Nógrád, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
Új galaxis születik „Navigare necesse est!" avagy hajózni a számítógép-tudományban is Ha volna százezer forintod, autót vennél, vagy számítógé pet? — Kulcsár József — Különös kis epizód zajlott le a napokban a szerkesztőségünk társbérletében, a lapnyomda portájánál. Valamilyen sürgős ügyben egy házaspár kereste a hozzátartozóját, és amíg várták, addig te némi idegenkedéssel tanulmányozni kezdték a blokkolóórát. — Komputeres? — Á, ez biztos nem az — ífit.ymálták le az egyébként ttt is vadonatúj szerkezetet. Mert — mint kiderült — náluk, az acélgyárban már számítógéppel összekötött blokkoló óra méri január 1- től az adminisztratív dolgozók kísérletképpen bevezetett rugalmas munkaidejét. * Félretéve az adomázó hangot, miért érdemel ez a kis epizód szempontunkból figyelmet? Egyszerűen azért, mert szinte már az utcára sem lehet úgy kimenni, hogy bele ne botoljék az ember egy újabb számítógépes témába. Hétköznapjaink ugyanis valóban ezernyi változatossággal sodorj ánk elénk Salgótarjánban és Nógrád megyében az újabb és újabb számítógépekké] kapcsolatos híradásokat. Mintha mindez mai világunk legtermészetesebb velejárója volna. Pedig a helyzet korántsem ennyire rózsás. Erről a számítástechnika Nógrád megyei doyenjével, dr. Hajdú Gyulával, a SZÜV (Számítás- technikai és Ügyvitelszervező Vállalat) igazgatójával folytatott beszélgetés győz meg. — Itt, a vállalatunknál egy 512 kilobájtos (’közvetlen tárol óképességű’) R—22 típusú számítógéppel dolgozunk. Az összehasonlításban ez közepes méretűnek tekinthető. Mégis, megrendelés hiányában a teljesítőképességünknek mindössze a kétharmadát tudjuk csak kihasználni. És amit személy szerint is lehangolónak tartok: munkánk negyven százalékát megyén kívülről, Budapestről kell hoznunk. Ezzel a számítástechnikai igényszinttel a 19 megye rangsorában az utolsó három között foglalunk helyet. Annak ellenére. hogy az események ma már Nógrádban is szinte a „fejünkre nőttek”. Olyan helyzetben vagyunk. hogy lépni akkor is muszáj, ha nem akarunk. Ez ma már szükségszerűség. — Ne haragudjon, de ezt nem a gazdasági vezető érdekei mondatják önnel? Hiszen ú jabban egyre több vállalatnál alkalmaznak kisgézetőként beszélek erről: a Neumann János Számítógép- tudományi Társaságban betöltött tisztségem is erre kötelez. Dr. Hajdú Gyula ugyanis, munkája mellett, Nógrád megyében a „Neumann” társaság elnöki teendőit is ellátja. — Egyébként örülök, hogy szóba hozta akisgépeket,mivel tudni kell: bár fontos szerepet töltenek be, de nagyobb feladatokra nem alkalmasak. Hajó a csónak is és hajó az óceán járó is, de tisztában kell lenni azzal, hogy melyikkel kelhetek át mondjuk Amerikába és melyikkel csak ide a szomszédba, kem- pingezni. Magyarán, azokról a milliókat kitevő összegekről van szó, amelyeket helyesen már számítástechnikai célokra költünk, de nem biztos, hogy a legofcosabban. * Hajózni, kempingezni kétségtelenül alkalmas felszereléssel, megfelelő hozzáértéssel érdemes. És az ókor óta a szólást i>s ismerjük: „Na- viigare necesse est!” — hajózni muszáj. Ezért egyszerűen érthetetlen hogy mégsem ezt tesszük. Bár hajóra szárítunk, de nem navigálunk. (A régi, hajós görögök szerint így nem is hajózunk.) Pedig az események — hangsúlyozom: örömteli események! — valóban, már itt Nógrádban is kezdenek a „fejünkre nőni”. Tömegesen iratkoznak be például a művelődési intézmények, szervezetek e témában meghirdetett tanfolyamaira. Nincs olyan nap, hogy ne hallanánk valam-i újabb újságcikkek is beillő eseményről: hogy az elmúlt héttől a FÜSZÉRT kísérletképpen bérelt telefonvonalon készítteti el a SZÜV nagygépével értékesítési és számítási munkáit, hogy a vízműnél Commodore 64 számlázza a vízdíjat és így tovább. De, hogy az utcáról, a salgótarjáni utcáról se feledkezzünk meg: az IBUSZ kirakatában csütörtökön és pénteken a Com- puterv gmk számítógéoes programja ajánlja figyelmünkbe a legkülönfélébb szolgáltatásokat és utazásokat. A Nógrádi Sándor könyvesboltban derül ki, hogy a számítástechnikai irodalom versenyre kelt a legnépszerűbb műfajokkal is. Ezer darabra kellett kiegészíteniük például a megrendelésüket a televíziós sorozathoz kapcsolódó Tv-basic című könyv esetében. És érdemes megemlíteni: ezer darab kelt el a híres sikerkrimiből is. Mailer A hóhér dala című bestsellerből. Ezer-ezer: versenyben A hóhér dalával... Miért van mégis, hogy csupán az események regisztrálásához veszünk magunkhoz erőt és nem jutunk úl a számítástechnika iránt érzett misztikus csodálatunkon? Hiszen itt vagyunk, tanúi lehetünk egy új tudományos-technikai forradalom kibontakozásának: itt, a szemünk láttára születik egy a sok évszázados Gutemberg-galaxist követő, azzal kiegészülő új csillagrendszer. a számítógép-tudományi galaxis. Talán a hajlandósággal, a sokat emlegetett innovációs készséggel volna a gond? Nem. Bár divatos megoldás volna ezúttal is megrögzőttsé- get ostorozni, de — úgy tűnik — nem ez a gond. — Hadd mondjam el — hívta fel a sajátos helyzetre a figyelmet Bózvári József, a már említett Computerv gmk képviselője —, hogy itt a megyében igen fogékony a műszaki értelmiség a számítás- technikára. Hogy nyomatékosabb legyen, hozzáteszi: — Majdnem annyira, mint a gyerek. (Tudvalevő, hogy valóban a legifjabbak a legfogékonyabbak.) Mégis, akkor miért nem jutunk ötről-hatra? Egyszerűen azért, mert drága. Drága a szakember- képzés és drága „játék”, az eszközbeszerzés. Drága még egy kisgyerek álmodozásának szintjén is. — Ha volna százezer forintod — fordultam a salgótarjáni VMMK számítástechnikai stúdiójában a tizenhárom éves Tóth Andráshoz —, mit vennél rajta: számítógépet, vagy autót? Körülbelül ennyibe kerül a most legjobbnak szavazott Commodore 64 mikroszámítógép a hozzátartozó lemezegységgel és ennyi egy autó is. Hosszas-hosszas töprengés. Még a programozást is abbahagyta. Aztán a válasz: — egyelőre még az autót választanám. A számítógépet csak akkor venném meg, ha már elterjedt és olcsóbb lett. Meg aztán azok a gépek talán majd többet is tudnak... Bízzunk benne: Legalábbis reméljük, hogy még András felnőtté érése előtt olcsóbb és jobb gépet mutat fel a mikroelektronika. Ez is szükségszerűség. Körülöttünk új galaxis, ríj írásbeliség születik. A születés minden örömével és kínjával. Rajtunk is múlik, hogy fölénk hatalmasodik-e, vagy szándékaink szerint fordítja a karjait. Az útravalónk azonban továbbra is az: „Navigare necesse est!” — hajózni ebben az új galaxisban is! Fornai Miklós péket is. — Nemcsak gazdasági ve4 NÓGRÁD - 1985, február 2., szombat Mint ahogy lapunkban hírül adtuk, a Hazafias Népfront, a Központi Sajtószolgálat, és a NÓGRÁD szerkesztősége pályázatot hirdetett „A magyar újjászületés első napjai” címmel. A pályázatban azok részvételét vártuk, akik átélték községük, városuk felszabadulását, a nagy történelmi átalakulás napjait. A pályázat beküldési határideje február 1. volt. Az alábbiakban megkezdjük a beérkezett legsikeresebb pályamunkák közlését. A felszabadulást 1944. december 27-én a gyur- tyánosi bányai erdészházban éltem meg családom-, mai és két szökött katonával együtt, akiket a bunkerben rejtegettem. Üveggyári munkások voltak: Surányi István és Müller István a nevük. Beesteledett, amikor az utolsó német alakulatok is elhagyták a hegységet, mert a lakásban Elsősegélynyújtó helyet rendeztek be. A lőszerraktárnál tüzérség volt, és a Pipis-hegygerincet védő németek a Gyurtyánoson keresztül vonultak Karancs- alja felé. A beállt csepdben kimerészkedtem a bunkerből és megnéztem a lakásunk, hogy milyen állapotban hagyták a németek. Egy sebesült román katonát találtam a lakásban. Kérdem tőle, hogy került ide? Mondta, hogy a németek hagyták itt. Este 11 óra vo't, amikor három felderítő román katona jött. Nagy volt az öröm, mert az egyik katona felismerte a sebesültben falubelijét. Később már több katona érkezett. Kaptunk egy hordágyat és a legelső elsősegélynyújtó helyre. Káro'vi- telepre vittük a sérültet. Két román katona kísért bennünket oda és viásza is. A sebesült katona nagyon megköszönté a segítségünket, mivel jól beszélt magyarul. Aztán 1945. január 8-án felkerestem Lassan bányamérnököt. szplgálatra jelentkeztem. Együtt mentünk az igazgatóságra. Itt Lénárd igazgató fogadott bennünket. Érdeklődött, h]ogy van-e Gvur- tvános környékén vágásra érett erdő. mert bányafa nélkül nem indulhat meg a tér-., melés. ez most a legfontosabb feladat. Szedjem e;ő az eszem és az ügyességem, szerezzek fakitermelő munkásokat. mondta. Rendben, de mit ígérjek a munkásoknak” Mivel fizessünk? — kérdezett vissza. Megindul a széntermelés. eladjuk a szenet, és. ha lesz pénzünk, abból fizetünk. Még aznap elindultam Ka- rancsaljáua munkásokért. Az egész falu lakossága az Etes felé levő út pídján dolgozott, Az első bányafa szovjet katonákkal. Volt egy tolmács is köztük, Baksa József nevű bányász, aki az első világháború alatt három évet fogságban töltött. A tolmáccsal kezdtem beszélgetni, erre az egyik katona engem is munkára fogott. Szívesen dolgoztam, mert Baksa Józsi bácsival, meg Burgulya Pali bácsival megbeszéltük a tennivalókat. Vállalták. hogy megszervezik a munkásokat. De gondoskodjanak olyan igazolványról. amelynek egyik oldalán magyarul, másik oldalán oroszul van írva, hogy az igazofvánv felmutatója semmilyen munkára nem vehető igénybe, sem a katonaság. sem a közigazgatás részéről. Nem ment könnyen az igazolványok megszerzése, de sikerült. A bányai anyagraktárból, akkor Koppány István volt a vezetője. 8 kávás fűrészt. 2 keresztfűrészt és 10 fűrészre- szelőt vételeztem. Ezután. 9- én este az igazolványokkal megjelentem Baksa Józsi bácsinál Karancsalján. Másnap reggel huszonkét munkás jelentkezett dolgozni. Gvorsan hozzáfogtunk a munkához, először döntéssel kezdtük. Öröm volt nézni, hogy újra megy a termelőmunka. De az öröm nem tartott sokáig, mert olyan hirtelen szélvihar keletkezett, hogy az egyik dőlésben levő fa iránvát megváltoztatta. és rázuhant a tízezer voltos vezetékre. A vezeték elszakadt, a villanyosz- lon kettétört. Rögtön beszaladtam az igaz- galóságra. Nemsokára megérkezett Lassan mérnök három villanyszerelővel, öriási csetepaté lett. Az erdőn villanyoszlopnak való fa nem volt.' Mondja az egyik villanyszerelő, hogy a bányai gazdasági udvarban van ugyan villanyoszlop, de, hogy jut ki az erdőre, mert se fogat, se ló nincs. Baksa Józsi bácsi ösz- szehívta az embereket és azt mondta nekik, mi csináltuk a bajt. nekünk kell helyr időzni. Mert nem addig van a becsület, ha máshogy nem megy, kihozzuk rúdon. Kilencen mentünk a villanyoszlopért. Nézegettük, melyiket válasszuk. Előkerült a bányai kovácsmester és kérdi, hogy mit akarunk. Mondtuk neki, hogy rúdon visszük ki az oszlopot az erdőre. Npgv-nésy szeget vert az oszlop két oldalára, egyet az elejére, és mindegviket külön megdrótozta. Na. indulhat a menet, mondta végül. Fél óra alatt kiértünk az erdőre. Még ki sem ásták a gödröt. Meglett az is gyorsan, beállítottuk az oszlopot, a villanyszerelők kijavították a vezetéket, összesen három és fél óra volt az áramkimaradás. A munkások késő este mentek haza. Másnap újra nekifogtunk a munkának. Döntöttünk, daraboltunk. kérgeztilk a bányafákat. Aztán 1945. január 14- én kész volt 6 köbméter bá- nvafa. Most már csak fuvaros kellett. S 1945. január 15-én Kollár János és Tőzsér János fuvarosok elindultak az első bányafával a Zagwai-rakodóra. Ennek most 40 éve. Én akkor már 41 éves voltam. Tér indult meg a termelés, az élet a nógrádi medence szénbányáiban. Kupcsák Géza nyugalmazott bánva! kerületvezető erdész A Lumumba egyetem végzett diákjai A Szovjetunió közép- és felsőfokú oktatási intézményeiben és tudományos-kutató intézeteiben a világ 149 orA halhatatlan Saljapm Egy kép a moszkvai Glinka Múzeum archívumából: Saljapin a harmincas években. Moszkvában örökös nyug- vóhelyükre kerültek a kiváló orosz basszista, Fjodor Saljapin földi maradványai. Az 1938-ban Párizsban elhunyt művész hamvéit — kérésének, kívánságának : megfelelően — gyermekei vitték hazai földre. A Saljapin hamvait tartalmazó koporsót a moszkvai Nagyszínház í<5 folyosóján állították fel. A szovjet zenei, színházi és művészeti élet kiemelkedő személyiségein kívül, részt vettek a Saljapin emlékére rendezett gyászünnepségen az énekes rokonai és barátai is. Innen indult Saljapin koporsója utolsó út; jára, a moszkvai Novogyevi- csi temetőbe. A gyászünnepségen beszédet mondott Tyihon Hrennyi- kov, a szovjet zeneszerzők szövetségének első titkára, Sztanyiszlav Lusin, a moszkvai Nagyszínház igazgatója, Jevgenyij Nvesztyerenko énekes, akit Saljapin legkiválóbb utódaként emleget a kritika világszerte, s Pjotr Guszev balettmester. A szovjet emberek ma is nagy tisztelettel adóznak Saljapin művészetének, a kivá- -ó énekesnek, aki oly sokat tett az orosz zenei kultúra fejlődéséért. Saljapin emlékére a moszkvai Nagyszínházban koncertet rendeztek. szagából érkezett több mint 100 külföldi diák szerez magas szintű képzettséget. Rangos helyet tölt be a felsőoktatási intézmények között a népeit barátsága egyelem, közismert nevén a Lumumba egyetem, amely ez év februárjában ünnepli fennállásának 25. évfoi- dulóját. A szovjet kormány határozata alapján ugyanis 1960-ban nyílt meg Moszkvában külön azzal a céllal, hogy kiválóan felkészült szakembereket képezzen az ázsiai, afrikai és liatin-amerikai országok diákjaiból. A múlt évben volt a 23. évfolyam! záróünnepség. A Lu- i mumba egyetemen ez idő alatt i mintegy 13 ezer szakembert képeztek ki, akik ma a viiág • 110 országában dolgoznak. Az egyetem tevékenysége nagyszerű példa arra, hogyan valósulhat meg az a lenini elv. hogy a felszabadult országok népeinek önzetlen segítséget kell nyújtani a függetlenségük megszilárdításáért, a gazdaság és kultúra fejlesztéséért vívott harcukban. Az egyetem büszke végzett növendékeire. Sikereik az egyetem eredményes munkáját igazolják. Az egykori diákok ma vezetői beosztásban dolgoznak otthon a gazdasági élet, a tudomány, a kultúra különböző területein, az államapparátusban. Vannak közöttük egyetemi rektorok, dékánok, tanszékvezető tanárok, elismert szaiktekintélyű orvosak stib. Jó néhány olyan ország is van, ahol a mi végzett növendélkeánfciből m in ■ szte- rek, miniszterhelyettesek, nagykövetek, vállalat- és gyár- igazgatók lettek, mint például Angola, Jemen, Guinea. India, Ciprus vagy a latin-amerikai Peru, Columbia, Ecuador. Ma* xikó.
