogy jobban figyeljen az itt élő művészekre, akik esetleges országos eredményeik birtokában is elsősorban itt a megyében művészeti tényezők. Legalábbis, kellene, hogy azok legyenek.

— A művészeti életet szervezni keli. Az irányítás tehát a szervezést is jelenti s ez nagy munka — folytatja Czinke Ferenc. — Mindez a személyes kapcso- laéok erősítését is sürgeti az irányítók és a művészek között, bármely művészeti ágról legyen szó. Jobban meg kellene ismerni az alkotók élet- és munkakörülményeit, gondjaikat és örömeiket. De hogy továbbra is a képzőművészetnél maradjak, mert ezt ismerem legjobban, az országos raj2ibiennálé szervezésekor a szakosztálynak is lenne olyan feladata, hogy ne csak a 30—40 éveseké legyen a kiállítás — miként egy művészetkritikus joggal írta, ne csak klikktárlat legyen —, hanem kiállítson példáid itt Barcsay mester is, ne csak a növendékei, vagy éppen Hímez Gyula, az ország egyik nemzetközi tekintélyű mestere, vagy Kqss János, Reich Károl.y, Fetedy Gyula, Raszler Károly és mások. Ez szin-öén szervezés kérdése s természetesen több munkával is jár. Csakúgy, mint a szabadtéri szoborkiállítás megújítása, árrá ma már Salgótarján kúftetrátós életiének neäkülöjfeeteöen része bármennyire szeretnék ezt egyesek esetleg „kipipálni”.

Mit tehet, e rótok, elérése érdekéiben az átkötök tábora?

— Természetes«!, a felelősség alóB nem vonhatja ki magát az alkotók tálbora sem

az őket tömörítő művészeti szövetségek, esetünkben a képzőművészeti szövetség — mondja Czinke Ferenc. — Legutóbb Budapesten a vidéki bizottság megbeszélésén olyan határozat született, hogy a jövőre rendezendő közgyűlés elé olyan tervezet kerüljön, amelynek értelmében a megyék visszakapják a maguk rangját, tehát nem lesz — mondjuk — Nógrád megye a vidék vidéke, hanem még önállóbban, a kultúrpolitikai gyakorlathoz

meg szorosabban felzárkózva képviselj a művészek érdekeit. Eszerint a megyei szervezetek szerepe újra megnő, reméljük, a közgyűlés jövőre erre határozatot is hoz majd. A nagy területi szervezetek — nálunk az északmagyarországi — a megpezsdült és nagyobb igényű megyei kezdeményezéseket nem képesek teljesen átfogni. Egy- egy megyében operatívabb munkára van szükség. Ezért keH megerősíteni a megyei szervezeteket. örvendetesnek tartom — bár egyesek ágálnak még ez ellen —, hogy a megyében élő alaptagok a képzőművészeti szövetséghez tartozzanak. Azt is mondhatnám, szinte tagje- föltjei legyenek a szövetségnek. A szövetségnek nem kell félni az alaptagoktól.

Korábban is jelentős alkotók nőttek ki közülük, mint Földi Péter, Vagy Bobály Attila, hogy csak a fiatalokat említsem. A pedagógus- kiállításokon is sok a tehetséges alkotó; teret kell engedni számukra. Az az igazság ugyanis, hogy bizonyos mértékig csökkenő tendencia figyelhető meg, meghalnak, elköltöznek a megyéből országosan is jelentős mesterek, elszegényedhet a képzőművészet. Annak ellenére, hogy szerintem, amit vesztettünk a réven, megnyerjük a vámon, mert ugyanakkor az iparművészetben gazdagodás jelentkezik. Kevés megye rendelkezik olyan érett iparművészekkel, mint éppen Nógrád. Nem véletlen ez, hiszen ipari megyéről van szó, iparművészeink jelentősége egyre nagyobb. Ezért teendőnk nemcsak a művészeti szövetség átszervezésében jelentkezik, hanem az iparműé vészét rangjának erősítésében is. Például etmaradtiaik az iparművészeti bemutatók s ez ma már sem tartható tovább. Hiszen azt ss mondhatnám. az iparművészek te- vékerrvségükkej mindennapi kenyerünk megteremtéséhez járulnak hozzá a termékek esztétikai értékének növelésével.

Tóth Elem«

1 A festő Ecseg felől érkezett Bujákra. A földúton jött. Késő délután volt már, a hegyeknek talán csak a csúcsa kapott fényt, lejjebb azonban méregzöld volt már minden pontjuk, á bevágások szinte feketék.

Ecseg felől egy nagyobb kaptatón felérve elébe szökkent a kép — a dombos faluoldalak, a „szegek” s raj- tuk-bennük a zsúpos palóc- házak csokrai. A házak között, a kerítések mentén, a kis utcácskák kanyargós ösvényein színes ruházatú emberek mozogtak. Talán füst is szállt a kéményekből, az összkép azonban mindent meghatározóan vidám-színes lehetett; a mély zölddel kikevert háttérből kivirított a fehér, a zsúp sárgája, az ablakok barna vagy zöld színe, és a sok piros foltocska mindenütt, a muskátlik változatos sora. A lányok viseiete a felperdülő sok szoknyával, az asszonyoké a komolyabb, mély tónusú színekkel. A festő, ott fent, megtorpant a kaptatón, hallotta saját lélegzetét és úgy érezhette magát, mint amikor a vadász, vagy a halász megpillantja a „célt”. Amit, mindig is keresett.

Mindebben alig van valami „kitaláció” — valóban így érkezett Glatz Oszkár, a Münchent, Párizst, Nagybányát, Erdélyt, az Izvorát, a

Balatont, a Dunántúlt bejárt művész Bujákra, hogy az első pillantástól kezdve, végig míg élt, aztán ezt az egyetlen táját nézze-fesse. Az első pillanattól, ott fent a földút hátán, az utolsóig eltett vagy negyven év. Több, mint egy emberöltő. Glatz Bujákon vált a „falu festőjévé”, ide kívánkozott vissza alighogy rövid nyári szabadsá- ságát eltöltve (és folyton festve) ki fuvarozta valamelyik bujáki gazda a szekerén az Apc-Zagyvaszántó vasútállomásihoz. Még fel sem ült a pesti vonatra, máris visszakívánkozott Bujákra. A sors kegyetlensége, hogy ő magia soha nem tanult meg (nem is akart persze, de meg minek is akart volna?) „fejből” festeni. Nem transzponált, nem áttételezett, nem festette át a természetet akkor sem. amikor kint ült a bujáki dombokon. Azt festette, amit látott, megmaradt mindvégig természetelvű művésznek — egyesek szerint igazi „kismesternek”. Merthogy a békét, a harmóniát kereste és nem feszültek vásznain nagy társadalmi sorskérdések,

azért. Holott tollal-ecsettel harcolt (ha csendesen is) a világ elrontása ellen. De ebbe most nem bonyolódhatunk bele. Messzire vezetne. Hogy a múlt is és nemcsak a jelen gyorsan önpusztítóan változott, azt éppen ezek a sonaá bizonyíthatják:

ŰTOMJ&RŰ

A festő — hazatérőben

„A község, amikor idejöttem viseiete teljes szépségében pompázott, rövid elálló szoknyák, selyemprusz- lik, állalvetö, a cifra selyemkendők, a lányok hajfonatában színes pántlikák, a férfiak mind magyar ruhában.... (Később) A nők ruhájukat maguk varrták, nemesebb ízlés volt, máma már erősen megromlott. Egyrészt a nyomor, másrészt az úr- majmolás. A rettenes sipkák és pantallók, minden ízléses emberben gyomorgörcsöket támasztanak, egy csomó drágább női ruhadarab — már nem is kapható, az anyag rosszabb, a színek durvábbak, züllik megy minden lefele — de azért még tartja magát a viselet.’’

Folytatja aztán abban a bemutatásban, amit 23 évi bujáki tartózkodása után 1930-ban a Műcsarnokban rendezett kiállítása alkal- ’ mával írt. A Képzőművészeti Akadémia tanáraként a számára leghaszontalanabbnak vélt időszakokat, a nyarakat tölthette nálunk Bujákon — az ősz és a tavasz nélküle virult. „ ... A nyár, amikor szabad vagyok... nálunk Magyarországon nem szép, már júniusban kezd minden kiszáradni, a zöld

monoton ólmos lesz, hozzá a kemény felhőtlen kék ég, a poros, fehéres utak, nyáron csak az festhet tájat... aki teljesen áthangolja a színeket. .Mégis, határtalanul szerette Bujákot, s éppen az előbbiek nyomán itt elsősorban alakos képeket festett, lefestette szinte az egész falu népét...

Csoda-e, ha Patkós István

bujáki tanácselnök úgy hajtja a maga (és persze a bu- jákiak által) kavarta „Glatz- ügyet”, mintha minden ezen múlna?! Hát, sok múlik ezen is, annyi bizonyos. Mai elszegényedő viiagunkhao. (miközben egyre gazdagabbak lehetünk a dologi és di- vatbeli dolgainkban) nem csekélység a falu öntudatának építésében végleges helyet találni, kiformálni minden gazdasági nehézkedés ellenére is annak a felbecsülhetetlen értékű Glatz-gyűj- teménynek, amit Buják a festő menyétől néhány esztendeje megkapott. Érezheti minden okkal ő is és mindenki más is éppen Bujákon, hogy Glatz, miközben a magyar piktúra — és véleményem szerint különösen a grafikai vonná! — nagyakrhja. bujáki minden ízében, minden ecsetvonásában. Bujáki, mert ő maga vállalta életében ezt. „Engem csak a tanári állás kényszerít Pestre, ha szabad lennék, csak falun dolgoznék, számomra a varos idegen, szinte gyűlölöm és nagy teher nékem ez a lekötöttség... ”

Nyári ingázó volt a festő, s elsősorban bujáki legbe- lül. Azóta persze a falu maga is ingázóvá változott, naponta-hetente sok százan mennek a hajnali buszokkal a nagyobb helyek, a város léié. Átélik naponta-he- tente ugyanazt, amit negyven éviig minden nyáron és nyár végén a festő érzett megpillantva, ei-elhagyva Bujákot.

Patkós István tanácselnök éppen levelet ír, amikor beállítunk a tanácsra. Szent- Györgyi Albertet köszönti születése napján (szeptember 16.), s várják is a Nobel- díjas tudóst Amerikából, mióta éppen az elnök kiderítette, hogy ezen a tájon gyere- keskedett a C-vitamm feltalálója. Hazalátogatva egészen biztosan eljön majd Bujákra is és a közeli Kiskér- pusztára, ahol házuk állt a régi Eszterh ázy-birtok határában. (Apja itt volt bérlőgazdálkodó egy ideig, közel Terényhez. Szandához).

Jön a hirtelen hír — itt van Glatzné!

Várhat minden most, gyerünk Patkóséihoz és aztán

már együtt a helyszínre,

ahova a Glatz-gyűjteményt és a Szent-Györgyi Albert- emlékszobát a bujáknak elképzelték. Glatz Henrikné a festő fiának felesége, s mint örökös a hagyományozó egyben, szikár termetű, idősödő szépasszony, még nem látta talán a helyet (Pestről érkezve a Művészeti Alap szakosztály-igazgatója kíséri), vagy ha látta is, szeretne körülnézni az egy ideje kihalt, népteen, s bizony eléggé elhanyagolt környezető egykori bujáki parókián (közelében áll az új, nagyon szép). Inkább csak maga elé mondja, miközben törjük a gazt kézzei-lábbal menet közben „igaza volt X,-nek, hogy a hagyatékozást már csak akkor lehet megcsinálni, amikor a hely biztosan megvan..” Mert később már ráér minden? De hát, Buják magában nem is juthatott előre. Előbbre semmiképpen, mint ahol most tart — megvan a hely, de hol van még a Szrogh György- féle terv az épület teljes felújításéira és vajon elég lesz-e a pénz, amit esetleg az idegenforgalmi pályázattal megkapnak. .. ? Glatzné megy azt án Pásztora, a gyűjtemény ott van kiállítva, kéri jövőre a hatvani galéria is.

„Ezt kerestem!” mondta a festő meglátva Bujákot.

L Patai» Laszti)

/

Czinke Ferenc r»ja«