Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-16 / 39. szám

Ebben a tanévben kezdődött a salgótarjáni 211. számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben az erősáramúberendezés-szerelő szakközépiskolás-képzés. A napokban a megyei könyvtárba látogattak él, ahol megismerkedtek az elektronikával foglalkozó szakfolyóiratokkal. Képünkön Szalai Ist­ván és Szigetvári János tanulók Oltvölgyi Béla tanár társaságában lapozzák a szakirodalmat. Erdőkürti párbeszéd Vitában születő döntések Máfraverebély felszabadul sí Elevenen ól bennem a há­ború minden mozzanata, ame­lyet huszonévesként éiitem át Mint borzalmas film pereg le előttem, de különösen a front előtti időik szörnyű atmosz­férája. A szüleim házában laktam akkor Szentlkúton, de azonosan tájékozódtam a fa­luról, Mátraverebélyről, mii­vel igen közel vannak egy­máshoz. Egyik nap itt, a má­sik nap ott voltam, mert a kislányom a faluba járt isko­lába, aki ott is élte át a frontot a férjem szüleinél. Máibraverebély község már 1944. szeptember végétől tele volt katonáikkal és távoli me­nekültekkel, akik az ijesztő propaganda hatására elhagy­ták otthonukat. A front kö­zeledése miatt érzett szorongó érzést növelte, hogy a köz­ségből elvitték az egyetlen zsidó lakost, özv. Bauer Már- tonnét, idős nénit, az első vi­lágháború özvegyét, aki egy kis kocsma forgalmából tar­totta fenn magát. Mi csaik „tejesasszonynak”, vagy ,,Ma- mónafc” hívtuk. Rendes, be­csületes néni volt, becsülték, tisztelték a községben, a szán­tóvető emberek szívesen tér­tek be hozzá. Nem láttuk töb­bé, az esztelen háború, a ná­cizmus áldozata lett. ősszel általános mozgósí­tást rendeltek el. A felhívás­ra községünkből többen vol­tak, akik nem vonultaik be, vagy ha el is indultaik a meg­adott helyre, visszajöttek, vagy lemaradoztak s magukat nem mutatva várták a felsza­badító csapatokat. November­ben már a németek lepték meg a falut. Menekültek, né­metek, akiket a helybelieknek el kellett tartani. December elején a főszol­gabíró személyesen jelent meg a községben és a szarvasmar­hák elhajlására adott utasí­tást. A szomszédos, uradal­mak mind felajánlották . az állatokat, s el is vitték. A la­kosság addig húzta az időt, hogy a parancsot végül is nem teljesítette. Később az állatok elhajlását ellenőrző német tiszt fenyegetőzve tá­vozott a községből. Az izgalmat, a németek el­leni gyűlöletet, a fasizmussal szembeni ellenállást csak fo­kozta, hogy a németek decem­ber közepén a plébánián 2 magyar katonát átöltözés köz­ben agyonlőttek. Rövidesen rá pedig az akikori községhá­zánál! egy Gál nevű sa rason - házai lakost kínzás után vé­gezték ki, mert a méhéit fosztogató németek közül egvet lelőtt. Ilyen körülmények között egyre jobban közeledett a front Pásztó felől Taron át, ahol több napra megállt Meg, mert a Gömör-tetőn lévő vili ámgéppuskás-álláis lezárta a 21-es és a Kis-Zagyva félé vezető utat és sok szovjet ka­tona életét oltotta ki mind­addig, míg a fészket repülő­gépről meg nem semmisítet­ték. A németeknek 2 ágyújuk a Tátra tér mögötti kertekben volt. 2 harckocsijuk pedig a ,.Vőgy”-nek nevezett árokban. Állásaik voltaik a szentkút! út elágazásánál, a bükkvölígyi híd környékén pedig a na­gyobb ágyúikat helyezték el. A trénük a két régi iskolá­ban. a csapatok pedig a csa­ládoknál voltak elszállásolva. Az említett gömör-tetői erő­sebb német állás miatt a szovjet csapatok községünk­höz Fenyvespuszta irányából közeledtek. December 17-én már megjelentek a Farkas- lyuk-tetőn, 18-án aknavetőik­kel az erdőszélen helyezked­tek el. Aznap este pedig mór megjelentek Tiribes-pusztén, ahol a lakosság a magtár pincéjében találkozott a fel­szabadítókkal. December 19-én és 20-án tüzérségi párharc volt s ki­sebb bombákkal a repülők is beavatkoztak a harcba. Az utcai közlekedés megszűnt, a lakosság pincékbe, óvóhelyek­re vonult. A szovjet csapatok 21-én reggel a 15-ös vasúti átjárónál jöttek át a Zagy­ván s a Rákóczi és a Dam­janich úton haladva, a háza­kat átfésülve kezdték meg a község felszabadítását, maid egy részük a Vasút úton, má­sik részük a Csátéskerien ha­ladt előre. Nagy szerencséje volt ez a községnek, hogy a felszabadulását súlyosabb har­cok és áldozatok nélkül meg­úszta. A 2 napos tüzérségi tűzben több magánház és középület (iskola, templom, leven teott-' hon) találatot kapott. Két személy, Mengyi József és Verébélyi János (bora) szi­lánkot kapott, egyikük a sé­rülésébe belehalt. A harcok­ban 5 szovjet és 7 német ka- ton esett el. Ezek közül a te­metőben nyugszik 2 szovjet és t német katona, továbbá az a két magyar, akiket szökéskí­sérlet közben a németek agyonlőttek. A harcoló csapa­tok több halottat magukkal vittek. Itt említem meg, hogy az értelmetlen második világ­háborúban községünkből ösz- szesen 22-en lettek áldozatai az idegen érdekekért folyt háborúnak. Az első napok a harcoló és utánpótló csapatok átvonulá­sával telték el. A lakosság Erdőkürt mintha cáfolni akarná az itt-ott felröppenő hírt: csökken az érdeklődés a közélet fórumai iránt. A hétszáz lelket számláló társ­községben kilencvenötén vol­tak jelen a falugyűlésen, s a két szám ismeretében túlzás nélkül mondhatjuk, talán egyetlen család sem maradt ki a közösség ügyeinek meg­beszéléséből. Az érdeklődésre természetesen számos ma­gyarázatot is adott a szoká­sos év eleji eszmecsere. Nyemcsok Mihály, a Kál­iéi közös Tanács elnöke az alábbi szavakkal kezdte vi­taiindító tájékoztatóját: — A költségvetésből adódó feladatok megbeszélése előtt nézzünk vissza az elmúlt év­re! Vegyük sorra, hogy mit sikerült megvalósítani, miben maradtunk el. Rögtön hozzá­teszem: nagyobb körültekin­téssel talán még előbbre is léphettünk volna. Mondják hát majd el azt is, hogy miben hibáztunk, vagy hol hibáztam esetleg én magam... Őszinte szó Szimpatikus, a közéleti fó­rumnak tekintélyt adó őszin­te szavak ezek. Káliénak és környékének persze koránt­sem kell szégyenkeznie, a mostani tervidőszakban min­den korábbinál látványosabb a települések gyarapodása. A székhelyközség és a társult falvak lakosságát egyaránt szolgáló változásokat szinte lehetetlen sorra venni, de idekívánkozik az új iskola, a korszerű igényeket is kielégí­tő orvosi rendelő, szolgálati lakások építése, a korszerű­sítésekről nem is beszélve. Az utóbbiakból nem maradt ki Erdőkürt sem, Nyemcsok Mi­hály valamennyit sorra is vette. — Ennyi fért bele, ennyi pénzünk volt. Nem sikerült javítani a közvilágítást, nem készült el a temető felé ve­zető út, nyáron vízgondok vannak... A tanácselnöki mondandót Czeba ■ János, a tanácstagi cso­port fiatal vezetője egészí­tette ki, külön is szólva a KISZ-szervezettől kapott se­gítségről. S hogy e megálla­pítás mögött mennyire mély tartalom rejlik,' arra ugyan­csak bizonyságot szolgáltatott az erdőkürti falugyűlés. A széksorokban igen sok fiatal volt, s ezen a fórumon is szóltak, érveltek, vitatkoztak. Az utóbbiban sem volt hi­ány, hiszen összesen tizenha­tan kértek szót, mintha Er­dőkürt a közönyre és érdek­telenségre tett megjegyzése­ket is cáfolni akarná. Igény és lehetőség A felszólalók szavaiban ott volt a falu minden öröme és bánata. Valamennyit felsorol­ni lehetetlenség, de idekí­vánkozik néhány olyan pél­da, amelynek tanulsága mesz- szebb is mutat. Szenvedélyes­ség jellemezte azokat, akik a közlekedésről szóltak, bizo­nyítva azt a tortúrát, amivel a Pásztora vagy Salgótarján­ba vajló utazás jár. „Fél tízre ér be reggel az ember, de egy óra múlva indulni is kell pissza, ha még aznap haza Balogh Károlyné nagy­asszony volt, valószínűleg az utolsó azok közül, akik a kúriás, XIX. századi Nógrád korából még itt jártak, éltek közöttünk. Nem a kulcskarikás, mindenhová tekintő, min­dent számon tartó Majthé- nyi Annák fajtájából, de törékenyen, halk szavúan is nagyasszony. Az élő ha­gyomány volt ö, aki ter­mészetes módon idézte fel életéből az öregedő emlé­kezet ismert csodája sze­rint a szécsényi ország- gyűlés 200 éves emlékün­nepét 1905-ből („nagylány voltam már” — tette hoz­zá mosolyogva) és aki ott állt fiatalasszonként Ma­dách Imre fiának, Aladár­nak sztregovai sírjánál 1968-ban („első gyermeke­met vártam akkor..."). Amikor egy évvel koráb­ban kezét nyújtotta Ba­logh Károlynak, a Cser- nyus család másodjára kö­tötte szorosabbra a rokoni szálakat a Madáchokkal. Balogh Károly, Madách Imre nővérének és Bérczy Károlynak egyformán uno­kája — ki tudja ma már róla? — nem csupán a Rekviem egy nagyasszonyért mindmáig legjobb életraj­zot írta Az ember tragé­diája költőjéről, hanem az ókori líra szerelmese is volt, finom tollú műfordí­tó és poéta. Amikor más — köznapi fogalmaink szerint — nyug­díjkorba lép, Balogh Ká­rolyné, férje halála után, lépésről lépésre szellemi birtokába vette a Madách- hagyományt, amelyhez nem a vér szerinti leszármazás kötötte, de talán erősebb kapocs: a megértett, köze­lebbről szemlélt nagyság iránti tisztelet és alázat. Túlzás nélkül írhatjuk le, hogy a Madách körüli ku­tatások fellendülése óta, az elmúlt évtizedekben nem született lényeges új eredmény tudta és segítő támogatása nélkül. Magam irodalomtörténészi . pálya­kezdésem köszönhetem ne­ki, az első érdemi publi­káció sohasem felejthető élményét, amikor közlésre és feldolgozásra átadta Ma­dách Imre négy, eladdig ismeretlen levelét. Ezek és a többi, szeretettel és fél­téssel megőrzött családi ereklye, (hogy csak a leg­fontosabbakat említsük: a Madách család osztály­egyezsége, levelezésük mintegy kéttucatnyi darab­ja, Bérczy Károly teljes fennmaradt irodalmi ha­gyatéka, ősfotográfiák) azóta nagyobbrészt nógrá­di, kisebb hányadukban budapesti és győri múzeu­mok kutatható, a tudo­mány számára hozzáférhe­tő kincsei. És a kis budai lakás ajtaja mindig nyitva állt azok előtt, akik a csa­ládtörténet egy-egy moz­zanata. múltbavesző ne­vek. adatok, utalások iránt érdeklődtek. Nem volt ér­tőbb, pontosabb, igazságo­sabb lektorunk nála, noha nevét kiadványokon, cik­kek alatt hiába keresnénk. Mégis életmű épült segítő szavakból, témafelvető be­szélgetésekből. a tudo­mányt továbblendítő ta­lálkozásokból. Ezt ismerte el Nógrád megye Tanácsa, amikor 1985. januárjában Balogh Károlynét Madách- dijjal jutalmazta. Ma már hozzátehetjük: az ágyban fekvő, fogyó erejű, 95 évé­ben lévő nagyasszony utol­só életélménye lett, hogy szeme még befogadhatta, keze még megsimíthatta az emlékplakettet. Az anyakönyvekbe ennyi kerül: Balogh Károlyné Csernyus Aline, született 1890. április 27-én. meg­halt 1985. február 9-én, élt — 2 és fél hónap híján — 95 évet. Végakarata szerint a csesztvei temetőben fog nyugodni. A többit — em- berséaét, szeretetét, példát mutató hagyományápolá­sát — mi őrizzük tovább. Magunkban, holnap meg­írandó munkáinkban, ame­lyet már késő lenne neki ajánlani. Kerényi Ferenc magához tért. elhagyta a,z óvóhelyeket s az állandóan váltakozó szovjet csapatok katonaival barátkozott, s ke­reste velük a kapcsolatot. A községben lévő szovjet csapatok parancsnoka egy „Miklós” nevű tiszt volt, aki különben hosszabb ideig volt itt mint megbízott. Tudatta a lakossággal, hogy a Vörös Hadsereg nem hódítóként iöt.t Magyarországra, hanem mint a magyar nép félszrbadító’a a fasizmus alól. Végezzék mindennapi mimikájukat, ad­janak meg minden segítséget, hosy mielőbb vége legyen a háborúnak. Ezt a lakosság meg is tette. A vasút és tart híd építéséhez, az utak javításá­hoz naponta 50—60 embert vezényeltek. Ezt a munkát már karácsonykor megkezd­ték. A lakosság a megmentett élelemből burgonyát, káposz­tát és egvéb élelmiszert gyűi­t.ött. kenyeret sütött s hozzá* iá'i-ult, a húsellátásukhoz is.' Tehette, mért. 1944-ben igen jó termés volt s volt mit el- reiteni, továbbá elég szép számmal maradt vissza szarvasmarha is. Az iskola udvarán felállított tábori konyháról ugvanaikikor támo­gatást nvúitottak a legrászo­rul tabbiaknalk. Az iskola kiiavitása után a szovjet parancsnok magéhoz hivatta a helyben maradt egy tanítót s kérte kezdje meg a tanítást, ilyen körülmények között is. Ezt Varjasy Lásaló- né meg is tette, már február elején. A maigán'házak rend­be hozáséra is társadalmi ősz- szefogáet szerveztek s helyi anyagból megjavították azo­kat. Mindenféle munkák szerve­zésében segítséget nyújtott a szovjet parancsnok, a meg­alakuló pártszervek, a nem­zeti bizottság. valamint a > község lakóiból alakított úgy­nevezett karszatagos ..polgár­őrség”, akiket, mi akkor po- licájoikmafc neveztünk. Nálunk az első policáj egy kazáriíiú, Tőzsér Lajos volt, aki sajnos a következő években meghalt. A policájdk között volt a fél­jem is. Feladatúik a szervezé­sen kívül a rend biztosítása Verebélyen és Szentkúton is, s elejét venni a fosztogatás­nak. ök temették el a halot­takat, s nagy szelepük volt az új élet. kibontakoztatáséhoz a feltételek biztosításában is. A hálás utókor nem feled­kezett meg a felszabadító har­cokban életüket áldozó szov­jet hősökről Nem. mert a te­metőben nyugvóknak sírkövet állított rögtön ae első évek­ben. Sírjukat egész évben az úttörők gondozzák, koszorúz- zák s emlékeznek azokra, akik iobb életükhöz a felté­teleket megteremtették A Nagy Októberi Szocialis­ta Forradalom 50. évforduló- iára a község lakossága társa­dalmi munkával szovjet hősi emlékművet állított fel a Népkertben, ősi fáktól körül­vett igen szép helyen. A felirat hirdeti; „Örök dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek”. Jakubovics Jánosné Mátraverebély DÍJ AZ EZREDESNEK Gene Moskowitz-díjat sza­vaztak meg a XVII. magyar játékfilmszemlén részt vett külföldi kritikusok Szabó Ist­ván „Redl ezredes, I—II.” cí­mű alkotásának. A díjat 1983- ban alapították Gene Mos- kowitznak, a Variety című amerikai szaklap munkatár­sának, a magyar filmek ki­váló ismerőjének az emléké­re. 'A díjat a külföldi film- kritikusok titkos szavazással ítélik oda. A szerdai szava­zatszámlálás után kihirdetett eredmény szerint a második legtöbb voksot Gazdag Gyula „Társasutazás” című produk­ciója kapta. akar érni’’. A gyakoribb busz­járatok iránt talán jogos az igény, Erdőkürt azonban meg­fontoltságból is példát ad. E vitában ugyanis a másik hoz­zászóló azt mondta: „Ne le­gyenek teljesíthetetlen igé­nyeink. A mai gazdasági hely­zetben a Volán is megnézi a járatai kihasználását. In­nen pedig igen kevés az utas.” A csaknem másfél tucatnyi hozzászóló között talán nem is volt olyan, aki állást ne foglalt volna az erdőkürti nyárfák ügyében, A közterü­leten felnevelt és beérett fá­kat értékesítik, s a falu nagy nyilvánossága előtt nemcsak számot ad a tanács a bevé­tel felhasználásáról, szó esik a kisebb-nagyobb mulasztá­sokról is. Türelmetlen hevü­lettel sürgetik például a le­termelés utáni „csatatér” el­takarítását. Hogy rendbe te­hessék a játszóteret, s hogy újra lehessen telepíteni. Gon­dolva a jövőre is... Az utak ügyében nehezen juthat dűlőre a falugyűlés. Mindenkinek a „sajátja” a fontosabb, de tudomásul kell venni, hogy egyszerre mind­re nem juthat. Nyemcsok Mi­hály egyenesen így fogalma­zott: „A szükséges felújítá­sokra egy teljes ötéves terv pénze sem volna elegendő.” Marad tehát a mérlegelés, rangsorol a falu nyilvánossá­ga. Közben tanakodik, taka­rékos megoldást keres, hogy a kevés több legyen. így ar­ra jutnak, hogy társadalmi munkában kell valakit meg­nyerni a tervezésre; a szak- irányításban részt vesznek az útkarbantartó vállalatnál dol­gozó helybeliek; gépi segít­séget kérnek a termelőszö­vetkezettől, s utánanéznek, hol a legolcsóbb a kő... Igen, valahogy így intézi ügyeit Erdőkürt. De van er­re egy sokkal beszédesebb, bár ^lső hallásra mosolyt kel­tő példa is. íme, a libásügy. Valaki szóvá teszi: libák kó­borolnak a faluban, takarít­hatja a járdáról is a más mocskát. Az állattartók szó­szólója azonnal megemeli vi­tatkozásra kész hangját: „A Minisztertanács nem azt mondja, hogy el kell pusz­títani a faluból a jószágot! Éppen ellenkezőleg...” — ,Ez igaz. A jószághoz azonban pásztor is kell!” A párbeszé­det bölcs döntés zárja le. A falugyűlés arra kéri a közös tanácsot, hogy tanácsrende­letben szabályozza az 'állat­tartást. Gondolva a legelte­tésre alkalmas közterület ki­jelöléséről is. a „titkok” Az itt-ott emelt hangú, mégis megfontolt fórumról hosszasan szólhatna még a tudósítás. A rapszodikus sze­métszállítás ürügyén; a csak a pénzért megjelenő kémény­seprők kritizálása kapcsán. Mások a patak tisztítását sür­gették, többen a környezet- védelem érdekében szóltak, de vitát keltett az éppen ja­vulással kecsegtető kenyérel­látás is. Apró ügyek, látszólag leg­alábbis azok. Egy hétszáz lel­kes faluban azonban ezek a hétköznapok, a minden em­bert érintő nagy kérdések. A falugyűlés iránt megnyilvá­nuló szembetűnő érdeklődés­nek — a település minden hetedik lakosa jelen ,volt — ez csak az egyik titka. Lega­lább iíyen fontos, hogy a tu­dósítás tanúsága szerint is komolyan veszik a tanácsi ve­zetők a közélet fórumát. Nem közölnek és kinyilvánítanak, hanem kérnek, javasolnak, párbeszédre hajlanak. A szé­les körű vita pedig megala­pozza a döntést. Az erdőkür­ti polgár talán éppen ezért megy szívesen a falugyűlésre. Kelemen Gábor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom