Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
1 Rrdfe MM« tMctnjc Európai történet Jegyzet Kéteüffió néző részvételével s Szovjetunió 1870 legnagyobb filmszínházában egyidejűleg tartották meg az Európai történet című film bemutatóját. Rendezte: Igor Gosztyev. — Az Európai történetben — mondotta Gosztyev — a háború és a béke kérdéséről szólunk; ami az egész emberiséget foglalkoztatja ma is. Pontosabban, a film a ^sfyugat- Európába telepített amerikai rakétákról, a neofasizmus feltámadásáról és arról szól, hogy minden generációnak aktív szerepet kell vállalnia a békeharcban. A filmben népszerű szovjet ; és lengyel színészek, Vjacseszlav Tyihonov, Beata Tiszkevic, Stanislaw Mikuls- ky és mások szerepelnek. Vjacseszlav Tyihonov, aki a film egyik főhősét, Peter Losser újságírót alakítja, így nyilatkozott: — Peter Losser, akit én alakítok, a mértéktartó vélemények embere. De nem közömbös számára, hogy mi történik a hazájában, milyen jövő vár honfitársaira és gyermekeikre, saját lányára és fiára. És Peter Losser megérti: a békés jövőért ma kell harcolni. — Ez a film segít a* embereknek, hogy még egyszer átgondolják, milyen bonyolult nemzetközi helyzetben élünk ma és ki, mivel tud hozzájárulni a béke megvédéséhez — mondotta Beata Tiszkevic lengyel színésznő. Kollégája, Stanislaw Mikulsky pedig így vélekedett: — A lenni, vagy nem lenni kérdése ma az egész emberiséget foglalkoztatja. Ebben a helyzetben pedig rendkívül fontos az egyes emberek hozzáállása, felelősségérzete a világ és az utánunk következő nemzedékek jövője iránt. The old market-place in Salgótarján — ez állt egy szép színes fénylkép hátoldalán. amely a régi tarjáni piactérről készült, még mielőtt eltűnt a hajdani főtéri állomás tájékáról, hogy átadja helyét az új vásár- csarnoknak. A képet több mint húszezer kilométerről kaptam, kedves rokoni küldeményként. Aki itt-járta- kor készítette, nem1 is itt született —, ezért írni nem is tud magyarul, csak beszélni —, de szüléd itt élték életüket, amíg 1944 nyarán nem deportálták őiket, így Salgótarján számára is kicsit a világ közepe, ha. maga a város nem is tud róla. A szülőföldet, vagy éppen elődeink földjét akkor is szeretjük, ha ez az érzés a történelem során nem föltétlenül kölcsönös. S ragaszkodunk a szűlkebb hazához, ha történetesen nem is élünk — vagy élhetünk i— emlékes tájain. Mert ezt az érzést magunkban hordjuk, kívülről sokszor láthatatlanul. Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent — írta a költő, Radnóti Miklós, akit a magyar tájék emberei öltek meg, bizonyára nem tudták azt sem, mit jelent szeretni a hazát, pedig magyarnak hirdették magukat, s ezért is ölték meg az egyik legnagyobb magyar vers költőjét. Ennyit a hazaszeretetről, amely nélkül más népek hazáját sem tisztelhetjük igazán. * És most egy másik témáról. Előnye-e, ha valaki nógrádi Nógrádban? A kérdés nem egészen indokolatlan, hiszen például a legújabb adat szerint napjainkban körűibe’ül hétezer értelmiséginek nevezett ember él itt, többségük nem nógrádi születésű. Munkájukra azonban szükség van, azért is hívták — és hívják — ide őket. Nem a Nóg- rádban születettek tehettek emróil, hogy a történelem során bizonyos kulturális hátrányba kerültek a múltban, amelyet az elmúlt évtizedekben kellett behozniuk. E törekvésükben válóban történelmi jelentőségű eredményök is születtek, helyiék és „gyütbmentek” közös munkája nyomán. Az is helyes, hogy amennyire lehetséges és szükséges, értelmiségének mind nagyobb részét nevelje föl a megye. Azt azonban nem szabad elfeledni, hogy önmagában a születési hely nem lehet sem előny, sem hátrány. Erről ugyanis nem tehet az ember. Az ember csak arról tehet, hogy mivé lesz. (Nem függetlenül —, persze környezetétől, körülményeitől sem). Hála jelenlegi társadalmi, politikai törekvéseinknek s a belőlük fakadó szellemnek —, ha úgy tetszik, közhangulatnak —, manapság otthon érezheti magát az ember az ország bármely részén akikor is, ha éppen nincs otthon, vagyis nem születési helyén él és dolgozik. Miért fontos ez? Azért, mert hite szerint, a létező — és szükséges — közigazgatási határoktól függetlenül bárhol végezheti tevéken vségét. eredményei az egész közösséget gyarapítják, esetleges kudarcai az egész közösséget érintik ebben az országban. Ha nem így lenne, semmi értelme sem volna bármiféle felelősség hangoztatásának. Így tehát bármély olyan jelenség, ami arra utal, hogy — teszem azt — ..kulcspozícióban” adott helyen csak az adott hely szülötte áldhatja meg a helyét, anakronisztikus szellemiségre utal, s végső soron fölmenti a felelősség vállalása adói a „máshol” születettet. * De menjünk tovább. Hátrány-e, ha valaki nógrádi Nógrádban? Minap tartotta ülését SaiL fcótarjánban a Palócföld című folyóirat szerkesztő bi- zottsá«a. Több mint két évtizede vagyok tanúja és — részben — résztvevője a folyóirattal, illetve korábban még csak antológiával kapcsolatos hol csöndesebb, ^íol élesebb vitáiknak. A szóba kerülő kérdések közül most csak egyet —, ha nem is a legfontosabbat — említek, helyi és nem helyi szerzők aránya. Gondolom, mióta vidéken folyóiratokat adnak ki, ez mindig és mindenütt fölmerül, vagy fölmerülhet. Szerencsésebb helyeken már régen nem kérdés ez. Bara- nyi Ferenc költő, a folyóirat mostani főszerkesztője nagyon világosan fogalmazta meg ezzel kapcsolatos álláspontját: „Véleményünk szerint egy lap helyi jellege nemcsak azon mérendő, hogy hányán publikálnak benne a helyi tollforgatók közül, hanem, elsősorban azon, hogy képes-e artikulálni azt ' a társadalmi közeget, amelytől mint folyóirat a megbízatását kapta. Salgótarján, és Nógrád megye szellemiségét pedig úgy tudjuk leginkább kifejezni a magunk közegében, ha politizáló, közéleti töltetű folyóiratot csinálunk”. Mélységesen egyetértek ezekkel a szavakkal. Egyetlen lapnál, főfolyamatnál sem szabad a közléskor minőségen kívüli szempontokat figyelembe venni. Geográfiai szempontokat sem. A Palócföld — természetesen, a korábbi éveli ilyen irányú törekvéseit is beszámítva — megindult azon az úton. hogy megtalálja és elfoglalja helyét a hazai folyóirat-struktúrában. Ezt pedig csak úgy teheti meg. ha kialakítja elsősoriban csak rá jellemző arculatát, tartalmilag a korszerűen —, tehát nem szűkkeblűén — értelmezett elkötelezett irodalom fórumává válik, ablakot nyit a világra, főiként az eszméinkkel közös törekvésekből nyújtva rendszeres válogatást, s mindezt megalkuvás nélkül, magas esztétikai színvonalon teszi. (Az esztétikai színvonal a művészetben szigorúan tartalmi kérdés is!) Természetesen, nem lehet hátrány ályen szemmoníból sem az, hogy valaki nógrádi, sem az. hogy nem. Érvénytelenné csak a tehetségtelenség tesz. Az irodalomban csak a tartalmilag és eSztétikaddag érvényes mű számít, amit meg kell írni. És persze meg is keSd. jelentetni. A Padócföld —, miint minden más folyóirat — csak ez utóbbira váli laihat kötelezettséget. Ha! nem ezt tenné, valóban vidéki folyóirattá válna, ami szerintem nem lehet cél. Legyen „csak” vidéken megjelenő folyóirat, hogy kifejezhesse ennek a vidéknek szellemiségét, ami dajkálja, s amit szerencsés esetben maga is gyarapít. Ez egyébként a helyben élők valódi érdeke is. Tóth Elemér VILÁGAINK Kőbalta a Pécskő alatt Először csak egy jókedéiyű mai társaságot sejtettem az elnevezés mögött — „Kőbalta GMK”. Merthogy ilyen is van!’ Mondták ugyan jóelőre, hogy állítsam be magamat meglepetésekre, hg vállalkozom a kimenetelre a Pécs- kő-hegy alá. Leírták, már amennyire le lehet írni szóval, azt a Vízválasztó feié vezető környéket, utat, hogy majd ahogy megyek Zagyvaróna irányába térjek le jobbra ott, ahol körülbelül a régi Rudolf-telep van, aztán be egyenesen a hegy lábához, le az útról, csak bátran, mert „nem lehet elkeverni a helyeit”. Na hiszen, a Rudolf-telepről utólag kiderítettem (Dornyai leírásából), hogy valójában Rudolfi-telep, beágazás jobbra meg kettő is volt. Végül mégis csak betároltunk a házakkal telerakott kis tündéri völgybe, többszöri úttévesztés befejezéseként és messziről feltűnt a hóval fedett tájban áldó várszerű építmény.» Megvallom, mindig is reméltem, hogy a régi mesterek és a mesterségek barmikor feltámadhatnak még, akármilyenné vált is a világ körülöttünk, akármilyen link- re-semmire-divatra lehet különféle himitamt gyártani es jól élni:, az csak amolyan vadhajtása egy önmagát or- ganizáini tudó gazdasági életnek, nem kel'l sokat törődni vele! A rissz-rossz rongyok és műanyagok tömeg- gyártása viheti ugyan szemre a prímet a butikvilágban, a nagyüzemi gyártás sok részben állhat olyan gazdaságtalan termékekből is, mint az éjjeli, aminek belül van a fogója és ezért eladhatatlan (képletesen szólva persze az efféle edényről). A mesterségek becsületét nem temeti el az idő. Semmilyen kordivat, semmilyen fals gyakorlat nem temetheti el a világhírre régen emelkedett magyar mesterember szakismeretéi és legendás becsületét. A szerelő jellegű építkezések korában is maradtak mesterek, akik még a régiektől tanulták a fogásokat, titkokat, akik bármit! meg tudtak és kevés számban élve közöttünk bármit meg tudnák ma is csinálni. Akár őstörténeti kőbaltát is. A fávál-kővel kombinált vár, amelynek failába valósággal beépült egy hatalmasra nőtt fa dereka, kapuján kis tábla, rajta a felírás „Kőballa GMK”, a másik felírás arra figyelmeztet, hogy harapós a kutya, egy kovácsolt pajzson pedig további „titokzatos” írásjelek-szavak — romantikus így az egész, sőt, tálán komolytalannak is érezném, ha nem tanultam volna meg jó régen, hogy a külső az semmi. Odabent a szerszámszerszám hátán kis műhelyben ketten dolgoznak ebben „a direkt időben”, de majd jönnek a többiek is, tizenegy tagú a Kőbalta gárdája, egyetlen félállású adminszt- rátoruk van mindössze — ezzel szemben aranyfedezetnek ott a tizenegy „géemkás” talán hússzoros szakértelme. Hírük úgy terjed, mint a jó nátha „soha egyetlen fillért sem költöttünk eddig reklámra, mégis meglelnek bennünket még külhonból is...” Kőbaltát nem tudnak eleget gyártani — mondja Jancsi István egykori acélgyári kovács (a szakma kiválósága volt, amíg a régi értelemben szükség volt a kovácsokra). Ez a kőbalta valóban az (!) a kőbalta, külső formája mindenben megegyezik az emberré válás első eszközével, legfeljebb az anyaga nem az üvegkemény ősanyaggal, amelyből mindenféle eszközt — közöttük borotvaéles késféléket — gyártott az ember őse a neolit korban. Van nyele is, a ráerősítés is ősi módon kötözéssel történik, szóval, akinek kőbalta kell a komputer mellé — megkaphatja. De alighanem ez a kőeszköz csaik amolyan játék. Vagy talán több ennél — valamilyen közvetlen módon kifejezést nyer általa az „eszme”. Ez érdekel egyedül. Jancsi István egészen vázlatos élettörténeteb il kiolvasható nagyon sok hazai becsületes mesterember életrajza, oda- és visszamenőleg és akár előrevetítve is némiképp a jövőt. Amelyből egyként nem hiányozhat a gyors ütemű haladás a lépéstartás a kibernetikával és minden más mai csodaszerrel és nem hiányozhat belőle a szakszerű és hivatásszerű kétkezi munka sem! Nem hiányozhat örökké valamennyi apróbb és nagyobb holmi. Nem hiányozhat például a kalapács. ,,A számítógép nem tud kalapácsot csinálni” mondja a mester, akinek leírásával nem tartozhatok tovább az olvasónak. Jómagam jó néhány tűzi emberrel találkoztam már, volt közöttük kovács is szép számmal. Ne haragudjon rám más szakma mestere, de valahogy mindig ilyennek képzeltem a kovácsot. Nem véletlen, hogy a mitológiában is félistenként szerepeltek. Fizikumban és szellemiekben is birkózásra termettnek, bátor embernek (kovács kishitű talán nem is lehet), akiben éppen olyan gyorsan mozog az ész, amilyen gyorsan a tüzes vas kihűlni kepes,' hogy tartani tudja az ütemet és addig alakítsa a vasat, amíg lehet, de addigra kész is legyen az, amit kovácsolni-for- mózni akar. Jancsi úr (így ismerik a környéken) fizikai kiállása ilyen, és ami különleges rajta, az az északi stílusban növesztett és nyírt szakálla. Norvég, svéd, dán hajósok viseltek régen ilyen szakállt. Mindenképpen összhangban nála a külső és az eszme „ahogy változott az acélgyári kovácsolás renoméja úgy került az ember más területekre, magam is boldogítottam egy-két céget, de valahogy nem a szakmában dolgozva hiábavalónak tűnt az egész és akkor eszembe jutott, hogy van nekem egy becsületes szakmám..Ma már az új rendeleték szerint lehet egy utcában akár tizenegy kovács, kiadják az engedélyit a tizenkettediknek is. A Kőbalta gmk mind össze másfél éves múltra néz vissza, magához vonzotta a város talán legjobb olyan szakembereit (mindenféle szakma képviselve van), akik valójában nem tudták kiléted szaktudásukat azokon a helyeken, ahol korábban dolgoztak. Több mint ezer cikket gyártottak ennyi idő alatt, de reklamáció egyetlen egy sem volt. Kovács amúgy is kettő, ha van még Jancsii Istvánon kívüli a városban, de talán csak az egyik dolgozik rendszeresen. A kőbatia így válik érthetővé. A kő balta a jelikepe annak, amire ezek az emberek szövetkeztek. Ha ez volt az első eszköz az emberré válásban — lehet ez jelképként az utolsó eszköz is egyben arra, hogy ne vesz- szen ki a mesterember. Hogy a kézi alkotás öröme újra rangot kapjon, hogy érezze ez a gárda, szükség van a munkájára. Gyártanak is mindent, ami másként hiánycikk lenne, amjvel a szakosodott nagyvállalatok nem törődhetnek, de ehhez a mindenhez valóban jó csapat kell! Kovácsol ógép és kemence meg minden más is együtt van a Pécslkő-ihegy alatt. Jancsi úr egy könyvet mutat — Fazola Henrik, minden idők legnagyobb tehetségű kovácsának életregényét (talán egy írvis- koüoi mérnök írta). „Megszállott”. Ez » könyv címe. „Valamennyi mesteremberről szól ez a ' könyv”. Mesterség, megszállottság — egymás mélküíl hajítófát sem T. Pataki Laszti NÓGRAD - 1985. január 19,, szombat 7 t ÉRVÉNYESSÉGEK
