Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)

1984-11-24 / 276. szám

Költségérzékenyek-e a vállalatok? Sokszor olvashatjuk a gaz­dasági szaklapok hasábjain, hogy baj van a vállalatok költségérzékenységével. Az egyre nehezebb körülmények, a mind szigorúbb szabályozók ellenére a gazdálkodók még mindig nem bánnak elég ta­karékosan kiadásaikkal. JShnl diktál a piac A költségekkel való éssze­rű gazdálkodás egyik alapfel­tétele, hogy a vállalatok ke^ mény korlátba ütközzenek termékeik értékesítése során: a túlságosan drága cikkek ne találjanak vevőre a piacon. Ezt a célt szolgálta a kompe- tatív árképzés bevezetése, melyben a gazdálkodók csak a külpiaci árak szerint kal­kulálhatják a belföldi. nyere­séget is, vagy a honi áreme­lésnek gátot szab a hasonló termékek importára. Az e szférába tartozó cégek tehát rákényszerülnek arra, hogy a legszigorúbban megvizsgálják kiadásaikat, nem túlzott-e energia- és anyagfelhasználá­suk, vajon kihasználták-e a munkaszervezésben rejlő elő­nyöket, s nincs-e a kapun belül túl sok dolgozó? Az elmúlt évben folytatott érvizsgálatok összegezéséből kiderült, hogy ezek a cégek az átlagosnál kevésbé emel­ték áraikat, s nem is mindig éltek a jogszabályok adta le­hetőségekkel. Pedig az ener­gia, a beruházás, a munkaerő náluk sem olcsóbb, csak ép­pen saját bőrükön érzik, a versenyben maradás feltétele, hogy mindig faragjanak vala­mennyit költségeikből. Nem ilyen rózsás a helyset r csak hazai piacra termelő vállalatok körében. Ezek a cégek az önköltségtípusú ár­képzéshez tartoznak. Ez az árforma szinte automatiku­san elismeri a költségeket, hi­szen erre tehetik rá a nyere­ség meghatározott százalékát, s elvben minél magasabb a költség, annál magasabb a nyereség is. Ráadásul a belső piac védi e cégeket, jó né­hány közülük monopolhely­zetben van, s importverseny híján egyedüli ellátója a fo­gyasztóknak. A jogszabály az áremelés előtt bejelentési kö­telezettséget ró a vállalatok­ra, de még ez sem akadá­lyozza meg sokszor a drágu­lást. A piac hiánya csak egyike a költséggazdálkodás kibon­takozását gátló tényezőknek. Legalább ilyen fontos szere­pet játszik az állami támo­gatások rendszere. A hasonló fejlettségű országokhoz képest a költségvetés túlzott mérték­ben támogatja a vállalatokat, és jelentős mértékben hozzá­járul a szociálpolitkai szem­pontból fontos cikkek vásár­lásához. Igv nem egyszer a rossz gazdálkodás nyomait tünteti el a közös kasszából kapott pénz. És végső soron a vállalatoknak nem kell szem­benézniük a csőd rémével, csak elvétve került sor egye­di elbírálás után egy-egy üzem eladására. Pedig a vállalati gazdálko­dás csak akkor javul meg. ha e veszély mindenkit fenye­get. Ezt segítheti a tudatos piacépítő munka: ahol lehet, több kisebb vállalat létreho­zásával meg kell teremteni az itthoni versenyt. A gazdaságirányítási rend­szer továbbfejlesztése remél­hetőleg rákényszeríti — az eddiginél nagyobb mértékben — a vállalatokat arra, hogy komoly revízió alá vegyék saját kiadásaikat, és hosszú távra tervezzenek, mert csak így maradhatnak meg a pia­con. Lehet, hogy például egy energiatakarékos technológia bevezetése néhány évig meg­terheli a vállalatot, ám a megtakarításból' származó mil­liók hamarosan jövedelmező­vé teszik e beruházást. Ha­sonlóképpen célszerű az anyag­felhasználásról hosszú távra szóló tervet készíteni. Tőlük füqg Legalább ilyen fontos a vállalat kiadásai között a bér­költség. Bár már évek óta a szabályozás különböző kedvez­ményeket fűz a létszámcsök­kentéshez, nem egy cégnél még nőtt is az adminisztratív alkalmazottak száma. Épp olyan időszakban, amikor a teljes foglalkoztatás kénysze­re a demográfiai hullámvölgy miatt jóval enyhébb, mint például a hatvanas években. Remélhetőleg a kedvező változás sem marad el, s mind kevesebbszer írják át az árcédulákat számunkra ked­vezőtlen módon. Az új kere­tek között már csak a válla­latoktól függ. milyen gvorsan és rugalmasan próbálnak al­kalmazkodni a szigorú taka­rékosság elveihez. Lakatos Mária Két szék között Hiányzó hozomány Ha az autóst rossz sorsa a Nógrád megyei Szolgáltatóipari Vállalat balassagyarmati vegyesipari leányvállalatához irá­nyítja, először kocsijának a feneke ül le már a bejáratnál, azután odabent a vezető is kis híján ezt teszi a csodálko­zástól. Ilyen csúnya „leányt” — vállalat ide, vállalat oda — még nemigen látott... Ázó ügyfél Ugyan mi a csuda készlet arra egy gépjármű-tulajdo­nost, hogy — előre megfontolt szándékkal — itt javíttassa járművét? A kérdésre Mátyás József, a helyi MHSZ gond­noka, egy betegesen köhécse- lő Trabant tulajdonosa vála­szol: — Évek óta idejárok javít­tatni. Jól dolgoznak az itteni­ek-, értik a szakmájukat, nem azt mondják, ezt is, azt is cserélni kell, hanem megja­vítják. Tudja, hogy mit jelent ez ^manapság? — kérdi föl­hajtva kabátja gallérját. Az eső ugyanis vigasztala­nul zuhog, de az ügyfélnek akkor sem jut talpalatnyi hely, ahol meghúzná magát, ha bő­rig átázik. A szerelőről nem is beszélve, aki a vízben gug- golva végzi munkáját. Ennyi Meddig a Készséggel elismerjük, hogy költözni nem könnyű feladat, de azért ennyi idő alatt még­is le lehetett volna valahogy bonyolítani. Erre azonban a szűkös anyagi helyzet miatt nem volt lehetőség, annak el­lenére, hogy az anyavállalat a Nógrád megyei Tanáccsal, valamint a Balassagyarmati városi Tanáccsal szerződést kö­tött, amelynek értelmében 5,5 millió forintos támogatást nyújtanak. Ezt az összeget — a szolgáltatásfejlesztési jutta­tást — azóta kétmillió forint­tal csökkentették. Azaz, eny- nyi hiányzik ahhoz, hogy a leányvállalat az új helyen folytathassa tevékenységét. — Pontosabban, 2 millió 700 ezer, de vállaltuk, hogy a 700 ezret mi előteremtjük. A munkálatokat meg is kezdtük — eddig több mint 120 ezret költöttünk az új telep rend- behozatalára. de a folytatásra saját erőből képtelenek va­gyunk. erővel akár motorcsónakot is javíthatna... A tetőt fólia borítja — ezért nem jut a mezőgazdaságnak — ezt pedig elhasznált gumi­köpenyek óvjak a szél meg­megújuló rohamai elől. Mi ta­gadás, elég lehangoló látvány. Ez nemcsak az ide betérők véleménye. Farkas Dániel, a vegyesipa­ri leányvállalat fiatal igazga­tója ugyancsak nincs irigylés­re méltó helyzetben. Különö­sen, ami „leánya” hozomá­nyát illeti. Vállalatunk szanálásra ki­jelölt területen van és még 1982-ben került volna sor a kiköltözésre, arra a régi Vo­lán-telepre, amelyet 1980-ban vásárolt meg a megyei szolgál­tatóipari vállalat. Azaz, most már — ez év július elsejétől — anyaváLlalatunk. megértés? Annál is inkább, mert a leányvállalatnak jelenleg két telephelyet — a szanálásra vá­rót és az újat is fenn kell tartani. — Harmadik éve költünk jelentős összegeket csak az életveszélyt elhárító állagmeg­óvásra — mondja az igazga­tó, érthető keserűséggel. — A KÖJÁL még 1983-ban beje­lentette, hogy nem engedé­lyezi a jelenlegi körülmények között az üzemelést, ebben az évben. Helyzetünk hovatovább munkavédelmi szempontból is tarthatatlan, s ugyanez ér­vényes a tűzvédelemre. A tűzoltóság belátása és tü­relme talán annak is betud­ható, hogy a vállalat szervize­li és javítja a tűzoltóautókat is, így pontosan ismerik a helyzetet. Egyébként, amilyen állapotban van a telep, való­ban megnyugtató látvány az udvaron álló piros fűzóltóko- csi. Legalább kéznél van, ha netán valami baj lenne... Kapufoldozós termelés helyett Farkas Dániel rövid sétára kalauzol. őszintén szólva, nem nagy kedvem van hozzá a lehangoló környezetben, de a „háztűznézőt” nem illik visszautasítani. Szvák Pál esztergályos ötö­dik éve dolgozik abban a fél­homályos sarokban, ahol ép-“ pen csak kivehető az eszter­gagép alakja. — Lassan kezdem megszok­ni — mondja. — Annyi ide­je ígérik, hogy emberibb kö­rülmények közé kerülünk, már lassan nem bízunk ben­ne. Pedig, higgye el, szeret­nénk többet és jobban is dol­gozni, de, ha egyszer nincse­nek meg hozzá a feltételek, bajosan megy... A lakatosműhelyben válo- gatottan jó kilenc ember dol­gozik igen-igen méltatlan kö­rülmények között. — Itt nem kell sokat ke­resgélni, hova kössük a he­gesztőberendezés testkábelét — újságolja Reitinger László gépgyártás-technológus — egyébként szakszervezeti tit­kár. Az itt dolgozó szakemberek valóban válogatottan jók le­hetnek. A szó darwini értel­mében is. Akit itt nem ráz meg az áram, az állandó be­ázás miatt, az nyugodtan ta­níthatja a következő generá­ció szakembereit a szakma mellett az élet „rázós” ese^ ményeinek elviselésére is. — Munkánk pedig bőven van — folytatja a szakszerve­zeti titkár. — Szívesen for­dulnak hozzánk a megrendel lök, mert ..Móricka”-tervek alapján is elkészítjük a kért! komplett berendezéseket, ha­táridőre. pontosan. — Ezért is fájó — magya­rázza az igazgató —, hogy; amikor egy-egy lakatosunk; naponta 3 ezer forintot ter­melhetne, órabérben toldozza a kidőlni készülő kapuinkat; Hogy ez mit jelent az elma­radt bevételben, azt nem ne­héz kiszámítani. Áz idő pénz — A mennyezetet az imád­ság tartja — közli lakoniku­san Révész Gábor, aki a le­ányvállalat ifjúsági felelőse, s közben fél szemmel a pla­fonra sandít, mintha azért is ő lenne a felelős. — Nekem itt a motorjavító műhelyben éppen ugyanúgy meg kell ja­vítanom a motort, mintha egy jól felszerelt, modern szere­lőcsarnokban dolgoznék. Ki­jelölt garanciális szervize va­gyunk a RAMOVILL-nak és a MOBIL-nak is, rendszere­sen ellenőrzik munkánkat és csodálkoznak. — Min? — Azon, hogy hogyan va­gyunk képesek ilyen körül­mények között jól dolgozni. Egyszer már pedzegették vi­szont, ha nem változnak az itteni körülmények, esetleg elveszik a garanciális szervi­zelés jogát. Akkor pedig a balassagyarmatiak vihetnék a Babettájukat Salgótarjánba javíttatni... — A Lehel Hűtőgépgyárnak és a Hajdúsági Iparművek­nek is márkaszervize va­gyunk — folytatja az igazga­tó —, de aggódunk, ezek a cégek sem hagyják a végte­lenségig, hogy nevük ilyen épületen legyen kifüggesztve. A leányvállalat nem sokáig bírja már ezt a kétfrontos harcot. A jelenlegi telep fenn­tartása is jelentős összegbe kerül, az újra is sokat költöt­tek. de a látszat jóformán semmi. Elégedetlen a hetven dolgozó, nem megoldott az ügyfélfogadós, csökken a vál­lalat versenyképessége, mind naayobb gond a lakossági szol­gáltatás ellátása. Kiút pedig lenne Persze, tudják ezt az illeté­kesek is. Pongrácz András, Nógrád megyei’Szolgáltatóipa- ri Vállalat igazgatója: — A VI. ötéves terv kez­detén egészen mást ígértek a szolgáltató vállalatnak. A mé­zesmadzagból 16—20 milliós elvonás lett és megnyirbál­ták a szolgáltatásfejlesztési alapot is. Kiút azért lenne a jelenlegi helyzetből, nem is egy. Először is megkaphatná a leányvállalat a jövő évi SZOFA-alapból a hiányzó két­milliót, másodszor előkárta- lanítás révén a balassagyar­mati tanács segíthetne az át­költözésben, harmadszor pe­dig a megyei tanács átüte­mezhetné az idén és jövőre esedékes négymilliós kölcsö- nünk visszafizetését a követ­kező tervidőszakra. Ehhez csak egy megjegy­zést,: reméljük, 'nem a negye­dik megoldást — tudniillik az ügy további elhúzását va- lasztiák. Szabó Kálmán, a megyei tanács ipari osztályának ve­zetője: — Ismerjük a félbeszakadt átköltözéssel járó gondokat. A szolgáltatásfejlesztési alap elosztásánál kényszerhelyzet­ben voltunk, a rendelkezésre álló pénzt a félig kész beru­házások befejezésére kellett fordítani. — Ez sem tartozik a készek közé. — Tudjuk, és napirenden is tartjuk az ügyet. A jövő évi alap elosztásánál ezt fi­gyelembe is vesszük, de en­nek a kérdésnek megoldásá­ban valamennyi érdekelt fél­nek aktívan közre kell mű­ködnie. * Ez valóban üdvös lenne, mert félő, hogy az idő mú­lásával a „leányzó” tovább csúnyul, pedig így, első ráné­zésre most sem valami szép. Akárhogy festik, a kozmeti­kázás vajmi keveset segít... Zilahy Tamás K ifelé tartunk a műhely­ből a villamos központ művezetőjével. Az aj­tóban a búcsúzkodást elvég­zendő, megállunk egy percre, s ekkor Kleiban Rezső tenye­rét a ház napsütötte falára helyezve, így szól: — Ide pedig egy emlék­táblát szeretnénk. Megörökí­teni azoknak a nevét, akik negyvennégyben megakadá­lyozták az értékes gyári gé­pek bevagonírözását és el­szállítását. Igazi hősies cse­lekedet volt az akkor, vala­mennyien az életükkel ját­szottak. * Jakabos István aztán ala­posan meg.járatta velem a várost. Nem állt ugyan szán­dékában, dehát magam meg főleg nem gondoltam, hogy a 81 esztendős férfit nem ott­hon. hanem munkahelyén, a salgótarjáni Mártírok úti Is­kola kazánházában kell ke­resnem. Öt esztendeje, hogy nagybeteg lévén halálhírét keltették — életében már másodszor —, s lám, tavaly is kitüntették a pedagógusok ünnepén. Szeretik, ragaszkod­nak hozzá, mert a magas, szikár öregembernek arany a keze, vidám a kedve. Mondom, mi járatban va- g''ok, ő csöndesen elmosolyo­dik : — Emlékszem mindenre. Mostanában, hogy álmatlan éjszakákon elmerengek a múltban történteken, magam Nagy idők tanúi Egy éjszaka, amit nem lehet elfelejteni is meglepődök: ami igazán ré­gen volt, az pontosan előt­tem van, ami meg néhány hónapja esett meg, azt elfe­lejtem. Látja, ilyenek az öregek... 1944 késő őszén történt. A szovjet csapatok már egészen közel voltak a városhoz, s az acélgyárban lázas sietséggel kezdték az értékes gépeket le­szerelni, szétszedni, hogy az­tán vagonokba rakják és útnak indítsák Németország felé. Jakabos István ekkor a főműhelyben lakatoskodott. Éppen csak harmadik esz­tendejét töltötte a gyárban. Erdélyből, a zsil-völgyi Lu- penyből menekült át, s került szinte véletlenszerűen Salgó­tarjánba. — Minket, a lakatoscso­portot kivezényelt a műve­zető a gépek leszereléséi. Sor került a turbinára is. Linka, a villamos központ fő­nöke, úgy emlékszem János volt a keresztneve, odajött hozzánk: emberek, a turbina fő részeit próbálják meg el­dugni. Legalább a regulátort, az olajszivattyút, a csapágy- fedőt. Turbina nélkül megáll itt az élet. A z emberek helyeseltek. Jakabos István bólin- tásában nemcsak a főnök tisztelete volt benne, hanem keserves emlékei is. A tizenhatban Lupenyben fel­robbant turbina, ami után jó ideig megszűnt az áramszol­gáltatás. — Nappal felraktuk a vas­úti kocsiba az egészet, úgy ahogy parancsolták. Este az­tán visszalopakodtunk, kis vaskocsit toltunk a vagon mellé, s mind az összes ládát leszedtük. Csöndben és gyor­san kellett dolgozni, hiszen német katonák járőröztek az udvaron. Négy-öt faládára való alkatrészt, értékes hol­mikat pakoltunk le. Mondom, fölraktuk a vaskocsira, aztán betoltuk a kavicsbánya alag- útjába. A tetejére kátránypa­pírt. arra meg laoáttal sódert húztunk. Nem lehetett észre­venni. Ott volt azon az éjszakán Linka János, Pampurik Béla lakatos csoportvezető, Jakabos István és Horváth Gyula, a két lakatos. Szűcs Pál, Godó József. Olaj Géza, a három ács. Meg a két turbinagépész Tóth Sándor és Szatmár Rezső. — Ki ne hagyjam András Istvánt. A fiú lakatosinas volt köztünk, s csak azért nem tartott velünk, mert akkor éppen a vadonatúj, még össze sem rakott Rima 1800-as esz­tergapad mentésével vtiLt el­foglalva. Darabonként kere­sett helyet az alkatrészeknek, hulladék köze, pad alá dug- dosta. A z életükkel játszottak valóban. Tudták, ha nem elég óvatosak, azonnal agyonlövik őket. — Tudtuk hát — bólint-a tisztamosolyú öregember a kazánház melegében. — De­hát milyen az ember, ha va­lamit nagyon meg akar csi­nálni? Vigyáz, amennyire le­het, hiszen körülkémleltünk mi is alaposan, de különben nem a veszélyen jár az esze. Énbennem is ?sak futó gon­dolat volt, hogy mi lesz, ha elkapnak. Mi lenne? Vagy si­kerül elpucolni, vagy elintéz­nek. Háború volt, olcsón mér­ték az életet. Karácsony szombatján az­tán az utolsó transzporttal Jakabos István is elhajtották. Előbb Losoncra, majd egy ahhoz közeli kis faluban, Vü­kére. Ott orvoshoz kellett menniük, az orvos pedig oly­annyira betegnek találta mindkettőjüket — pedig csak taradtak, elgyötörtek voltak, — hogy sorra kiállította az alkalmatlansági igazolásokat. Sokan már út közben haza- szökdöstek, meg sem várták a passzust. — Azok ismerték a terepet, én új ember voltam ezen a vidéken. Január elsején ér­tem haza. Kár, hogy annak a vilkei orvosnak nem ismerem a nevét, azt hiszem, nagysze­rű ember lehetett. A turbinát, az esztergapa­dot még januárban összesze­relték, megkezdődött a mun­ka. megkezdődött az élet. Két évre rá az iparügyi minisz­ter, Bán Antal kérette magá­hoz az acélgyári főműhely gépmentő csapatát. Autón utaztak, előtte egy-egy vado­natúj, ropogós százforintost nyomtak a kezükbe. — Erre is emlékszem pon­tosan. Azt mondta a minisz­ter: nézzék uraim,, amit ma­guk cselekedjek, azt az or­szágban is kevesen merték. Fogadjanak el tőlem most egy-egy karórát, s ha az or­szág lábrakap, ígérem, nem fogunk elfeledkezni magukról. Nos, elfeledkeztek, hiszen forrt az élet az országban azokban az években. Másrészről meg ők maguk sem iparkodtak tő­két kovácsolni a történtekből, nem jártak a markukat tar­tani sehová. Az iparügyi mi­niszter karórája régen nincs már meg, de a kísérőlevelet Jakabos István nagy becsben tartja. Tárcájába nyúl, gon­dosan kisimogatja. Ez áll raj­ta: „Jakabos István úrnak. Ké­rem, viselje a mellékelt, ne­vemmel ellátott órát megem­lékezésül becsületes, magyar dolgozóhoz méltó magatartá­sáért, amellyel a magyar ipar értékeit a német és nyilas pusztítás elől megmentette. Budapest, 1947. július hó 19.” Ennyi, s az emlékek. Me­lyekben ma is oly elevenen él az a sötét éjszaka a gyár­udvaron, a halk, sietős mun­ka, a precíz összehangoltság. Tudták, hogy veszélyes, de nem érezték hősnek magukat. Meg kellett lenni, hát meg­tették. Tudja-e, hogy emléktábla készül? — Hallottam már róla. Mucs Lajos szólt, a veje a múzeumban dolgozik. Hát csak iparkodjanak, mondtam nekij mert már csak hárman élünk az akkoriakból.i Horváth Gyula, Tóth Sándor, meg ma­gam. Nincs már kapcsolatom a gyárral, de azért az ava­tásra meghívnak, remélem. H ol végződik a köteles­ség, s honnan kezdődik a hősiesség, ki tudja? Ök, a gépmentők kötelesség­ből cselekedtek, mert gondol­tak a holnapra. Az efajta tettekre azonban csak a leg­bátrabb férfiak képesek. Szendi Márts NCGRÁD — 1984. november 24., szombat ti

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom