Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

Palócország OLVASÓNAPLÓ E hasábokon több-kevesebb rendszerességgel olvasmá­nyokról, még inkább az álta­luk keltett gondolatokról szá­molok be legtöbbször nem is egészen szabályos recenziók­ban. Azért' nem, mert ügy gondolom, a könyv szerete- tének minden látható — né­ha adatokban is kimutatható — szivmelengető megnyilvá­nulása ellenére, továbbra is szólni kell arról, hogy mi mindent jelenthet az ember számára a könyv. Egy ősi mondás szerint, aki egyetlen ember életét megmenti, a vi­lágot menti meg. Már én te­szem hozzá, hogy miként az emberben a világ él, úgy a könyvekben az ember tes­tesül meg. Ha tehát könyvek­ről beszélünk, mindig a vi­lágot és a benne élő embert értelmezzük. (A rossz köny­vekről most ne essék szó.) Byron mondotta: „A könyv­tár földi Éden." De tudjuk a mítoszból, hogy ott is embe­rek éltek, ha kevesebben is, mint manapság. Ezt a törté­netet most ne folytassuk. A továbbiakban egy fris­sen megjelent fotóalbumról lesz szó. Tehát olyan könyvről, amit nem olvasni kell, hanem nézegetni és fő­ként látni. A kettő nem egé­szen ugyanaz, A Palócország című könyv Ács Irén fotói­val és Boldizsár Iván okos bevezetőjével jelent meg Nógrád megye Tanácsának anyagi támogatásával a Cor­vina Kiadó gondozásában. Hazánk felszabadulása 40. évfordulójára készülve kü­lönösen örömmel adunk hírt e nemes nógrádi vállalkozás­ról, hiszen ez az album minden bizonnyal a legreprezentatí­vabb ünnepi kiadványaink és könyveink közé tartozik. Már most megvásárolható a múzeumi ■ és műemléki hó­nap eseményeinek lázában égő nógrádi múzeumokban, valamint a megyei Idegen- forgalmi hivatalban, Salgó­tarjánban. Ács Irén fényképgyűjte- rnényét nógrádi emberekről állította össze, nógrádi em­bereknek. De nemcsak ne­kik. A képeket látva nem csodálom, hogy a bevezető írója, Boldizsár Iván is lel­kes ámulattal adózik ennek a tájnak — egyébként, táj­kép alig van az albumban —, pedig ugyancsak kedveli a mértékletességre szoktató angolos „understatement”- et, a szemérmes kevesebbet mondást. Ezt én is kedve­lem, mert a mérték megtar­tására, az arányok helyes föl­ismerésére nevelhet. S távol­ról sem zárja ki azt, hogy büszkék legyünk arra, amire érdemes, szeressük, azt, amit lehet. Boldizsár Iván sokat irt már a „szépecske házá ­ról, még többet beszélt róla — nem túlzás — az egész világon. Meglehetősen ismeri tehát az arányokat, mert má­sok léptékeivel is tisztában van. Elhiszem tehát nek’, hogy Nógrád „egyfajta hű­vösebb, tengertelen Pro­vence". Az pedig régóta nem kétséges előttem, hogy Pro­vence lakói számára semmi­vel sem lehet több gyönyö­rű földjük, mint Palócország lakóinak a Mátra, a Bőr. zsöny, a Cserhát, vagy akár a Karancs és a Medves he­gyes, lankás kéklő vidéke. Szeretjük és csodáljuk, hogy másokét is tisztelhessük és csodálhassuk. Mienk múltjá­val, évszázadok igazságaival és igazságtalanságaival, gya­rapodó jelenével, remélt jö­vőjével együtt. Hogy Ács Irénnek minden­nél többet jelent, ahhoz nem kell magyarázat. Szécsényben született, gyermekkorának vi­déke ez a táj. Nem egyszerű­en fotográfusa e tájnak, ha­nem költője. Ihletett költője. Persze, abban is igaza van Boldizsár Ivánnak, hogy: „Az ihlethez szerencsés pillanat is kell. A szerencséhez pedig, hogy a témából mű legyen, szenvedély és szemmérték an­nak szívében, aki tollat, rajz- irónt, vésőt vagy fényképe­zőgépet tart a kezében.” Ez minden művészi munka elő­feltétele. Ács Irén témájából mű lett. Mégpedig azért, mert művésze a fényképezés­nek, amint azt kiállítások hosszú sorával is bizonyítja már régóta, többek , között, Szécsényben is. Több mint száz színes és fekete-fehér fotográfiát gyűj­tött kötetbe. Bizonyára több százat kihagyott. így tehát ez a gyönyörű album keve­sebb is, mint Nógrád. Keve­sebb, mert hiszen a táj mai élete természetesen gazda­gabb, vagy legalábbis sokré­tűbb. Talán a néprajz a ma­ga elevenségével, szivárvá- nyos színeivel, a népvisele­tek és a szokások bőségével nagyon is előkelő helyet ka­pott az albumban.. Igaz, az új Salgótarján, villanásnyi­ként az ipar — az ipar köl­tészete —, Balassagyarmat, Pásztó, Szécsény, az irodalmi emlékek, köztük Csesztve, Horpács, vagy a bányászma- jális és a május 1-i fólvo- nulás szintén nem hiányz’k a kötetből. S ahogy jelen van a könyvben, az szintén nem a megszokott riportfotó, ha­nem a személyességgel hite­lesített kép. Dehát Ács Irén nem ri­portkönyvet „írt”. így tehát az album ugyanakkor több is, mint Palócország. Mély­sége van, mint a versnek. Benne van a történelem, amely évezrede nemcsak a mi történetünk itt a Kárpát­medencében, hanem Európáé. Része annak, többi között, a szélmarta, esőverte középkori sírkő a szécsényi zsidótemető­ben éppen úgy, mint a kö­zépkori templomok, az útszé- li feszületek bája a dombok között. Része a chagalli zöld­ben ázó, régi szügyi zsidóte­mető, amelynek köveire ré­gen nem rakhat emlékkavi­csot senki éppen úgy, mint Hollókő színpompás kavar­gása. Része a kisterenyei park pávája éppen jigy, mint Varga Imre Madách-szobra a salgótarjáni dombtetőn, vagy a festett faszobor a tari templom oltárán. A mákszü­retet szintén álmodni is le­hetne úgy, ahogyan azt Ács Irén „lefényképezte'’. Nem sorolom tovább a „témákat”. A Boldizsár Iván által hasz­nált szép és régi szó illik Acs Irénhez. Fotográfus. Any- nyival több is annál, ameny- nyiben fényképgyűjteménye is több mint Nógrád. Ügy kell „olvasni”, mint egy ver­seskönyvet. nem pedig úgy, mint egy újságot. Európának egy kicsinyke darabjáról szól. Vagyis rólunk. (Corvina Kiadó, Budapest, 1984.) — tóth e. — r Híradó nincs, perec van” hirdette nem is olyan régen egyik budapesti mozi. A szlo­gen nem vált be, elsöpörte a felháborodás, amely azt bizo­nyította: a közönség igényli a filmhíradót. A filmhíradón­kat, amely jövőre lesz nyolc­vanéves. Ahol most a híradó- és do- kumentumfilm-stúdió áll, ott volt valamikor Róbert bácsi népkonyhája. A harmincas évek elején becsukatta a tisztiorvos, azzal az indok­kal, hogy a hely nem alkal­mas étkezésre. Filmgyárnak azonban jó volt. Azóta épít­getik, toldozgatják, változik arculata, változik a neve, de nem a feladata: rövid film­tudósításokban és -riportok­ban hirt adni a világ és az ország legfontosabb esemé­nyeiről. A budapestin kívül a háború előtt több híradós cég működött hazánkban is, közülük sokat elnyelt a fele­dés homálya, van olyan, amelynek mostanában buk­kantak nyomára. Mint pél­dául a Miskolci Futár, ame­lyet a nemrég elhunyt Faze­kas György úiságfró édesap­ja. Fazekas Sámuel szerkesz­tett. Több ezer doboz őrzi a fel­becsülhetetlen értékű film­anyagot, amely úgy van rendszerezve, hogy helyszín, időpont, személvek stb. sze­rint könnyen elővehető a ke­resett anyag. Köztük az elő­dök, a mesterek felvételei. Kerti Lajosé, aki még kurb­lis géppel dolgozott, és Török Vidoré. Az első teljes tiszai hír­adót Rákóczi hamvainak hazahozataláról forgat­ták. A második világhá­ború utáni első híradót a ma is dolgozó, generáció­kat nevelő kiváló opera­tőr, a kétszeres Kossuth- díjas Illés György ké­szítette. Az 1945. május 5-1 híradót Gertler Viktor rendezte, Má- riássy Félix vágta. Dolgozott a stúdióban többek között Jancsó Miklós, Szabó István, Mészáros Márta, Huszárik Zoltán. Sokan visszajártak, hogy leendő játékfilmjük skiccét itt forgassák le. Köz­tük Gyarmathy Lívia, Szabó István, Bódy Gábor, a sajná­latosan korán elhunyt Rényi Tamás. Velencei hadművelet Filmfesztivál — sikerek nélkül A nagy nemzetközi film- fesztiválok nagysza­bású hadgyakorlathoz hasonlítanak. Megalakul a vezérkar, azaz a szervező bi­zottság; a főparancsnokság, azaz az elnökség, titkárság a szállási, étkeztetési, szállítási és híradórészlegek, majd a szakértők útnak indulnak a világ minden tájára, hogy ki­válasszák a bemutatásra legal­kalmasabb filmeket. Ha ez már megvan, szétküldik a meghí­vókat. A filmek alkotóinak, szereplőinek, producereinek és a „nehéztüzérség” tagjamak: a kritikusoknak, riporterek­nek, tv- és rádiótársaságok­nak. A „hadgyakorlat” kez­detére fellobogózzák a vár­falakat — a fesztiválpalotát, s a „legénységnek” elhelyezé­sére szolgáló szállodákat, megfújják a csatakürtöt, illet­ve a díszbemutatóra érkező közönséget köszöntő fanfáro­kat, - s megkezdődik a csata. Az egyik oldalon a filmek, szemben velük a közönség és a sajtó. Minden film — egy ütközet. Ha sikeres a produk­ció, a vezérkar piros pontot kap. Ha bukás — feketét. Két hét múlva pedig a harci cse­lekmények, illetve a fesztivál befejeztével összeszámlálják a pontokat, azaz kiosztják a díjakat, a kritikusok pedig levonják a látottak alapján a tapasztalatokat, kiosztják a '„bizonyítványt”. * Az idei, sorrendben negy­venegyedik velencei nemzet­közi filmfesztiválról beszá­moló tudósítások többsége azt állapíthatta meg: a had­gyakorlat sikerült, de győz­tesek és vesztesek nem voltak. Igazán rossz film és valódi remekmű nem került a közön­ség és a nemzetközi zsűri elé. Néhány parázs összecsapás­ra azért sor került, így — a többi között — az olasz film­művészet fenegyereke, Mar­co Ferreri A jövő: a nő című filmjét követő sajtófogadáson. Ferreri minden évben a ve­lencei seregszemle botrány­köve. Témaválasztása kétség­telenül eredeti, a megvalósí­tás rutinos, de amit mond, amit felmutat, az felbőszíti a legjámborabb nézőket is. így volt ez most is. A napjaink­ban játszódó történet egyik főszerepét a népszerű olasz filmsztár, Ornelila Muti alakí­totta, 6—7 hónapos terhes asszonyként. Nem kipárnázva, hanem a maga valóságában, merthogy többnyire csak melltartót, és apró bikinit vi­selt. Ez azonban nem akadá­lyozta meg, hogy befészkelje magát egy házaspár otthoná­ba, és családi ágyába, ahol vidám hancúrozások kezde­ményezőjeként „domborított”, a szó ezúttal kettős értelmé­ben. A házasság hármasban nem sokáig tartott: a férj ha­lálos baleset áldozata lett. Ornella kisasszony és a megözvegyült feleség (Hanna Schygulla) kettesben marad­va, forró csókban forrt össze a lesbikus szerelem dicsősé­gére. .. * S teven Spielberg, az amerikai szuperfiimek egyik legismertebb al­kotója (Cápa, E. T.) ezúttal ismét bebizonyította a maga nemében páratlan rendezői kvalitásait, no meg szárnyaló fantáziáját. Indiana Jones cí­mű szuperfilmje Indiába ve­zet, méghozzá egy rejtélyes szekta föld alatti birodalmá­ba, ahol a papok naponta em- beráldozattal hódolnak alvilá­gi isteneiknek, s a környék­beli falvakból elrabolt gyere­kekkel bányásztatják a föld mélyén megbúvó szenet. In­diana Jones, a bátor archeo­lógus behatol a szekta rejtek­helyére, és egymaga legyőzi a fanatikus gyilkosok hatal­mas seregét. A film főjelene­te: a hős és két partnere — a vonzó külsejű lokálénekesnő és egy tündéri kinai kisfiú — száguldó csillében menekül az üldözők elől, sok kilomé­ter hosszúságú föld alatti bá­nyavágatokban, tűzhányók fölött, forrongó lávatengere­ken át. A világ filmgyártása ilyen hatásos képsorokat mindeddig aligha produkált, mint ez a csillevágta. Azok, akik az ilyenfajta ifjúsági filmeket kedvelik, bizonyára megtöltik majd a hazai mo­zikat is... A magyar filmművészet két alkotással képvisel­tette magát az idei fesz­tiválon. Vészi János A csoda vége című művét már láthattuk a hazai mo­zikban. Jeles András Meny- nyei üdvözlet című művé­nek viszont Velencében volt az ősbemutatója. Sajnos, egyik sem aratott átütő si­kert, de bukásról sem beszél­hetünk. Mindenesetre akad­hatott volna alkalmasabb új magyar produkció is, amely nagyobb eséllyel vehette vol­na fel a versenyt, a megle­hetősen közepes produkciókat felsorakoztató mezőnyben. Gaiai Tamás A mai stúdióban — a MA­FILM közművelődési telepén — híradó- és dokumentum­filmek, népszerű tudományos és oktatófilmek, propaganda- filmek készülnek, de ott dol­gozik a katonai stúdió, és megbízás alapján, bérmunká­ban készítenek kereskedelmi és műszaki filmeket is. Min­den stúdiónak megvan a ma­ga törzsgárdája — rendezők, operatőrök, mások. Ha van szabad kapacitás, az átmehet a saját stúdiójából másikba, ha ott akad munka a számá­ra. Rendezők és operatőrök csak diplomások lehetnek. Postgraduális képzés kereté­ben sok esetben mérnökök, tanárok, közgazdászok, fordí­tók lesznek riporterek, szer­kesztők, dramaturgok — ki­ki érdeklődési területe sze­rint. A stúdióban hatvanfős gár­da dolgozik, amely egyre fia­talodik. Sajnos, egyre keve­sebben érik meg a nyugdíjas­kort — mondja Bokor Lász­ló, a Magyar Filmhíradó fő- szerkesztője. — Kopnak az emberek. A munkakörülmé­nyek egyre bonyolultabbak, sok a műszaki nehézség s nem lehet mindent lelkese­déssel pótolni. Pedig lelkese­désben nincs hiány. Az ope­ratőrök mindig vonzódtak a híradós munkához, főleg vál­tozatossága miatt. A filmhír­adó munkatársai sokat utaz­nak, és mivel „szegény em­ber vízzel főz”, minden lehe­tőséget megragadnak. Mond­juk, kiküldenek egv munka­társat valahová kiállításra. Elkészíti a riportot, és ha ügyes, készít még egv rinort- filmet is. Nemrég egy mun­katárs Ausztráliába ment. egv ottani cég meghívására. Vitorlással, kelnek útra, és jönnek Magyarországig. A készülő film közös produkció 8 NÓGRÁD - .1984. október 6„ »zom but , ADÓ VAN Készül a híradó. lesz. A fiatalok, akik a hír­adózást választják életpályá­nak, ma már nem tekintik csupán trambulinnek a já­tékfilmkészítéshez. Amikor annak idején meg­született a film, a színházat féltették tőle. A televízió megjelenésekor megjósolták a mozi halálát. A tévéhíradó kiszorítja a filmhíradót — jósolták. Nem így lett. Mind­kettőnek más a feladata. A filmhíradót nem a napi ak­tualitás élteti. Ezért készül­nek egytémás híradófilmek, amelyek az eseményeket nem hírül adják, hanem inkább összefüggéseikkel együtt elem­zik. Tíz percük van rá. Ez bizony nem sok. De egy heti filmhíradót kb. másfél mil­lióan látnak, hatása tehát széles körű. A felvételek nem­csak a kortársaknak készül­nek, hanem az utókornak is. Valamikor ezek a képek hi­teles forrássá válnak, aho­gyan a tévé dokumentummű­sorai televannak egykori filmhíradók részleteivel. Ép­pen a felsoroltak miatt a te­levízióval békés az egymás mellett élés. A filmhíradó rendszeresen ad anyagot A Hétnek, a Stúdiónak. A te­levízió viszont minden szom­baton délután sugározza a heti filmhíradót, MAFILM- filmmagazin címen — amely­ről kevesen tudják, hogy mi is tulajdonképpen. Mindebből kitűnik, hogy a filmhíradónak van jelene. Hogy jövője is van, arra bi­zonyíték egyrészt megújulási készsége, meg az is, hogy nyugaton egyre-másra alakul­nak új híradócégek, az NSZK-ban három működik, Ausztriában nemrég jegyez­tek be egy újat. — Alapító tagja vagyunk az UNESCO nemzetközi filmhíradó-szervezetének (INA) — folytatja Bokor László. — Ebben a szervezet­ben együtt dolgoznak keleti és nyugati filmhíradósok. Negyvenöt ország cseréli he­tente anyagait, több mint százzal cserélünk „tükröt”, majd rövid leírást, amelynek alapján rendelni lehet. Az „anyagcserében” a világrang­lista hatodik helyén állunk. Az elszámolás méter-méter alapon történik. A szocialis­ta országok közül tőlünk ve­szik a legtöbbet. (Hozzátesz- szük: dr. Bokor László az INA elnökségének tagja.) A stúdió minden évben ké­szít két játékfilm-hosszúságú dokumentumfilmet is. Ilyen volt a Nürnberg 1946, Róna Péter rendezésében; Magya" József A mi iskolánk címt, produkciója, amely húsz hé­ten ót ment a mozikban. Most tervbe vették a Nürn­berg ... folytatását, a magyar háborús bűnösökről, a nép- v bíróság munkájáról. Érdekes lesz, ki mindenki szólal majd meg benne! A stúdió egyre jobban át­áll a video gyártására. A MAFILM — az anyavállalat — korszerű bázist épített ki ehhez. Most kísérleteznek ve­le, hogy a videoanyagokat film fórmájában hozzák nyil­vánosságra. Rögzítenek pél­dául másfél órás beszélgetést, amiből esetleg ötpercnyi ke­rül filmre. Ezzel nyersanya­got takarítanak meg, hisz a felvételeknél négy-ötszörös a túlforgatás. De az archívum az egész felvett anyagot meg­őrzi az utókornak. összefoglalva: hogyan érzi a Magyar Filmhíradó helvét a világban és a hazában ? — Ahogyan ott voltunk például a Szovjetunióban az első űrrepülésnél, Portugáliá­ban a szegfűk forradalmakor, egy véletlen folytán Washing­tonban a Reagan elnök elle­ni merényletkor, Saigon fel­Egy évben hat világhíradó is készül, ebben használják fel a csereanyagok zömét. Jelentős koprodukciós partnerekkel dolgozik együtt filmhíradónk. Pél­dául a nemrég tartott lutheránus világkonfe­renciáról a New York-i CBS kérte fel közös munkára. A Magyar Filmhíradó látja el a tv mellett új riportfilmekkel a clevelandi nemzetiségi rádió- és tévéadót, az ot­tani magyarok informá­lására. A visszhang kedvező, az óha­zából érkező friss és hiteles információk is nyilván köz­rejátszanak abban, hogy amióta az adó működik, megnőtt az érdeklődés Ma­gyarország iránt, egyre töb­ben látogatnak haza. szabadításakor, úgy a jövőben is ott kívá­nunk lenni mindenütt, ahol valami érdekes tör­ténik — mondja Bokor László. — A magyar saj­tó és tömegkommunikáció részének tekintjük ma­gunkat. Minden külföldön dolgozó stáb köteles fotózni, kapnak gépeket, anyagot. Az így ke­letkező archívumot a lapok rendelkezésére bocsátjuk. Kö­telességünknek tartjuk mun­kánkkal frissen, elemzően in­formálni a hazai és a külföl­di nézőket, anyagot szolgál­tatni a jövő történészeinek, oktatni, szórakoztatni, ma és holnap, mert bízunk benne, hogy a mozi megmarad, és akkor megmarad a filmhír­adó is. Erdős Márt*.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom