Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-19 / 15. szám

BÉKÉS MEGYE Heti kulturális mellékletünkben ma a Bé­kés megyei írók, költők mutatkoznak be. Eb­ben az évben negyedszázada, hogy laptár­sunk, a Békés megyei Népújság először va­sárnap és egy oldalon, később két oldalon, majd az idők változásaival a szombati szá­mokban két oldalon megjelenteti a „Körös- táj”-at, a Körösök völgyében élő írók, köl­tők, esztéták, honismereti kutatók és képző­művészek műveinek fórumát. Az újságolvasó, a művészbarát, az érdeklődő bizonyára el­gondolkozik azon, hogy egy vidéki napilap | miért is vállalkozott arra 25 évvel ezelőtt, hogy kulturális mellékletet szerkeszt és je­lentet meg? Azért, mert a Békés megyei Népújság akkori, negyedszázad előtti szer­kesztő bizottsága világosan felismerte: a bé­kési tájon élő Íróknak, költőknek, képzőmű­vészeknek, művészetbarátoknak ahhoz, hogy mind rangosabb alkotásokkal jelentkezhesse­nek, arra van szükségük, hogy írásaikat, al­kotásaikat a nagyközönség megismerhesse, j S, mivel az időben Békés megyében - egy­két nehezen kiadatott antológián kívül - i semmiféle fórum nem állt az alkotók rendel­kezésére, a kezdeményezés átütő sikert ho­zott. Felsorakoztak a lap mellé a megyében élő írók, költők. / A cél az volt, hogy a me­gyében élő, vagy onnan elszármazott, vagy szellemiségében kötődő írók, költők, képző­művészek alakítsanak ki egy sajátos „mű­helyt”, mely a szó nemes értelmében „pro­vinciális” ugyan, de képes országban, nép­ben gondolkodni. Tehát tükre az országos áramlatoknak, művészeti tendenciáknak, ugyanakkor — Békés megye határmegye lévén — a híd szerepére is vállalkozzon: megismer­tesse a határokon túli magyar irodalmat, és megismertesse a román, jugoszláv és a szlo­vák írókat is. Erre kiváló alkalmakat biztosí­tanak Békés megye és Békéscsaba aradi, te­mesvári, zrenjanini kapcsolatai, és mind job­ban kiépült az a lehetőség is, mely az Ung- váron megjelenő Kárpáti Igaz Szó József Attila stúdiójához, valamint a szovjetunióbe­li testvérmegyéhez, Penzához, is elvezeti a kulturális melléklet olvasóit. Külön említést érdemei az a rendszeres „műheiykapcsolat", mely a Köröstáj, tehát a Békés megyei Népújság és az abban meg­jelenők között mintegy másfél évtizede kiala­kult. Nevezetesen az, hogy a melléklet külső munkatársai- félévenként egész napos talál­kozókon (Békés megye legkülönbözőbb vá­rosaiban és községeiben) vesznek részt, meg­vitatva dolgaikat, a legkülönbözőbb progra­mokon töltve idejüket, találkozva a vendégül látó város, vagy község irodalom- és művé­szetbarátaival iró-olvasó-találkozókon, kiállí­tásokon. Ezeken a napokon száznál is többen összejönnek és véleményükkel, javaslataikkal közvetlenül hozzájárulnak a szerkesztés szín­vonalasabbá tételéhez. A Köröstáj azonban csak egy a békési fó­rumok közül. Több mint tíz éve - évente há­romszor — megjelenik az Új Aurora című irodalmi és művészeti folyóirat és a Békési Élet, mely inkább a tudományos, helytörténeti témákat részesíti előnyben. Lehet, hogy az ország e déli részének irodalmi hagyományaival illett volna kezdeni a bemutatást, szólhattunk volna (nem is ke­veset) Justh Gyuláról, Sinka Istvánról, Darvas Józsefről, Szabó Pálról, Bakó Józsefről és mai irodalmi életünk országos hírű jeleseiről (akik alkalmanként szívesen adják kézirataikat a Köröstájnak): Cseres Tiborról, Ladányi Mi- hályról, Pardi Annáról, Simái Mihályról és másokról, a festők közül Schéner Mihályról, Csáki-Maronyák Józsefről, Ezüst Györgyről, a nemrég elhunyt Molnár C. Pálról; a bemu­tatkozás azonban így túl hosszadalmas lenne. Megemlíthetnénk az Új Aurora-füzetek és kiskönyvek sorozatot is, melyben számos bé­kési költő és író kapott már megjelenést, és amely sorozatoknak országos sikere jelentős. Beszéljenek most inkább a müvek, a sok­ból ez a válogatás üzenet az ország déli vi­dékéről. S. E. M entettél, amikor azt mond tóik, hogy felcsap­tál dézsatündemek. tíem volt jó kedved, de meg­ürültél ennek a csöppnyi hu­mornak. Az új hely szokat­lanná ga nemcsak az ismeret­lenség szorongását jelentette számodra: a félelmet is, hogy meg tudsz-e gyökerezni itt. Mentél Imci után, 6 csap­kodott, te meg, kicsi és bi- Eomytalam, úgy mentéd utána, mintha most tanulnál jármi, féltél attól, ahova vezet, de attól is, hogy itt hagy, ma­gadra. Söprögefeni kellett. Ezt tud­tad, egy kicsit megnyugtatott a seprűnyél ismerős szorítá­sára hajló markod — az öl­tözőszekrények idegenék vol­tak, mocskosaik tetőtől tal­pig, alattuk és rajtuk fony- nyadó almacsutfcák. Felrém- lett benned, hogy egy nap nem koszolódhat minden eny- nyire össze, hogy ezek a múlt héten se takaríthattak, de söpörtél — jobb volt, mint a gondolkodás. Találtál két forintot, elő­ször megörültél neki, aztán úgy nézted, mintha egy ide­gen világ hírnöke lenne, hi­szen pénzt keresni jöttél ide — pénzért, azért, hogy aztán dolgozó és kereső ember le­gyél te is, mint apád és anyád. Ebben a pénziben tes­tet öltött előtted a jövő: négyszázötven ilyen pénzda­rabot fogsz megkeresni ha- vmta. Kimostátok a zuhanyozót, a vécét — holnaptól egyedül csinálod az egészet —, aztán volt egv kis szabad idő. Az építkezés! A barangolás a malterosvödrök és az állvá­nyok között — igen! Valami megrendítő van az ember és alkotásai aránya közt. Sze­med láttára nő a fal: olda­lanként emeli a daru karja, ragasztja két-három ember — felmászhatsz, megnézheted, körbetapogathatod. Parányi­nak és hatalmasnak érzed magad — elveszel az anyag irdatlan tömegében, de ugyan­akkor valami szokatlan, ed­dig ismeretlen érzés: az öröm, a felismerés tudata jár át: ha közéjük álltái, a te műved is ez, rész vagy az egészből, egy vagy az alko­tók közül. Először vetkőzöl neki a mosogatásnak: mindent le :i Edit: Dézsa­tündér kell vetni, kornibinét és mell- tartót is, csak az idétlen munkaköpeny van rajtad. Mu­ris vagy, ahogy ott állsz, te­hetetlenül és kiszolgáltatottan, a ruhaujjaik a bokádig érnek, a öpenyali a papucsod orrát verdesi. Tűröd, hogy Inai ke­ményen megmarkoljon, ki­hajtsa a gallért, felgyűrje az ujjakat — még mindig nem tudod, éled-e vagy álmodod az egészet, a mai napból még csak a seprűnyél volt reális. Inci kötényt köt eléd, hó­hérkötény ez, kemény és hosszú, még a köpenynél is hosszabb, egyik madzagja fent vágja a nyakad, a másik kör- betékereg a derekadon. Nem kell sok, és bebizonyosodik: létfeltétel ez a kötény, nél­küle akár leúszhatnál a le- eresztőn. B ztán — hirtelen jön az egész, m'nt a hegyom­lás — az alblak megte­lik edénnyel, minden rekesze tömve van. Mint a motolla, jár a karod, egyre újabb tá­nyérokat halmozol a kagyló­ba — nem fér már több. ,A víz kihűlt, cserélni kell, míg lefolyik, dörzsölöd a hideg zsírt a műanyagról. A leeresz­tő eldugult, su "árszerűen áll­nak ki belőle a káposztafosz- lényok. Agyadból minden el­tűnt; csak az edényhegy van, minden más elvesztette reali­tását. Gépiesen eméled ki a tányért, törölöd ki jobb kéz­zé! a belsejét, dobod el a > álltai, veszed a másikat, tö­rölöd. fordítod, törölöd, el­dobod. Aztán élőiről és aztán újra. úira. Hatszázszor? Ezer­szer? Hatszáz ebédes van, hatszázszor leveses-, főzelé- kestányér. Közben kanalak, villák, poharak. A számok sincsenek már, nincs hatszáz és ezer. csak tánvér. tányér, fánvór a ^'£12. A kendő a hátadra csú­szott, nem tudod, hogy ke­rült a fejedre, a hajad lá­zadt csomókban tapad »nya­kadhoz, a hóhérkötény két oldalán apró meliegvíz-löke- sek érik a két oldalad. Pa­pucsodban víz áll, arcodról kerek gyöngyök gördülnek a kagylóba, orrod telítve a mos­lék szagával. Heggel még voltak benned miértek, most eltűntek, ez még a pokolnál is rosszabb, mindjárt össze­esel. Derekadban minden el­mosott tényér után kis bic­centés, a hóhérkötény — mit mondott Inci, miért hóhér­kötény? — lebomlott, ügyet­lenül bogozod össze vörösre főtt ujjaiddal — hát vége sose lesz? Inci segít, lármá­san és dühösen, csontod meg­csapja a műanyag tányér, szemedbe fröccsen a víz. Mintha másfél óra óta elő­ször vennél lélegzetet. A mo­sogatóablakon túl telt az ebédlő, az emberek esznek, fél óra ebédidő, hatszáz ebé­des, hány lehet még? — Tündérke, egy pohár vi­zet! — s mosléktól síkos uj­jaiddal vigyázva fogod a po­harat, kis dézsatündér. Űjabb edényhalmaz, Inct, mint a gép, te csak egy karja vagy, ennyivel köny- nyebb így! Nézed a mozgá­sát, ing és hajladozik, köny- nyedén, vidáman, lélekkel, te itt szeretnéd hagyni az egé­szet, megint feltámadt a mi­ért. Lehetne mást is, köny- nyebbet, szebbet — de itt van Inci, énekel, izzad, s három­szor mozdul, mire te egyszer. S már látod magad: te is nemsokára fürgén és ruga­nyosán hajladozva, kicsit bic­centve minden tányérnak, verejtékezve és vörös kézzel, de csinálod. Megcsinálod, mert meg tudod csinálni. Ha Inci is meg tudja... Még so­se szöktél semmi elől. E bédelni nem tudsz. Tál, erős a moslékszag az orrodban, a zsíros ta­pintás ujjaid hegyén. Be­hunyt szemed előtt mosatlan tányérok tornyosodnak, ka­rodban nincs izom, hogy megmozdítsa őket. Lehetne mást is... — Tündérke. egy pohár vizet! — a darus az, a gép ura, az épületek ura, s te ugrasz, kis dézsatündér, s-------------------------------------------------------------------------r vigyázol, nehogy mocskos le­8 NÓGRÁD — 1985. január 19., szombat ( gyen a pohár. „Dajkál — az értelmező szótár szerint „gondoz, babusgat, rin­gat”. Második jelentése sze­rint „gondola­tot, érzést tart ébren, s ápol a lelkében”. Engem egy sajátos táj gon­dozott, babusgatott, ringatott, mint apró gyermeket. Ezért énnekem kedves tisztem, hol­tig tartó kötelességem a táj fakasztotta gondolatokat, ér­zéseket ébren tartani, s ápol­ni a lelkekben. A magamé­ban, s a másokéban — egy­ként. E táj: a róna, s a hegyek találkozásánál nyújtózik, s vadalmás, mocsári tölgyes ős­rét éppúgy akad rajta, mint kalásztermő fekete föld, vagy fehér izzású, kamillavirág övezte szikes. Igen-igen al­kalmas tehát a „dajkálásra”. Különös táj. Télen zord a kegyetlen. A váradi hegyek hószagával ijesztgető. Mégis ráillik a szívből csurranó „édes” jelző. Kivált a nyári ragyogásban... „Geszt mellett édes a táj ma is...” — vallotta róla Sin­ka István, a táj szülötte. Ko­rán kezdett rjngatni engem a Geszt melletti, édes táj: már egyesztendős koromban... Csa­bán születtem, a Viharsarok fővárosában, a „békétlen Bé­kés” folyton fortyogó, nagy- faluszerű városában. Ám édes­apám, az ács, Biharban ka­pott munkát, s mi — a csabai szlovák család — felkereked­tünk hogy ott lelhessünk új hazát, ahol kenyeret kínál­nak nekünk. A kenyér Zsa- dány község mellett, Orosi- pusztán kínálkozott. Állami uradalom működött itt 1923- ban, teméntelen hízót te­nyésztettek külhoni piacokra, s bizony, az én dajkáló tájam nem a legkellemesebben foga­dott az első pihenéskor: éj­szaka özön bolha furakodott az ingem alá, s csíptek ve­szettül... Ügy sivalkodtam, hogy édesapám első indulatá­ban a csillagos ég alá akart száműzni, mert az ispán úrék a közvetlen szomszédságban háltak, s félő volt, hogy meg­torolják a csendháborítást. Édesanyám bátran védel­mezett, s valahogy megvir­radt mégis. Apám erősen szeretett minket, de azt se akarta volna, ha a kenyere odavész. Ezért másnap öt ki­lométernyire, a forróságban pilledező faluban, Biharzsa- dányban keresett nekünk szállást. Szőke-Nagy Ferenc bácsinál, egy fura vénember­nél. Aki valami kis tengeri­földből éldegélt, s, akinek jó kis „mellékese” volt néha a cégtáblafestésből. (El is itta olyankor a keresetet, két ha­tárra szóló házi dínom-dáno- mot kanyarítva, sikoltozó Caf­kákkal fűszerezettet.) Az elemi iskolát Csabán, az Előre-pálya szomszédságá­ban, születésem helyén kezd“ tem ugyan el, második-har­madik elemibe azonban me­gint a Szőke-Nagy Ferenc bá­tyám házikójából járogattam. Az „Űjfllésről” Kis Anti, Elek Berti, Elek Gyurka volt a játszótársam; a szomszédok burján kertjeiben ízlett a spa­nyol meggy, a Csabagyöngye, az otelló — meg a pandúros- di. Később az „Űjtelep”-re hurcolkodtunk át (egek, hogy mennyit hurcolkodtaml), s Fekete Karcsi, Balogh Feri volt a szívbéli pajtásom — a titkokkal terhes temető köze­lében. De fáztunk telente! Idege­nek voltunk, földönfutók, jött- mentek... Ráadásul nem is magyarok: csabai tótok vol­taképp. S tényvaló, hogy Bi- harzsadány, ez a pártium te­rületekkel határos, sárréti kálvinista fészek — „Idegent” soha be nem fogadott annak előtte... Mi tagadás, meg is mosolyogták első szóra a mi, kenyeret, szalonnát becézge­rettetése, ám a nekiszánás, és a szíjas kitartás is bátran kizengett, a dallamból. A fia­talság hegydöntő ereje. S a magyar szavaké. Me­lyeknek hímes szépségű vará­zsa, megkophatatlan kifejező ereje van. Kivált, ha bánat csorrantja elő őket a szív kö­zepéből. S mennyi bánat búit a Halász Adél gilicehangjá­ban, amikor a marokszedés fáradságát iparkodott elhes­senteni a magányos mocsári tölgy hűvösében: „Minden kis madárnak szabad ágra száll­ni, Csak nékem nem szabad vélled elrepülni... Ha madár lehetnék, szárnyakra kelhet­nék, Blfelejthetetlen. vélled elrepülnék...” ö... akadnak-e még híre* „Kis-Zsadányban” olyan ham­Dér Endre: Dajkáló táj tő „kenyérkét, szalonkát” em­legető, sürgő-forgó édesanyán­kat. Apám szava se hangzott is­merősen a vastag nyakú, büszke falunak: magvas ma­gyar irodalmi műveken pal­lérozott nyelvezettel szólott az emberekhez. Olvasott, mű­velt munkásember volt. Pe­tőfi, Ady rajongója. 1919-ben a „Magyar íakobinus dalá”-t szavalta el az egyik munka- tanácsi gyűlésen: jól tudta tehát, hogy „magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bá­nat marad”. Ám jól tudott — „irodal- mian” — fogalmazni is. S ki­ejtése sem volt tótos — in­kább egy választékos szavú, városi erftellektüeléhez ha­sonlatos. Mi, az öcsémmel — őutána mentünk ebben is. Meg is jegyezte Balogh Fe­ri padtársam, mindjárt isko- lábajártom második napján: — Endre! Te olyan urasan beszélsz... Mir beszilsz te olyan urassan?! — hogyhogy: urasan? — háborogtam. S dacosan rán­tottam a vállamon is egyet: csak nem fogok „parasztosan” beszélni?! Később, amikor már a fan- csikai uraság tulajdonában levő vénséges malomépület­ben lakunk — Nagy utca 589. —, meghallgattam a nyáres­tében az aratólányok énekét, kezdettem megrendülni ko­nok elhatározásomban... Ötö­sével lépkedtek az aratólá­nyok, sarlóval a kezükben, mögöttük a legények, kaszá­val a vállukon, s fújták a porban hempergő főutcán — messzire csendülő hangon, fe­lejthetetlen erővel, vissza- hozhatatlan-szépen: „sokat arattam a nyáron. De keve­set háltam ágyon... Hun er­dőbe’, hun mezőbe’, Hun a tal-ló közepibe...” Gyönyörű ívben nyújtózott az énekszó a falu felett, ben­ne sajgott a nótázók megtö­vasbarna, törökös arcú szép­ségek, mint, amilyen Haláss Adél volt?... * Engem Veres Péter ajná- rozgatott az írott szó görin- gyes dűlőútjain, ám Szabó Pál is számon tartott, mint zsadányit. Tudta pedig, hogy „jöttment” szlovák család va­gyunk, nem születtem zsadá- nyinak, de többször fejteget­te nékem: olyan a keveredés Hajdúban, Biharban, Békés­ben, hogy az atyaisten, ha el­igazodik — fajta szerint... Ahogyan Szabó Pál szavait hallgattam, hirtelen hallani véltem a nagyidejű öregeink rekedtes hangját, akik mind­máig széltében-hosszában me­sélik Békés és Bihar falvai­ban az alagúti kincsek sor­sát: „A gyulai alagútnak a be­járata valamikor annak a dombnak az ódalába’ vót, amék a Sájber puszta mellett a hótt Kölesér párján van. özön píz van ebben eldugva. Oszt, ha valaki burokba, vi­rágvasárnapján születik, he­tedik gyereknek, az látó lesz, oszt a kihozhatja a sok kin­cset...” Hogy miért gondoltam épp e hiedelemre? Azért, mert — hitem szerint — Békés, Bihar, s Hajdú né­pe réges-rég rálelt a csolála- tos alagútra, s benne a kin­csekre. Mert egyikük fgy köszön a másiknak: „Dobri gyen!” Amaz fgy fogadja: „Buna zua!” Vagy éppen: „Jó na­pot !” Más-más nyelven szólnak egymáshoz — mégis min­denki érti a másikat. Más-más nyelven szólalnak meg ugyan; de azért érthető­en és világosan mondja ki-ki ugyanazt: „Hazánk. Szülőföl­dünk. Dajkáló táj”... S, hogy ezt mondhatják mindannyian: ez a legnagyobb kincs a világon. yárkonyi Jánosi Biharugrai házak VENDÉGSÉG BEN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom