Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-22 / 145. szám
A nápolyi festészet aranykora Francesco Solimena (1657—1741!) Maddaloni herceg képmása a Szt. Januarius- lovagrend öltözetében Művészeti életűnkről Vállalni és változtatni Massino Stanzione (1585—1656) Madonna a gyermek Jézussal A nápolyi kultúra aranykora a spanyol Bourbon-ural- kodók alatt a XVII—XVIII. században következett be, amikor a művészetek minden fajtája fejlődésnek indult. Az olasz kulturális napok keretében ennek a ragyogó korszaknak a festészete mu- tátkozott be Párizs, London, Washington, Madrid után Budapesten is a Szépművészeti Múzeumban rendezett impozáns bemutatón. Az aranykor festészetét a tragikus sorsú Caravaggio, az itáliai barokk festészet nagymestere indította el rövid nápolyi tartózkodása alatt 1606 és 1610 között. Robusztus erejű, drámai feszültségektől terhes, plebejusán igazmondó képei merész fény- érnvék hatásukkal, erős rövidülésben ábrázolt népi alakjaival a kor uralkodó egyházi festészetében forradalmat. idéztek elő. A XVII. század közepén Van Dyck hatására az új velencei felfogás, a nagyhatású, dekoratív tömegjelenetek hódítottak tért világos színezéssel, a fények zománcos ragyogásával. Cavallino képein a polgárság irodaim', történelmi érdeklődésének is hangot adott. A patetikus barokk formanyelv nápolyi vezéralakja Luca Giordano volt, aki a látott jelenségeket hatalmas víziókká alakította át, magasfokú érzelmi átéléssel, az ábrázolás szinte felülmúlhatatlan frissességével. Szárnyaló fantáziája maga alá gyűrte festőtársait, akik egy fél évszázadon át alig tudtak kitörni hatása alól, — Követői honosították meg a dekoratív illuzionista rokokó festészetet Nápolyban, ahol a nemesség és a királyi udvar a XVIII. század első felétől kezdve sok megbízással halmozta el a művészeket. A dél-itáliai festészet virágkorának utolsó nagy mestere Francesco Solimena volt, aki kezdetben XVII. századi naturalizmust folytatta. Minden Nápolybán dolgozó nagymestertől tanult, főleg ®ior- dianotól, de inkább a rajz, a szerkesztés, a térelosztás racionalitása érdekelte. Hűvösebb stílusa a klasszicizmushoz vezet át, és a descartesi filozófia késői epi- gonjaihoz kapcsolódik. Iskolájával nagyszámú egyházi megbízást teljesített. A nápolyi templomok, zárdák freskói és oltárképeinek nagy része tőlük származik. A főnemesség és az udvar is foglalkoztatta őket a paloták díszítőmunkálatainál. Diano és De Mura finom érzékkel rokokó ünnepi bájt varázsolt az előkelő termekbe óriási művén. A genreképek és a főúri reprezentációt szolgáló arcképek sorozatát is megfestették, a királyi udvar nagy ünnepségeit, kivonulásokat, vaddisznóvadászatokat, realista ábrázolásmóddal. Gaspare Traversi már mély érdeklődést mutatott az őt körülvevő társadalmi valóság iránt is, művei finoman szatirikus hangvételűek. A XVIII. század második felében a pompeji és hercu- laneumi ásatások Európa haladó értelmiségeinek körében divattá tették a dél-olasz utazást. A klasszicizmus képviselői sorra keresték fel a várost, ahol a királyi udvar maga is serényen foglalkoztatta a kor híres festőit, így a római Batonit ésMengset, a német Tischbeint és Fügert, valamint két népszerű női arcképfestőt, Elisabeth Vigée Lebrunt és Angelica Kauff- mannt. Az udvarhoz közelálló művészek díszítették az újonnan épült Nápoly környéki casartai és Capo di montei királyi paloták termeit. Ök, főleg Diano bábáskodott a királyi kézműipari manufaktúrák készítményei felett, közvetítet cek a barokk és a klasszic'sta ízlésideál között. A francia rokokó művészei közül Fragonard és Hubert Robert működött rövid ideig Nápolyban, a helyi művészet összképét \ gazdagítva hozzájárult annak a művelt, kozmopolita légkörnek a kialakításához, amelynek a század végén a Bourbon-reakció vetett brutális véget. B I. A közelmúltban napvilágot látott országos és helyi művészetpolitikai határozatok — és kiemelten az MSZMP XIII. kongresszusa — megerősítették művészetpolitikánk alapelveinek és módszereinek érvényességét. Természetesen ezen a területen is az elért eredmények hitelesítik, hogy nincs szükség a fő poiitikai vonal megváltoztatására. Emellett az eredmények tudata, számbavétele fontos segítője annak, hogy jól oldhassuk meg a művészeti élet számára kijelölt feladatokat. A fenti gondolatmenet miatt is érdeklődéssel és egyetértéssel olvasom a NÖG- RÁD cikksorozatát, de nem azért kérek szót, hogy hivatásos filmforgalmazóként a moziról szóló tudósítással folytassam a sort. Bevallom, hogy némi hiányérzetem is támadt, s ezért fogtam tollat. Érzésem szerint ugyanis az eddigi megnyilatkozások vállalják — helyesen — az alapelvek és módszerek változatlanságát, a munka folytatását. De a címben is jelzett — Adytól leszármazó — kettős célkitűzés másik elemére, a változtatásra a kelleténél kisebb súlyt helyeznek. Most a mérleg „változtatni” serpenyőjébe szeretnék néhány (hang) súlyt rakni — természetesen anélkül, hogy a „vállalni”-ból kivennék. A dokumentumok betűjéből és szelleméből egyaránt következik, hogy a művészetpolitikában a korábbinál nagyobb figyelem irányul a művészet értékeinek közvetítésére, az esztétikai alkotások társadalmi létezésére, hatására. Ebből adódóan — vállalva a paradoxont — közművelő- désszerűbb művészetre és művészetszerűbb közművelődésre illetőleg közoktatás- szerűbb művészetre és művészetszerűbb közoktatásra van szükség. E három terület ugyanis termékenyebb kölcsönhatás és munkamegosztás nélkül nem képes teljesíteni feladatait. Kiragadva egy ösz- szefüggést a sok közül; ha az emberek nem értik a művek nyelvét — márpedig ma tömegméretekben „hiánycikk” a kifejezőeszközök aktív birtoklása — és csak „kitesszük” őket a mégoly értékes alkotásoknak, a hatás jobb esetben zéró, rosszabb esetben a jól ismert „bumerángeffektus”... Ugyanez feladatként fogalmazva; mivel például a felnövekvő nemzedék életében mind nagyobb helyet foglalnak el a mozi-tévévideorendszer eszközei és műsoranyagai, ugyanúgy meg kell tanítani őket filmet nézni, mint olvasni. A fentiekből következik az is, hogy a művészeti életben — ami tehát az alkotás-közvetítés-befogadás — hármas egységéből áll — egyre kevésbé lehet a hagyományos mennyiségi szemlélettel boldogulni. Az itt élő alkotók és alkotásaik, az amatőr csoportok és fellépéseik, a művészeti rendezvények és látogatóik száma csak egy, és nem is a legfontosabb mutató. A minőségi és értékszempontokat jóval határozottabban kell érvényesíteni az irányításban és önirányításban egyaránt. Ez viszont mindenkitől — akinek jogosítványa van erre a munkára — a jelenleginél nagyobb szakmai és politikai felkészültséget és felelősséget követel. A jövőben elsősorban a tágan értelmezett támogatásban, illetve nyitottságban és kevésbé a tiltásban. Itt említem — főként mert lehetséges vitatémaként már megpendült —, hogy egy műalkotást, produkciót (legyen akár profi, akár amatőr termék) önmagában nem minősít a származási helye, tekintettel arra, hogy o minőség és érték nem topográfiai fogalmak. .. A változások következő csomópontja a szórakozás- szórakoztatás, ami most — aligha tévedek — művészet- politikai, sőt politikai hangsúlyt kapott. t E területen a hagyományosan szembenálló felek az arisztokratikus, esztétikai elefántcsonttoronyba húzódó, de a legnagyobb támogatásra igényt tartó felfogás és a másik, amelyik zsolozsmákat mormol a közönségigényről és sikerről, s közben folyamatosan lefelé „differenciál”. Sajnos, a kettő közül hiányzik egy igazán demokratikus műsorpolitikai és támogatási rendszer, amely ezt a „kétfrontos küzdelmet” eredménnyel vívhatná. „Két- frontosat” említettem, mert meggyőződésem, hogy hiába ostorozzuk „az ízlésromboló, giccses alkotásokat”, ha eközben egy jottányit sem engedünk szóra- kozásellenes felfogásunkból, ami ugyan eltűri a szórakozást, de közben minden kulturális presztízsétől megfosztja. Végül, de nem utolsósorban változások szükségesek a művészeti élet támogatáséban, gazdasági szabályozóinak érvényesítésében. Az teljesen egyértelmű, hogy a költségek emelkedése igen érzékenyen érinti a művészeti életet mindhárom — alkotás, közvetítés, befogadás — szférában. Alapvető ellentmondás, hogy a művészetpoiitikai célkitűzésekkel ellentétoen a ráfordítások legfeljebb csak a szintentartást —• ha ezen a területen egyáltalán létezik ilyen — teszik lehetővé. S újra meg újra joggal felmerül: nagyobb hatású kínálathoz nagyobb támogatásra van szükség, amennyiben nem kívánjuk a piaci mechanizmusok meghatározó érvényesülését. Ez utóbbi — nevezetesen a bevételkényszer erősödére — káros hatásai már érzékelhetőek. Egyrészt feszültséget okoz, hogy a (kívánatos) társadalmi célkitűzések körébe tartozó művé- szetpolifikai célokat és kínálatot egyre inkább a lakossággal kívánjuk megfizettetni, az pedig egyre kevésbé hajlandó, illetve képes erre. Másrészt tényleg van színvonalcsökkenés, kulturális selejt, például olyan „vadhajtások” is mint a kocsma és a művelődési ház „művészeti” rendezvényeinek „árukapcsolása”, amelyben mindenki jól jár, csak a művészet, és végső soron az ember a vesztes. Zárva a sort, mindössze néhány olyan pontra kívántam a figyelmet irányítani, ahol véleményem szerint a bevált művészetpolitika érvényesítése változásokat igényel. És ha megkérdezik, miért nem a moziról beszéltem, akkor most elismerem, arról is szól mindez. Sőt azt is vállalom, hogy egyoldalúbb voltam, mint azok az előttem szólók, akiket a „váddal” illettem. Mindezt egy lehetséges és szükséges vita kedvéért, amelynek nehézségeit fájlalni természetesen lehet, de megtakarítani nem. Korül Ferenc f” "„Pontos, mint a svájci óra”. Nagyobbrészt ennyi maradt Időmérő svájci kapcsolataink-, ból. Egy mondás, ami a pontosság, a pontosan végzett munka etalon ja-mércéje. Mert a régi nagy márkákat, divatot csinálva! kiütötte a digitális mittudomén-micsoda, amin újabban már televízió is van (minikomputerrel stb.), az elemes bizgerga ilyen- oiyan kivitelben, s még változatosabb eredetben a vámoldalakat tekintve. De, aki igazán ad magára, az ma is (újabban is) hagyományos külsejű órát használ, lehetőleg márkásat, lehetőleg svájcit. utomjuro Svájci kapcsolatok A világ manapság beéri a fogyasztással. Nem törekszik sem a pontosságra, fegyelemre (soha ennyi megbízhatatlan ember nem szaladgált, soha ennyi megbízhatatlan szerződést nem kötöttek és így tovább), sem az állandóságra, tartósságra. A kettő összefügg. A svájci megbízhatóság és főleg tartósság ismeretlen nagyobbrészt; amerikanizálód- tunk „használd és dobd el” az órát, a tollat, a zsebkendőt, az öngyújtót és minden mást is, sőt, mindenki mást is önmagadon kívül. Tartós holmit használati . cikkekben talán már nem is gyártanak. A korosztályom (negyvenesötvenes) szerencsére még ismerte a márkákat. A svájci etalon többségünk számára ma is A Mérce technikai, divatbeli, és emberi tekintetben. Tudunk összemérni úgyszólván mindent. Van mércénk. Szerencsések vagyunk. Mert közben használjuk mindazt is, amit az újmódi nyújt, (mi mást tehetnénk?). Eddig jutok a gondolkodásban, amíg dr. Radó György író-műfordító asztalához érek a külső Kossuth Lajos utcából a Corsó éttermébe, ahova a találkozót megbeszéltük. Megyénk egyik első Madách- díjasa most jött vissza Münchenből, ahol részt vett a fordítók (műfordítók, szakfordítók) nemzetközi szövetségének kongresszusán feleségével és állandó-egyetlert munkatársával együtt. Dr. Radó a Magyarországon megjelenő fordításelméleti lap a Babel főszerkesztője, sok évtizede került kapcsolatba fordítási munkái révén a fordítás elméletével, most díszoklevéllel és arany díszjelvénnyel jutalmazták munkáját. A müncheni találkozóra is ilyen alkalomból került sor — éppen harmincesztendős az NSZK- ban működő fordítói szervezet (hálózat). A világ minden tájáról érkeztek fordítók saját országuk fordítói szövetségének képviseletében Münchenbe, dr. Radó György az OFI (fordítók és fordítást hitelesítők szövetsége) képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket. Hamarjában több külhoni szaklap is írt. munkásságáról. így az angol Language Monthuly és egy kínai fordításelméleti szaklap is. De ami igazán érdekes az az, hogy Radó György belekezdett a magyar—svájci (vagy fordítva) kapcsolatokat minden részletében bemutató könyv megírásába egy genfi történésszel. A terv talán régi, az alkalom tovább erősíthetett a szándékon, nemrégiben ugyanis népes svájci küldöttség (vagy százhúszan voltak) járt hazánkban éppen ezen az alig ismert nyomvonalon. Svájcban létezik egy bizottság (jó hosszú neve van), amely a külföldre került svájciak életútját kutatja és emléküket oly módon is ápolja, hogy mindazzal kapcsolatba lép, ami honfitársaik tevékenysége nyomán máigfel- lelhetően megmaradt. Vagy, ha átváltozott, hát a változattal keresik a kapcsolatot. Az ember nem is gondolná, mi minden svájci körülöttünk! Itt van megyénkben is a Ganz-MÁVAG gyáregysége. A svájci küldöttség felkereste a pesti Ganz-gyárat, amelyet Ganz Ábrahám alapított 1844-ben. A svájci származású vasöntő emlékét persze a Ganz-beliek is ápolják, ezért érdekes találkozás lehetett az időközben (nagyrészt a magyar? Mechwart András mérnök fejlesztési alkotómunkájaként) világhírre került gyár mai dolgozói és a svájci patrióták között. Mellesleg ki gondol arra, amikor a sört kitölti, hogy a mai híres kőbányai sörhöz erős köze van egy másik svájcinak?! De ugyan, mihez nincs köze ennek a szabadságot szerető, kultúrát támogató, szerencsének is nevezhető népnek a világban? Háború és béke, politika és semlegesség, emigráció szinte valamennyi progresszív erőnek — ez is Svájc nyilván. Szóval a sör. A kőbányai sörgyárak alapjait —, hogy rohan az idő! — 1850 körül rakták le, akkor kezdett elsőnek a Perlmutter, a Barber és a Klusemann serfőző egyéniség. Perimutterből lett a későbbi Dreher. Másokkal együtt bekapcsolódott a habkergető üzletbe a syáj- ei Haggenmacher Henrik. Ez utóbbi valóságos fogalom volt nálunk is a sörszakmában. „Pontos, mint a svájci sör” mondhatnánk így utólag, és igaz is lenne. Pontosan olyan volt, mint amilyennek a sörnek lennie kell. lésén; hogy tehát kiadtak egy könyvszerű összeállítást kifejezetten erre az egy-két-há- rom napos alkalomra Tavaszi utazás Magyarországon címmel. Tele olyan képpel, amit (hiába szól a maga képi nyelvén a magyar történelem és Svájc kapcsolatáról) eleddig nem láthattam sehol, tekintve, hogy Bernben vagy Genfben esetleg Zürichben őrzik valamelyik híres könyvtárban. Valahol azt olvastam és azóta kipróbálgatva mindig meggyőződöm az igazáról, hogy nem létezik olyan hazánkfia, akinek valamilyen. vonatkozásban ne lenne köze távoli vagy közeli kötődése Nagyváradhoz. A svájciak szervezete éppen ezt vallja a világról és a svájciakról. S ezt ilyen utazásokkal is nyilvánvalóvá teszi elsősorban és szinte kizárólag önmaga, Svájc számára. Mindenféle felesleges nemzeti túlzás nélkül, tehát nem nacionalista — éppen ellenkezően nemzetközi és svájciakhoz illő békés alapon. Csak, hogy tudja — mihez van, volt, lesz köze a kis tehetséges országnak. Elámultam igaz, hogy mi minden svájci, de eszembe ötlött az is — mi minden lehet magyar a világban! Egy szerencsésebb sorsú nemzet (megkímélte mindenkor a világégés) fiairól hallva a magyar nemzetköziség is eszébe juthat az embernek a lehető legjobb oldaláról szemlélve az egészet. Aztán itt van Radó György svájci történész (Genfben él) kollégája, az első igazán nagyszabású svájci—magyar kapcsolatokat mindenoldalban bemutató képes nagy krónika írásban. Jean-René Bory édesapja Liszt-rajongó volt és létrehozta Svájc egyetlen Liszt Ferenc-emlékmúzeumát. A nógrádi neves történelmi családok között szerepel egy Bory, aki a nemességét 1250-ben nyerte a királytól. Az 1800-as években Nógrádban főjegyző volt borfői Bory Miklós, s ugyanabban a században (a közepetáján) felségárulás és szervezkedés címén a mi Madách Imrénket tiszttartójával együtt hurcolták börtönbe az osztrákok. Madách sztregovai tiszttartója Bory István volt. Mindez lehet persze külsőségekben mutatkozó névegyezé* amiként lehet egészen más is.» T.-vel utazom haza Tarján- ba. „Gépes” egy dízelen. Most tette le a szolgálatot, kezében a fekete doboz (svájci) méteres szalagján minden mozdulat pontosan. T. Pataki László Jómagam elámultam a svájci patriotizmus eme lendüNÓGRÁD - 1985, június 22,, szombat i
