Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-23 / 45. szám

¥ «a pri jVT T í? (T T D) 1 E? 1?SJ ml Vrr/J « iNI 1 D J Ca yUT Ib ] Ci u J D) i Ej Jnl HAJDÚ-BIHAR MEGYE Akár a földje, olyan a táj szelleme is. Az sem véletlen, hogy épp Debrecen határában találkozik a nyírségi homok a hortobágyi szikkel, a hajdúsági löszhát a bihari lápmaradványokkal. Szelleme is gyűjtőmedence lett, befogadván vándorlót, idegent, s teremtve a befogadottból újat, keményet, szigorút. Deberecen poétatermő, s poétatemető város. Máshonnan tán ennyi röppenés el nem indult, hogy aztán a szárnyak elvigyenek innen sok-sok értéket, vagy az itt fészkelőkre ráüljön a mélyre húzó por. Csakúgy ragyognak a nevek Méliusz Juhász Pétertől, Tinódi Lantos Sebestyéntől, Csőkonain, Fazekason, Földin, Kölcseyn át Petőfiig, Aranyig, Jókai Mórig, majd újra tovább Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrincz táplálkozott ebből a talajból. De nemcsak Debrecen, a kollégium, a kálvinizmus volt fölnevelő dajka. Berettyóújfaluban Nadányi Zoltán, Bakonsze- gen Bessenyei György, Sárrétudvariban Magy Imre, Komódiban Barsi Dénes, Sinka István, Szabó Pál, Bihamagybajomban Szűcs Sándor, Hajdúszoboszlón, Szép Ernő, Balmazújvároson Veres Péter, Lengyel Menyhért, Tiszacsegén Kiss József, Almosdon Kölcsey Ferenc emlékét őrzik, és még mennyi másét máshol! A lista nem lenne szégyelnivaló akkor sem, ha a mai magyar irodalom térké­pét rajzolnánk meg. Mint, ahogy gazdag a megye mai irodalmi élete is. Igaz, önálló kiadó itt nincs, de az Alföld, a legrégibb folyamatosan működő magyar irodalmi folyóirat, egyszerre kapcsolja a tájhoz az ország szellemi légkörét, s köti ugyan­akkor a tájat az országos áramlatokhoz. S, a Kossuth Lajos Tudományegyetem iro­dalmi intézetében generációk nőttek íróvá, irodalomtörténésszé, kritikussá. Ez a mostani bemutatkozás teljességet adni nem tud. Néhány szemelvényt csupán, mint­egy igazolásául annak, hogy a táj önálló szellemi arculattal bír, őrzi hagyomány- rendszerét, de megújulni is képes. S, talán a válogatás azt is igazolja, hogy nem­csak az elröppenni tudók, hanem az itt maradók, Oláh Gábor, Gulyás Pál későbbi utódai is képesek értéket alkotni. Fogadják szeretettel szavukat. B. J. TAAR FERENC: Fogyókúra magyar módra Tip-ódunk Ä! possuk a pénztár előtt. Vasárnap, tíz óra. A ter­mál csak tizenkettőig van nyitva. Sőt, egy kucsmás atyafi szerint már fél tizen­kettőkor ki'kurgatják az em­bert a vízből, így hát igye­kezni kell. A hátam megett jókedvű társaság. Vidékről jöttek Debrecenbe. Látszik cserzett arcukon, a mozdulataikon, hogy a Hajdúhátról, esetleg az Érmellékről, vagy a Hor­tobágy széléről valók. Van közöttük harminc körüli fia­tal, meg deresfejű, hatvanas öreg is. A többség közép­korú. Jókedvűek, pirosok, vastagok, egészségesek. Unott arcú, lenszőke nő ül a pénztárban, föl sem pil­lant, úgy közli, foghegyről: — Gőz nincs! — Hogy-hogy nincs? — lö­ki tarkójára a kucsmát egy langaléta, sovány férfi, lát­hatóan ő a brigád vezető­je. — Ügy, hogy nincs! — Ssssszazannyát! — a hosszú szemére rántja bosz- szúsan a kucsmát — Pedig ippen a gőzir jöttünk be! Mi legyen emberek? — fordul hátra a többiekhez. Azok vo- nogatják a vállukat, düny- nyögnek: jó lesz, ami van, megteszi a meleg víz is, ha már bejöttek. Aztán következik a másik bosszúság is: a kabinos tá­rogatja a karjait: sajnos, már nem tud mindenkinek kötényt adni, legfeljebb vi­zeset, ha megfelel. Megfelel! Hogyne felelne meg, hiszen látnivaló, hoigy az a zsebkem- dőnyi kis kötény nem is ar­ra való, hogy eltakarja, amit költenie, hanem kézben hord­ják, hogy el ne vesszen. A férfinép pucéron jön, megy, elöl semmi, hátul semmi, a kötényke a kézben. A brigád ott áll körben, meztelenül. Így még soha nem látták egymást. Zavartan heherész- nek, s ugratják az öreget, bizonyos Anti bácsit, aki nem volt hajlandó meztelen­re vetkőzni, fekete klottga- tyában álldigál közöttünk, s ez itt most annyire föltűnő, mintha a fekete varjak kö­zött egy szem fehér álldo­gálna. Kapja is a megjegy­zéseket : — Mit takargatja, amit már úgy sem érdemes? — Nem rőfre mérik az embert! Minden megjegyzés után robban a nevetés. Az öreg nem szól semmit. elnézően mosolyog és legyint. •Megindulnak sorban a csa­póajtón túli medencékhez. Itt aztán a meglett, komoly férfiakból kitör a játékos kedv. Csapkodnak, fújnak, vakkantgatnak, prüszkölnek, fröcskölik egymást és han­gosan nevetnek. Nem győz­nek betelni a vízzel! Jó fél órán át megy a fürdés, vagy inkább a szer­telen ugrálás, kiabálás, egy­más vízbe taszigálása. Fér­fimulatság! Jóllehet a pénztárosnő oda­lökte a szót nekik, mint ku­tyának a csontot, hogy „Gőz nincs!”, kiderül, hogy mégis csak van. Legfeljebb ő nem tud róla. Na. mindegy, fő, hogy van! De még milyen gőz! Sistergés, sípolás, a deszkák közeiből csak úgy süvít elő a forró, nedves gőz. Nem is igen látják, egymást a vastag nárában. — A gőz mindenre jó! — véli esv részé1 ős ham®. — Kí­vül. belül használ, mint a bodzavirág. — ígv igaz! — hagyja hely­ben a hosszú brigádvezető. — Nekem a vállamra kell. úgv nv'korog. mint a kenetlen szekér. De ezeknek más ok­ból kell: fogvni' El vannak hízva, mint a potvkák, né­melyiknek akkora feneke van. mint egv igáslónak. reng rajtuk a hús. de még az asszonyaink is olyanok már, hogy maidnem lecseppennek a bicikliről. Nagy nevetés. Aztán el­mondja mindenki, mire jó a gőz. Van. aki már szsnmá- zott is: nők, férfiak eevütt gőzölték, locsolták, csapkod­ták magukat. — Oszt... pucéron? — hör- gi e«v hang kéjesen. Nagv nevetés. Lassan leiár az idő A bri­gádnak mehetnék!? támad Elég már a sok gőzből, víz­ből, zajból, az ember feie lüktet, s úgy érzi magát már mindenki, mintha szét akar­na folyni. A kabinos megköszöni a borravalót, s megkérdezi, mi­ért nem veszik igénybe a masszírozást is? — Na, Anti bácsi! — vág a többiek felé a hosszú a sze­mével. — Magára úgyis rá­fér még egy kis pótlás! Megint nagy hahotázás Az öreg szégyellősen elfordul. — A fene fogdostatja ma­gát mással!... Még ha nők csinálnák, nem mondom... A megjegyzésnek osztatlan a sikere. Bizony, az lenne a jó világ, azt mindenki okvet­lenül kipróbálná! Kint az előcsarnokban vár­ni, pihenni kell, nem szabad csak úgy átmenet nélkül ki­lépni a szabad levegőre. Nem is nagyon iparkodik kifelé senki, ott tolong inkább a brigád a büfé körül. Arcuk majd kicsattan a párosságit ól. a szemük eleven, a kedvük bukfencet vet megint: hát már hogyne, amikor itt jó hideg sönt mérnék! — Hé, emberek! — áll elé­jük a hosszú — Abban egyeztünk meg, hogy sörözés pedig nincs! Dünnyögés. Élénk mozdu­latok. Csak most az egyszer még! Majd jövő héten el­kezdik a fogyókúrát, bizony­isten elkezdik! Különben is, pótolni kell a folyadékvesz­teséget ! A brigádvezető lemondóan legyint! — Kell nektek fogyókúra, egy nagy nyavalya! Hallatlan élvezettel illesz­tik szájukhoz az üveget, és még a szemüket is lehuny­ják, úgy nyelik a hideg sört.- ' után előkerül rOZSS egy jjjg harap­nivaló: sült hús, pogácsa, rán­tott csirke, fasírt, kolbász, ki­nél mi van. Nem, dehogyis, nem esznek ők sokat, éppen csak csipegetnek, hiszen ott­hon az asszony már várja őket a jó ebéddel! De azért rendesen eltakarítják az en­nivalót az utolsó morzsáig.... Becsattintják a bicskát, az­után sorjában fölállnak a mérlegre: lássuk, mennyit fogytak a gőzben! Óh, a jó fene megeszi ezt a mérleget! Még többet mutat, mint a gőzölés előtt!... \ws\\\\s,\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\vv\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\,\\\,\\x\v,v,vvxx \\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\y,wA\\\\\\\\v\\\\\\\\wv\\\\\\\wv\\\\\\\\\\\v KÖTELES PALI CIRKUSZ A z aranykoszorúval kitüntetett író reményvesztetten ült kifizetetlen féldecije mellett és fogalma sem volt, honnan szerezhetne ötszáz forint kölcsönt, de legalább kétszázat. A főpincér gyanakvó tekintete köze­pette gondolatban sorra járta a szerkesztőségeket, de min­denütt azzal utasították el előlegkérelmét, hogy előbb szál­lítsa le a már kifizetett kéziratokat. — Lehetetlen, hogy csak 216 folyóirat legyen az or­szágban — vélte félhangosan, miután a noteszát átlapozta és megállapította, hogy az előlegeket kézirattal „sztornóz­ni” lehetetlen. Ha egyszer hozzálátna, hogy megírja a már kifizetett tárcákat, verseket, novellákat, akkor tíz éven át másra se futná, mint adósságtörlesztésre. Elhatározta-; úgy tekinti, mintha nem is kapott volna pénzt a szerkesztőségektől. A lelkiismeretének ezzel békét szerzett, de a féldeci még mindig kifizetetlen volt, az öt­százas pedig sehogy nem akart feltűnni a látóhatáron. — Mire jutottunk szerkesztőkém? — kérdezte inkább gúnyosan, mint kedélyesen a főpincér. — Maga csak ne izguljon miattam — válaszolta Sá­mándy Gedeon, a koszorús költő. — Isten ments — válaszolta a főpincér, s a számlát az álmatag Sámándy elé tolta. — Harminckettő forint. — írjon ötvenet a többihez. — A nagy borravalóval ugyanis meg akarta őrizni a főpincér jóindulatát. — Hoz­zon nekem egy telefonkönyvet— mondta szárazán. — Azonnal kéremalássan. Sámándy jól sejtette, akadt még néhány lap, melyek­be! eddig semmilyen kapcsolata nem volt. — Ez az — szinte fölkiáltott örömében, amikor fölfe­dezte, hogy a kocsmától nem messze van a Cirkusz folyó­irat szerkesztősége. Hamar zsebbe dugta a gyűrött füzet­lapokat, melyekre valamit írni szeretett volna, de sajnos gondolataiban nem a mondanivaló terpeszkedett el, hanem a pénz utáni vágy, így aztán napról napra üres maradt a papír. „Ha meglesz a pénz, akkor t nekilátok a mun­kának” — magyarázta önmagának. — Az újságosnál el­kérte a Cirkusz legfrissebb számát, átpörgette az ujjai 8 NÓGRAD - 1985. február 23., szombat között, megnyugodott, hogy verseket, karcolatokat is kö­zöd a lap. A mindenttudó noteszba beírta a Cirkusz szer­kesztőjének a nevét, aztán elindult a szerkesztőségbe. — Szervusz Barabás — nyújtott kezet ’— Sámándy Gedeon vagyok. Tán ismersz... — Természetesen — kínálta hellyel a szerkesztő. — Volna egy-két kéziratom, spéciéi nektek való. Na­gyon szeretem a Cirkuszt, hűséges olvasója vagyok. Kérlek szépen, nem akarok hízelegni neked, de az egyetlen lap, amire előfizet a család, a többire nem érdemes. — Sá­mándy figyelte, hogy van-e valamilyen érzékelhető ha­tása Barabásra a hízelkedésnek? Boldogan állapította meg, hogy őt is ugyanabból a fából faragták, mint a többi lap­vezért. A főszerkesztő pirulását látva úgy érezte, nyert ügye van. Űjra megismételte. Volna egy-két kéziratom a számotokra. — Kézirat? — kapta fel a fejét a szerkesztő, mint aki angyali üdvözletét hall. — Milyen kéne? — kérdezte a nagy író. Barabás attól tartott, hogy rosszul hall. Itt ül előtte a koszorús költő, aki nem előlegért jött, hanem egy ka­zal kéziratot hozott. Végre lehet válogatni. Na, majd ha jönnek a kezdő fűzfapoétáik, gondolta, megmondja nekik, hogy előbb iratkozzanak be a Sámándy tánciskolájába, ott tanuljanak meg viselkedni, ha már tisztességesen írni nem tudnak, és szokjanak le az örökös koldulásról. Hogy milyen kézirat is kéne? — cikáztak át kutató gondolatai az üres dossziékon. — Hogy milyen kézirat? — mondta ki hangosan is, és megpróbált közömbös maradni a szerkesztő, mint aki­nek a háza táján a kézirathiány ismeretlen fogalom. Kö­zömbös arccal bökte ki: — Tőled bármit szívesen közöl­nék: próza, vers, karcolat, esszé, drámarészlet... — Nem műfaji, hanem eszmei szempontból értem — nézett szigorúan a szerkesztőre Sámándy. — Tán meg­érted, hogy a cirkuszi szférában némileg járatlan vagyok, annak ellenére — kapott észbe —, hogy lapodat igen nagy­ra becsülöm, dehát úgy belülről nem ismerem eléggé a helyzetet. — Na igen — mondta bizonytalanul a szerkesztő. — Azt kéne tudni — tapogatózott az ismeretlenben a költő —, hogy e pillanatban a cirkuszokban mi a legfon­tosabb: az összmunka vagy a produkciók egyéni kocká­zata. — Ahá — mondta a szerkesztő és elcsodálkozott, hogy a koszorús költőt ilyen gyakorlati szempontok is ér­deklik. — Ami azt illeti, csapatmunka nélkül biztos a bukás. — Na, és az egyéniségek nélkül? — kérdezte a költő megbántottál! es íélkönyökre ereszkedve. — Egyszóval? — Mi van a tarsolyodban? — tért ki a kérdés meg­válaszolása elől a szerkesztő. — Semmi nincs! — vallotta meg büszkén Sámándy. — Nem ettem bolondgombát, hogy blindre írjak. Pláne mióta fejemre helyezték a babérkoszorút. Remélem hal­lottál róla. — Természetesen — mosolygott Duddha-kétértelműség­gel a lapvezér. — Előbb tudni akarom, hogy mire van szükség? — Nem is gondoltam volna, hogy ennyire gyakorlatias gondolkodású vagy... — De csak azért — emelte fel az ujját a költő, hogy ne azt írjam, amit ti szeretnétek, hanem annak az ellen­kezőjét. Nem szoktam az árral úszni, Barabás... — Bánja a fene — mondta fáradtan a szerkesztő. — Ha éppen tudni akarod, mostanság a csapatmunka dicsé­rete a divat... Természetesen tőled boldogan közölnék va­lamit az egyéniség, a személyiség szerepéről a cirkusz­világban. Légtornászok a magasban, a bohócok a poron­don, miegyebek. Neked való téma... írhatnál esszét, no­vellát. — Csak verset — mondta szigorúan a költő, aztán bizalmasan érdeklődött: — Mennyit fizetsz 25—30 sorért? — Neked ezret, másnak ötszázat... A költő csalódottan elkomorult. — Kíváncsi vagyok — görbedt gúnyra a Sámándy szája —, hogy azoknak a fityfiritty költőknek mennyit pö­työgtetsz, akik a te ízlésed szerint írnak. — Hát az a kérdés, hogy az altiszti karba tartozik-« a poéta vagy a törzstisztibe? — Tábornokiba — maradt a katonai hasonlatnál Sá­mándy Gedeon. — Ügy, kettőt. — Szóval kettő az egyhez — állapította meg rosszal­lóan. — Én se bújhatok ki a mundérból — röstellkedett Barabás és már bánta, hogy miért avatta be Sámándyt az utalványozás belső rejtelmeibe. — Disznóság — mondta határozottan a koszorús költő és megvetéssel mérte végig a szerkesztőt. — Disznóság, öregem, disznóság — majdnem gyűlölettel nézte Barabást, aztán némileg megenyhülve mondta: — Megyek, megírom, a verset. A szerkesztő szívéről malomkő esett le. Lesz hát vers a következő számban is — gondolta. Máris intézkedem öregem, hogy megkapd az ez­ret — állt fel trónjából a szerkesztő. — Kettőt, szerkesztőkém, kettőt — mondta sejtelme­sen a költő és a folyosó félhomályában csak úgy fal men­tán írni kezdte a verset a csapatmunka szépségéiről. i (Cs. Uhrin Tibor festménye)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom