Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
F.RV1N• tudod-e kedves mennyit ér két boldognak festeti óra, mennyit a lassú ocsúdás és mennyit a realitások eljövetele zene nélkül hangtalan kiáltozások közepette, amikor a szomorúság igazi szomorúság és a csend is igazi csend és az utcán üvöltöző busz igazi, busz fáradt emberekkel tömve és az égen hiába keresed nem találod az esthajnalcsillagot ellopta valaki talán egy láthatatlan óriás marok abban vergődik fénytelen tudod-e kedves hogyan hervad el az életfa ága, hogyan hull le fehér virága sivatagegyedülvalóságunk szigeteire ahová (mesélik) nem érkezik soha hajó és ahonnan (azt is mondják) nincs menekülés. ZSADÁNYI LAJOS: Merre mentél Merre mentél Viharsarok amerre a csillag ragyog amerre a sziksó terem erre megy a történelem mezítlábas Dózsa-népe megvillan a kaszák éle Szegedinác, Áchim András Justh Zsigmond, s a parasztszínház Merre, vagy már Viharsarok elindulnék feléd gyalog Sinka István kondor nygját a csikaszok megzabálták Szabó Pá' meg Biharugrán ott fénylik egy emléktáblán bennem él a himnusz dala Erkel kisvárosa Gyula ' Arra megyek Viharsarok amerre csillagod ragyog amerre a szülőföldem — lehajolok, hogy köszöntsem. KANTOR ZSOLT: Kell a csend Minden megnagyobbodik a csendben, fényüket vesztik a zajok, közelebb hozza egymáshoz a dolgokat hajszálnyi sóhajod; kell a közelség, sok volt már a távolból, sokáig csak a messze, s nőtt a táv, sokáig csak a várakozás, türelem; összeszűkült a messze; nőtt a vágy! Néha érezzük egymás gondolatát, elég, ha megérintelek, a beszéd kiszélesíti a határt, bár erről nincs röntgenlelet. Elég, ha megérintelek! TOMKA MIHALT: Félelem Lassan a tiszta csillagos égtől is félek, uram; néznek a fekete-kékség démonai. Gyermekeim dermedt ingét teregetem a diófa csupasz koronája alatt. Ilyenkor vacsoráznak a háztájizó kis haza ritkán ünneplő fiai..: Papírja hómezején eltéved az elhallgatott költő mészporral ír, hogy lássák versét ha elolvadna mégis a hó. VARSA ZOLTÁN: Felelgetős — Hát isten szüléd mit adott? — Penészvirágú bánatot, utat, hol egyedül baktatok, feketére égett Napot, asszonyt, akibe Nap ragyog. — Hát ráadásnak mit adott? — Hat napra egy vasárnapot. VERASZTO ANTAL: helyzetképek szélfútta kertekben gallyak máglyahalála füstöl és melegít gyermekkori kedves utca egyik vége ipszilonba ágazik bizony ki ezt elfelejti nagyon könnyen idegenné változik meggyfaágról ettem macskamézet a macska csak nézett felfüggesztett ítélet továbbra is itt élek fatuskók gyökérujjú torzók (ledöntött óriások korhadó lábnyomai) bogárkorzók az élet hol hideg hol forró katlan hitemben mégis megmaradtam SZŰDY GÉZA: Emberség menedékét Ne ezt a sistergő Kénbüzös kohót Valami tisztán Lángolót. Ne e zöldesen kúszó Sunyi penészt. Valami szűzen kifeslőt Virágszökkenést. Ne e zajt a tépett ] Vásznakét idegekét I Valami dalt valami Zenét. Ne ezt az érzést amiben Bújkál a fájdalom A világot nem ilyennek Remélem, s vállalom. Nem rajcsúros, nyüszítő Pokolnak Melyben, mint lovat Betörni lovagolnak Valami szelídet Egek és tengerek kékét A kihagyó szívre gyógyírt Emberség menedékét. BÖNWS ISTVÁN: A világ közepén Kicsiny tanyák a Világ közepe, Szigetnek hagyta A fénylő eke. Nézem a szántás Barna tengerét, S, szép az életem, Igazán, de szép! Nem dúlnak erre Szörnyű viharok, Fütyörészek és Jókedvű vagyok. Üdítő zápor Itt az esemény, A felhőt hívom, Várom, lesem én. Messze a város, tornyát se látom, Fű, fa, virág, s a Szél a barátom. A forrószívű Nap is jó komám: Vele ébredek Reggel szaporán. Mikor megcsókol, Érzem, hogy szeret: Nyomon kíséri Minden léptemet. Arany-derűvel Mosolyog felém. S, nem érhet baj a Világ közepén! Körös-part Gaburek Károly rajza Csoór István: KATAKOMBA... a z ebéd utáni szumyóká- dásból verte fel a csengő. Abban a pillanatban szólalt meg, amikor az ébrenlét határából átbillent az álom virágiillatos mezejére. Dünnyögött. Az első percben arra gondolt, hogy nem kel fel. Ha megunja az ácsor- gást, úgyis elmegy. Megvárta a második csengetést és csak akkor kelt fel. A hajét az ujjaival fésülte meg és kinyitotta az ajtót, ahol ölelésre tárt karrail állt egy olyan egyívású nyugdíjasféle ember. Az arca kifőtt a nagy melegben, ám a hangja vidáman csengett: — Szevasz, öregfiú...! Na, ki vagyok? Pislogott a házigazda s a jövevénynek a mozdulatából, hangjából, arcából, pocakjának hullámzásából próbálta kibogozni kilétét. — Na, na, nem ismersz meg? Hamarjában végigfutott a volt munkatársak hosszú, hoszszú során. Arcok villantak elébe, de a vendégét egyikre sem tudta ráhúzni. Legyintett és ajtót nyitotta vendégnék. — Gyere be és bent a hűvösön majd találgathatunk... Az idegen a fejét rázta. — Egy lépést sem, míg fel nem ismersz...! A házigazda sort váltott. Más területre szaladt át, a Dunára. Kivezényelték a műhelyt az árvízhez. Ott akadhatott össze vele. Megvan! Ott volt egy ilyen főtt arcú ember. Hogy is hívták? Papp... Pumpa... Pólya... Kiáltva mondta ki a nevet: — Perge, a Dunáról...! Együtt segítettünk a vizeseknek... Az idegen mosolyogva intett nemet. — Visszább...! Papucsos lábával megvakarta a lába szárát. Közben évek röppentek él, évek röpJ penték vissza. Egész had seregnyi mélós vonult el előtte. Fiatalok, öregek, egyívásúak. A szerelőcsarnok, a futószalag és a szerdai „sai tófélóra”. Legtöbbször Baja Guszti olvasta a piros c'-mzával bekarikázott programot. Az imoe- riaíisitákkat nehezen boldogult. Ebből a hosszú szóból egy kicsike nyögést hallottak mindig. Imprta. A jövevény mellére célzott a mutatóujjával': — Jöhetsz. Baja. Te vagy az Imprta...! Csóválta a fejét az idegen. — Egy arasznyit sem. Megint melléfogtál... Hátrább ment az időben. A kirakatban böngészte a kira- gasztott újságot és másnap reggel már a vastelep kapujában várta a nyitást, ahol két napszámost keresett a cég. Nem kelt elég korán, mert mire odaért, már hosiz- szú-hosszú embersor várt a sorsára. Előtte egy alacsony, sima képű micisapkás ember állt A reggeli szürkületben villogott kezében a fanyelű bicska. A szava most is viisz- szacsengett hozzá: — Kiherélem, ha nem vesz fel.... Kiherélem... A műtétre nem kerülhetett sor, mert a kapuhoz sem ért... Együtt bandukoltak végig a Kerepesi' úton. A bicsikás ember neve egyből kipattant emléke tömegéből: — Borgulya, az ócskavasas kapujából...! , Villant a vendég szeme és villant a felújított hófehér fogsora is: — Tűz! Tűz! A házigazda unta tnár az á csörgést. — Bújj be, majd bent...! Megkötötte magát a vendég, mint a henoidai nő a hídnál: — Egy lépést sem, míg rám nem ismersz! a házigazda kezdett izzadni. Keze fejével végighúzott a homlokán, az arcán és érezte, kezd fogyni a türelme. Fogyogat a terület is, ahová az emberéért elmehetne. Ám újra felcsillant a remény. A sport! Ott mégnem járt. Hát, persze, nem is lehet más, mint a gyári csapat jobbszélsője. Kapura sohasem lőtt. Sokszor nyaggatták. Miért nem lősz? Mindig azt mondta: majd a háborúban... A házigazda ölelésre tárta a karját: — Megvan! Sóvágő vagy, a jobbszélső, 'aki majd csak a háborúban lő, békében soha... A vendég rázta a fejét és nyújtotta feléje az arcát. — Nézd meg jobban ezeket a nemes vonásokat. Senkire sem hasonlítok, senkire az ég világán... Könnyítésül annyit, hogy hat évig voltunk együtt... Pontosan hat esztendeig... — Annyi ideig melóztunk együtt! — Többet egy mukkot sem. A többi már a te dolgod. Még egy kicsit törd a kobakod és máris ugorhatsz a nyakamba... M yelt a házigazda, nyelte a feléledő mérgét is. Hova az istenbe begye! Milyen jót szundíthatott volna! S meglehet, hogy még valami gyönyörűséges álmot is hozott volna az elmúlt fél óra. Üjra húszéves. Csillagos éjszaka, holdvilág, lángoló szavak, szerelem. Fetreng az ágyban és arra a hirtelen szőke fiúra gondol, aki szintén csapta a szelet a lánynak. Majdnem bicskára került a sor, de közben a csaj meglépett egy negyvenéves finánccal. Jani. De milyen Jani? Jani... Jani. . . Szinte ugrott örömében. — Káposztás Jani, gyere a keblemre... A vendég nem mozdult. Ügy állt, mint a cövek és szélesre tárt szájjal nevetett: — Rossz a memóriád, öregfiú, de azért tűz... Pirosodott a füle a házigazdának. Ügy gondolta, bevágja az idegen előtt az ajtót, pené- szedjen ott, vagy menjen a fenébe. A délutáni sziesztának már vége. Addig nyavalyognak itt, míg felszalad a vérnyomása és a tévéig csak dühöng, vágtat a szobában, mint a vadkan. Nyugalomra intette magát. — Csak annyit árulj el, hogy ki uralkodott, akkor? A lovas tengerész? Égyből felelt a vendég: — Nem, hanem Károly király, a negyedik... Szédülni kezdett. Hatvan év! Matrózbilúzban, térdnadrágban, cúgos cipőben szaladgáltak az iskola udvarán s most egy pocakot eresztett ember bújt elő, két karjával átölelte, cuppanós csókot nyomott az arcára. Előbb a jobbra, azután a balra és míg rázta a vállát, mondta a szót: — Én vagyak a Fógel Bandi, az elemi iskolából. Hat > évig melletted ültem a pad- ban. .. Hittanból mindig gyenge voltam, súgtál nekem... A katakombát mindig elfelejtettem. I NÓGRAD — 1985. január 19., szombat s Fehér virág
