Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

KÖVES ISTVÁN:

Az ember akár Bulgáriában is

Maria Szmrkának

Van úgy, hogy az ember megkísérli a lehetetlent — hisz oly szép lenne, ha lehetne például csak úgy, száraz lábbal a vizen, vagy fölröppenni, körözni kettőt-hármat, mit tudom én, akár szabadnak lenni, mosolyogni félelem nélkül, élni haláltalan.

kószálni az időben szépapáktól unokákig,

tiílélni huszárrohamot és

űrlények ismeretterjesztő-tanfolyamát —

' hisz oly szép lenne, ha lehetne itt is lenni, meg nem is, s ha úgy adódik egyszerre itt is, ott is, akár megszázszorozódva s így megszázszornzva egy boldog percet, öröklétbe emelhetni egy futó kalandot s elhullajthatni örök horgokat, horgonyokat, adni és kapni, hitet, reményt, szereimet, de tényleg, hisz oly szép lenne, ha lehetne, ha úgy lennél mellettem, hogy távol maradhatnál, s az lenne velem zsoltáros oltár, akinek lenned kellene, nem aki voltál, lennénk páros testrészek, kik külön felek, s nem magamban kuporognék itt fejemre borított pokróc alatt a kamcsijai tengerpart homályos tölavesében — hisz oly szép lenne, ha lehetne esélyt látni még itt is, így is, szarvasbogarak nászát és lecuppánó esőcseppek portorkolatát lesve a pokróc-magány mélyében újrateremtve egy lehetőség-világot, ahol úgy van, hogy az ember megkísérli a lehetetlent, mert bizalma, akár a tenger, végtelenbe hullámzó, vilónítótornnvtól viiánító toronyig fehér tarajjal világol, akkor büszke, világára, akár az Isten — hisz tudja, fia is oly szép lenne, ha lehetne...

POLNER ZOLTÁN:

Magánnyal sújtva

Szivéhez ültet gyilkosom, barna haját nyakamra fonja. Rengessek én sugaras bölcsőt, arcom úgyis védtelen.

Nikotin-erdők kútjaiba i

löki kifosztott mosolyom', |

« koffein-homályban lélegzetem ujjaival megöli.

Kerítő piros alkonyoké napsz&llatra az életem.

Agonizáló fehér gyertyák

koporsómnak szögei.

Vércseppként ragyogó szavak, szavakkal bűvölt szerelem: magad már nyarak kék kegyelme,

csönd és sarkig tárt magányt

Könyvek — falun

Bes7éigetés a szövetkezeti könyvteriesztésről

(Zárójelben kezdem. E sorok írójának kerek negyedszázadon át volt alkalma közelről figyelnie a könyvek falva- inkban való jelenlétét. Immár obsitos szövetkezeti könyv- terjesztőként igyekszem tehát tájékozódni: hol tart ma könyvkereskedelmünknek ez az ága.)

Beszélgetésünk színtere a Könyvértékesítő Vállalat visegrádi utcai központja. A beszélgető társak: Pataki Istvánná. a beszerzési és értékesítési főosztály vezetője és Szabó Gyula, a szövetkezeti osztály vezetője.

— Jól tudom, hogy a fogyasztási szövetkezetek a városokban — a fővárosban is — árusítanak könyvet, viszont a falusi könyvterjesztés vonatkozásában sincsenek monopolhelyzetben. Mindezeket figyelembe véve: hol tart. ma a szövetkezeti könyvkereskedelem?

— Ha visszanézünk a megtett útra, akár büszkélkedhetünk. A szövetkezeti könyv- l'orgalom, amely 1972-ben 158 millió forint volt, az elmúlt évben 590 millióra növekedett, s ez azt jelenti, hogy hazánkban minden ötödik könyv a szövetkezeti könyvkereskedelmi hálózaton keresztül kéről az olvasókhoz. Ennek része a falusi könyvforgalom, amely az 1972. évi fii millió forintról 289 millióra nőtt. A kiadói fő- igazgatóság adatai szerint a teljes, tehát az állami és a szövetkezeti együttes falusi könyvforgalom hazánkban 497 millió forint volt, pontosan annyi. amennyi könyvet 1959-ben az egész országban, azaz a fővárosban és vidéken, a városokban, a falvakban eladtak.

— Bizonyára nem érdektelen, ha megtudhatjuk: mit

jelent napjainkban az a fogalom: „szövetkezeti könyvkereskedelmi hálózat”.

A Könyvértékesítő Vállalat 180 olyan könyvesboltot, illetve áruházi osztályt lát el könyvekkel, amelyek áfészek tulajdonában vannak. E könyvesboltok a falusi könyvterjesztés bázisai, ók látják el könyvekkel a bizonyányoso- kat. Azt pontosan tudjuk, hogy melyik könyvesboltnak hány bizományosa van, arról azonban, hogy hány olyan település van az országban, ahol állandó könyvterjeeztés jelenleg nem folyik, bizony nincsen tiszta képünk. Csupán azt vagyunk kénytelenek tapasztalni, hogy némely áfész készletezés! és jövedelmezőségi meggondolásból visszafogja a bizományosi, ezen belül a falusi könyvterjesztést.

— Pedig valaha (emlékezetem szerint úgy tizenöt évvel ezelőtt) büszkélkedtünk azzal, hogy az ország legkisebb falujában is lehet könyvet vásárolni.

— Ma is valljuk, hogy a falvak „népességmegtartó képességének” az is egyik tényezője, hogy az ottlakók szükségletüknek vagy ízlésüknek megfelelő szakirodalomért és szépirodalomért ne legyenek kénytelenek a városba utazni, hogy tehát a könyv — közgazdasági nyelven szólva — a falu alapellátásához tartozzék. Ezt azonban eddig sajnos, nem sikerült általánossá tenni.

— Említették az egyes áfészeknél tapasztalható jövedelmezőségi meggondolásokat. Hogyan alakulnak napjainkban a falusi könyvkereskedelem közgazdasági szabályozói?

— Talán éppen e vonatkozásban a legörvendetesebb a változás. A művelődési kormányzat a falusi könyvforgalom után jelentős mértékű (a forgalom 6 százalékát kitevő) árréskiegészítést ad, s az áfészeknek a könyvkereskedelemben törvényszerűen jelentkező leülepedés fedezetén kívül a KÖNYVÉRT vissz- áruzási lehetőséget is ád. Nem tagadjuk, a szövetkezeti könyvkereskedelem viszonylag jelentős összegű forgóalapot köt le (ahogy mondani szokás: eszközigényes),

ennek ellenére, éppen a kedvező közgazdasági feltételek eredményeképpen jövedelmező „üzletág”. Még akkor is ez a helyzet, ha egyes áfészek, a könyvszakmával járó készletezési problémák elkerülése miatt, lemondanak a könyvforgalomról és ennek nyereségéről. Talán éppen ez a magyarázata annak, hogy a jelenleg működő 282 áfész közül több, mint száz azoknak a száma, amelyeknek nincs könyvesboltja, vagy önálló áruházi könyvosztálya.

— Annak idején elég gyakran hangoztattuk, hogy a falusi könyvterjesztés nem lehet a fogyasztási szövetkezeti mozgalom magánügye. Történt ez irányban változás, fejlődés?

— Bizony nem sok. Az olyan tanácsi szerv vagy pártbizottság, mint például a nagykőrösi, dabasi, siklósi, hajdúsámsoni, amely erre odafigyel, még mindig kivételnek számít. A többinél úgy tűnik, hogy üléseik napirendjén, ha a kereskedelem témája szerepel, a mi munkánk azért nem kap helyet, mivel úgy ítélik — helyesen —, hogy ez csak félig kereskedelem, a másik felében a köz- művelődés kategóriájába

tartozik. Ha pedig a közművelődés kérdései állnak a figyelem középpontjában, hirtelen e tevékenység kereskedelmi vonásait helyezik előtérbe. Amint tapasztaljuk, a párt- és tanácsi szervek az áfészek tevékenységében elsősorban a lakosság alanellá- tásának helyzetét kísérik figyelemmel, a könyvet pedig — mint említettük — nem sorolják ebbe a kategóriába. Dehát valljuk be, a könyvkereskedelem szervezése falun főképpen mégiscsak elsősorban a szövetkezeti mozgalom aktivitását igényli. Persze a Könyvértékesítő Vállalatnak is megvannak a maga feladatai. Akit érdekel, ellenőrizheti, hogy a könyv- úidonságok jó idő óta a fővárosi könyvesboltokkal egy időben olt vannak a szövetkezeti könyvesboltok és áruházak könyvosztályainak kirakatában, polcain; vállalatunk igen jelentős összegeket költ a színvonalas szövetkezeti könyvpropagandára.

Hadd mondjuk itt el: a SZÖ- VOSZ elnöksége a múlt év novemberében fogadott el egy ajánlást „a fogyasztási sző vetkezeti könyvterjesztés korszerűsítési, továbbfejlesztési feladatainak megoldásához”. Ha a fogyasztási szövetkezetek megszívlelik az ebben foglaltakat, az eredmény nem fog elmaradni.

Az obsitos szövetkezeti könyvterjesztő ehhez csupán annyit tehet hozzá: ebben pedig a városi emberek majdnem annyira érdekeltek, mint abban, hogy milyen a búzatermés.

Varga Sándor

TÖNKÖL JÓZSEF:

Körülkerít

reménnyel

a nyálunkat se köpjük ki böjtölünk füstölünk nagypénteken

hajnalig úsztatjuk a lovakat

tüzet viszünk a méhek elé, de már nincsenek sehol ki tudja hol hólyagnak milyen lefűrészelt körtefán?

rosszul ébredünk valahonnan telefon csörög hallózik a kiszúrt szemű isten körülkerít reménnyel befelé öl

SZEPESI JÓZSEF:

Semmittevés

Nappalokká nőtt percek lebzselnek lusta korzón.

Hűvös, hétközi csendet mustrál az ég gyanakvón.

Fényes szellőkacagást zsarolnak rongyos árnyak.

Koldus az élet. Minden árt, de semmi meg nem árthat.

ZS1RA1 LÁSZLÓ:

Maradion valami

nyár van. kosárba gyűjtjük a

pillanatokat

s a szebbjét filmre vesszük, eltesszük télire — maradjon valami emlék,

az éhes esték

majd lakjanak jól vele...

SZENTI ERNŐ:

Nem messze tőlem

csönddel elárasztott szavak sokat emlegetett jelen nem messze tőlem szélkakas kelepei

árnyakhoz kikötött fények élesre kalapált érvek álmaim fölvizezéséhez negyvenévesen sem értek

............................. iiimiiiiii iiiiiiiHiiMtiiiiiiiiiiiiiiiiiiijiiiiiiiHtiniiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiihiiiii iiiiiiiiiiiiiiuititiiiiii i iiiiiiiiiiiiiiiii ii i iiiiiiiiiiiiiintiiiti iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitEiiiiiiiiiuii iiiiiiiiiiiMiiiiitiinmitiiiiiiiii iMiiiiiiiiiiiiii ...................................................................................in

H

onnan ez a szaporaság? Honnan a fecskék békés fölkavarodása itt Lódzban? Hiszen még nyár van, messze a titokzatos pillanat, amely parancsoló sugallatként közli a fecskenemzettel talán egy mély csöndben fürdő éjjelen, hogy ideje indulni déli tájakra.

A Wolnosci térről induló főutcán, a Piotrkowskán találnak a hajnalok. Ez a kilométereken át szürke folyóként kanyargó utca a század- forduló csillogó-villogó szecesszióját őrzi mára megkopott palotácskáival, házaival. Fecskék cikáznak a Piotrkowskán, mint a lelkiismeret. Sírásuk-rívásuk betölti az utcát, mint a háborúban kiirtottak hiánya. Rettegett katlan volt ez a nagy iparváros is, a lengyel textil- gyártás központja a náci megszállás idején. Gettóba

zárták, kipusztították a lódzi zsidóságot, több ezer embert uralmuk utolsó pillanataiban élve égettek el egy gyárban. Emlékpark nőtt a gettó helyén. Fecskék rínak a Piotrkowskán, mint a Nobel-díjas jiddis író, Isaac Bashevis

Singer krasnyiki manói a tükörben, vagy föld fölé boruló égen, ami végeredményben egyremegy. „Egy manó sosincs híján a tennivalóknak, .különösen a Fenséges Napok alatt, .amikor még a hal is reszket a vízben" — írja a lengyel származású író. Dehát még nincs ősz

ebben a pillanatban, és — mondtam már — leomlottak a zsinagógák kéményei. Ráérnének akkor kavarogni, rosszaságaikat kieszelni.

Ráérnének, ha manók volnának. Ám ne legyünk igazT

u w ! m

h

a r

s f á j

a

ságtalanok kedves madarainkkal, ők csak fecskék. A többi hasonlat. Olyan-amilyen.

Amúgy sem miattuk, hanem Julian Tuwim miatt járok a Piotrkowskán. Ilja Ehrenburg hidegtű rajzára emlékszem. Emberek, évek, életem című visszaemlékezéseinek második könyvében ragyogó portrét rajzolt barátjáról, Tuwimról, a kitűnő lengyel költőről, aki Lódzban született 1894-ben, és 1953- ban hunyt el. Közben, ha nem is jószántából, bejárta a világot, a második világháború kitörése után Franciaországba, később Brazíliába utazott, aztán az USA-ban telepedett le, párizsi, londoni lengyel folyóiratokba írt a háború végéig, s 1946-ban tért vissza hazájába. Szülővárosának

szenvedélyes szerelmese volt mindhaláláig, ha Lódz nem is szolgált rá mindig erre. Mégis: „... az én hazám

Lódz. Ott az is csodás, ha száll a füst feketén felfele” — írta egyik versében. A füst pedig szállhatott, hiszen akkoriban négyezernél több lódzi kéményben huhogott a szél. Huhogott később Len- gyelország-szerte a krematóriumok kéményeiben is, de a költő versében még csak a régi ártatlan kéményeket emlegette. Tuwim ígéretet vett egyszer Ehrenburgtól, hogy ha Lódzban jár, fölkeresi a kedves Piotrkowskát, a Savoy Szállót, a piacteret, a munkásnegyedeket. Ügy

gondoltam, ezt nekem is meg kell tennem. Megyek a hosz- szú utcán, mint a villám, cikáznak házai között a fecskék. Balkáni gerlék is, vagy vadgalambok, ezt nem tudom biztosan. Hajnalonként még nem nagy a forgalom, mossák a járdát a házmesterek, a mélyedésekben tócsába gyűlik a víz, amelyben majd megnézi magát nemsokára a reggel. Átvágok a villamossíneken, egy gerle alacsonyan szállva homlokomhoz csapódik. Ez nem jelképes. Hosszan nézek utána. Nem tudni, mit őriz majd ösztöneiben a madár.

Egyszer a Savoyba, a költő szállodájába is benézek. A század eleji falak között mai kisasszonyok - teáznak. Készséggel sorolják a napi árfolyamokat, a valuták pillanatnyi értékét, azt is mondják, éppen itt a közelben van a Julian Tuwim utca. Csak a költőről tudnak keveset, aki szívében végighordozta ezt az öreg hotelt a világon. Ehren- burg nélkül én sem tudtam volna róla semmit. Magam is modernebb szállodában lakom Lódzban, a Centrum hetedik emeletén. Kulcsomon: No. 709. Azért át-átnézek az öreg Savoyba.

írta Ehrenburg Tuwimmal ta meg Lengyel virágok című való első találkozása után. versciklusát, amelyben minőt megrázta ez a találkozás, den szeretete és halálos aggo- Dúdolgatom magamban, mint dalma sűrűsödik Lengyelor- egy — ki tudja, honnan és szágért, mint a nehéz méz. mióta, talán örök időktől De, amelyben antifasizmusa fogva — ismert éneket, Tu- is fénylik, mint az ég. Olyan wim sorait: „Egy napig él- tisztán és mélyen.

ben. De ez már nem a költők dolga. Nem a költőké. A vers- faragók tévedhetnek. A költők soha. Mélyebben élnek a világban. A világ mélyebben él bennük.

o

tem volna ott, vagy száz évig talán?... El-elmerengek reggelén és szűzfehér haván.. Vagy A kerek asztalnál című vers sorait:

„Lehet, drágám, hogy

Tomaszówba betoppanok egy nap megint, aranypor száll tán akkor újra, s szeptember áldott csendje ring.

A fehér falú kicsi házban, hol minden egykori helyén, félbeszakadt beszélgetésünk

Tuwim egyik versében arról ír, hogy szeretné megtalálni azt a fát, amelyből majd a koporsóját ácsolják. Ä fák, ... a nyírfa és a fűzfa, a lengyel

Az igaz, hogy — Ehrenburg er(fők fái közel voltak a szí- szavaival - „Lengyelország véhez. Nem is közel. A szívé„ nem volt mindig gyengéd ben voltak Pedig pálmók PS Tuwtmhoz . ö azonban folté- ciprusok között is járt. A-fá- tel nélkül szerette Lengyel- kaf nagyon kell szeretni ah- orszagot. Az antiszemiták a hoz, hogy majdani koporsónkhúszes évek végén — mint annyiszor máskor és másutt is — hajszát indítottak Tuwim ellen, költészetét „fok- hagymaszagúnak” nevezték. S, még ez a legkevesebb, ha meggondoljuk. Tuwim később, 1944-ben kiáltványt írt

ként is elképzelhessük őket, s mégse forduljunk el tőlük.

Lódzban majdnem a földig ér egy öreg hársfa lombja. Julian Tuwim szép -bronzí'e- jóre hajlik. Akik a fa alá helyezték a költő szobrát, talán ismerték ezt a versét. Á hárs

folytatjuk, drágám, te megl A költő akkor sem, később

My.,[e-ngv,e} ZSÍdÓk” c,ímn?,e,L árnyékot ad Tuwimriak. ÁrCsaknem betoppantam Tomaszówba is, dehát úgysincs meg már az a ház, s úgy is lehet folytatni minden beszélgetést, ha a kezdeti helyszín emlékké válik. Emberek között a megtartó beszéd a fontos. A szó, amely fölcsendül

sem azonosította őket „a lengyelek”-kel, pedig szívfáj- dítóan sokan voltak. Hanem így írt: „A lengyeleket, akárcsak a zsidókat és bármily más nemzetiségű embert, okosakra és ostobákra, becsünyékot ad nekem is. Ha föl-’ támad a szél, az ágak súrolják a költő bronzarcát. Gyöngéden érnek hozzá, mintha tudnák, kivel van dolguk: Időnként a fák gyöngédebbek mint az emberek, ősszel hulló levelekkel cirógatják. Téletesekre és becstelenekre, len fölfogják a hó súlyát.

érdekesekre és Unalmasakra,

egyszer és utána már mindig megalázókra és megalázottak- zeng az emberek szívében, ^a, méltókra és méltatlanokra

Letépek egy levelet Tuwirri hársfájáról.

„Közismert dolog, hogy a

földön igen sok a vers faragó, de költő annál kevesebb" Erre csak a legnagyobb költők képesek. Tuwim ilyen költő volt.

A Skamander nevű költőcsoport alapítói közé tartozott, a nagyvárosi élet szépségét, a szürke kisembert ő fedezte föl a lengyel irodalomban. Volt tehetsége a maró , szatírához, a jogos gyűlö- -lethez is. Emigrációjában ír;

osztom. A lengyeleket fasisztákra és antifasisztákra osztom...”

Ezek mindenkor — és

mindenhol — érvényes szavak, még ha úgy látszik is, mintha fölborulnának az arányok időnként a történelem©

Nem értem, miért mondák néha Lódzra, hogy nem szép város, hiszen költő született falai között. Van egy költője.

Tóth Elemér

NÓGRAD - IM4. október 6., szombat

9