Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

Folytatni lépteinket Tízéves a közművelődés-politikai határozat Hogyan nevei a gyermekmozgaiom ? Ä Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottsága tiz évvel ezelőtt tavaszi ülé­sén nagy horderejű kérdése-, kot tárgyalt: a közművelődés helyzetét és fejlesztésének fel­adatait. A téma aktuális volt. Akkoriban már rendelkeztünk rz úgynevezett új gazdasági mechanizmus bizonyos tapasz­talataival, már hallottunk az olatárrobanásról (ámbár kö­vetkezményeit egyénileg még sokáig nem éreztük), már so­kak előtt kirajzolódott az új helyzetnek megfelelő, célszerű társadalmi, kulturális tenni­való. A közművelődés-politikai párthatározat rögzítette a szocializmus építése során a lenini kulturális forradalom megvalósításában elért törté­nelmi eredményeinket, s megszabta egységenként és átfogóan a cselekvés irányult­ságát, a halaszthatatlan teen­dőket. „Kívánatos és szüksé­ges, hogy az iskolán kívüli, aktív és önkéntes, önálló és szervezett művelődés — kü­lönböző intézmények, társa­dalmi szervezetek, mozgalmak közreműködésével és segítsé­gével — hatékonyabbá, maga­sabb szintűvé és szélesebb körűvé váljék, a növekvő szabad idő hasznos és tartal­mas kitöltését szolgálja” — olvashatjuk egyebek közt a tízesztendős határozatban. * miben hibáztunk, hol marad­tunk lehetőségeink alatt, illet­ve milyen pontokon haladtuk meg azokat. A határozat nyomán lénye­ges szemléleti átalakulás kez­dődött a társadalomban. Ezt egyértelműen leszögezhetjük. Az állami és pártszervek, a tömegszervezetek — területi ■ és üzemi szinten — rendkívül sokat tettek azért, hogy a közművelődés értelmezése valószerű legyen, ne szűkít­sék le pusztán a kultúra, a műveltség terjesztésére, ha­nem kapcsolják össze a szo­cialista életmóddal, életformá­val, a közösségi magatartás kialakításával és segítésével, a szocialista eszmékkel, érté­kekkel való azonosulással, közéleti aktivitással. Sok he­lyütt új kezdeményezések, művelődési formák születtek. Emlékezzünk a salgótarjáni munkás kulturális hetek (má­ra napok) kitervelésére, a bá­nyász kulturális és sporthe­tek, a KPVDSZ kulturális hetek tartalmi, minőségi meg­erősödésére, a hollókői Pa­lóc szőttes létrehozására, a bánki víziszínpad felépítésé­re, nyári programjainak rend­szeresítésére. .. Persze, azt nem állítjuk, hogy ezek egyi­ke sem jött volna létre a ha­tározat nélkül, mert valószí­nűleg így nem igaz, annyi azonban biztos, hogy a hatá­rozat inspirálta, rájuk nyomta bélyegét. Mi történt kulturális éle­tünkben az eltelt egy évtized alatt? Miként gyökeresedett ■meg a határozat szelleme a mindennapok gyakorlatában? Ilyen és hasonló kérdések sokasága fogalmazható meg mostanában, amikor ismétel­ten szükségét érezzük közmű­velődés-politikánk valósága es eredményei átgondolásának, számbavételének. Ám a kér­dések feltevésekor tudnunk kell, hogy az adandó válaszok nem lehetnek leegyszerűsítő- ele, sarkítottak, mert amire vonatkoznak, az eleve más természetű. Életünk ugyanis •— bél- és külpolitikai vonat­kozásban egyaránt — az évek múlásával magasabb szinten Vált bonyolulttá, nem egy esetben ellentmondásossá. És éppen ez a változás kénysze­ríti fánk a szembesítést, hogy megtudjuk, mit tettünk jól, A hetvenes évek közepén rés támadt egy betonszemlé­leten: a művelődés rendez- vénycentrikusságán, mennyi­ségi szemléletén. A társada­lom érdeklődése fokozottan a művelődő kiscsoportok felé fordult, amelyek tényleges zálogai a közművelődés fogal­mi teljessége megvalósulásá­nak. Szakkörök, klubok, ön­tevékeny művészeti csoportok munkájának adott ösztönzést, lendületet a párthatározat, s ez megint csak tények sokasá­gával volna bizonyítható. Az évek során a figyelem mindinkább a művelődés, a szórakozás tartalmi, minőségi jellemzőire esett; s felerősö­dött az oktatás és a közmű­velődés együttműködése, erő­södtek a kulturális ágazat külső és belső kapcsolatai. A fejlődés azonban — ez is ma már mind többek felis­merése — nem volt töretlen az egy évtized alatt. A nyolc­vanas évektől kezdődően egy­re több népművelő adta meg magát az áldatlan, súlyosbo­dó körülmények szorításának, s érzékelve egyébként sem magas presztízsének romlását, lett keserű. Mert az egyenleg másik oldalán jócskán mutat­koznak feszültségkeltő jelen­ségek is. Például az üzemek­ben és környékükön egyértel­műen alábbhagyott a közmű­velődési kedv, s általánosság­ban is csökkent a lakosság kulturális aktivitása. S, éppen gazdasági nehézségeink, feszí­tett tennivalóinkra hivatkozva, holott pontosan ezek kívánnák meg mindennél megalapozot­tabban a közművelődési tevé­kenység határozat szerinti fontosságát, fejlesztését. Nem kívántatik különösebb felké­szültség annak belátásához, hogy a fejlettebb gazdaság — amelyre törekszünk — maga­sabb kultúrájú, műveltebb embereket igényel. A közművelődési hálózat mai színvonala akadályozza az igényes, nívós kulturális munka végzését. Számos kul- túrházunk, könyvtárunk ál­talános esztétikai képe, higié­niája korszerűtlen, csöppet sem vonzó. Főként a kistele­pülésekre illik ez a jellemzés. Ahonnan a hetvenes évek végi színházi átszervezés folytán ä színházak is kivonultak. S, újabban a Népszínház már csak három nógrádi települé­sen szerepel — a korábbi 35 körülivel szemben —, Salgó­tarjánban, Pásztón és Rétsá- gon. A műsoros összeállítá­sok zöme igazolja, mintha az utóbbi időben minőséget ron­tó tényezővé lépett volna elő a szórokoztatás jogos, az ér­téknek önmagában ellent nem mondó jelszava. * Az élet természetes törvé­nye: nincsen fény árnyék nél­kül. Ez a metafora érvényes a közművelődési határozat ed­digi megvalósítására is. A közművelők idén már tartottak tanácskozást: októ­ber 4—5-én országos konfe­rencián találkoztak. Reméljük erősödik a fény, hogy az árnyak is világosab­ban látszódjanak. fok) Beszélgetés Kovács Tibor megyei úttörőelnökkel Sokat beszélünk manapság arról, hogy a nevelés össztár­sadalmi ügy, mondván: a családnak, az iskolának, a környe­zetnek. a mozgalomnak egyaránt lehetősége és felelőssége az ifjabb nemzedék útjának eg.yengetése. Ám, olykor a sok bába közt elvész a gyermek, vagyis a teendők tisztázása még nem jelenti annak megvalósítását is. Az úttörőmozgalom a gyermeknevelés specifikus lehetőségét kínálja. Kovács Tibor megyei úttörőelnökkel néhány szót. — Kezdjük talán azzal, hogy a legutóbbi úttörővezetői kon­ferencián sok szó esett a gyer­mekek szélesebb körű aktivi­zálásának szükségességéről. Magyarán: még mindig dívik a jó tanuló — jó úttörő, rossz tanuló — rossz úttörő hamis szembeállítás, amely megne­hezíti a gyermekek képessé­geinek fölismerését, hasznosí­tását. — Különösen a tisztségvi­selők választásánál érezni ezt a tendenciát, amelyet egyelőre valóban nem sike­rült még visszaszorítani. Mi­ért? Egyik oka kétségtelenül egy helytelen pedagógusi be­idegződés. A tanítási órákon ugyanis kialakul a gyerekek­ről egyfajta „tehetségkép”, s ezt igyekszik átmásolni az út­törőéletre, lévén a pedagógu­sok zöme egyben mozgalmi vezető is. Nos, ez a skatulyá­zás háttérbe szorítja azokat a gyerekeket, akik igaz, nem ki­váló, vagy jó tanulók, ám emellett remek szervezőkész­ségük van, jó társaságbeliek, kézügyességük van, és még sorolhatnám. Nemrégiben vé­geztünk egy fölmérést, s kide­rült, hogy a jó tanulók nagy része alig közepes szintű szer­vezőképességű, ugyanakkor a hármas rendűek között pedig nagyon sokan „lelkei az adott közösségnek”, noha semmifé­le tisztséget sem viselnek. Persze, ezt általánosítani nem lehet, s egy-egy úttörőcsapat, -raj, -őrs demokratikus joga, hogy kit, milyen tisztségre vá­laszt. Mégis sok múlik a pe­dagógusok hozzáállásán, törő­désén. — Akik csaknem kivétel nélkül úttörővezetők is, em­lítette. Bizonyára valameny- nyiüket foglalkoztatja az a kérdés, hogy a közelmúltbeli fizetésemelések, továbbá az adminisztrációs terhek csök­kentése után várható-e az út­törőmozgalomban is hasonló intézkedés? — Ámi az anyagi elisme­rést illeti: nincs lehetőségünk a csapatvezetői pótlék emelé­sére, ám az eddiginél nagyobb időszerű kérdésről váltottunk differenciálást szeretnénk megvalósítani. — Egyáltalán hogyan lehet pontosan „lemérni” egy-eg.v úttörővezető, úttörőcsapat munkáját? — Centiben, pontos, konk­rét számokkal valóban nem lehet minősíteni egy közösség munkáját, dehát mégiscsak kézzelfoghatóan eldönthető, melyik kollektíva, miként dol­gozott? Kizárólag tartalmi szempontokra helyezzük a hangsúlyt: milyen a gyerekek közérzete, közéletisége, ho­gyan segítik az iskola munká­ját, miként kapcsolódnak be szűkebb pátriájuk mindenna­pi életébe, vannak-e újszerű kezdeményezéseik, és így to­vább. E szempontoknak meg­felelően az adminisztrációs terheket is csökkentjük, egy­szerűsödik a statisztikai rend­szer, a nyilvántartás számító­gépen történik. Meg kell azon­ban jegyeznem, hogy a mun­katerv készítésétől, amely tu­lajdonképpen az éves munka vezérfonala, nem tekinthetünk el, ezt továbbra is kérjük. — Az úttörőmozgalom évek óta kísérletezik, több-keve­sebb sikerrel a család, a munkahelyek, egyéb közössé­geknek a nevelésbe történő bevonásával. — Az idén is szeretnénk ezt a kört bővíteni, éppen a napokban tért haza Zánkáról az a huszonöt fős nyugdíjas­csoport, amely három napon át arról tanácskozott, hogyan tudnak bekapcsolódni az út­törőcsapatok munkájába. Na­gyon szeretnénk, ha minél több idős, tapasztalt ember, foglal­kozásra tekintet nélkül mind gyakrabban járna el a gyere­kekhez, tanácsokkal látná el őket, — És a szülök? — Velük már kialakultabb a kapcsolat, noha korántsem nevezhető optimálisnak. Sok múlik azon, hogyan kér a pe­dagógus szülői segítséget. Ha például egy papírcetlin üzen a gyerekkel, hogy holnap tíz órára jöjjön az apuka kerítést javítani, akkor mondanom sem keli, hogy azon a keríté­sen még ballagáskor is táton- gani fog a lyuk. Ám, ha veszi a fáradságot, s elmegy sze­mélyesen, esetleg összeköti a látogatást egy tanulmányi in­formálással is, nos biztos le­het abban, hogy nem utasít­ják el. Másik lényeges ténye­ző, hogy a szülő kapjon bete­kintést a teljes úttörőmunká­ba, tisztában legyen azzal,' hogy az „úttörőzés” a gyerek hasznára válik, — De lépést tud-e tartani a mozgalom a gyermekek, a tár­sadalom Igényeinek növeke­désével? Azt a bizonyos „lent­ről” kért kezdeményezést „fentről” nyüjtják-e? — A hét-tizennégy éves korosztály talán a legfogéko­nyabb nemzedék, érdekli min­den, ami körülötte történik.' Nem tudnánk vonzóvá tenni számukra a mozgalmat, ha nem figyelnénk igényeikre. Itt van például a számítástechni­ka térhódítása, hónapokkal ezelőtt beindult a megyeszék­helyen egy klub, amely a szá­mítógép iránt érdeklődőket tö­möríti, továbbá tervezzük,' hogy az úttörőházakat fölsze­reljük ezekkel a „masinák-' kai”. Meghirdettünk új közös­ségi játékokat, hadd említsem a Szülőföldért akciót, amely hazánk hagyományait, a kö­zösséghez kötődést erősíti majd a gyerekekben, a nemzetközi barátság elmélyítését szolgál­ja az Érteni egymást elneve­zésű játék, a Hétmérföldes csizmában... pedig a kisdobo­sok járhatják be a környezetü­ket, — Talán néhány megyei sa­játosságot említsen még... — Éppen most készül a tér­kép a felszabadulásunk 40. évfordulójának méltó megün­neplésére, Battonyáról indult el a szabadság lángja, amely Nemesmedvesig megy. Nóg- rád megyében minden úttörő- csapat az adott község felsza­badulási évfordulóján egy nagyszabású eseménysorozatot rendez, erről elkészíti a Tet­tek lapját, amelyet elküld hozzánk, s ebből fűzzük ösz- sze a Tettek könyvet, mint dokumentumot az ünnepségek­ről. Az úttörőév második felé­ben a XIII. pártkongresszus köszöntése áll a politikai fel­adatok középpontjában, ez al­kalomból is készül valami­lyen meglepetés, de ez egyelő­re még titok! W *• I. I 1111111111111111II111111111111111 f 11111111 (111• • !||iit||||||||>|f||||||||||||||t;;M(|||||||||f |||k|||||||||||||||||||||||||||||r|||||||||||||||||f|,|V|,|9f|Mf^||t|vii||||||||t|||||||||H|||lIk|||||MIIIIIIIIIIIHfl{lltlfiniffll«tinilllltll|llff«1«lliai«VVfllllftffMfllllllllllllllllll»lllllilllllllllllllllllllltlf«llllll(f lllllll>llfllllll>llllinilllllllllllllllll|llllll!11!tti'*l<tlliill 4 Észreveszem, hogy a sze­mérmes bizalmatlanság kiles az ablakon és gyors pillan­tással felmér — kiféle, mifé­le gyülekezet tagja lehetek? A kollégák megpillantva a d.-i iskola udvarán a moz­gást, lefékezték a kocsit (a kocsit ugyancsak az fékez­te le, aki vezetett), nyitot­ták, csapkodták az ajtókat és berohantak, nem túl gyor­san, az udvarba képes ripor­tot csinálni. Errefelé ritkán fordulunk meg, ez a falu valahogy ki­esik az útvonalakból, hát ha­mar egy gyors tudósítást ar. ról, miként élnek így októ­ber elején a d.-i gyerekek? Azok bizony a tankérem” felügyeletével éppen sora­koznak „megyünk a temető­höz falevelet gyűjteni”. De miért mennénk egészen odá­ig, amikor itt, az iskolaud­varon is van belőle elég, hát megkezdődik a gyűjtés és közben kattog-perceg a fotó- apparát „szép nagyokat gyűjtsetek” mondja a fotós kolléga a gyerekseregnek, akik igyekeznek is az idei ßszt megörökítő fotó kedvé­iért piatánleveleket gyűjteni a nyárfák alatt. „És maguk tényleg pénz nélkül fényké­peznek?” kérdezi az is, aki az imént kdlesett az iskola eblakán „nem kérnek pénzt a felvételekért?! Mert tőlünk fényképezhetnek ám, die mi fiem fizetünk...!” Nem először találkozunk fezzel a lakossági „reagálás­sal” és ha nem tudnám mi van mögötte — ilyen követ­keztetésekre ragadtatnám ma­gam: lám csak, úgy eluralko­VILÁGAINK M a i dott a pénz a tudatban, hogy senki emberfia elképzelni sem tudja, bármit is tehet valaki anélkül, hogy pénzt kérne érte! Másról is szó van, nem csak erről. De erről is persze. Járják a vidéket to­vábbra is a jobb kifeje­zés híján „fotográfussakálok”, ketten-hárman meglepik az új házaktól fénylő falú falvakat és kéretlenül fényképeznek, hogy aztán valahogy kierő­szakolják az éppen távollevő családfenntartóktól (többnyire az asszonyokat, gyerekeket, öregeket találják otthon, ve­lük kötnek valamiféle szer­ződést) később követeljék a fotók megrendelésének árát. Jót derülnék a d.-i pedagó­gusok első reagálásán, ha köz­ben nem gondolnék arra: ez a bizalmatlanságot, -tehát kárt okozó fotográfustevékeny­ség csak a szelídebb mai szél­hámosságok közül való és végeredményben nem is igazi szélhámosság, hiszen valódi munka és anyag testesül ben­ne. Persze, hogy a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van (vagy volt?) kikövezve, ezért maradjon terra incognita, is­meretlen-névtelen terület a következő helyszín is, ahol váratlanul szembetalálkozom egy igazi „hiánypedagégus­hagyományok" sál”. Mert bár nem ígérem meg itt és most — nem avat­kozom a dolgokba a jobbra- fordítás reményében és szi­lárd hitével, leírni a helyet és a nevet mégsem szeretnem. Nem akarok elébevágni sem­minek. Nem szeretnék külön gondot okozni a fiatal peda­gógusnak, aki szlovák nyelvű tanárként olyan helyen kezd­te a pályáját, ahol ezt a tu­dását semmiképpen nem ka­matoztathatja, hiszen a köz­ség, ahol alkalmazták, nem nemzetiségi hely. Az ok egyszerű, mai mó­don „hagyományos”. Amikor nem mindig az dönt, hol van szükség az emberre, a „lám­pásra”, hanem az a mindent meghatározó, hogy az illető­nek mire van szüksége fia­tal házasként és az, melyik falu-község mit tud adni? Hogy ez a kettő miként egye­zik aztán? Ez dönt. A fiata­loknak természetesen lakás­ra van szüksége (itt kaptak), más falunak, például Va- nyarcnak pedig, ha lehet, szlovák anyanyelvű és ilyen nyelvtudásból vizsgázott nép­művelőre lenne szüksége egy ideje, amióta a népművelés- re-népművelőre külön stá­tust is kapott a község. Csak embert nem kap rá. Különö­sen nem, ha lakást nem tud adni. Mindez eszembe ötlik így útközben, mialatt arról olvasok a saját lapomban jó tudósítást, hogy az októberi műemléki, és múzeumi hó­nap alkalmával helyreállított pásztói ősi oskolamesteri há­zat is ünnepélyesen átadták a forgalomnak (idegenforga­lomnak, múzeumi látogatók­nak, utókornak stb). „Dobre igyeme?” — jól megyünk, jó irányba? De jó lenne a teljes következetes­séget mindenben hagyomány- nyá tenni, hogy ahol lehető­séget kapnak erre vagy ar­ra, ott minden feltétel is adva legyen egyúttal. Mert, ha csak egy valami hiányzik a körből — nem kerek, nem lehet kerek az egész. * ll Már csak megmaradva az „oskolák” környékén, a tel előtti prevenciós (megelőző) akcióval is egy Mátra-aljgi iskolában találkozom a tana'­ll szobában. A „prevenciós akció” bevallom, saját lele­mény, nem úgy az egyik asz­talon látott nagy halom D;i- v’itamint tartalmazó doboz. .Hova kerül ennyi vitamin?” kérdezem a tanárnőt, aki el­mondja, hogy náluk régi ha­gyomány immár, az ősz ele­jén: o téli idők beállta előtt a gyerekeknek rendszeresen adják a vitamintabletiákal. Arról neki és nekem sincs kellő tapasztalatom, bogy ez általános lenne, de hogy min­denképpen figyelemre méltó és dicséretes, az így is bizo­nyosra vehető. Jó néhány is­merős városi iskolásgyerek korai, október eleji náthás szédelgésére gondolva több dolog is előugrik: hát nem fura ez a világ, ahol közvet­lenül a vitaminoktól, napsu­gártól, gyümölcstől harsogó (régi) nyarak után máris az­zal kell kezdeni a tanévet — vitaminokat táplálunk a cse­metékbe?! Amikor éppen most mindahánynak erőtől es vitaminoktól pirosan-duzzad- tan kellene járni az oskolába, hogy majdan karácsonytájt vagy még később „fogyja­nak ki a napból”, amit a nyáron magukra szedtek. Mert a G-vitamin, sajnos, nem áll el az emberben mint köztudott. Csodálkozik is egy­némely tudós — közöttük a C-vitamin magyar feltalálója, Szent-Györgyi Albert —, egyálalán miként lehetséges, hogy már régen nem pusz­tult ki az emberiség? Az idei és a korábbi semmi nyara­kat tekintve, a kétnapos idő­járási frontokat átélve külö­nösebb világvége-hangulat nélkül már optimistán is el­képzelve a jövőt ez jut eszem­be — majd hagyománnyá tesszük, mert mást nem te­hetünk, a napfény tabletták, a levegőkivonatok rendszeres beadását és a legmodernebb technika alkalmazásával ve­títünk videoerdöket, -mezőket; miközben egy különleges os!- kolai befúvókészéléken ka- millaillat-felhők szálldosásá- ról intézkedünk... Az ember legyőzi a természetet — mond­tuk nem is olyan régen egészen másra gondolva. Ez mára kezd úgy realizálódni, hogy félő, sikerül is neki. És ak­kor ott áll majd egymaga. Meleghangú baráti levelet küldött szét feltehetően azok­nak, akik eddig is jelentkez­tek műveikkel a Madách- pályázaton a Palócföld fő­szerkesztője, Bárányt Ferenc. „Kedves Barátom!” így kez­dődik a levél, amelyben ked­ves figyelmeztető sorok sor-< j áznak arról — hogy a le­hetséges pályázók ne feled­kezzenek meg erről a vissza­térő lehetőségről, részvételük­kel vegyék újra igénybe azt a segítséget, amit a helyben élők a pályázat révén kap-í hatnak a Palócföldtől. Nem hiányzik a biztatás sem és az ösztönzés arra, hogy a me­gye irodalmi életének felvi­rágoztatása legyen közös ügy! Ez a levél eleddig egyedül­álló gesztus, de lehet hagyo­mány is, sőt, ha eléri célját, mindazok részvétele is ha­gyományossá válik, akik kéz­hez kapták. Akarnak-e ha­gyomány lenni? — egyedül rajtunk múlik. T. Palaki László t-------------------------------------------------------------------------­j NÖGRÄD ~ 1984, október 6„ szombat 7 \

Next

/
Oldalképek
Tartalom