Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-16 / 39. szám

Polner Zoltán költő újabb néprajzi kötettel jelentkezett. A Csongrád megyei könyvtári füzetek sorozatban (Péter László szerkeszti) adta ki a szegedi Somogyi-könyvtár a költő Ördöngösök című újabb gyűjteményiét, Papp György kitűnő illusztrációival Korábban megjelent mór e sorozatban A Teknyőkaparó (1980), d>e ugyancsak a Somogyikönyvtár adta ki 1978-ban — egy másik sorozatában — Polner Zoltán Föld szülte fáját (Szeged környéki ráolvasások és népi imádságok) című kötetét. A békéscsabai megyei könyvtár pedig szintén megjelentetett két elegáns kis gyűjteményt archaikus népi imádságokból, illetve népi legendákból, szintén a költő gyűjtésében.

Bár ritka eset, hogy egy könyvtár néprajzi kötetek kiadásával is jeleskedik, a Somogyi-könyvtár esetében ez ma már nem számít kuriózumnak, hiszen az évek során több néprajzi tárgyú könyvet is megjelentettek. Ezt az értékmentő tevékenységet nem lebet eléggé dicsérni. Persze, ehhez az is keiMett, hogy nemcsak lelkes, hanem kitartó, következetes, a tárgyban elmélyedni -képes emberek is éljenek Csongrádban, mint többek között Polner Zoltán, »kinek szenvedélyes gyűjtőtevékenysége, amely eddig már öt kötetet eredményezett, legalábbis egyenrangú költői munkásságával.

De miért is ne lehetne az? Hiszen semmiképpen sincs ellentét a költő és a néprajz különböző — időnként éppenséggel elhanyagolt — ágai iránt érdeklődő ember kö- Bött. Polner Zoltán költői in- düliáisa aiz 1960-as évek elején már előlegezi ilyen irányú érdeklődését is, bár költőként inkább az életformát váltó jelen érdekelte és érdekli. Szinte véletlennek köszönhető, hogy mégis —szinte mór az induló években — találkozott a népi babonákkal, imádságokkal:, szokásokkal, bár talán nem is annyira véletlen ez. Hiszen mindig szeretett alföldi népe között élt, kezdetben tanítóként, később — napjainkig — újságíróként. A táj és az emberek ismerete, szeretete óhatatlanul azzal járt, hogy hiedelmeiket, szellemi kincseiket ás megismerje és megszeresse. S amennyire lehetséges, megmentse a jelen- és a jövő számára. Ez az értékmentő attitűd azóta is erősen jelem van Polner Zoltán tevékeny- cégében. Műként azt saját maÖRDÖNGÖSÖK

ga írta Föld szülte fáját című kötetének bevezetőjében: „A kezdeti örömet azonban az összegyűjtendő anyagért érzett felelősség váltotta föl. A <*menteni a menthetőt«

gondolata, amely éppúgy jelentette a népköltészethez való vonzódásomat, mint költői célomat; megismerni azokat, akiknek asztalához odaültem.” E sorok Polner Zoltán törekvéseit rokonszenvesen és pontosan jellemzik, aki gyűjtőmunkáját is a költő , szemévei nézi, nem kíván filológusi értékelésekbe bocsátkozni, nem pályázik a néprajzosok kenyerére, bár kitűnő mesterék biztatták és ösztönzik, köztük Bálint Sándor, vagy Erdélyi Zsuzsanna. Egyszerűen „csak” gyűjt és közread. Azt írja: S míg faluról falura jártam, a tápai Török Józsi bácsi szavai sürgettek egyre: „Tudja, mi már olyanok vagyunk, mint vízön a bugyborék. Vagyunk, oszt nem vagyunk.” Igaz. Szomorúan olvassuk e köteteikben, hogy a kivallatott kedves öregek, az „adatközlők” közűi mennyien nem élnek mór. Nem árt, ha a folkloristákon kívül egy-egy költő is megfordul körükben.

De hát kik i§, azok az ör- döngösölk? Kicsit olyanok ezek a „tudományos” emberek, mint a táltosok. Többnyire tudós pásztorok, gyógyító emberek, kocsisok, bűbájosoktól tanulók és így továljb. A Palmer Zoltán által közreadott szövegek róluk szólnak, s a hiedelemmondák körébe tartoznak. Az ördöngösök többnyire a múlt században éltek, nyomuk aíláig van, a népi szövegek azonban értéket képviselnek, hiszen a népköltészet legmélyebb rétegét jelentik. Luby Margit szerint például úgy kell megőriznünk ezeket a hiedelmeket, miként

Bartók és Kodály mentette meg ősi dalaink pentaton hangsorát. Az ördöngösök azok, akik úgyszólván napjainkig megőrizték a táltosri- tust, legalábbis a pogány magyarok hitvilágának törmelékét a keresztény évszázadokon át. Akadtak közöttük híres „veszettdoktoirok”, embert, állatot egyaránt gyógyítók, mások vizet árasztottak, lovakat állítottak meg kötve és oldva őket, átváltoztak kutyává, amikor akartak, titokzatos tréfákat űzték a lakodalmakban. babonásan féltek és tisztelték őket a kisebb- nagyobb közösségek. A leghíresebb ördöngösök közé tartozott például B. Kúrái József, Veszett Nagy Sándor, Sinka István, akik a törökszentmiklósi bűbájostól tanultak, még egy titokzatos könyvük is volt.

Veszett Sándort Kutyabaj cfmű novellájában (1904) Tömörkény István is megírta, aki hallomásból örökítette meg a gyógyító ember otthonát. Polner Zoltán kiderítette, hogy 1841, április 11-én született Szentesen, aztán járt az unokájánál, sőt, egy fényképet is talált róla, amelyen Veszett Nagy Sándor, a boszorkányszemöldökű, nagy ba- juszú ember hatalmas pipát tart kezében. Minit hírlik, annak idején egész állatcsordá- kat mentett meg a pusztulástól.

Polner Zoltán könyvében 125 embert szólaltat meg, rontásról, varázsölásról^ szellem- verésről, átváltozásról, csupa boszorkányos történetről Mindez azonban nemcsak „boszorkányság", hanem

ugyanakkor ma már szépséges és becses nyelvemlék is, a szürkülő huszadik század alkonyán megannyi fényessége* csillag. (Szeged, 1984) Tóth Elemér

KÖVES ISTVÁN

PULNER ZOLTÁN

Fuvolaszóló — eqy lélegzetre

(Grencsó Istvánnak)

A Háromlábú Lúdanyó (Frau Tripoden) meséitől rémisztő álmokat látnak a remegő rókafiak: vérengző nyúlfalkák elől menekülnek hatlapúvá nemesedett káposztafejek útvesztőjében, a keménykékre fagyott külső leveleken magabiztos öntudattal kukorékoló kukacok őrjáratoznak ügyqt sem vetve a félrehajlott fejjel fülelő csavartnyakú csörlelen csízcsapatra...

Csoda-e hát rémisztő álmaikból világgáfutnak a rókafiak

míg lapockán nem nyugtatja őket távmosolyával a jókor érkező vad(zöld)ász.

TÖNKÖL JÓZSEF

Dureon-menti szekeres

(Egy Kosztolányi-versfordítás margójára)

Koccints velem a paradicsomkertből kizárt angyaloddal: matróz fiaddal! legyen szekered zöldkerekes öszvéreid tele vannak az országutak sorompóival lovad már jóllakott orrlyukában kövér horkanások Rafael Albertit keresem a szavakat a nyelvet az árnyékba ütköző és ártatlan embert fákon az angyalt

Farsangoló

Karonülö gyereksírást cipelgetünk hóesésben. Kalapunkat, deres kucsmát fejedelemként viseljük.

Koszorúslány-asszonyaink mögöttünk ott bukdácsolnak. Balzsamozzuk kék homállyal glóriás, városi arcunk.

Adjon isten, pogány urak, kis bugyikban apró szentek! Mi csak itt-itt szerencsésen, hát a böllért hol dugdossák?

Kupicákkal megtámasztva asztal forog, sikált asztal: Virágom, jaj, el ne sápadj, őrült hegedűs az ajtón.

Gyűrűink a kicsik ujján, arcunk helyén gyertyacsonkok. Ássátok fel a szobát is, ne tapossunk szivárványon,

szűz havakon ne tapossunk vérrel kilakkozott télben! De azért is tüzes táncszók, csak azért is mindhalálig.

Sarkadi Imre elbeszélései

1921. nyarán született — és nem élt meg 40 évet! S mégis, nélküle nem lehet a felszabadulás utáni magyar irodalomról beszélni, hiszen nincs Olyan műfaj, amelyben maradandót ne alkotott volna. E rövid lét okán sokan emlegetnek torzót, ha arról van szó, amit Sarkad! ránk hagyott, de az időben előre haladva, távolodva az embertől, úgy tetsaik, ennek az életműnek a darabjai egyre inkább összeforrnak, s az egésznek együtt Tan állandó

Durké Gábor rajza

erős sugárzása. Ha meg akarja tudni az olvasó, hogy milyen volt az ötvenes évek magyar falujának miliője, ha tudni akarja, hogyan gondolkodott akkor a magyar paraszt, amikor élete legnagyobb történelmi sorsfordula- tát élte meg, akkor Sarkadit olvassa. Persze a kort ismernie kell és tudnia kell, hogy az íróra is erősen hatott. Tudomásul kell vennie, hogy a sematizmus szükségszerűen itt is jelen van — nem mint a a író saját tulajdona, hanem mint a korszellem kötelező rekvizítuma. Ezért és ezen túl korszakjelző Sarkad! Imre minden értelemben.

Rövid élete fordulatokban gazdag. Ide-oda röppenései a látás és a megértés igénye miatt estek. Amíg élt, ezt természetesnek tartottuk. S nem kerestük, mi húzódik meg a sokszínűség mögött. Amikor meghalt, az ő életműve adta a hatvanas évek legnagyobb irodalmi vitalehetőségét. Nem a „torzó” körül folyt a vita, hanem akörül, hogy a „Móricz-epiigon”, (aki mellékesen Huxley-t vallotta mesterének első írásaiban), hogyan jutott el a „züllött” művekig. Tudniillik A gyáva, ae Oszlopos Simeon, Az elveszett paradicsom szellemiségéig.

Ma, húsz év múlva újraolvasva az életművet és a perlekedő írásokat a dolog nevetségesnek tűnik. Nem érthetetlennek, hanem inkább ér- tetlennek! Mert ha valaki folyamatosam követi a novellák rendjét, kiderül, hogy tulajdonképpen nem volt olyan korszaika, amikor kizárólag csak a parasztvilág érdekelte volna.

Mindenre érzékeny író volt, hát hogyne lett volna érzékeny önmagára! Ügyinevezett kettőssége abból a történelmi korszakból fakadt, amelyben élt és amelyben hitt. Elkötelezettje volt az új világnak, mert új, emberibb élelet akart teremteni azoknak, akikhez ő is tartozott. Ezt a hitét haláláig megőrizte, de közben elszántan szembe akart nézni minden olyan hatással, motívummal, amely az értelmes, hazugság nélküli élet útjában állt. Az utolsó évek .individualista”, „anarchista”, „kegyetlen” művei ennek a szembenézés! szándéknak a termékei. Korai halála ennek a befejezésében gátolta meg. így lett legenda ő is a legendateremtő magyar irodalomban, de a tisztuló szándék igaz legendája. Szalontay Mihály

O

gy mondom «I, ahogy történt néhány éve. — 'A* agronómu« az istállóban megpofozta az egyik kocsist. Tóth Jóskát, a baromi erejű félbolondot, aki persze nem mert visszaütni, mert ha visz- czaüit, az agronómus halott.

Fegyelmi indult az agro- tiómus ellen, a fegyelmi Ítélet geáz forint pénzbüntetésre Szólt.

Máért pofozta meg?

Kora tavaszon az agronó- fnus kiküldött két szekeret a víztárolóhoz, hogy hozzák be a levágott nádat. Az egyik szekéren Tóth Jóska volt a kocsis. Melléjük beosztott két asszonyt. Az egyik, Vajnai Teréz, vonakodott menni. Azt mondta, hogy ő Tóth Jóskával nem megy. Az agronómus nem értette a vonakodást. — Miért nem megy? — Mert nem megyek. — Ugyan, kérem —, s evvel már hátat is fordított neki, jelezve, hogy a parancs az parancs, s hogy nincs ideje tovább vitatkozni.

Elmentek. Délutánra végeztek a nád behordásával. Az asszonyoknak az volt a feladatuk, hogy a nádkévéket adogatták fel a kocsisuknak. Eltelt néhány hét, amikor az agronómus egyszer bement az istállóba. Éppen arra lépett be, hogy Tóth Jóska a sarokba szorongatja Vajnai Terézt. Az első pillanatban viszsza akart fordulni, ki akart menni, mintha semmit se látott volna. De két dolog visszatartotta. Az egyik, hogy Tóth Jóska szegődmé- nyes volt, környékbeli, balmazújvárosi parasztfiú — Teréz pedig kitelepített. S, a kitelepítetteklkel nem volt szabad közelebbi érintkezésbe kerülni senkinek. Az agronómus nem volt rendőr, de mint a gazdaság egyik vezetője, kellett, hogy ügyeljen erre. Utasításuk szerint a kitelepí- tettekkel csak a munkára vonatkozó utasításokat szabad közölni, beszélgetni, ösz- sízejönnii, udvarolni vagy éppen más egyebet, tilos. Tehát Tóth Jóska most szabály, talankodik.

De a másik volt a fontosabb, s ez mind egy pillanat alatt szaladt át a fején, az egy másodperc alatt, míg észrevette a nagydarab ember karjai között vergődő, nyögdécselő, hangtalanul kiabáló asszonyt, s látta, hogy itt más szabálytalanság is van. Mielőtt szólt volna, Teréz kiszakította magát a Jóska karjaiból, s kétszer belevágott az arcába. Ököllel Mindenesetre csúnyán és gorombán, mint ahogy csúnya, ha egy nő már nem jelképesen üt, hanem azért, hogy fájjon.

Ekkor szólt az agronómus, s éppen idejében, mert Tóth

Jóska éppen emelte a kénét,

s ha üt, annak nyomán csont törik és fog kihull. Mint a félbolond, a csendes bolond emberek nagyobb része, hihetetlen erejű volt a iiú, mázsás testsúlyú, közel száz- kilencven centi magas, akkora tenyérrel, ököllel, mint egy kucsma, olyan váltakkal, amikkel játszva vitt el két mázsát, akár harminc, negyven lépésre is.

— Tóth — kiáltott rá az agronómus.

S, ettől kezdve a szőke nő

beszélt.

Vajnai Teréz másfél éve volt már ekkor a Hortobágyon, s a másfél év alatt komoly panasz sohasem merült fel ellene. Jól dolgozott? Nem dolgozott jól. Rosszul dolgozott Igyekezett minden kapott munkát olyan lassan csinálni, ahogy csak lehet. Egy ideig az irodákat takarította, azért küldték el, azért tették az üzemi konyhára, mert az agronómust és az igazgatót egyaránt bosszantotta, hogy olyan lassú. Fél órába telt, órába telt, amíg a két szobából álló irodát kitakarította. De néha beletelt másfél vagy két óra is.

A konyháról azért küldték el, mert lassar mosogatott. Általában mindent lassan csinált. Kímélte az erejét, s kímélte a fantasztikusan csuda karcsú derekát, kezét, arcát, mindent kímélt. Kímélte magát. Az idegeit is ' kímélte, mert soha senkinek nem szólt vissza, soha rossz arcot nem vágott semmihez, érzéktelen márványarccal nézett szembe a körülötte történő dolgokkal, paranccsal, utasítással, megvetéssel. Mindennel. Az agronómusnak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy egyetlen alkalommal vitatkozott, é6 mondott ellent — amikor Tóth Jóskával küldte el a nádkévéket behordani.

Egyébként nem is szép volt: gyönyörű. Nem az arca, nem a teste, mindegyiken külön-külön lehetett volna hibát találni —, de áradt belőle a szépség úgy együttesen. A bokái nyáron — jutott ebben a fél pillanatban az agronómus eszébe —, nyáron, amikor harisnya nélkül

járt, szandálban, a bokái ideges hajiásai... mintha minden ideg- és izomszála kiütközne ezen a szépen formált bokán. .. Rodin aktjaihoz hasonlított a karja és bokája alapján ítélve. Vékony volt és mégis telt, sovány és párnás, gömbölyű csípőkkel, s ha levetkezik, nyilván meg lehet a bordáit számolni. Az a kitenyésztetl típus, az a szerencsésen született típus, amelyiknek, akinek semmi más gondja nem volt, mint saját maga. Teste és értelme, az értelme művelése. Francia szakos tanárnő, volt egyébként képesítése szerint, az apja tábornok volt, ezért telepítették ki. Az apjá. nak emellett volt még talán négyszáz hold földje is.

Mindez, mondom, egy fél pillanat alatt jutott az agronómus eszébe, annyi idő alatt, míg a kimondott szó megállította a Tóth Jóska öklét. S, ekkor az asszony (vagy talán lány?), odajött az agronómushoz, s azt mondta:

— Elek út (úr volt a kötelező megszólítás a kitelepí- tettekre nézvést), maga az oka.

— Én?

— Igen. Néhány hete, amikor kértem, hogy ne küldjön vele a nád kévéket behordani, nem oktalanul kértem. Jár utánam, mióta idekerültem. Benn, a központban nem tehetett semmit. A nádhordáskor, mire a másik szekér megrakodott, beindult, egyedül maradtunk. Ott a kévék tövében megkapott. .. Szamárság persze, erőszak nővel szemben jó darabig nincs. Míg bírja az ember energiával a védekezést. Egy idő múlva nem bírtam. Amikor már rosszabb volt a küzdés, mint az, hogy essünk túl az egészen, az ember néha az életét is feladja, s különben is mit jelent az egész? Csak sorszámot, ö volt a negyedik, aki — mert tehette — rajtam töltötte a kedvét. Azt hittem, a dolog evvel befejeződött. De nem. Azóta nap mint nap nyaggat, szorongat, istállóban, sötét hajnalon, munkába jövet elkap. Mint most is. Tessék. Ez történt. Köszönném, hogy megvédett, ha lenne magának egyáltalán köszönnivalóm. Dögöljenek meg.

Az agronómus faarccal hallgatta a hangsúly és indulat nélkül elmondott beszámolót. Csodálkozott, hogy még a vége, az utolsó mondata, a „dögöljenek meg” se csattant fel. Ugyanúgy mondta, ahogy az addigiakat. Szenvtelenül.

Nem tudott egy pillanatig mit válaszolni. Nézte a nőt.

Tóth Jóska felröhögött.

— Hát osztán? Járhat már a pofád? Megkaptalak, ez a fő. — Hun jutott vóna nekem tábornok lánya ezelőtt? Le se tudod tagadni! He?!

Ekkor vágta pofon az agronómus Tóth Jóskát.

8 NÚGRÁD — 1985. február 16., szombat

Sarkadi Imrei

SZÉGYEN