Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

A láthatóvá lett „láthatatlan" Művészet és mesterség Asztali óra talpazattal Meissen 1900 körül Hosszú évek tatarozá- si munkái után a 112 éves Iparművészeti Múzeumban megnyílt az állandó kiállí­tás. Ismét a látogatók elé tárták a múzeum kincseit, üvegeket, kerámiákat, por­celánokat, bőrmívességet, textíliákat, famunkákat, fémműves remekeket. Ter­mészetes lehetetlen kíván­ság, hogy a múzeum hova­tovább százezernyi műtár­gya mind láthatóvá legyen. Nagy részüket továbbra is raktárak mélye őrzi a tu­dós keresők számára, s hogy ne maradna „láthatatlan” a múzeumi látogatóknak szá­ma, ha egyszer ez a Lechner Ödön és Pártos Gyula pá­rizsi mintára épített, sze­cessziósnak példás, de mú­zeumnak példátlanul alkal­matlan épület a befogadás­ra alkalmas ugyan, de ki­állításra kevésbé. Nincs mi­ért pironkodnunk. A tárgy- kultúrájukról valóban ne­vezetes finnek iparművé­szeti múzeumának épülete sem jelesebb, hanem szeré­nyebb rokona a miénknek, s a hasonló rendeltetésű gazdag stockholmi történeti múzeum romantikus kör­nyezetében, bizony, csaló­dás ér, pedig ott kiállításra is jut hely bőven. Példát tekintve, az építészetben sok megszívlelendőt felmu­tató Taskent új űzbég ipar- művészeti múzeumára gon­dolhatunk. Díszruha (Brüsszel, XIX. szá­zad közepe) Mire képes a jószándék, a valóban elsők között álló magyar múzeumi kultúra, azt múzeumunk földszint­jén álló órakiállítás jelzi, s hogy milyen kincsek birto­kában vagyunk, azt a most megnyílt Művészet és mes­terség címet viselő állandó kiállítás. Sajnos, félő, ez az első emelet balszárnyán otthont kapott, csodálatos anyag sem fog megfelelő visszhangot találni fogé­kony értelem és tárgykul­túra iránti érzékenység hí­ján. Tárgykultúrát írunk, hiszen nem csupán a mi örökségünk, de a kerek vi­lágé együtt van tárlóink­ban. Már a múzeum sorsa azzal kezdődött,..hogy 1873- ban megvásároltuk a bécsi világkiállítás egy részét, s az 1900-as párizsi világki­állítás csaknem minden je­lentős alkotójától jutott tárgy a mi múzeumunknak is. S kiegészült ez, a már alapnak eléggé emlékezetes és nagy hírű anyag, a pé­csi Zsolnay-gyár majoli­ka- és fajansz-, majd Wartha Vince kerámia­gyűjteményével, az Es- terházy-kincsekkel, kauká­zusi és kelet-ázsiai szőnye­gekkel, a Medici-kárpitok- kal, nagyméretű vásárlá­sokkal és áldozatos ajándé­kozók értékeivel. A finn nemzeti múzeum finnugor termeiben gyak­ran láttam diákokat, amint Rózsafa írószekrény beraká­sokkal, XV. Lajos-stílusban, Franciaország, XIX. század. észt vagy lapp, vagy éppen magyar figurák népvisele­téinek rajzával közelítik meg az ábrázolás fortélyait, és ismerik meg rokonaik népművészetét. A Művészet és mesterség termei jeles alkotások mel­lett, igen jó kezdeménye­zéssel, bemutatják a kéz­művesszerszámokat, lehe­tőség szerint az alkotó fo­lyamatokat. Bútorok, épü­letbelsők, puszpángból fa­ragott szobrocskák között ott találjuk a gyalupadot, vésőket, gyalukat is, a bőr­nyereg mellett a hazánk­ban oly nagy múltú könyv­kötő-tevékenység részletei­nek dokumentumait. S ez nem csupán tanító szempont­ból fontos, de ugyanakkor megsejteti, hogy a jó és hasz­nos munkaeszköz, egyben műtárgynak is magasrendű és felhívja figyelmünket arra, ami még a felvilágo­sodás kora nagy francia en­ciklopédiájában egyet je­lentett: a művészet és mes­terség egységére, a kézmű­vesmunka és -munkaesz­köz művészi elemeire. Ad­dig megy el a kiállítás, amíg a művészet még mes­terség volt, s a mesterség művészet. A helyszűke el­kerülhetetlenné tette a be­mutatás zsúfoltságát, de kárpótlásul adta felbecsül­hetetlen értékeinek garma­dáját. Koczogh Ákos T ermesi szobrász volt, fog­lalkozását odaadással űzte. Magányosan élt műtermes házában; valami­kor volt ugyan egy felesége, de Jolán asszony hamarosan megelégelte Termesi ordítozá- sát (meg a hidegvágót, ame­lyet T. lengetett a kezében pálinkás állapotában..,). Nos, az asszony elhagyta Termesi t, és összeállt egy redőnyösmes­terrel, aki unalmas ember volt ugyan, de rendszeresen bevásárolt az asszony helyett, és együtt osztották be a re­dőnykészítésből származó ösz- szeget. (Ex-Termesiné néha felriadt éjszaka, s a redőnyös hortyogását hallgatva, legszí­vesebben azonnal elmenekült volna, vissza félbolond férjé­hez,' akit órák hosszan tudott nézni zaklatott álmai idején. Hiszen Termesi ilyenkor volt igazán szép, amikor az ANYAG-gal küzdött álmában, összegyűrt arccal, karmos ke­zekkel, míg végül győzött, és szelíden elaludt.) Termesi tehát egyedül élt. (A pulikutya, aki lankadatla­nul rohangált a kertben, nem számított élettársnak, csak egy fekete gombolyagnak, aki mozgást hoz a házba akkor is, amikor Termesi körül min­dent mozdulatlanná varázsol a fáradtság és a közeledő öregség. Bojtár volt a puli neve.) Egyformán teltek Termesi napjai. Délelőtt kalapált a műteremben (rézdomborításo­kat készített), délben elballa­gott a Kacsa vendéglőbe, ahol „művész úrnak” szólította az öreg pincér, s olyan tisztelet­tudóan csúsztatta elé az étla­pot, mintha valahdnnan a múlt századból maradt volna itt a Kacsa falai között. Ter­mesi az egyszerű ételeket sze­rette, pörköltet, flekként, bab­főzeléket, de soha nem mu­lasztotta ef a bőséges borra­valót és a köszönést kifelé menet. Az esték a pálinka jegyé­ben teltek el. A készlet bősé­ges volt, a hűtőszekrény telis­tele volt márkás és bunkó italokkal, a vegyesgyümölcs­pálinkától kezdve, egészen a Hennesy-ig... Igen, Termesi töményivó volt, annak ellené­re, hogy orvosai többször fi­gyelmeztették a delirium tre­mens veszélyére, amely beteg­séget a borivó emberek soha nem kapják meg. Termesi fü­tyült rájuk, és arra gondolt, hogy, ha Muszorgszkijnak és Toulouse-Lautrecnak megfe­lelt a patkányok inváziója, ne­ki is jó lesz. De az még odébb van; addig még rengeteg kel­lemes estét lehet eltölteni ket­tesben valamelyik üveggel, szól a zene a lemezjátszón, odakint nyüszítve köszönti az estét a puli, a szürkület fi­nom fátylat borít a kert fái­ra, s a kapucsengő halkan vá­rakozik Termesiné ujjára. zetője volt. Magasrendű ízlé­séről a kis nyomdákra jellem­ző apróbb tipográfiai felada­tok, emblémák, cégkártyák, reklámlapok tanúskodnak, me­lyeknek szűkre szabott hatá­rai ugyancsak próbára teszik a tipográfust, ha igényesebb megoldásokra tör. Itt szokta meg a korlátok szabályozó erejét, itt ismerte meg az anyag és a funkció át nem hágható törvényeit. Itt alakult ki gazdag variációs képessé­ge. A különféle nyomdai pá­lyázatokon kitűnt, és könyv­tervezésre is alkalma nyílt. Útja szakmailag felfelé ívelt. A felszabadulást követő­en, a nyomdák államosítása­kor, a Zrínyi Nyomdába ke­rült művezetőnek. Nagy tudá­sa és kitűnő szervezőképessé­ge folytán gyorsan emelkedett, 1957-ben főmérnök, 1972. áp­rilisában vezérigazgató-helyet­tes, 1976-ban művészeti igaz­gató lett. Ügyszólván halálá­ig dolgozott, a Kossuth Kiadó művészeti tanácsadója volt. Jelentékeny szerepe volt a politikai könyvek, brosúrák- megjelenési formájának kiala­kításában. Elévülhetetlen ér­demei vannak az új, korszerű nyamdatechnikák meghono­sításában, melyeket a Zrínyi Nyomdában vezetett be. Munkásságában hajlamai­nak megfelelően a főszerepet a csupán tipográfiai eszközök­kel megoldott könyvek képvi­selik, szabadabb kompozíciók­ra képzőművészeti katalógu­saiban nyílt módja, melyben sajátos, modern, sokak által utánzóit stílust alakított ki. Megbízásai főleg a politikai és ismeretterjesztő művek kö­rében mozogtak, munkái közt kevés volt a szépirodalmi jel­legű. Könyvtervein és borítóin a tartalomra a színek, a be­tűk formájának, nagyságának, egymáshoz való viszonyának áttételes eszközökkel megva­lósított harmóniájával utalt. Eszköztára kevéssel sokatmon­dó, nagyon kulturált volt. Már pályakezdése elején megismerkedett a Bauhaus tipográfiával, és a dogmatiz- mus éveinek leszűkült lehető­ségei után friss lendülettel fejlesztette tovább. Az új stíluslörekvésekre érzékenyen reagált és saját tapasztala­tain átszűrve a rá oly jel­lemző mértéktartással alkal­mazta, hol a betűk rajzában (Galaktika címlapja), hol a ...Szépek, csendesek voltak Termesi estéi. Olyanok, ame­lyekből erőszakos álomra gyűjthet erőt a magányos em­ber. Hiszen álmában Termesi egészen más volt: harcos, vi­tázó. szerelmes férfi, aki em­bertömegeknek tart szónokla­tot, párbajt vív ellenségeivel, őrjöngő szeretkezést folytat nőkkel, s egy pillanatig sem fél a haláltól, amely körülöt­te somfordái. Termesi egv napon levelet kapott a MŰVÉSZETI ALAP- tól, amelyben közölték, hogy ez és ez a szerv felajánlja a képzőművészeknek az elár­vult tanyasi iskolákat. Vagy­is: bármelyik festő, vagy szobrász kibérelheti a halott sulikat, a tanteremből műte­rem lesz, a tanári lakásból művészodú, s talán még a magára hagyott szőlő is élet­re kelthető. Termesi elgondolkozott. „Ez igen” — csettintett lelki szá­jával. Ott aztán teljes lenne a kreatív magány, kilométerek­re füstölög a legközelebbi ta­nya, lehet ordítani, ugrálni, meztelenül kukorékolni az ud­varon, hemperegni a füvön, ördögszekeret kergetni a par­lag szántókon... Ott aztán le­hetne élni, szabadon, vadon, állatiasan. A pulikutya is visz- szakerülne ősei környezetébe, a tan-műteremben csodálatos domborítások születnének, al­földi emberarcok, öreg nyár­fák tánca, suba keringése, ko­csi billenése, disznók turcsi orra, begyes fácánok röpülé- se... Termesi lelkes levelet írt az Alapnak, amelyben bejelen­tette igényét egy „használha­tó állapotban” levő iskolára. Az utóiratban azt kérte, hogy a ház „minél messzebb” le­gyen az emberlakta helyektől; a legjobb az volna, ha egv sűrű akácerdő közepén állna, ahová még az őzek is csak véletlenül tévednek. A tanyasi iskola, amelyet Termesi kibérelt..'. Az egyik szárnyban volt a tanterem, valamint néhány kisebb helyiség, talán a vala­mikori szertárak. A másik részt a tanári lakás alkotta, két szoba, konyha és a hatal­mas kamra. Az egész épület üres volt, pokoli üres. Az aj­tók, ablakok tárva-nyitva, mintha menekülve távoztak volna az utolsó diákok. Az ud­var kopár, letaposott. A ház mögött szőlősorok, közöttük szilvafák, metszetlenül, bur- jánozva. Termesi komoran vette bir­tokba az épületet. A kapu előtt tornyosultak a bútorok, amelyeket Volán-bérautó ho­zott Pesttől idáig. Dívány, asz­tal, két szék (hátha mégis ér­kezik egy vendég az erdő fe­lől), aztán a hatalmas bőrönd, benne a háztartáshoz szüksé­ges edények, táskarádió (a külvilág követe), végül a réz­lemezek és szobrászati szer­számok. Termesi továbbra is bízott abban, hogy csodálatos domborításokat fog létrehozni a kiskunsági táj ölében, s ha majd újra visszatér az embe­rek közé, mindent megbocsá­tanak neki. ...A délutánt rendezkedéssel töltötte el, a bútorokat a la­kásba hurcolta, a rézlemeze­ket a tanterembe. Mire elér­kezett az este (csendesen és észrevétlenül, óvatosan köze­lítve a dűlőutak felett), Ter­mesi már az ablak mellett üldögélt, s bizakodóan nyalo­gatta a magával hozott pálin­kát. Azt tervezte, hogy más­nap rézbe domborítja a jege­nyenyárt, amely az iskola fe­lett őrködik. Első éjszakáján a feleségé­vel álmodott. Termesiné mez­telenül úszott az álom vizé­ben. s az ölelése jóval előbb ért Termesi köré, mint ő ma­ga. Érthetetlen, de őszintének ható mondatokat suttogott, keresztet rajzolt Termesi hom­lokára, aztán eltűnt, semmivé foszlott. Termesi felriadt, s ió darab időbe telt, amíg rájött: a zajt, amit hall, nem a fele­sége sírása okozza, hanem a szélfútta jegenyenyár zúgása. Másnap elballagott a tanya­si boltba (hogy hol-merre van, azt még a faluban tudakolta meg; úgy két kilométert kel­lett mennie a dűlőúton). Kon- zervet, kenyeret, sőt, cukrot vett, más nemigen volt a pultokon. Hazafelé menet el­határozta, hogy nemsokára há­ziállatokat vásárol, csirkét, disznót, nyulat, hiszen nem embernek való állapot az, ha káposztakonzervet kell ennie a Kiskunság közepén. Még szerencse, hogy a sparhert (amely örökül maradt a ta­nári lakásban) kitűnően mű­ködött, három-négy kukorica- csutka és némi aprófa elnye­lése után megnyugtató, mor­mogó hangon üzemelt. „Nem érdekelnek az emberek” — nyugtatta meg magamagát Termesi. s lehúzta a tűzről a konzervet. A harmadik napon befejez­te a domborítást, amely talán őt ábrázolta, talán mást, min­denesetre egy göcsörtös figu­ra látszott a rézlemezen, aki felfelé szúrja karjait, az ar­cán riadalom, magány, mene­külés. Mellette a jegenyenyár, amely bizonyos segítséget akar nyújtani az illetőnek a halál eikerülésében. Jó lett a „mun­ka”, Termesi elégedetten jár­kált a mű-tanteremben. és tempós mozdulatokkal iszo­gatta a pálinkát. Még a fele­ségét is elfelejtette azon a délutánon. Dűlőúti sétára indult) (Mintha csak a pesti belvá­rosban járkálna feszes nőcik és dagadt nepperek között.) Elhatározta, hogy mindenki­nek visszaköszön, és nem ve­szi tudomásul, ha a földmű­vesek a túlvilági lényeknek > kijáró borzadállyal bámulnak rá. formátumban, hol a színelhe­lyezésben, a belső tipográfiá­ban, vagy a tartalomra utaló grafikai elemekben. Gyakran láthatók címlapjain és kötés­tervein a tartalmat jelképező művészileg átalakított szimbó­lumok. (Munkásmozgalmi, tör­téneti lexikon.) Lényének tiszta szigorúsága, mérték- tartása figyelmet felkeltő ti­pográfiai remekein hasonlít- hatatlan elegánciává finomult, mint Pilinszky János Schaár Erzsébet munkásságál bemu­tató könyvén, a Dózsa-kataló- guson, vagy a római magyar kápolnát bemutató művén. Az olvasáshoz is kedvet csináló apró miniatűr köny­veit, több mit ötszáz került ki keze alól, laikusok és hoz­záértők egyaránt megcsodál­ták itthon és külföldön. El­kötelezettje volt szakmájának. Alkotóműhelyt teremtett ma­ga körül, melyben a Zrínyi Nyomda vezető kollektívájának jóvoltából —, bármely jó gondolat, bárhonnan jött te­hetség egyaránt otthonra lelt. Halála pótolhatatlan vesz­tesége a magyar könyvkultú­rának. Brestyánszky Ilona Messze eltávolodott az isko­lától. Borókák, fenyvesek, aká­cosok között bolyongott, alig vette észre; szél támad, be­borul, távoli mennydörgések hallatszanak, vihar közeledik... ...A szél hirtelen orkánná növekedett, hajlongtak a fák, homok szállt a dűlőút felett, Termesi futva indult az isko­la felé, és jaj, mit lát!, a szélvihar leemeli az iskolate- tőt, odébblöki, a szilvafák kö­zé vágja, Termesi egy akác törzsébe kapaszkodik, riadtan nézi a házat, most! Villám csap a fedetlen műterembe... A ki estefelé a jakabszárá­si műút környékén járt, láthatta Termesit, a ma­gányos, ázott férfit, aki komof léptekkel halad Kecskemét felé; a hóna alatt olvadt réz­lemez, amely valamikor fér­fialakot és zúgó jegenyét áb­rázolt. Igen, Termesi minde­nestül odahagyta a tanyasi is­kolát, a Kiskunságot, a sza­gos vidéki világot, s kezében a villámsújtotta rézdarabbal elindult, hogy jópofa embe­rekkel találkozzék a világ út­jain. Hiszen már úgysem so­káig hallgathatja őket. I VIHAR Bólya Péter: Egy könyvművész halálára A KOzeunuiuDan Ducsuzrai- ták a könyvszakma művelői és a szép könyvek gyűjtői Erdélyi János Tóthfalusi Kis Miklós-díjas tipográfust, a Zrínyi Nyomda volt művésze­ti igazgatóját, a modern ma­gyar könyvművészet európai rangú mesterét. A magyar könyvkészítés . és -művészet forradalmát végrehajtó nagy nemzedék a felejthetetlen em­lékű, Kossuth-díjas Lengyel Lajos, Haiman György és Szántó Tibor nevével fémjel­zett vezérkarának negyedik tagja volt. A könyvművészek, a minő­ségi könyvek formálói szeré­nyen háttérbe húzódnak, mű­veik beszélnek helyettük, ne­vűk alig ismert a nagyközön­ség előtt, pedig ízlésük egész nemzedék vizuális kultúrájára rányomja bélyegét. A köny­vek gazdái ők, féltő gonddal őrködnek igényes megvalósí­tásukon a tervezés pillanatá­tól a nyomdai előkészítés ösz­szes mozzanatában a megjele- i néséig. Nagy részük van ab­ban, hogy könyveink kelen­dők itthon és külföldön. Az 1913. augusztus 13-án, Budapesten született Erdélyi János józsefattilai szegénység­ből érkezett. A sokgyermekes család lázasszemű, cingár fiát tizenhárom éves korában a nagy hírű Egyetemi Nyomdá­ba vették fel kifutónak. Falt minden betűt, ami elébe ke­rült, s rajzolt, betűket, cím­lapokat tervezett mindenhova, minden fecni papírra, nappal és éjszaka, a petróleumlámpa pislogó fényénél, amikor a népes család már elaludt. Ál­ma teljesült, felvették nyom­dászinasnak. Ütja ez időitől kezdve a tanulás, a megfeszített akarattal való továbbképzés. 1940-ben egy kisebb, de jónevű nyom­dában, Biró Miklós nyom­dájában szedő, majd művezető lett. 1942-től a felszabadulásig a Terézvárosi nyomda műve-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom