Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-23 / 45. szám

BENYEI JÓZSEF

ÖRDÖG-ÁROK

f

Akik szerettek, megtagadtak. Bezárult immár minden ablak, ajtómra rozsda sző virágot, s mélyül, mélyül az ördög-árok.

Szülöünyáim por takarja, összeomlott a tornyok arca, a régi ház küszöbje kerget, szeretőim is mást ölelnek,

fonnyadt ölük is árva, árva. Legyint az isten, sír utána. Tegnapjaim hiába várnak húsvétjára feltámadásnak.

Akikhez tartozni szeretnék, maradtam náluk mára vendég. Vizet innék, a kút-homályban feketelángú varjú-bál van.

Fogam alatt a föld csikordul, fekete ég a vízbe fordul, kitárt szárnyán halál virágzik s károgja sötét balladáit.

VESZTETT BALLADÁK

Elvesztettük a balladákat történelmi Dun-kanyarokban.

Lengyel, orosz földbe takarva ritmusuk épp, hogy hazadobban,

hozza a folyókanyarulat, hullámok hajló lobogása, hozza törött ágdarabokkal kuporodó régi hazába.

Balladatermő dombokat dajkálgat Kelet-Európa.

Néhányan megkapaszkodunk még áradó sírdomb-folyókba.

Kevesen ismerik a ritmust, már a szív sem azt veri vissza, akár a vért, a szomjasölű föld balladáink magába issza.

Szegényebben »telid csodákkal álldogál egy nép az időben,

siratja vesztett balladáit s siratja őrhelyét az őrszem.

BŐD A ISTVÁN

TROMBITA

Fakóbban száll az ég, a tájról ömlenek régi reggelek.

Dől a levél, csak dől az ágról, a fű is egyre deresebb.

Semmi se köt már ide, * mégis minden fáj ahogy felszakad: a prés, a gally, az ág, az ég is, egy dália, egy sárdarab.

Mintha belőlem hullna, esne, mintha búcsúzna, mintha már nem volna többé naplemente, mintha égne egy rózsaszál.

Mintha nem lenne semmi más csak ez volna, ez a színpad itt.

A csönd, akár az arany átcsap, a tornác üvege vakít.

S nem is mi már, hanem az árnyunk az lebeg ott és az lobog.

Űristen, itt múlt el az álmunk,- itten voltunk mi boldogok.

Menni kéne már, de a lábam csak tétováz, csak ideköt.

Térdig, a végső napsugárban tócsákat fodroz föl a köd.

Az 61 üres, a ház meg hámlik, a falban roppant sebhelyek.

Az avar lassan sárrá málik, mint a letépett rendjelek.

Pereg a falevél a tájra, valami végső csend ragyog.

S mert nincs más, hát a trombitára várnak itt is az angyalok.

NIKLAI ADAM

VIRRASZTÓ

Mégiscsak el kell mondanom neked, hogy olykor, hajnalonta, asszony-arcod el-elnézem. Már illő álmod aiszod: szirom-pil!ádtól máris szétiebeg,

mint virágillat, mikor szél remeg a kerten át S ilyenkor messzehangzó kiáltás kondul bennem: lármaharang-sző, esendőbb, vadabb és félelmesebb,

mint amilyen szárnyaló néma kardal szépséged, és szelíd táj a szerelmed, s békés boltíve gondos homlokodnak —

— hát lehetünk hajléktalan halottak égő ég a föld közt?!

Hogyan véd jelek meg — ceruzámmal, e csorba, kis fakarddal...

KISS TAMAS ‘

TEMPUS SENECTUTIS

— Rembrandt utolsó arcképe —

Az Idő, igen az sürget és megáll azon, aki naponta végigálmodozza, és azt .hiszi, hogy eszmél, dolgozik. .. Barátkoztam, szerettem, s most tudom, hogy némely barátság elviselhetetlen, mindig, mindennap résen vagyok, érzem, odakinn a kapun kívül elmaradnak a jóindulatok

Ránkszakadhatnak a fák lombjaikkal, jaj, mit forralnak ott az utcasarkon azok... Voltam suhanc valaha, tudom.

De lám, hogy összeszorul az idő vagy az izmok, erek, vezetékeink.

Jöjj, ifjúságom, hadd népesüljek még egy kicsit veled. Vad csínyjeimmel éles füttyel, labdadobogással.

Csak egyetlen jel legyen az arcomon:

a mosolyé, hogy élek és vagyok, s ki eddig él, az mosolyba hal, aki így él, az pillanatban él, azé a múlt, jelen, a nincs-jövő, a behatárolt megismerhetetlen, amit flamandunk utolszor fölrakott, az a túl-idő: aranyló mosoly.

Mikor nem háborog a test, csak működik, A szám szögletében ott a kimondhatatlan.

AMIT TE LÁTSZ

Két jegenyesor összefut,

kis közén eltűnik az út,

az ég kékje, lásd ott fehér,

/ ahol a földdel összeér.

Amit te látsz, nem a való, a szem csak ámításra jó,

hisz Bem fut össze, nem fehér az ég: a földhöz el sem ér.

Sudár lomb lombot nem ölel, a hangra visszhang nem felel.

Jajj, aki tőled elköszön, ne várd vissza e kis közön,

mert végtelen az út, a tér, s ki elmegy, vissza sose tér.

TÓTH ENDRE

A kertben, a porban

Virágba és zöldbe borulva várt reám a kiskert;

mint rég látott drága barátot, üdvözölt. Megismert!

Köszöntöttem én is: anyai ölére hajoltam.

Itt érzem én magamat otthon, a kertben, a porban.

Szabad tűznél, kormos bográcsban megfőzöm ebédem,

mint a pásztorok, napszámosok, mint őseim régen.

Kapálgatok, locsolok; testem a napnak kitárva,

s ha elfáradok, enyhet kínál a körtefa árnya.

Boldogabban anyja emlőjén csecsemő sem alhat.

Dúlt szívem a fájdalom ellen csak itt lel nyugalmat.

TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS:

Mi lett volna, ha...?

A KERESKEDŐ felesége •reggeli áhítatra indult a templomba. Ahogy kilépett a kapun, megbotlott egy kitü- remkedett kőben és teljes hosszában elvágódott. Várandós volt, terhességének harmadik hónapjában.

Sikoltására kiszaladtak a cselédek; felemelték az úrnőt, bevitték és lefektették.

— Hívjátok az uramat...

— suttogta az • asszony, de alig mozdultak a szolgálók, már sietve jött a házigazda is. Leült az ágyra, megsimogatta az asszony lecsüngő kezét.

— Doktort! — parancsolta a tétován ott ácsorgó cselédeknek, aztán a feleségére tekintve, ezt mondta: — Nincs semmi baj, kedves ...

Amikor az öreg doktor megérkezett, a kereskedő kiment a szobából és a kapu előtt megkereste azt a vétkes követ. Nekigyürkőzött, kicibálta a helyéről, aztán telles erejéből az utca kövezetéhez vágta. Szikrázva pat7 tant apró darabokra.

— Átkozott — lihegte a kereskedő —, és éppen az én kapum előtt... Kit okoljak érte?! Kit?!

Erőtlennek érezte magát, idegesnek, alig várta, hogy az orvos befejezze a mustrát.

Legszívesebben berohant volna a házba, hogy minél előbb megtudjon mindent. Óráknak tűnő percek vánszorogtak ezalatt.

— Minden lehetséges — jelentette ki a doktor a vizsgálat után. — Világra hoz-* hat egészséges gyermeket Is, de éppenúgy esendően nyomorultat. Vagy akár halottat. Bízzunk Istenben, uram.

— Nem akarok nyomorékot! — kiáltotta a kereskedő.

— Bizonyosságot szeretnék, tudni ^Ivánom a valót!

— Istentől kérdezze... — tárta szét a kezét az orvos.

— Tőle, aki látja a nem láthatót is.

Egy hétig feküdt a kereskedő felesége, és amikor felkelt a betegágyból, igyekezett nem gondolni az esetre. De az ura szótlan volt, komor, csüggeteg. Többször elment otthonról, a barátok társaságát kereste. Aztán egyszer maga mellé ültette

asszonyát és ezt mondta ne*; ki:

— Meglátogattam a men- helyet és szörnyű látványban volt részem Megannyi torzszülött nyújtogatta felém a kezét, bambán rámmeredve, idétlen, makogó hangon ké- regettek. Aprópénzt szórtam szét közöttük, de a kezem remegett és megszédültem attól a töménytelen nyomorúságtól.

Az asszony sírt. A kereskedő nem vigasztalta. Keményen, makacsul hallgatott. Az ember — gondolta — tudjon úrrá lenni még a legreménytelenebb helyzeteken is. A sírás a gyengék menedéke.

— Lakik a városban egy nő — mondta —. Reginának hívják... Sok szerencsétlen asszony, megesett lány kereste már fel. Ügy hírlik, jól dolgozik és segít a bajba jutottakon. Hallgass rám és ne ellenkezz. Amit kérek, annak az ártatlannak az érdekében is teszem.

— NÉGY GYERMEKET temettünk már el — nézett rá kétségbeesetten az asszony —, és most ezzel meg az an- gyalcsinálóhoz küldenél? Átkozott legyen a gondolat, mely az agyadban megfogant!

— Akkor hát megszülöd

nyomoréknak?

— És ha nem lesz az? Honnan tudod te? Ki mondta ezt neked? A doktor? ö sem tudja! Egyedül Isten a tudója! Mi vagy te? Isten?

— A fájdalom szól most belőled — csóválta fejét a kereskedő —, de könyörögve kérlek, gondolkozz. Ha világ csúfjára nyomorultat szülsz, ítélet alá kerülünk egész életünkre.

Napokig kerülték egymást. Csak a pillantásukban megbújó néma vádaskodás ingerelte a lelkűket. Az asszony gyűlölte az urát, de aztán egyre inkább bekerítette a kétségbeesés A bizonytalanság. Hátha a másiknak van igaza? És a magzat, akit oly féltőn vigyáz a testében, nyomorék. Lefogyott, belesápadt ebbe a gyötrődésbe, míg aztán egy este felkereste azt az asszonyt.

— Már vártalak, lelkem — fogadta Regina és mosolygott rá bátorítón. A kereskedő felesége nem ilyenre számított az álmokban fösvény ^éjszakákon. Csúfnak, boszorkánynak képzelte és mindenképpen öregnek. Ez meg csaknem egyidős vele. a háza mint bármely polgáré, a ruhája drága kelméből, ékszerekkel díszített.

— Megértelek — mondta Regina —, hiszen magam is átok alatt voltam és nyomorékot szültem. Vízfejűt, tor- zat, ott van a menhelyen, megnézheted. Az uram elhagyott, egyedül maradtam. Akkor határoztam el, hogy akinek tudok, segítek.

Átvezette a kereskedő feleségét a másik szobába. Szerszámok, fogók, kenőcsök, gyolcsok mindenfelé. Középen dézsa állt. Regina forró vizet töltött bele, meg egy tömlőből valami sárga folyadékot. Az így elkészített lébe füveket, gyökereket, magvakat szórt, fehér vászonlepedőt kerített elő. A gőz megizzasztotta a kereskedőné arcát, a növények fanyar, kesernyés szagától öklendezett.

— Vetkőzz le — mondta Regina —, és ülj bele a dézsába. Mindig mondani fogom, mit kell tenned. Ne félj, nem lesz semmi baj.

A kereskedőné szinte önkívületben bontotta ki a felső két gombot a magas nvskú, zárt rékün. de a harmadikhoz érve. elsötétedett előtte minden. A friss levegőn tért magé

— Múló gyengeség — nvug- tatta Regina —, mindenkivel megeshet ilyesmi. Bent majd pihensz egy keveset, aztán elkezdjük.

— Nem! — A kereskedő

felesége úgy szorította a hasára a kezét, mintha máris a gyereket ölelné. — Ez az enyém! Ha nyomorék, ha torz lesz, akkor is az én testemből, az én véremből való! Nincs olvan hatalom se égen, se földön, aki ezt tőlem elszakíthatná!

MEGFORDULT és csaknem rohanva tette meg az utat hazáig, öt hónap múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet. 1564 áprilisát írták ekkor az angliai Stad- fordban. A gyermek a ke- resztségben a Vilmos nevet kapta. Családi reve: Shakespeare.

Józsa János grafikája

Szilágyi Imre grafikája

összeállításunkban szereplő szerzők:

BÉNYEI JÓZSEF — Sz.: 1934, fró, költő újságíró. A Hajdú-bihari Napló főszerkesztője. Verseskötetei: Sugárverésben, A hétköznapok megtalálnak, Hajnali lovak. Irodalomtörténeti munkái: a Válasz repertóriuma, a Tovább, Magyar írók perei. Számos antológiát szerkesztett.

BŐD A ISTVÁN — Sz.: 1928, lró, költő, újságíró. A Hajdúbihari Napló főszerkesztőhelyettese. Verseskötetei: Három költő, Féltem a világot, Mint a vándorló madarak, Tétova Ikaruszok.

KISS TAMÁS — Sz.; 1912, író, költő, József Attila-díjas. Verseskötetei: Szembe a széllel, Régi reggelek, Férfitánc, Égi tűz, Fogódzz a csillagokba, Mérleg hava. Holdkikötő, Hang és visszhang. Egyéb művei: Hajnal hasad (regény), A lírai mű megközelítése, Árkádiában éltünk (tanulmányok), Így élt Móricz Zsigmond.

KÖTELES PÁL — Sz.: 1927, író, az Alföld rovatvezetője. Kötetei; Tavaszi játék (regény), Illatos füvek (elbeszélések), Túl a falon (elbeszélések).

NIKLAI ADAM — Sz.;1924, író, költő. Verseskötetei: Hullámtörő, Szeretők, Előjelek. Irt drámát, esztétikai és más tanulmányokat is.

TAAR FERENC — Sz.: 1924, író, a debreceni városi könyvtár igazgatóhelyettese. Megjelent könyvei. Tanyavilág — bomló világ (Mocsár Gáborral), A másik Hortobágy (szociográfia), Sírkő pántlikával (regény). Több drámáját játszották vidéki

színházak (például: Aranygyűrű, Sírkő pántlikával stb.). Közel 20 rádiójátékát mutatták be.

TÖTII-MATÉ MIKLÓS — Sz.: 1936, író. Megjelent kötetei : A csokornyakkendős (elbeszélések), Isten trombitája — Megszámlálta futásodat (kisregények), Nábót szőlője (elbeszélések). Két nap az akácosban című drámáját a debreceni Csokonai Színház mutatta be.

TÓTH ENDRE — Sz.: 1914, költő, kritikus, az Alföld nyugalmazott olvasószerkesztője. Verseskötetei: Egyedül a tömegben, örökké viharban, Se kint, se bent, A forrás dala. Az elszálló ifjúsághoz, Mindenért megfizettem, Életnagyságban, Bizalmas vallomás. Irodalomtörténeti munkái: Oláh Gábor élete, Oláh Gábor és kortársai.

\