Nógrád, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-20 / 66. szám
A rétsági áfész új üzletközpontot alakít ki székhelyén. A kereskedelmi létesítménnyel • z elavult boltjainak biztosit új helyet, mindezzel a település központjának képe is korszerűsödik. — kj Tanulságos Gyorsuló idő-könyv Jóléti bizonyítvány önmagában a támogatás senkit nem fejleszt. Hosszú távon pedig jóvátehetetlenül eltunyít ambíciókat, eltorzít jellemeket. Követelménnyel, a támogatásról való lemondás ösztönzésével lehet tartósan használni embertársainknak. E régi tanulságokat kristályosítja ki Szamuely László fontos könyve: A jóléti állam ma: A kötetből — mely a Gyorsuló idő sorozatban a Magvetőnél jelent meg — természetesen több és frissebb bölcsességet is nyerhet az olvasó. Tizenhat fejlett tőkés- ország példája ad képet arról, milyen feltételek közt jön létre, s milyen ellentmondásokat szül az a „biztonsági háló”, amely a szigorú gazdasági mozgásokból valamilyen oknál fogva „kiesett” állampolgárokat megóvja. Bár más vidékről, szólnak, az ész-, mef uttatások, s az adatok más országokra vonatkoznak, számunkra is hasznosak lehetnek a kifejtett gondolatmenetek, a friss látásmóddal nyert fölismerések. Mint Szamuely mindjárt könyve elejém tisztázza: a jóléti állam lényege „a jövedelem, a táplálkozás, az egészség, a lakás és az oktatás minimális mértékének állami szavatolása minden állampolgár számára politikai jogként, nem pedig jótékonysági adomány gyanánt.” Ez az elméleti követelmény természetesen a legkülönfélébb formában és mértékben valósul meg a világ eltérő tájain, Svájctól Ausztrálián át Japánig. Mitől függően? Többek között ezt kísérli meg fölfedni Szamuely is. Talán meglepő, hogy a fontos adatok szerint nem nyilvánvaló az összefüggés a gazdasági növekedés és a jóléti állam kiépülésének mértéke között. A kötet emellett is számos nyilvánvalónak gondolt összefüggést megkérdőjelez, ugyanakkor több újszerű összefüggésre rávilágít. Korunkra, és tálán belátható lövőnkre is jellemző az a néhány törvényszerűség, .amelyet a televízióból is ismert tudós „Az állami redisztribú- ció bürokratizmusa” fejezetcím alatt leír. Mint közli: a jóléti állam kiépülése együtt jár a bürofcratizáilódással, ami nem feltétlenül káros. Ha az idősék és fiatalok közti személyes, de anyagiakat tekintve függőségi viszonyt az állampolgári egyenjogúságon alapuló kapcsolat váltja fel, ez nagy lépést jelent előre a társadalom fejlődésében. De ha a gondviselés túlmegy az egészséges mértéken, s átszövi a lakosság mindennapjait, megváltozik a kapcsolat jellege. Mint írja: „ügyintézőkből a hatalom önállósult (nemritkán önkényesült) birtokosai, az ügyfelekből pedig tőlük függő alattvalók lesznek.” Így — idézi a másik, televízióból jól ismert tudóst, Papp Zsoltot — ”éppen azok a fejlődésvonalak, amelyek a társadalom nagykorúsítását. célozzák, újbóli ki&korúsításához vezetnek.” Konkrét példákat idéz a szerző e mechanizmus svédországi vadhajtásaira. Tovább víve a gondolatmenetét Szamuely leírja, hogy a köz- igazgatás „a foglalkoztatás növekedésének legdinamikusabb területévé vált” a jóléti államokban. Ezek a közalkalmazottak, mivel „társadalmi és politikai kérdésekben való képzettségük, ismereteik magasan átlagíölöttiek, számbeli arányuknál jóval erősebb és befolyásosabb társadalmi réteget, nyomást gyakorló csoportot” alkotnak. Így nem túlzás azt állítani — vonja le következtetését a szerző —, hogy a jóléti államokban az újraelosztás kiterjesztése már maguknak az újraelosztást „megvalósító apparátusok jólétét, a bennük foglalkoztatott emberek létbiztonságát szolgálja.” A közgazdász a tömör tanulmányiban bőséges adathalmazzal, de eleven, élvezetes stílusban ír a jóléti állam válságáról, a jóléti állam eredményességét övező csalódásról, és egyéb hátulütőkről. A bajok orvoslásául — zárótételként — a „túínyújtózko- dások visszaszorítása, a társadalomjobbító vágyálmoknak a megváltozott világ rideg tényei vei való szembesítése, s kevésbé centralizált, kevésbé dogmatikus, rugalmas és pragmatikus formák és módszerék keresése” szerepel a könyvben, mint tudósi ajánlat. Molnár Pál Kongresszusi küldött Megtiszteltetés és felelősség Az ismeretség nem újkeletű. Már akkor, az első találkozásunkkor kényes témában kerestem meg dr. Gyepes Pétert, a megyei Madzsar József kórház I. számú belgyógyászatának főorvosát. Kértem, őszintén mondja el véleményét az intézeti etikai tanács elnökeként. Szó esett orvosbeteg kapcsolatról, hivatás- szeretetről, lelkiismeretességről és természetesen a hálapénzről is. Gyepes főorvost nyílt, őszinte, szókimondó embernek ismertem meg. Nem fél a kritikától, önkritikától, aki racionális gondolkodásmódjával mindig objektív, a valós helyzetnek megfelelő értékítéletet alkot. Nem tagadta; vannak még gondok a gyógyító munka mindennapjai során, orvossal, beteggel egyaránt. Mert az emberi érzékenység itt hatványozottan jelentkezik. Az orvos, az egészségügyi dolgozó agyonhajszolt, a beteg nyűgös, apró rezdülésekre is kritikusan reagál. Ám az orvos, az egészségügyi dolgozó agyonhajszoltságát nem éreztetheti a kórtermek lakóival, míg a gyógyulást áhí- tó ember elvárja (elvárhatja) a megkülönböztetett bánásmódot. Az ismeretség nem újkeletű. Talán ennek köszönhető, hogy Gyepes főorvost sikerült vallatóra fognom a hét végén, vasárnap délelőtt, amikor a nyilatkozat kedvéért amúgy is szűkös idejéből szakított egy darabot családja rovására. Mert jelenleg több hetes szakmai továbbképzésen vesz részt Budapesten, s mert csupán a szombat-vasárnap a feleségé, a két gyereké. Ráadásul a tizennégy éves fia most ünnepli születésnapját. Ülünk a szerkesztőségi szobában és sorjázzuk — a szokványos indíttatással — hogyan lett orvos, honnan került e vidékre, milyen volt a pályakezdés? — Érsekvadkertről származom, édesapám ott tanított negyven évig. Bronzdiplomás tanárember. Édesanyám háztartásbeli. Orvos nem volt a családban, az én vonzalmam a gyógyítás iránt apró gyermekkoromban kezdődött. Macskát, békát istápoltam, pátyolgattam. Környezetem jellegzetes gyermekreakciónak tartotta ezt a szenvedélyt, ám jómagam csak akkor inogtam meg egy pillanatra, amikor nem vettek fel az egyetemre. Voltam segédmunkás, kocsirakodó, műtős, asztalossegéd, villanyszerelő-tanuló... aztán harmadik nekifutásra sikerült. Az egyetemet 1967- ben végeztem el és teljesen természetesnek tartottam, hogy Nógrád megyébe térjek vissza. A feleségemmel együtt, aki szemészorvos és az egyetemen ismerkedtünk meg. Akkoriban nyílt az új megyei kórház, amely impozáns külsejével, tisztaságával, korszerűségével vonzó lehetett egy pályakezdőnek. — A kórház valóban kellemes volt, a lakáshelyzet már nehezebb. Egy régi kórházi szárny vaságyas, kály- hafűtéses szobájában kezdtük. Romantikus indíttatás. Aztán az épület központi fűtéses szárnyába kerültünk és három év múltán jutottunk rendes lakáshoz. Dr. Gyepes Péter a nehéz lakásviszonyok ellenére is jól érezte magát. A belgyógyászati osztályon önállóan dolgozhatott, azonnal a mélyvízbe dobták. Tízéves KISZ-tagságát tovább kamatoztathatta. A kórházban KISZ-titkárrá választották, majd a fiatalok tanácsának elnöke lett. Szívesen gondol vissza az akkori aktív KISZ-életre. a kulturális, politikai összejövetelekre. S talán a sikerélményeknek köszönhető, hogy miután 1975- ben párttaggá vált, aktív közéletisége révén nemsokára a párt csúcsvezetőségébe javasoltájr. — Több éves tapasztalataim szerint az egészségügyben dolgozók — orvosok, középkáderek — mind többen jelentkeznek párttagnak, s vesznek részt a pártmunkában. A jelenlegi nehezebb időkben több feladat hárul a párttagokra, mert a bonyolultabb helyzet világosabb gondolkodásmódot igényel. Meg kell értetni a jelenlegi állapotot a változások összefüggéseit, a cselekvés irányát a pártonkí- vüliekkel is. Mi az, ami az egészségügyben dolgozókat jelenleg a leginkább foglalkoztatja? Melyek azok a kérdések, amelyek a párt fórumain is nagy érdeklődést váltanak ki? A válasz dr. Gyepes Péter felszólalása a városi pártértekezleten. — E nagy fórumon három témakört érintettem. Elsőként beszámoltam a kórház eddigi szakmai eredményeiről, gondjairól. Elmondtam, hogy a gyógyító munka javításához feltétlenül szükséges a műszerezettség további fejlesztése, a fiatalok lakásgondjának! megoldása. A pártépítési tevékenység volt a következő terület. Az utóbbi években eredményesen tevékenykedtünk a fiatalok között a pártépítési munkában. Gondunk azonban, hogy a taggyűlések látogatottsága még mindig nem kielégítő. S itt kell említeni, az egészségügy sajátosságait; a három műszakos munkabeosztást, az ügyeleti rendszert, amely akadálya a teljes szervezeti életnek. Mint az etikai tanács elnöke, beszámoltam a városi pártértekezletnek arról, hogy súlyos vétségek a megyei kórházban nincsenek. Helytelennek tartjuk az egyes esetekből levont általánosítást, káros következtetést. Nem azt mondjuk, hogy nálunk nincsenek apróbb-nagyobb hibák. Az elmúlt években két-három esetben kellett felelősségre vonnunk kollégákat, elsősorban magatartásbeli problémák miatt. Dr. Gyepes Pétert a megyei pártértekezleten kongresszusi küldöttnek választották. — Nem tudtam róla. Meg-' Iepetésként ért. Rendkívüli megtiszteltetésnek, kitüntetésnek, s ugyanakkor óriási felelősségnek tartom ezt a bizalmat. Arra ösztönöz a jövőben, hogy a szakmai gyógyító munkám mellett, a közéletnek. a pártmunkának még aktívabb részese legyek. Kiss Mária Építrk a pásztói ifjúsági parkot További fejlesztést igényel a pásztói ifjúsági park, mert a városban a nagyobbszabású rendezvények megtartására másutt nincs lehetőség. Az ifjúsági park fejlesztése a közelmúltban nagy lendülettel folyt: elkészült a szabadtéri színpad, valamint az ivóvízvezeték is. A térburkolathoz szükséges anyagot is leszállították, elvégezték a tereprendezés egy részét. A munkák befejezéséhez szükséges pénzügyi fedezet megteremtése érdekében a KISZ pásztói városi bizottsága önkéntes városfejlesztési hozzájárulás fizetésének szervezését is vállalja. Volt egyszer egy forradalom... 0 ~ vodások tarkállanak, kézen fogva botladoznak a nováki utcán. A tavasz sem szebb náluk. Az élénk utcai forgalom is lelassul mellettük. A tavaszi fény kíséri őket kitartóan. Pedig a falu felett a dombok még fehérlenek. Kint a Lazon a déli verőfényben olvad a hó. Onnan meg a víz hömpölyög lefelé, de olyan sebesen, hogy gödröt mos magának. Hanem Répás Ferencet, az öreg harcost ez nem zavarja. A víz sebességével vetekedve, botjával kezében ereszkedik Lázról, ahol lakik, alá a Tu- gárra. Villanegyed az már! Onnan csinált út vezet a községbe. Lefelé jobbra a gyártelepre, meg az új lakótelepre és balra a községbe, a hegyek felé. A nováki katlanban tehát mintha virradna a hosz- szú tél után. Legalább is azt tükrözi az utca, mert köny- nyedébben öltözve tele dolgukat tevő emberekkel, meg sütkérező sétálókkal is. Akár az öreg Répás Ferenc. Évével közelítve a százhoz, nem mulaszt napot, hogy ne tekintse meg a községet. Mondta is, hogy város az már, nem falu. Emeletesek az épületek, aszfaltosak az utcák, gazdagok az üzleti kirakatok. Kifakadt hát: — Mi kell még a népnek? Nagy történelmet hordoz magával az öreg veterán. Neki nincsenek kitüntetései, bányászkodáson kívül semmi mást nem végzett, de sok mindent látott. — A forradalmat gyerek! — megélénkült. — Az lett itt az új világ... Kint járt az olasz fronton. Bányász volt, hát ott is védőárkot vágott a sziklába. Vágta, vágta, majd belefúrtak a kemény kőbe, telegyömöszölték dinamittal, aztán felrobbantották az egész hegyet. Az meg ráömlött az olaszokra. Akkor szólította meg a lelkiismerete, hogy ez meg miért? Hallotta a jajgatásokat, a káromkodást. El innen minél messzebbre. Bomlado- zott már a katonák lelke. Otthon járt a gondolatuk. És amikor jött egy szürke, meggyötrődött kis ember, és azt mondta, hogy legyen ennek már vége, hiszen otthon kenyérért kiált a család, hátat fordítottak a frontnak: — Gyöttünk, ahogyan tudtunk. A novákiak Mátramind- szenten a mozgó vonatból ugráltak ki. Akiket zárva tartottak, felszaggatták a padlót, úgy menekültek a vagon fogságából. És otthon, Mátrano- vákon akár most, pirkadt az élet. Zászlók lobogtak a házakon, a bányairoda előtt emberek sorakoztak. Az idősebb Földi Mihály a direktórium elnöke, meg Varga József ba- der a párttitkár állottak az emelvényen. Varga József szónokolt, hogy a Tanácsköztársaság elhozta a dolgozó nép hatalmát. Azt kell most megvédeni. A mátranováki bányászoktól szenet kér az ország. Répás Ferenc állott a sor utolján és mindenből csak annyit értett, hogy kell a szén. Ha az kell, akkor nincs baj, mert a szénfejtéshez ért. A direktórium elnöke Földi Mihály mintha Répás Ferenc gondolatában olvasott volna: — Már nem az uraké, hanem a dolgozó emberé lesz a haszon... Nem sok biztatásra volt szükségük az embereknek. Akiket katonának szólítottak, azok jobbra sorakoztak, akiket a bányába, azok balra. Ilyen fegyelmezett rendben még Répás Ferenc sem látott embereket sorakozni, ha csak a laktanyaudvarra nem gondolt. De arra már emlékezni sem akart. Viszketett a tenyere a csákány után. Kívánta a föld mélyének szagát, látni akarta a sok szürke kő után a szén nemes csillogását. És nekifogtak. Annyi szenet akkortájt mint ők, nem hoztak fel az Aguszta-aknából. Pedig az igazgató és a társai otthagyták őket. De ezek a direktóriumiak mind értettek az irányításhoz. Kaj tor Vincze, Tóth István szemes, Szó Imre sári, Simon Ábel, akiket nem lehet soha elfelejteni, nyugodjanak békén. Ezek az emberek lelket öntöttek azokba, akik a csákány mögött izzadtak, hogy fáradtságot sem éreztek, pedig hajtottak kegyetlenül. Az öreg Répás Ferenc valósággal tűzbe jött sok esztendővel az esemény után is: — Hát még amikor kijöttünk a bányából! Ki tudja abban a nyomorúságos helyzetben honnét teremtették elő, de nem volt nagycsaládos Mátranovákon, akit ne örvendeztettek volna meg valamilyen csomaggal. Volt abban cipő, ruhanemű, élelem és ki tudná mi minden, örömet hozó ajándék. Akkor volt az is, hogy az apróságokat óvodába vitték. Volt az igazgatóságon hely erre is. Jöttek egyszer a bányából, hát mit látnak? Fiatal lányok apróságokat vezetnek és terelgetik őket. Azok a gyerekek úgy hatottak Répás Ferencék- re, akár a mennyországbeli angyalkák. És amikor a nagyobbacskákat összeszedték, orvos vizsgálta őket, mert sápadtak voltak a nélkülözéstől és elvitték szanatóriumba a gyengébbeket. Akik erősebbek voltak, azokat meg ki tudná hová, üdülni: — Dolgoztunk, akár a megszállottak — mondja az öreg. Egyik kiszállás alkalmával meg mi történt? Ott állott a rezesbanda az akna előtt, és amikor kiértek rázendített. A vezetők azt mondták kétszeresére teljesítették a szén- termelést. A hét végére meg a Kisberekkúton gyűlést tartottak. Akkor már a direktórium elnöke mondta, hogy rátámadtak a Magyar Tanácsköztársaságra és fegyvert kell fogni. Mentek sokan, de maradtak a bányában is. Mátranovákot a szene miatt az ellenség megszállta. Jöttek Ivád felől a cseh, Terenye felől pedig a román intervenciósok. A katonák oda voltak a fronton, a bányászok csákánnyal állták volna útjukat, de legyőzték őket. A Tugá- ron állították fel az ágyúikat és lőttek Péterke felé. A borult ég sem sötétebb, mint lett Mátranovák. Hát még amikor összefogdosták azokat a derék embereket, akik az életet jelentették a községnek. Volt ott egy rét, ahol valaI mikor a jókedvű játékokat űzték a szabadság ízével az emberek. Bekerítették és oda- terelték a népet. Követelmény a foglyoktól egy kenyér és csirke. Ott ült névtelenül ösz- szekuporogva, minden reményt feladva Répás Ferenc is, a sokadalom között. Végignézte, hogy Gasparin Ferencet, azt a mindig jót akaró embert hogyan verik a kocsi rúdjára feszítve. Aztán Fujan Vencel következett, majd a többiek. Összeszorítva fogait, félelemtől remegőn mondta Répás Ferenc: — Isten, ha vagy miért engeded. .. Siralom völgye lett a sportpálya. Még az akkori plébánost, Hoffman Gyulát is tiltakozásra késztette a megveszett bosszúállás. Ráadásul a rezesbandával fújatták megállás nélkül: „Haza mennék, de már nem tudok...” — Vége lett anpak is... — sóhajtott az öreg, botjával utat kaparva a völgybe siető olvadásnak. A z öreg szembefordult a fénnyel. Arca kisimult, még derűre is jutott a szája szögletén, amikor meglátta a napfényben sütkérező óvodásokat. Mintha azt mondta volna, hogy azért mégiscsak az lett, hogy akkor kigondolták. Bobál Gyula NÓGRÁD — 1985. március 20.j szerdtj ^ 3
