Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
Néqmdí könyvespolc Komjáthy Jenő válogotott versei Amint azt nemrég már hírül adtok, megjelent a Nógrádi irodalmi ritkaságok című könyvsorozat negyedik kötete, Komjáthy Jenő válogatott versei. Külön említést érdemel, hogy a könyvecskét a Magyar Mezőgazdasági Múzeum baráti körének szécsé- nyi helyi csoportja adta ki a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága közreműködésével Szécsénybem, ezer számozott példányban. Jó példa ez arra is, hogy az értékmentés és a hagyományőrzés lehetőségei igen gazdagok, a szűkösebb anyagi lehetőségek ellenére — vagy talán épben ezért — a társadalomi összefogás további lendítő erőt jelenthet a nemes törekvések számára. A múzeum barátai jó célra adták a pénzűiket. Komjáthy Jenő Szécsényben született 1858-ban, a költő életének nógrádi ideje 1887- ie tart. A költő a magyar irodalomtörténet számon tartott alakja, életével, munkásságával, hatásával többen is foglalkozták. Legavatottabb elemzője kétségkívül Komlős Aladár, alki több tanulmányát is Komjáthy Jenő költészetének szentélte. Nógrád megyében is szintén többen foglalkoztak a költővel, Szabó Károly a Palócföldbén tanulmányok egész sorát írta róla és nógrádi kapcsolatairól, Hahn Ferenc pedig fiio- lógiai’lag tárta föl a költő balassagyarmati éveit. Mint látható. szákirodatlommal rendelkezünk, ugyanakkor az egyébként sem nagy terjedelmű költői termést nem ismerhetjük, Komjáthy Jenő versei jóformán hozzáférhetetlenek. Amint arra a mostani kis könyv felelős kiadója, dr. Praznovszky Mihály is utal a lényegretörően fogalmaáótt rövid Előszóban, ezt a hiányt nem kívánja — és nem is tudja — pótolni ez a könyvecske. Alkalmas viszont arra, hogy fölhívja a figyelmet magára a hiányra, az érdeklődő olvasó pedig két tucat Komjáthy-vershen gyönyörködhet, köztük a legismertebbekben is: A homályból, A semmi, Éloa! és így tovább. A versek sorrendje igazodik a Komjáthy által összeállított A homályból című kötet sorrendjéhez, a Monológ című vers kivételével, ami nem jelent meg az említett kötetben. Ezt először Komlós Aladár publikálta 1955-ben. Egykét nógrádi vonatkozású költeményt is közreadtak a mostani szécsényi könyvecskében. A korabeli, Gyulai Pál diktálta hivatalos magyar iro-. dalrni értékrend nem fogadta be Komjáthy Jenő és társai költészetét. Ez természetes is, hiszen ez a líra lényegét tekintve merőben másifha megkésetten is, Komjáthy a német és angol romantika leg igazibb magyar rokonai közé tartozik s Komlós Aladár szayaival élve a korabeli francia szimbolistáknak is szellemi testvére. Ma már irodalomtörténeti közhelynek számít, hogy a századvég legmodernebb költői között tartjuk számon, Reviczky Gyulával és Vajda Jánossal együtt s ilyen módon a modern magyar költészet előfutárai és úttörői közé soroljuk, mindez azonban késői elégtétel. Komjáthy Jenő számára életében a jeges magány, a kirekesztettség és a szenvedés maradt, ha mégoly lobogó hittél élte is át az életet, hiszen tisztában volt értékeivel, törekvései lényegével. A semmi című versében írja e csodálatos és vallomásos sorokat: „Dalom, e túlvilága ének, Szokatlan gyarló embereknél. Mert csupa fény' és csupa lélek.” S ez a költészet, ez „a magában égő láng” jórészt Sze- nicen, a hajdani Magyarország egyik mindentől és mindenkitől elzárt falucskájában lobogott, a morva határszélen. egy nyiitrai szlovák helységben. A Szenicen 1894. július 19-én írt A homályból című vers első strófájában pontosan meg is fogalmazza mindezt: „Ki fény vagyok, homályban éltem, Világ elől elrejteném; Nagy, ismeretien messze- • ségben Magányosan lobogtam én,” Barátai, Reviczky Gyula, a két Palágyi, Lajos és Menyhért, Madách Aladár is mesz- sze voltak tőle. Mégis itt születik meg verseinek legjava 1889 és 1894 között. S hogy ez az éteri költészet túlmutat önmagán, azt szintén Komlós Aladár fogalmazta meg legfrappánsabban, amikor azt írja: ”Paradoxonnak tetszhet, de világos, hogy Komjáthy épp azáltal mondta a leglényegesebbet a kor magyar társadalmáról, hogy az elszigeteltségéről, világűri magányáról énekelt.” Rajongó természet volt, nyomasztotta, a nyomor és zsarnokság, képes volt a haragra, a részvétre a megnyomorítottak iránt, emésztette a gyönyör utáni vágyakozás, és himnikus sorok is feltörtek a leikéből. Jóslat című versében írja: „Nevem a csillagokba írom S emberszí vekbe égetem, És túl időkön, túl a síron Terjed hatalmas életem.” Utolsó versét 1894-ben írta, 1895 elején meghalt Pesten egy kórházban. Nógrád és Nyltra megyében nem tudták, ki veszett el benne, értékét akkor még csak kevesen ismerték. De Osvát Ernő 1808- ban már a kor kiemelkedő költőjének nevezte s a későbbiekben valóságos -rajongás! hulláim kapja szárnyra ezt a költészetet, amely az első világháborúig tart. Ady s a Nyugat első nemzedéke elődjükként tisztelte Komjáthyt, akire a továbbiakban ismét mintha árnyék borult volna. Ez a költészet nem köny- nyű és édes, figyelmünkre, érdeklődésünkre azonban ma is számot tarthat. (Szécsény, 1984.) T. E. Százötven éve született A most százötven éve született Jósa András, végzettsége szerint orvos, neve mégis úgy maradt fenn, mint legendás múzeumalapító régészé, a róla elnevezett nyíregyházi közgyűjtemény megalapítójáé. E jeles férfiú 1834. november 30-án született. Nagyváradon tehetős családban látta meg a napvilágot, amely família Irigvi Jánossal, a gyufa feltalálójával tartott rokonságot. És rajongásig szerették Kossuth Lajost és az általa hirdetett reformer eszméket. A kis Jósa András annyira átitatódott a megújhodásba vetett hittől, hogy alig tizenhárom évesen nemzetőrnek állott. Fegyvert ugyan nem foghatott, de dobosként hűséggel és becsülettel szolgált. A szabadságharc leverése után ki is csapták a pozsonyi gimnáziumból, és csak nehezen tudott bejutni a bécsi ’Egyetem jogi karára. Ott sem volt azonban maradása; hamarosan átiratkozott a mosonmagyaróvári gazdasági akadémiára. Ezt ugyan elvégezte. de aztán visszatért Bécsbe, hogy ott orvosi diplomát szerezzen. 1864-ben — immár harmincévesen — sebészorvosként diplomázott. Ekkor fölajánlották ugyan neki, hogy kísérje el Erzsébet királynét világkörüli útjára, de ő — rebellis volt, s az is maradt — inkább Káliót. ezt a kelet-magyarországi kisvárost választotta működésének színhelyéül. Nem akárkinek a helyébe lépett: Szabolcs megye akkori székhelyén ugyanis a híres tüdőgyógyász, Korányi Frigyes dolgozott addig, (korányi onnan, Kálióból került egyenesen a pesti egyetem katedrájára.) Jósa nagy ambícióval vette át az egészségvédelem örökségét. Főképpen a járványok megelőzésén fáradozott, s egyebek között bevezette a tehénhimlővel való oltást, amely eljárás kitűnően bevált a gyakori hímlőjárványok ellen. A jtolera meg a hastífusz elleni gyógyírt a jó ivóvízben Keresem a függetl önmagamat Margittal Ági önmagáról, filmekről Bizonyára hihetetlenül hangzik, de most, hogy már a második szezonomat töltöm a filmgyárban, lényegesen kevesebbet filmezek, mint amikor még nem is voltam filmgyári színész! Mivel addig legalább két-há- rom filmet forgattak velem évente, s komoly — főszerepet vagy legalábbis jó epizódszerepet kaptam. Ez azonban egyáltalán nem tekinthető véletlennek — mondja Margittal Ági beszélgetésünk be. vezetőjeként. — Az ok tehát kézenfekvő? — Azt vallom, hogy nem kell minden szerepet elvállalnom, csak ami ban érdekel. — Mégis, mikor forgatott legutóbb? — Kisebb filmekben azért játszottam több alkalommal is, de nagyobb szerepet vagy szerepeket csak a Szerencsés Dánielben. 1982-ben. és előtte az Elveszett illúziókban kaptam A kisfilmszerepek közül Gárdos Péter Zoli bohóca talán az említésre méltó. amelyben egy polgárasz- szonyt játszom. való— Sándor Pál filmjeiben játszott leggyakrabban. — Ez valóban így van. Talán mert olyan filmekben játszom legszívesebben, amelyben a téma és a rendező egyénisége, s nem utolsósorban a színész kollégák közreműködése az én ízlésvilágomnak, elképzeléseimnek is megfelel. Jó filmekben szerelek. játszani! A mai témák közel állnak hozzám. A film minősége persze akkor deiill ki, amikor már kész. Így hát 8 NÓGRÁD - 1984. december 8., szombat nincs garanciám igazán a forgatás megkezdésekor, de azért vannak elképzeléseim, éppen az előbb felsorolt okok miatt. Játékkedvet úgyis majd a forgatás során kapok, amikor már ráérzek a játék ízeire. Az embernek persze mindig vannak kételyei... — A filmszínészi státus mit jelent önnek? — Én elsősorban színésznek tartom magam, annak ellenére, hogy filmgyári státusban vagyok. Viszonylag szabad mozgásom van, és így nincs akadálya, hogy színpadon is játsszak, ha erre alkalom és mód kínálkozik. Az elmúlt esztendőben a Vonó Ignácban özvegy Mákné szerepét játszottam el. Most legutóbb pedig a kaposvári színházban egy énekes szerepet kaptam a Filmcsillag cimű operettben. Nagyon régen kaptam lehetőséget ehhez hasonlatos, szívbéli komédiázásra. — Ha ennyire ragaszkodik a színházhoz, miért lett filmgyári színész? — Van ennek több előnye is. Így azt a színházi szerepet vállalom el, amelyik nekem megfelel, és amihez őszinte kedvem van! Hátránya viszont, hogy csak azt a szerepet játszhatom, amelyikre- felkérnek. Mégis vannak jó periódusaim, mint például most legutóbb Kaposvárott, ahol örvendezhettem, hogy végre valami egészen mást csinálhatok, mint eddig. Persze nyugtalan alkat vagyok, igyekszem felkutátni azt a helvet, amelv számomra a legjobb lehet. Így keresgélhetem önmagamaf, kifejezési formáimat, lehetőségeimet, jó darabokat. Ez persze nem egészen üdvözítő állapot. — Mi a véleménye a magyar filmekről, hiszen jó néhány kitűnő hazai filmprodukcióban játszhatott az elmúlt években? — Rendkívül érdekel a magyar filmek sorsa! Igen sokra tartom a magyar filmgyártást. Többet érdemelne, mint amennyire sokan értékelik vagy becsülik. Nekem fájdalmas, hogy viszonylag kevés nézője van a hazai filmeknek, s többnyire színvonaluktól függetlenül. Sajnos, úgy látom, a társadalmi problémákkal foglalkozó magyar filmek iránt jóval gyengébb az érdeklődés, mint régebben. Igaz többet kellene törődni a szórakoztatófilmgyártással is, sajnos, nagyon kevés az olyan filmvígjáték, amelyet magas mércével lehetne mérni. — Végezetül, hogyan érzi ma magát Margittai Ági? — Annak ellenére, hogy kevesebbet dolgozom ma, nem vagyok türelmetlen. A színész életében gyakori, hogy hullámvölgyek, hullámhegyek jönnek. Át kell vészelni. Időm van, talán több is, mint kellene, de azért dolgozom, olvasok, pihenek, és ha tehetem, igyekszem eljutni minél több színházi előadásra, hiszen nagy a restanciám. Számaim Béla . Jósa András szobra a róla elnevezett nyíregyházi múzeumban találta meg, s ezért elrendeltette, hogy minden községben mélyfúratú kutakat létesítsenek. (Ezeket sokfelé máig Jósa-kutaknak mondja a nép.) A nagytudású doktor lépést tartva az európai orvoslás legújabb eredményeivel, alkalmankint hipnotizált, sőt még a szemsebészetben is jártassá tette magát. Hályogoperációi olyan híresek voltak, hogy — akárcsak elődiét. Korányit — őt szintén meghívták a pesti egyetemre: tanítsa ott a hályoglevételt. Ezt az invitációt már csak azért sem fogadta el. mert közben kinevezték Szabolcs mesve főorvosának, és régészeti kutatásai is annyira előrehaladtak, hogy azokat sem akarta félbehagyni. Cserepek, obszidiándarabok százai, ezrei gyűltek össze a lakásán. Szenvedélyének híre ment, és azok a betegek, akik valami okból kihívták, gyakran egv-egy' edénytöredékkel köszönték meg a látogatást. Jósa — akit a kör leghíreJósa András sebb régésze, Rómer Flóris is nagyra értékelt — 1868 decemberében megalapította a Szabolcs megyei Régészeti Társulatot. Ez a testület aztán nemsokára 110 tagot számlált, s működése lehetővé tette, hogy egy múzeumravaló tárgycsoport összegyűljön. Jósa 1891-ben kezdeményezte a múzeum megalapítását, és az, ha nem is azonnal, de a századfordulón megnyitotta kapuit. Az orvos-régész, hogy a nyíregyházi városházán berendezett kiállítási termek anyaga szakszerűen legyen elhelyezve, többször utazott külföldre, főképpen Németországba, ahol a leghíresebb múzeumok vezetőivel konzultált. Immár hetvenkét éves volt, amikor a vármegyei főorvosi tisztéről leköszönt. Nem szűnt meg azonban múzeumvezető- ként működni. S ugyanígy azt is kötelességének érezte, hogy olyan valakit állítson gyűjteményének élére, aki hozzá hasonló szenvedéllyel és szaktudással fog munkálkodni. Ezt az utódot Kiss Lajosban, a hódmezővásárhelyi születésű, nagy tudású néprajzkutatóban találta meg. Sajnos, az első világháború közbeszólt, és Kiss Lajost behívták ■ katonának. Letette ugyan az esküt Nvíregvházán, de aztán kénytelen-kell étien elmasírozott. Nvolcvannégv éves volt már akkor, amikor még egvszer vonatra ült. hogy a mundértól való megmene- kítés dolgában intézkedjen. 1918. szeptember 5-én tért meg a fővárosból, immár nagybetegen. A sors különös kegyelméből Kiss Lajos is Nyíregyházára ért ezen a napon, és még megszoríthatták egymás kezét a múzeumala- pító előd és a múzeumot tovább gyaraoító utód. Jósa Andrást — kívánsága szerint — közgyűjteményében ravatalozták fel, s onnan vit-. ték utolsó útjára. Sokan bú- . csúztatták. de a legszebben minden bizonnyal a szintén nyírségi Krúdy Gyula, amikor ezt írta róla: „...egész élete eltelt ifjú raionsággal, lelkesedéssel, ábránddal..., egy boldog ember halt meg Nyíregyházán”. A. L. KÖVES ISTVÁN A LUXEMBURGI HENRI PFAFF MONDJA FELESÉGÉNEK — JOGOS SZAKMAI BÜSZKESÉGGEL — 1945 JÚNIUSÁBAN, AMIKORIS A MELEG MIATT MÉGIS INKÁBB A KONYHÁBAN KÉSZÜLNEK VACSORÁHOZ Lásd csak, Charlotte, mi hiba lett volna ezt a wehrmacht-zsákot elásni, igaz, volna mit mesélnie, ha tudna, no de — szerencsére — nem tud, s nézzed, mi mindent tudtam elhozni benne, Charlotte-om, csupa csuda kincs, enni- s füstölnivaló: öt doboz keksz, és ebben a zacskóban kakaó, de valódi, nem az a szörnyű, belga utánzat, ez meg itt, nézd csak, hiszed-e, hering, a bizony, s itt van a párja, két doboz finom, tengeri hal, e díszes dobozban gyűrűs szivarka, s ez csokoládé, nem tej, keserű, sonkahúskonzerv, majd fél kiló egy-egy, levespor, a legjobb, ökörfejes, két karton tengerész-cigaretta, zsilettpengék, meleg harisnya neked, s végül ebben a pompás üvegben mi kotyog, úgy van, kedvencem, gyomorkeserű! Keres-e jobban Mandorf-les-Bainban bárki is, mint a te Henrid? Aranykezű asztalos Charlotte az urad, azért őt hívták most is a Hotel Palace-ba, s nem a sok ugri-bugri fülest, mert nemcsak a bér, a munka sem volt semmi, asztalt meg székeket kellett csinálnom, de nery akárhogy, úgy képzeld, szög nélkül, csak csapolással enyvbe eresztve, egy fia szöget, srófot nem vihettem, minden a nyers fa s a fűrész, akár egy régi mester-remek. És még ez sem a minden! Ügy kellett összecsapolnom a bútort, hogy összeomoljon, ha egy „vendég” teljes súlyával ránehezül, enni lehessen az asztal lapjáról, ám ráállni nem, s a szék is épp hogy csak álljon, de meg ne bírja egészen egyiküket sem. Nem volt könnyű munka, gondolhatod, Charlotte, izzadtam, s volt hogy remegett a kezem, de nem gondoltam rá, kiknek csinálom, föl sem pillantottam, ha valamelyiküket szembekísérték velem. Ma befejeztem, kifizettek az amcsik, jöhettem, jöttem is rögtön, ahogy a lábam hozott, a kertkapüban, képzeld, rigó röppent előttem, Charlotte, s akkora csönd volt! Holnap a fák közt tán harkályfi kopog.
