Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

Helytörténeti gyűjtemények, múzeumok

Már megint egy maratoni...

„Művészet és ifjúság”

Bemutatkoztak a megyei amatör szólistái és együttesel

Nagyszabású rendszerező munka kezdődött meg a közelmúltban a Központi Mú-. zeumi Igazgatóságon. A dokumentációs és tájékoztatási osztály szakemberei a magyarországi múzeumok új címjegyzékének összeállításán dolgoznak.

Részben könnyű, részben nagyon nehéz vállalkozásba fogtak. Megkönnyíti a dolgukat, hogy rendelkezésükre állnak a korábbi kiadványok, hasonló katalógusok, s így az évszázados vagy csak évtizedes múltú, de nagy hírű országos, megyei, táj- és városi múzeumok adatait jól ismerik. Bár ezek áttekintése sem egyszerű, van belőlük ugyanis vagy hatszáz. Félő, hogy a teljes katalógus elkészítése ma meghaladja erőiket, elsősorban a helytörténeti kutatás rendkívüli gazdagsága és ezzel összefüggésben a helytörténeti gyűjtemények sokasága miatt. Ezek múlt századi kezdeteit már jó ideje feltárta a kutatás.

E kezdetet főként a város- történeti kutatások jellemezték. Hivatásos régészek, történészek, muzeológusok és — már akkor is! — lelkes amatőrök, lokálpatrióták láttak hoz^zá. hogy gyűjtsék és megőrizzék az adott település történelmének írásos és tárgyi dokumentumait. 1 Sok helyütt kis közösségek alakultak, rendszerint a múzeumok körül, s együtitmunkálkodásuk nyomán megsokasodtak az ünnepélyes hangulatú teamekben kiállított céhes emlékek, viseletek, metszetek, bútorok, használati eszközök, önálló helytörténeti múzeumok is alakultak, s nem egy közülük, mint például az 1877- ben létesült tiszafüredi Kiss Pál, már az e század harmincas-negyvenes éveiben alapított kalocsai Viski Károly vagy az orosházi Szántó Kovács Múzeum napjainkban is szolgálja eredeti célját. A mai gyűjtemények egyenes ágú elődei, az 50-es

Az eljegyzés célszerű intézmény, egyfajta kijózanító cella a megittasultak számára.

Evelyn Waugh

*

Igen sok művelt férfinak van buta felesége, de alig van olyan okos nő, akinek buta férje van.

Erica Jong

években kezdenek a kiállítóhelyek színes palettáján feltünedezni. 1951-ben nyitja meg kapuit a pesterzsébeti és a vasvári gyűjtemény, 1952-ben az első falumúzeum, a penci, s rá két évre a második, a szegvári.

A honismereti mozgalom, s réskeként a helytörténeti gyűjtőmunka, a helytörténeti gyűjteményalapítás — bátran mondhatjuk — virágkora azonban a 60-as. 70-es évekhez, a Hazafias Népfrontmozgalom kiteljesedéséhez kötődik és tart mind a mai' napig. Valóságos láz keríti hatalmába a falvakat, diákok és felnőttek százai járják a poros padlásokat, a színeket, és a valaha közönséges munkaeszköznek, majd kacatnak tekintett mángorlók, minták, rokkák hirtelen becses múzeumi tárggyá ,,Tépnek elő”. És gomba mód szaporodni kezdenek iskolai folyosókon, termekben, művelődési otthonok meghitt sarkában, tömegszervezeti székházakban, tanácsházakon, vagy éppen parasztházakban, önálló épületekben a szó szerint vett gyűjtemények, a tájházak, a falumúzeumok, az emlékszobák. Gyomron tájház, Albertirsán falumúzeum, a Borsod megyei Kupán hajdani iskolából átalakított tájmúzeum, Csengeren gyűjtemény, a Vas megyei Nemesrempe- hollóson könyvtári sarok vall elmúlt korok történelméről és a ma emberének múlt- és lakóhelyszeretetéről.

Valójában — hány hely- történeti kis és nagy gyűjtemény lehet országszerte? Ki tudja? Megbízható számadatot mondani még nem tudnak a szakemberek, de már jelentős lépést tettek, hogy egyszer majd a múzeumi címjegyzék teljessé váljék. Számon tartják a működési engedélykérelmeket,

kartonozzák a lapok e vonatkozású híradásait, és jegyzik az országos múzeumi hálózatban tevékenykedő

Gondolatok

Egy vallási fanatikustól, akinek megígérik, hogy öngyilkos önfeláldozása jutalmául azonnal bebocsátást kap a mennyországba, nehezen várható el, hogy ragaszkodjon az élethez.

Douglas Benton

hivatásos muzeológusok jelentéseit. A szakemberek ugyanis erkölcsi kötelességüknek tekintik, hogy minden lehetséges módon és eszközzel segítsék a helytörténeti kutatást, a helyi múzeumokat, s a jelek arra utalnak, hogy ez részükről nem csak szándék, elhatározás ...

Egynémely gyűjtemény szervezetileg is kötődik a múzeumokhoz. A költségvetésből a „kistestvérekhez” némi pénz is csordogál, épületfenntartásra . -felújít ásra, állománygyarapításra, ennél is fontosabb azonban a szakmai tanács, irányítás. A muzeológusok közreműködnék a tárgyak megőrzésében, a restaurálásban, tudományos igénnyel állítják össze kiállításra az anyagot, kiegészítik azt saját tárgyaikkal, cserekiállításokat rendeznek.

A helytörténeti gyűjtemények többsége a tapasztalatok szerint saját települése tanácsának, művelődési igazgatásának felügyelete alatt tevékenykedik. A „nagy” múzeumok, a szakemberek egyáltalán nem tekintik ezeket másodrendűeknek. Tisztelettel viseltetnek minden, egyetemes mércével talán csekély, a helyi mércékkel mérten viszont nagybecsű kis kollekció, néhány vitrinre való emlék iránt is, mert az önmagán túlmutatva, nemes érzéseket, szándékot, cselekvést takar. A honismereti kutatás nemritkán olyan ismereteket is a felszínre hoz, amely adalékul szolgál tágabb horizontú tudományos kutatásokhoz is. A muzeológusok tehát a kezüket nyújtják, másrészt — a hívó szót sem utasítják vissza.

Közös cél, hogy veszendőbe semmilyen érték ne menjen. S mellesleg, egyszer talán a múzeumok, a gyűjtemények címjegyzéke is teljes lesz.

D. Ok

Sok bűnbakunk ran, Ae a legnépszerűbb a gondviselés.

Mark Twain

*

Amikor egy politikus meghal, sokan, csak azért mennek el a temetésére, hogy megbizonyosodjanak róla: valóban eltemetik.

Georges Clemenceau

Nincs két hete, hogy a megyei diáknapokról int beszámolónk kapcsán hát örköd tűk megjegyezni: egy művészeti versenyt nem célszerű maratoni időtartamúra tervezni, mert nincs az a közönség, amely végig tudná ülni, kivált, ha amatőr előadók kiszámíthatatlan minőségű produkciói váltogatják egymást a színpadon. És mert ilyen közönség hiányzik, ezért nem is lehet csodálkozni azon, hogy eleve nincs is közönség. Persze egy olyan — összesen köze! hatórás — művészeti bemutatón, ahol a versenyzők egyéni műsorideje nem több

5—20 percnél, ott nem nehéz kiszámítani, hogy az éppen színpadon lévő, illetve soron következő együttes vagy szólista nélkül is megtöltik maguk a szereplőik a nézőteret. A KISZ Nógrád megyei bizottsága által meghirdetett „Művészet és ifjúság” megyei művészeti bemutatón azonban néhány óra elteltével még a szereplőknek sem volt türelmük megnézni társaikat. Így a verseny végefelé jószerével az erre ítélt zsűri előtt zajlottak a produkcióik, s csap az eredményhirdetésre tért vissza a résztvevők többsége.

Már most mit gondoljon a krónikás, aki máskor épp azt hiányolja, hogy oly ritkák az öntevékeny művészeti csoportok és szólisták megyei szintű bemutatkozási lehetőségei?!

Tekintettel arra, hogy hiányérzetünk immár hosszú évek óta ilyen — valamiféle meg- alomániát sejtető — maratom rendezvények feletti bosszan- kodással váltakozik, a krónikás ezúton szeretné megnyugtatni az illetékeseket, hogy feladja. E lap hasábjain többé nem teszi szóvá a rendezvények túlméretezettségét. Hogy a«z illetékesek emiatt sosem voltaik nyugtalanok...? Csak a.zt ne higgyék, hogy az újságíró az egyetlen, akit ez eleddig bosszantott!...

A „Művészet és ifjúság” április eleji megyei bemutatóversenyének döntőjéről szólva sajnálatos, hogy ezúttal jószerével másfél órányi színvonalas produkció sem akadt a mintegy harminc műsorszám között. Pedig a páletta igazán változatos volt. A tucatnyi vers. é® prózamondó mellett több — eílőlször látott — irodalmi színpad és pop-rock együttes is bemutatkozott, nem szólva az ének-és tánc- együtteseikről illetve szólistáikról. A zsűri mindazonáltal nagyon einező volt, amikor minden kategóriában kiadott első díjat, mi több: díjakat.

A vers- és prózamondók közül négyen is a „legjobbnak” tudhatták magukat. Név- szerint; Ambrus Anita, Fábián Orsolya, Fenes Andrea és Hidváry Péter. Míg e két utóbbi ifjú kimagasló tehetségéhez kétség sem férhet, addig — úgy véljük — két társuk előadásának színvonalát mások is megközelítették. Ez persze jelentheti azt is, amit más versmondóversenyéken is tapasztalhattunk az utóbbi hónapokban, hogy tudniillik ismét felnőtt egy új, ígéretes versmondó-generáció megyénkben.

Nem mondható el ugyanez a dalénekesek és hangszeres szólisták mezőnyéről. Igaz, ezekben a műfajokban éppen a folyamatosan magas merce nehezíti a most indulók dolgát. Brinyichi Katalin és Barna Katalin énekduója így is meggyőzőbb vélt, mint a di- áknaipi bemutatón. A nógrád- sipeki énekkar ugyancsak méltón kapott díjat, ámbár üdvös volna, ha a hagyományőrző fiatalok nem csak az énekanyag megválasztásánál keresnék a tiszta forrást, de gyönyörű népviseletük egyes darabjait sem ..újítanák fel” melírozott fonallal...

A hangszeres előadók közül Gyurica Judit zongorajátékát díjazta a zsűri, valamint a nagyoroszi honvédek citera- együttesét hívta meg a nyári megyei kóruszenei (?) táborba.

Három pop-rock együtes képviselte a fiatalok között máig leginepszerűbfo műfajt a „Művészet és ifjúság” idei döntőjén, vagyis a jelenleg működő zenekaroknak csupán töredékét hallhattuk. A sal- góbányai nyári pop táborba közülük a rétsági SZFINX eg -üttes kapott meghívást, az első díjat azonban a salgótarjáni öblösüveggyár TEMP- RESS színjátszó csoportjának zenekara kapta — teljesen megérdemelten. Ritka eset, hogy egy prosperáló színjátszó együttes, prózai társulatával egyenrangú zenekarral is rendelkezik. Az pedig különösen szimpatikus, hogy a zenekar, önálló fellépései alkalmával sem mulasztja el hangoztatni „hovatartozását”. A teljesség kedvéért említsük meg a szécsényi Mikron együttest, amely a „Forró szél” című tévéfilmsorozat zeneszá^ mát adta elő Surdilovics tisz< teletére — kirobbanó sikerrel.

A táncosok közül kiemeli első díjat kapott a balassagyarmati néptáncegyüttes és ha lett volna külöridíj, bizonyára ezt kapott volna férfi szólóláncosuk. A salgóbánvai jazzbalett-táborba Csillag DóJ ra kapott meghívást. A tehetséges kislány diszkótánca néJ mileg a ,,Ki mit tud?”-od részt vett diósjenői Stoop Christel mozgására emílékez-J tetett és — mint megtud tok — egyelőre ő is improvizál a zeneszámokra.

Díjat kapott a berkenyéi éá a salgótarjáni KIVISZI iro-J dalmi színpad is. de e műfaj képviselői valójában kivétel nélkül csalódást okoztak. Talán az április 4-i ünnepséged közelsége okozta, hogy vala-i mennyi csoport halálosan koH moly témával állt elő. csaM hát előadásuk inkább komolyé kodásnak hatott, a szerkeszJ tett irodalmi összeállításod ráadásul átgondolatlanok, enyj h n szólva eklektikusak vol-J talk.

Nem kapott viszont díjat aa ai— jelenleg katonaidejét töltő — Gordos János, aki véleJ ményünk szerint az egész maJ ratoni program közreműködői1 fölé emelkedett. A balassagyarmati fiatalember —, akinek fejlődését alkalmunk volt évről évre tapasztalni — a mai dal kategóriában indult) versenytárs nélkül, és legfel-1 jebb azzal magyarázható „díjtalansága”, hogy már esad némi rosszindulattal titulálható amatőrnek. Mellesleg ő ia érdemelt volna különdíjatj amiért az esti eredményhirdetésre várakozó fáradt sze- replőgárdét sikerült megéne-' keltetnie.

Az a hő félóra, amit a fiatalok székeken, padlón ülve felszabadult énekléssel együtt töltöttek, némiképp át is hangolta az eleddig verseny láztól vibráló terem levegőjét. Tehát a „Művészet és ifjúság” megyei bemutatósorozat döntője a salgótarjáni Bányász Művelődési Házban verseny.) nek hosszú volt, találko-' zónák viszont túlontúl TÖvidJ

Jó volna, ha gyakrabban találkozhatnának a fiatal amatőrök — művészeti versenyeken és azokon kívül. Már csak azért is, mert a .folyamatos működésre, a fejlődésre, az évenkénti egy reprezen-' tatív alkalom aligha garanciái „ijfca i Pintér Károly <

Ú t o n j á r ó

Lakók könyvvel, anélkül

Kezembe akadt egy lakbér- könyv, amely ntég a háztulajdonosi világban keletkezett. Fűzésénél kifényesedett vászonszalag tartja, fedele rossz márvány-utánzat. Akkora, mint egy mai pulhafedélű zsebkönyv, mondjuk az A'lbatros- tól, csak vékonyabb és énnek a fedele kemény papundekli. Hosszú távra való. Néha egy egész életre.

A város, az utca neve és a házszám ezúttal mellékes. Bár némi pikantériát kölcsönöz a könyvecskének az a tény, hogy egyes későbbi, hozzánk közeli bejegyzései és az aláírás is egy mai ismert, kitüntetett művésztől származik (a házmester fia volt, míg élt a háizmester, azontúl maga volt K. J. egyedüli, s hát előfordult hogy t> írt átvételi sorokat a könyvbe). Az országiban, íiegyven-egynéhány évvel ezelőtt milliószámra éltek mindenütt ilyen lakfoérkönyvek tanúsító értéke alapján az emberek. A kis könyv első bejegyzése (stílusa) maga a megkövült lakótörténelem. Ilyen bejegyzést-stílust ma már sehol sem találni. Benne a, függőség árulja el magát, azonfelül még valami.

A korabeli (és mindenkori) lakó rangjára vetnek ezek a bejegyzések elkésett, pislákoló fényt, már-már alig hihetőt. Ha nem látnám a könyvecskét — talán magam sem

hinném. De itt van. Így kezdődik:

„1944. október havi bért 35. p. Légára 105 fillért köszönettel felvettem. Tisztelettel... (Ft a név) H. f.”

Köszönettel? Tisztelettel? És mi az, hogy 105 fillér légóra; hogyan számíthatták ki a pengős és ötfilléres hozzájárulási költséget és aztán vajon mire fordították? Mit lehetett lakásonként egy pengő öt fillérrel az angol—amerikai ' bomibázóerődöik élten kezdeni, amikor olyan magasságban húzták a kondenzcsikot, ahova sem fellőni nem lehetett, sem a vadászgépek nem jelentettek komoly veszélyt. De hagyom a háborút, maradok ház- és emberközelben. A szépszavú (a háztulajdonos „nevelte” ilyen udvariasra) házmester köszönettel és tisztelettel felvette még a negyvennégy novemberi, decemberi bért és a légóköltsóget, de már a változások szele érződik (nagy beteg volt akkor már. tüdővészes), december elején. Nem írta oda, hogy „tisztelettel’. Egyetlen nagy T. betűt írt csak a neve elé. Januárban ugyanígy tett és elmaradt a rangját jelölő H. f. rövidítés is. A magára hagyott beteg embert halála után a lakók temették negyvenöt januárjának végén. Szánkón húzták ki a deszkából ácsolt ladiaféle koporsót a temetőbe. Felesége és két íia akkoriban vidéken élt a háborús városi mizériáikat elkerülendő. A házra és arra a régi gangos életre jellemző, hoigy sokáig tartotta magát a vélemény lakói körökben „éhenhalt szegény, az asszony hagyta éhenhalni, ő meg vidáman él a paraszt rokonainál...” Itt is csak a gangot kell megvilágítani talán (a fiatatóbbja npm ismeri, a mai toronyházák belső folyosói nem összehozzák, hanem elválasztják egymástól az embereket). A gang a lakások előtt beliül az udvar felől körbefutó folyosó.

Folytassam? Ne folytassam? És mát akarok ezzel a lakbér- könyvvel mondani ? Veres Péter bátyánk írta valahol, hogy meg kell írni mindent ,.A mát, amint jön a tegnapból, és megyen a holnapba!”

Az egykor volt házakat, iak- bérlkömyveket is, a köizös sorsokat, amelyeken szilárdan állhatott egy-egy ház vagy utca, vagy éppenséggel kolónia a rokonságnál is erősebb közösségei Mert okkor, a másik

nélkül talán élni sem lehetett. Negyvenöt februárban, márciusban és áprilisban a háztulajdonos jegyzett be a könyvbe, addig felvette a légópénzt is. Májusban azonban hazajött a gyerekeivel a házmes- tenné, ez volt az egyik változás. A másik, hogy májusban már nem vett fel légót, megszűnt egy 105 filléres kiadás családonként. Béke volt. A házmesterné rátartian viselte a szóbeszédet és a neve elé írta, hogy özv (pontot nem tett). Minden csoda három napig tart. Júniusban már senki sem emlegette szegény házmestert, aki mellesleg elég nagy ivó volt, de a szakmájában (szobafestő), állítólag kimagasló tudással rendelkezett.

A lakbér — szoba konyhás lakások voltak ezek — júniusban öt pengővel emelkedett, majd száz százalékkal és plusz 10 pengő vízdíjat is fizetni kellett. A történelem kikiabál a sorokból. Negyvenhat elején a béren kívül 6400 pengő házbéradót is fizettek a lakók. A februári bér és lakásadó egészen pontosan 10 920 pengő volt ekkor; harminckilenc évvel ezelőtt, áprilisban pedig 275 ezer pengő ugyanez, de mór májusban négymillión felül... Csupán a ké- menysepröszämia háromimiilióba került lakásonként. A házmesterné mindenütt oda írta, hogy „köszönettel felvettem”, bár ebben a pénzben már valóban nem sok köszönet lehetett.

.,1946. augusztusi lakbér félhavi bérét 24 forintot 4 forint víz és 3 forint csatornázási és villanyt átvettem köszönettel... özv...” íme a fordulat. A havi 48 forint aztán tartotta magát sokáig. De két részletben ment a fizetése. Érdekes változás, hogy a ház- mesterné ettől kezdve, talán mert a gyakoriság elvette a lakbérfizetés korábbi havonta ismétlődő ünnepélyességét, elhagyta a „köszönettel” formulát. Annyit írt csak „átvettem” már negyvenhétben és aztán ezt a szokását meg^ tartotta végig.

Köszönettel? Tisatetebtel? Hol volt az már?

De volt házmesternél Aki kinyitotta a kaput a későnjö- vőnek és a házbeli pincértől, aki zárás után érkezett minden éjszaka, természetesen nem fogadott el kapupénzt. A pincér hálából néha egy-egy ü /eget varázsolt elő mérhetetlenül mély flarzsebébók rendkívül bő, fekete fényes- strát'os nadrágja rejtefcéből, ahol a házbeliek szerin a háziasszonyának is hazalhordta a sült csirkéket, egészeiket. Vagy majdnem egészeket „így persze könnyű...”

De a házmester fia is érdekes. Gyerekként apjához hasonlóan i-vel írta a neve végződését. Ahogy előrehaladt az iskolákban és a korban, úgy vált hirtelen y-os nevűvé. Az anyja pedig egyszercsa'k elhagyta az özv-i rangot vagy fátylat, amiként a költő is megjósolta egészen más ügyből következtetve előre. Ez különben sokáig váratott magára és csak 1960 áprilisában kövékezett be; a lakbér állása akkor egész hóra 58 forint volt, a gangbéliefc megtárgyalták az új fejleményt és hamar napirendre térték felette. Havankettő augusztusában jelen meg először a tíz forintot kitevő H. T. B..., ami a ház, tartási biztosítást jelenti. Később ez két forinttal nőtt.

Az utolsó bejegyzése ebb# a gangos világból éppen tíz ér*» vei ezelőtti. Akkor a lakbér« könyv tulajdonosa átment egy modern lakótelepre. Ott gépi adatfeldolgozás és postás a divat. Egymásról nem sokat tudnak az emberek, lakbérkönyv nélkül kellene megismerni egymást. Van esély.

T. P. L. f

jNÚGRÁD - 1985, április 20., szombat 7