Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)
1984-12-01 / 282. szám
A naiv művészei’ Magyarországon A naiv művészet első tudományos igényű összefoglalása Bánszky Pál A naiv művészet Magyarországon című könyve. A szerző Csontváry Kosztka Tivadar szavait választotta mottóul e sajátos művészi jelenséget összefoglaló kötete élé. E szerint: „az akadémiákon túl is van valami, amihez az embernek hozma lehet férni”. Ez a valami nem keve- teebb, mint az európai kontinensen kívüli világ és annak kultúrája, a természeti népek tárgyi és szakrális művészete, a primitív művészet archaikus világlátásának újdonsága. A naiv művészet szempontjából a KIX—XX. század fordulója a felfedezések korszaka. Je- ientőségre tett szert mindez, amit addig figyelemre se méltattak a szellemi életben. Bánszky Pál szavaira lutalva, a naiv művészet felfedezése utazás az őskezdetekhez és a gyermekkorba: „A válsággal terhes, a korszakváltás küszöbén álló Európa legjobbjai rádöbbentek a kontinensen kívüli világ értékeire. E felismerés egyszersmind megkérdőjelezte az antik és a reneszánsz hagyomány kizárólagosságát, felvetette az akadémikus normák tarthatatlanságát és a figyelmet az egyszerű, mindennapi dolgokra is ráirányította.” Amikor már azt kezdték hinni a szellem legkiválóbb- jai, hogy mindent — vagy csaknem mindent — tudnak e világról s mind nyomasztóbban nehezedett rájuk az európai művészet kiüresedésének érzése, egyszerre csak megjelentek a világkiállításokon, például az 1889-es párizsi világkiállításon, a fekete Afrika népeinek plasztikái, a busman sziklafestmények, Óceánia primitív művészete a maga teiges pompájában, a húsvét- szigeti bálványszobrok, vagy éppen az indiai és jávai fafaragások. Megjelentek a távoli kultúrák, megtermékenyítve az európai művészetet. Megtermékenyítve azáltal is, hogy ráirányították a figyelmet az európai ősi- ségre is, amelyet oly sokáig felszín alá szorított a különben ragyogó antik és reneszánsz hagyomány, s a belőle következő világlátás. A „helyi” használati és rituális tárgyak is egyszerre élettel teltek meg, s felfedezték a gyermekkor csodálatos birodalmát, a gyermeki világlátás archaikus tisztaságát és egyértelműségét, s különös módon bölcs mélységét, amit a felnőtt oly gyakran csaknem mindenestől elfelejt. Fölragyogtak a cégérek, a szemöldökfadíszek, az edények, a népies metszetek, a naiv ritmusok, a mindennapok egyéb díszletei, pontosabban a hétköznapi tárgyi és művészi világ, amely a maga természetes egyszerűségében százados, vagy éppen ezredes életformákat, világismeretet tükröz és őriz, még akkor is, ha nem nevezi művészetnek magát.. Arthur Rimbaud dicséri őkét, Paul Gaugin a föld másik felére, Tahitiba megy, Paul Klee a gyermekszobában keresi az embert, az élet értelmét és így tovább. A primitív művészet és a gyermekművészet mellett a legnagyobb termékenyítő erővel a naiv művészet felfedezése bírt a modern művészetre. A naiv művészet újkori története Henri Rousseau 1886-os kiállításával kezdődik, ami természetesen nem jelenti azt, hogy korábban nem létezett maga a naiv művészet. Mégis ez a francia vámtisztviselő volt az, aki mintegy berobbant a művészeti életbe a maga egyszerűségével és ugyanakkor szikrázóan gazdag mesevilágával. A naiv művészet varázsa szinte megbabonázta a kor legkiválóbbjait, elsősorban az Avantgarde művészéit, akik a naivak lelkes támogatóivá váltak, Apollinaire, Picas'so és a többiek. A naiv művészetet nemcsak Párizs fedezte fel, szinte futótűzként végigfutott hamarosan egész Európán nyugatról keletre, Münchenen át Moszkváig, ahol elsősorban a grúz Niko Piroszmani „hódított”, de másolk is. A naiv művészetnek ez termékeny első szakasza, amely nemcsak a naiv művészeti kiállításokat, hanem a rendszeres gyűjtés is folyt körülbelül az 1930-as évekig tartott, amikor is a naiv , művészet termékeny kapcsolata az avantgarde-dal megszűnt, elsősorban a jobboldali ideológia mind erőszakosabb s a naivokat „kisajátítani” kívánó törekvései miatt. Az újabb naiv hulllámia csak az ötvenes években kezdődött s különböző intenzitással ugyan, de napjainkig tart. Bánszky Pál szól arról a különbségről is, ami napjainkban a nyugati országok és a keleteurópai naiv művészek munkásságában érzékelhető. Előbbiékre elsősorban a kispolgári világlátás, utóbbiakra a paraszti1 kultúrában gyökerező szemlélet, a föld- közelség a jellemző. Ez ra- , gad meg elsősorban a csehszlovák, lengyel, a romáin, a jugoszláv és a magyar naivok munkásságában is, a falu világa, az ünnepek és hétköznapok időnként vaskos, időnként tündéri változatossága. Ez érthető is, hiszen a naiv művészek alkotásai, valamint a népművészeti alkotások között mindenütt sok a hasonlóság, bár a kettő nem azonos egymással. S a naiv művészetiben, akárcsak a népművészetben benne rejlik a nemzetköziség is. Bánszky Pál részletesen ír tanulmányában a naiv művészeit jellemzőiről, s számunkra különösen érdekes az, amit a magyarországi naiv művészet gyökereiről, fejlődéséről, buktatóiról és újabb kori fellendüléséről ír. Mint írja, nálunk körülbelül negyedszázados késéssel történt meg a naivak felfedezése. Az első ismert emlék Mokry-Mészáros Dezső naplójába beragasztott kis tusrajz, 1905-ös dátummal. Mokry-Mészáros egyébként sikereket ért el, első kiállítása Budapesten 1910- ben volt. Gulácsy Lajos festőművész ösztönzésére 1912- ben Párizsban, 1913-ban Finnországban és Űj-Zéland- ban mutatkozott be. Az autodidakta festők másik sajátos alakja Benedek Péter. Későbjb, a húszas-harmincas években az őstehetségek helyzete ellentmondásossá vált, elsősorban a haladásellenes politikai áramlatok nálunk is jelentkező „kisajátítási”, „faji”, „nemzeti” törekvései miatt. A magyar naiv művészet második hulláma a hatvanas és a hetvenes évekre tehető, amelynek egyik állomása 1967- ben a székesfehérvári visz- szatekintő kiállítás volt. A következő nagy fórumot, ahol az újonan feltűnt alr kotok közösen szerepeltek a régiekkel 1972-ben rendezték meg Budapesten Magyar naiv művészet a XX. században címmel a Magyar Nemzeti Galériában. A „népművészet mestere” kitüntetést pedig 1970-ben adományozták először, ezt először Benedek Péter és Gyovai Pál kapta meg. Az új „naiv hullám” jelentkezését mind szakmai, mind sajtókörökben erőteljes viták kísérték, mára ezek jórészt elsimultak. Bánszky Pál igényes műve azonban e szempontból is időszerű, elsősorban azzal, hogy nagy felkészültséggel, hatalmas anyag birtokában jelöli ki a helyét e művészeti ágnak a művészeti életben, a hazai művészettörténetben. Tovább növeli a könyv értékét , az is, hogy e művészeti ág csaknem teljesen ismeretlen Európa számára, ellentétben például a jugoszláv naiv művészet ismertségével. Idehaza pedig ugyancsak szegényes a vele kapcsolatos publikáció. A kötet tehát több szempontból is hiányt pótol. A könyv ezen kívül 32 naiv művész életútját ismerteti, a fekete-fehér képek egész során túl 65 gyönyörű színes nyoma tot tartalmaz, így könyvészetileg is rendkívül vonzó munka. A nógrádi olvasóknak pedig külön öröm lehet, hogy a 32 művész között kettő éppen Salgótarjánban élt, illetve él. Mindketten a cigányság ' köréből kerültek ki. Az egyik Balázs János (1905—1977), aki salgótarjá- ni-pécskődombi magányából tört felszínre, s különös hangulatú, valóságos „cigánymitológiát” hagyott ránk. Csak sajnálhatjuk, hogy műveinek legjavát széthordták Salgótarjánból, s a megyei képzőművészeti gyűjteményben alig van valami tőle. Ha jobban sáfárkodott volna a város ezzel az értékkel, akkor ma már akár Balázs János-ga- léria is emelhetné hírét. Sajnos nem ez történt. Müveinek legjavából négynek színes repdodukcióját közli a kötet (Indián gyermekek, Ami a nap alatt van, Pipázók, Darwini elmélet), valámennyi a Magyar Naiv Művészek Múzeumának tulajdona. A másik salgótarjáni naiv művész Oláh Jolán. 1983-ban ezt mondta Bánszky Pálnak: „Amíg Pécskődombon laktunk, ott volt udvar, mindenkit látott az ember. Kint szerettem lenni az udvaron. Itt a bérházba meg, ha elmegy a család, nagyon egyedül vagyok és az idegileg nagyon rosszul hat rám. Itt azt sem tudják, hogy festünk..." A naiv művészek múzeuma szintén őrzi műveit, a kötetben közülük három színes reprodukció található (Rémület, Cigánygyermek, Madonna). Régebben agyagszobrokat készített, ma már az olajfestéket szereti lég- jobbam, s színeket, arcképeket fest. Képein gyakran megjeleni a szorongás, a magány kifejezése. 1932- ben született Salgótarjánban, zaklatott élet van mögötte. A kötetet jegyzetanyag és irodalomjegyzék egészíti ki, megkönnyítve a tájékozódást e sajátos művészeti ág tanulmányozásában. (Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1984) Tóth'Elemér Laczkó Géza Micsoda életpálya! Már a származása is: kiváló színésznőnek „törvénytelen” gyerme- , ke; az atya történelmi család nagyúri feje, s Laczkó Géza egyszerre viseli a főúri származás büszkeségét, s a tán neki jutó nagy vagyon reményét, de azt is. ami akikor még „szégyennek” minősült: hogy édesanyja nevét kell hordífnia. De nem hoz szégyent erre a névre, bár a sors ide-oda veti: tehetsége kiemeli kolozsvári diáktársai közül. Ám ekkorra már a vándorszínész-társulat útjaija az egész régi Magyarországot bejárta, betyárok fenyegetése éppúgy nyomot hagyott lelkén, mint az, hogy a színfalak mögött hallgató kisfiút Shakespeare drámái tanították beszélői. Érettségi után pedig Pest: az ország legjobb iskolája, az Eötvös Kollégium, ahöil olyanokkal tanult, vitatkozott, darvadozott együtt, mint Balázs Béla, Horváth János, Kodály Zoltán, Kuncz Aladár, Szabó Dezső, Szelkfü Gyula, Szilasi Vilmos, Zemplén Győző. És aztán még felsőbb osztályba lép: a Nyugat köre ez; huszonévesen lesz számottevő kritikussá, harmincöt évesen professzorrá — csakhogy utóbbi kinevezésit a Tanácsköztársaságtól kapja, ezért pár hónap múlva eltávolítják a katedráról. Az irodalmi életből mégsem tudják kiszorítani. Németh László írta róla 1932-ben: „Ha a tízes évek Nyugatát egyetlen alakban kellene megszemélyesíteni, őt választanám.” A következő nemzedék legnagyobbja ezt nemcsak dicséretnek szánta; Laczkó nagysága épp abban van, hogy nemcsak „nyu,gates”: irodalmi körökön, klikkeken kívül és fölött lesz irodalmi intézménnyé, kultúraközvetítővé és független kritikussá. A Kultúra vállalat nagyszerű kis esszésorozatban hozza el hazánkba, ami a húszas évek elején Európában modernnek számít: Dosztojevszkijt, Wilde-ot, Rilkét, Gide-et, és a régieket is modem alkotók újraértékelésében nyújtja az olvasóknak, mindezt pedig Laczkó szervezi, szerkeszti, bevezeti, ő épít hidat a legfrissebb nyugati szemlélet és a honi elmaradottság között. Ezt csinálja tíz év múlva az Est-lapok kiadványsorozatával is: klasszikus ókat és moderneket adnak, jó papíron, korszerű tipográfiával, egészvászon kötésben, százezres példányszám- han — kötetenként kilencven fillérért, s minden műhöz Laczkó írt pár o'dalas bevezetőt, Poe-tó! Huxleyig a naprakész krii'ka széles skáláján játszva. Nemzedékek nevelődtek ezeken a sorozatokon, amelyekről mint a polgári demokratizmus tőkéski- adásánák legjava vállalkozásáról jóformán már meg i® feledkeztünk, úgyannyira, hogy Laczkó valóságos kis irodalmi lexikonná összeálló kis esszéremekeit azóta sem gyűjtöttük , kötetbe. Miint ahogy kritikáinak jó részét sem, mint amit például örök szereiméről, a színházról írt. Kis írások? Ezek a legelterjedtebb antifasiszta lapok révén hatottak kedvezően, sokszor olyan kollégák munkásságával együtt, mint ■ Bálint György, aki így írt róla, a szép íróról: „Talán ez a legelső, amit értékelni ' kell benne: ez a szinte flauberti format'isizteság, a kompozíciónak — a legjobb franciákra emlékeztető — kristályos tömörsége és a stílusnak makulátlan előlkelőisége.” Az „előkelőség” itt korántsem valami sznobizmus, hanem írói öniigényesség. Amikor még a kortársóriások is a szecessziós vagy expresszionista gesztusokon keresztül valósítják meg írói személyiségüket, Ady éppúgy, mint. a fiatal Móricz. Laczkó távolságot tart, visszafogott, hűvös. És ő, az igazán franciás író, szemérmes bár: hazafi, hatalmas történelmi művek alkotója is. Zrínyiről ír, aztán (mindhalálig) Rákócziról, páratlan történelmi fölké- szülitségigel, pozitivista adathalmazzal, ám mindent megelevenítve, még („mellesleg” nagyszerű nyelvész is volt!) a régi magyar nyelvet is rekonstruálva, és korhű jelleggel, stilizáltan újra megszólaltatva. Száz éve született, s a felszabadulás után, miikor végre irodalmi életünk és befogadói ízlésünk is megárt firra, hogy igazán megértsük és méltányoljuk. Ám jobb későn, mint soha — még megtehetjük. Kristó Nagy István KÖVES ISTVÁN: TEKINTETED ELŐL Szétsimítom arcvonásom szemem füzét kiégetem Derekamból vágyaimat sóhaj nélkül elröptetem Karomat elnyújtom lábam szétgörbítem Leírt betűimet körvonallá zárom Hajamat fölgyújtom hátam púppá hajtom Nevetésemet a vércséknek vetem Lázamat lehűtöm nyugalmam fölverem Semmim se maradjon hogy mindenem legyen Elkiáltott hanggá s végtelen idővé válók kutató tekinteted elöl Keress mindenben ami sík és göröngyös Ami zuhan ível siklik és suhan Keress mindenben ami elfut átfut szétfut Ami kígyózik s kanyar zugaiban Keress mindenben ami kör golyó gömbölyded Ami láng lobogás folyó és kőgörget Könyvek közepében vagy vásznaknak szélén Boros pohár alatt üres szoba székén Elkiáltott hanggá s végtelen idővé válók kutató tekinteted elől POLNER ZOLTÁN BIRKENAU Iszonyat ácsolt karámja: égnek támasztott kéményerdő, szögesdróbtal bekötött szemű reménytelenség. Ez a tégla a krematórium falából való. Ráteszem a Napot, hogy megértsem a füveket. Meg őszül. Üvölt: sízemefc, szemek, szemek, üvöltő szemek mindenütt. Az éj fekete szalkállén Isten vakító könnyei. <ii {Tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiHiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHi Várhelyi József A gyertyának égni kell Á tél már ráhuhogott a hegyekre. Fehér porral szórta be a kékeszöld fenyveseket, keményre szíttá a zötyögős hegyi utakat, a lovak patkója szikrát vert a goromba köveken. A szekérsor akadozva haladt. A lesoványodott kincstári gebék, az innen-onnan összeszedett parasztlovak nehezen bírták az emelkedőket. Némelyik felbukott, s az istrángba gabalyodva vergődött, amíg a hajtők nagy ordítozás- sal lábra nem segítették. Már, amelyiket lehetett. Mert, ha eltörött a lába, akkor félrehúzták az útból, és a szolgálatvezető őrmester agyonlőtte. A kocsioszlop meg vándorolt nyugat felé. Mindig nyugat felé. Szétvert alakulatok „népfelkelőiből”, semmitérő kincstári anyagokat szállító szekerekből állt össze a fagyott hegyek között bolyongó menet, s voltaképpen senki sem tudta, hova mennek. A hajtők fülükre húzták a katonasapkát,, a szájuk előtt összegombolták a felhajtott köpenygallért, a gyeplőszárat a nyakukba akasztották, fagyos kezüket meg a fenekük alatt melengették" az ülésdeszka pokrócán. Az oszlop élén ponyvatetős fogat haladt. A szekérderékban szalmába vackolva két tiszt hajolt az irodaládára terített térkép fölé. — Nemsokára falut érünk — bökött a térképre a fiatalabb. — Azt javaslom, százados úr, szállásoljunk be, hegyek között hamar sötétedik — nézett fel a deresedé, negyven körüli másik, akinek fakó hadnagyi rangjelzése sem köl7 csönzött katonás külsőt. — Meg aztán karácsony este lesz — tette hozzá csendesen: — Bizony, ezerkilencszáz- negyvennégy karácsonya — hajtotta össze a térképet a százados, a ponyvanyíláson át hosszan bámulta a komorodó tájat. Kárász Antal tartalékos hadnagy pedig magához rendelte a részlegparancsnokokat. A hegyek között megbúvó kis szlovák falu szinte tudomást sem vett az érkezőkről. Csak az iskola környékén, ahol a tisztek szállásolták be magukat a tanítónál, gyűlt össze néhány férfi és lassan beszüremkedtek az iskola udvarára. Fagyszítta, sötét arcukon egykedvűség ült, csak a szemük világlott, akár holdfényben a jég. Szótlanul, szétvetett lábbal álltak, mint, akik a maguk fundusát érzik a talpuk alatt. A kezüket zsebre dugták, de a füstös, rövid kö’dmönöket nem gombolták össze. Kárász hadnagy megpróbált szót váltani velük, de csak az egyikük vetett oda néhány kelletlen szót, s azon sem lepődtek meg, hogy egy magyar tiszt anyanyelvükön szól hozzájuk. A százados dühbe gurult. — Vegye ki a kezét a zsebéből, ha tiszttel beszél! — pattogott. Aztán rájött, hogy úgysem értik, hát paprikavörösen meg is mutatta. A kezek nem mozdultak, csak a szemek szűküllek öszsze. A megleckéztetett köd- mönös szája sarkán gúnyos mosoly rándult át. Lassú léptekkel a kis csoport közepére húzódott, de úgy, hogy avál- lával mindegyiket megérintette. — Százados úr, hagyja ezt, ez itt nem megy! — lépett közbe a tanító. Értelmes, magas homlokán szégyen lángolt, de a hangjából sokat sejtető figyelmeztetés érződött. Néhány gyors mondatot váltott az emberekkel, akik indulataikat legyűrve, szemmel látható tisztelettel hallgatták, aztán kurta bólintás- sal elköszöntek. Estefelé a tanító bekopogott a tisztek szobájába. — Töltsék velünk az urak az estét, feleségemmel együtt szívesen látjuk önöket. Az asszonyka nem tudott magyarul, csak egy-egy kedves mosollyal vett részt a társalgásban. Vacsora után meggyújtotta a gyertyákat a kevés díszű fenyőfán és ölébe ejtett kézzel figyelte az apró lángok libbenését. Ai >