Nógrád. 1984. július (40. évfolyam. 153-178. szám)

1984-07-07 / 158. szám

Olvasónapló ! A Szarvasfiú Életörömét keltő zongoraművészet Fischer Annie születésnapi portréja Aki még nem járt az ab­házok égig érő hegyei között, szubtropikus fekete-tengeri partjain, most két mesebeli történet révén eljuthat oda. Aki pedig, mint magam is, már -megfordult a „lélek or­szágé” földjen — az abházok Így emlegetik hazájukat — Ismét ott járhat leiekben a felejthetetlen tájakon egy könyvet lapozgatva. Bár a történetek egy hegyi faluban játszódnak, Abháziét nagy­részt a Kaukázus borítja, eszébe juthatnak az embernek ia napsütötte Gagra körüli ba­bérkertek, Picunda, a hajdani SMagy Pitius fenyvesei, Novij Afon ciprusát Szuhumi, az ősi Dioszkuriosz mai pálmái. Igen, hiszen ez a Grúziához tartozó kis autonóm köztársa­ság a legendák földje is. Az időszámítás előtti első évez­redben itt volt a mesés Kol'k- hisz, ahonnan a görög legen­da szerint Iaszon és az argo­nauták megszerezték az arany­gyapjút, Médea kolkhiszi ki­rálylány segítségével, akinek szobra most ott áll Picunda fokán. Néz a kéklő messze­ségbe, érclepleit mintha örök­ké csattogtatná a tengeri szél. Az már nem mese, hogy az időszámítás előtti VI. század­tól végbement itt a görög hó­dítás, s az abházok elődei történelmük során oly sok hódítóval vették föl a harcot. Az új fejlődés csak 1921-ben kezdődik itt. Napjainkban az abház nyel­vet alig több mint íélszáz- ezren beszélik. Egyetlen ab- házt, Fazil Iszkandert. úgy­szólván az egész világon is­mernek. S a híres író által ismerik Csegern falut is, ahol történetei játszódnak. írásai­ból 1977-ben kiadtak magya­rul is egy válogatást Tiltott gyümölcs címmel. Most je­lent meg két kisregénye egy kötetben, A Szarvasfiú, s A páncélszekrény titka. Amikor olvasom, mintha mesét hall­gatnék, jó borocska mellett, lobogó tűz melegében, mi­közben leszáll az este. A vi­lágnak az a része ez, ahol a legtöbb száz éven felüli em­ber él. Az öregek pedig böl­csek. S mert bölcsek, okosan mesélnek. És közben szinte mindvégig mosolygunk, pe­dig a történetekben tragédiák is történnek. Sokszor a gon­dokat jelző történetek is vi­dám színben jelennek meg. Hallgassák csak, hogyan kez­di a mesét Fazil Iszkander: „Most egy legenda követke­zik Dzsamhuhról, a Szarvas­fiúról, amely hasonlít az igaz­ságra, vagy pedig az igazság, amely köré legendák szövőd­nek. Tekintsék, aminek akar­ják. A csegemiek példának okáért, úgy vélik, hogy mind­ez csakugyan megtörtént. Ha mostanában is esnek néha csodák — így a csegemiek —, akkor azokban a régmúlt, jó hírű időkben a csodák jófor­mán mindennaposak voltak." Egy történet, amely így kez­dődik, nem laposodhat el. Nem is laposodik. Ügy érünk a végére, hogy valami alig megnevezhető fájdalom suhan át rajtunk, s ugyanakkor a szépségben, a jóságban vetett hit. Végső soron, a hit az emberben. Minden gonoszság ellenére. Mert hiszen ez a tör­ténet sem idillikus. Ha tör­ténetesen nem is csegemi az ember, egyetérthet velük ab­ban, hogy — ha a világban nem is — Ősegemben még mindig történnek csodák. S ez megnyugtató. A másik történet nem le­genda. A páncélszekrény tit­ka nagyon is mai és valósá­gos esetet mond el a hajdani kolhozelnökről, aki tolvajjá válik. Kjazim alakja azon­ban, aki leleplezi a csalást itt is már-már legendává nő, s mintha a népmesékből lép­ne elénk furfangos észjárá­sával, utólérhetetlen bölcses­ségével. El kellene menni Őse­gembe, be kellene járni a Szarvasfiú útját is, le kelle­ne pillantani a csúcsokról a völgyekbe, onnan pedig föl a csúcsokra. A két kisregényt Harsányt Éva fordította. (Európa Könyvkiadó, Buda­pest, 1984.) (te) [100 éve született Modigliani Az utolsó párizsi bohém Ámadeo Modiglianiról mondják, hogy a Montmartre utolsó bohémja volt, az iga­zik közül. Talán kicsit el is késett, és szertelenebb is volt elődeinél. Negyed százada filmet mutattak be róla: Montparnasse 19, címmel. Hírhedtté vált Modigliani Ivászata, szegénysége, ajándé­kozási kedve — művészete rovására. Pedig nagy mű­vész volt: eredetileg szobrász, aztán festő, grafikus. Csak ivott, rajzolt és festett, mond­ták róla ismerősei. Amit raj­zolt, festett, azonnyomban el­kótyavetyélte. „ön tudja, hogy az én díjam tíz frank egy ülésért és egy kis alkohol” — mondta egyik modelljének 1916-ban. A kép Modigliani halála után chicagói művé­szeti intézetbe került. Millió­kat ért. Fiatalon, Párizsba érkezése után megismerke­dett Picassóval, Appolinaire- ret Utrillóval. A franciák ma is jobban ismerik, mint szülőhazájában az olaszok. Első önálló kiállításának éve: 1917. S, harminchat éves ko­rában 1920-ban már halott. Rövid életét élt, de nagyon intenzíven. 1884. július 12-én született Livornóban. Anyai ősei kö­zött a nagy gondolkodót, Spinozát is számon tartotta. Tizennégy éves korában tü­dőbajt kapott. Sohasem he­verte ki. ' Rómában, Firenzé­ben. Velencében tanult. Meg­szerette a korareneszánsz fes­tőit. Mire Párizsba érkezett, már, Tolouse-Lautrec, Gau­guin, Picasso nagy festők. Von­zásukba került, de ki akart szabadulni árnyékuk alól. ön­magát kereste, s hamar meg­találta. Oly annyira, hogy korai munkáitól kezdve min­dig egyformának tűnik. Alighogy talpra állt, s fel­figyelnek rá a műkereskedők, kiújul tüdőbaja, s barátait elviszi a világháború. Silány kis műtermekben tengődik, s kocsmából kocsmába vándo­rol. Zsebében mindig ott van egy könyv. Betéve idézi Dantét, Rimbaudt, Verlaine-t. Maga is ír finom hangú verseket. Mikor a Montpar- nasse-ra költözik át, a Quar­tier Vaugirardba, — Czóbel Bélánk szomszédságában is felüti tanyáját, de úgy tudják látogatói, hogy nem becsülik egymást. Czóbel akkor már javában fauvista, s Modig­Vlodigliani: Zborowski arcképe liani még a néger szobrászat­ban látja a példát, s termé­szetesen erősen elüt festői lá­tásuk. Nem sokan vették észre tehetségét. Ha most a rá való visszaemlékezéseket olvasom, látom: nagy ivásai- tól idegenkedtek. Picassónak volt igaza: Különös, hogy az elhagyott Saint Denis boule— vardon nem látni Modiglia- nit sohasem berúgva, csak mindig a Montparnasse és Raspait boulevard sarkán!” Lehetséges. Modigliani hi­hetetlenül sokat dolgozott és vágyott a közönségre, csodá­latra. Vagy egyszerűen má­soknál is jobban a megbecsü­lésre. Nem volt elégedett ön­magával. Nem véletlen, hogy színészi rögtönzéseiben is ki­váló volt, Shakespeare-t job­ban játszotta, mint ismert alakítói, s mániákusan mon­dott vermeket. Modor nélkül nincs színészet. Sokan mond­ják, hogy az ő piktúrája is modoros. A külsőségekben. De meg kell figyelnünk karakte­reinek rendkívül lírai árnyala­tait, megjelenítésének elegan­ciáját, női alakjainak báját, kifejezöerejét, szenvedélyes újrafogalmazását hasonló at­moszférákban, de változatok bőségével, egyáltalán azt a vonzó, humanitást, amivel ovális fejekbe, elnyújtott nya­kakba valami sajátos kedves­séget varázsol. Olyan életmű­vet hagyott hátra, melynek tegnap irigyei voltak, ma kö­vetői. Régebben a kubisták közé sorolták be. Közelebb áll a valósághoz, ha a kései szecesszióban keressük a he­lyét. Az a kép, amit róla al­kottak, nem felel meg annak, amiről képei, szobrpt, rajzai beszélnek. Utóbbi hitelesebb. Koczogh Ákos A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának legfél­tettebb kincsei láthatók őszig a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban. Párját ritkító gesztus ez a galéria részéről, amellyel lehetővé tette, hogy a nógrádi megyeszékhely ne­gyedszázados évfordulóját ün­neplő intézménye igazán fé­nyes ajándékkal kedvesked­jen az érdeklődő közönség­nek. Igaz, Salgótarjánba és Szécsénybe már több kitűnő kiállítást is hozott a galéria a korábbi években, amelyek a magyar művészettörténet kiemelkedő alakjainak mun­kásságát mutatták be, s ezek a tárlatok mindig kiemelke­dő sikerrel zárultak. A kö­zönség számára kevésbé Is­meretes, jelentősége azonban roppant nagy annak a szak­mai, tudományos segítség­nyújtásnak is, amelyet a ga­léria ad megyei múzeumaink­nak. A most látható Magyar festészet a XIX. században című kiállítás mindezek elle­nére különleges jelentőségű, hiszen leszámítva a galéria állandó kiállítását, ez a vá­logatott anyag ritkán van így együtt, ilyen teljességben pe­dig egyáltalán nem is látha­tó magyar múzeumban. Ez részben a körülmények sze­rencsés összejátszásának is köszönhető. Ezt a válogatást — kicsit más szempontú rendezésűén — a Magyar Nemzeti Galé­ria Mexikóban, a San Carlos Múzeumban mutatta be 1983. november és 1984. január kö­zött, szerepeltetve a kollekció­ban a magyar nemzeti mű­vészet kialakulása XIX. szá­zadi klasszikus korszakának legkiemelkedőbb mestereit, s érzékeltetve festészetünk leg­fontosabb irányait (klasszi­cizmus, romanticizmus, aka- démizmus, historizmus, rea­lizmus, impresszionizmus és 8 NÖGRÁD — 1984. július 7., szombat „Ha az előjelek nem csal­nak, itt egy igazi új csillag van feltűnőben. Csodagyer­mekeknek általában nehe­zen jósolhatunk, mert élet­útjukat, pályafutásukat túl sok előre nem látott mo­mentum keresztezheti... Fischer Annie ma csupa szív, csupa lélek és ösztö­nös intelligencia... Termé­szete ízig-vérig romantikus, és — tizenöt éves gyermek­lánynál — áz is legyen...” A két háború közötti ze­nei élet egyik legsokolda­lúbb egyénisége, Jemnitz Sándor irla egykor Fischer Annie-ról az idézett elisme­rő szavakat. Holott Jem­nitz még tartózkodó is volt a dicsérettel, hiszen a mű­vésznő nevét, zongorajáté­kát akkor már nemcsak itt­hon, de határainkon kívül is ismerték és becsülték. Fischer Annie nyolceszten­dős korában hívta fel ma­gára első alkalommal a ze­nei közvélemény figyelmét, amikor eljátszotta Beetho­ven C-dúr zongoraverse­nyét. És az 1922-es hazai bemutatkozás után már Zürichben is sikert aratott akkor még valóban inkább romantikus, de ihletetten nemes zongorajátékával. So­kak számára szinte nem is volt meglepő, hogy 1933- ban ő nyerte a budapesti Liszt Ferenc-zongoraverseny első díját. És a korabeli kritikákat lapozgatva kitű­nik, hogy a szakma s a kö­zönség előtt egyaránt nyil­vánvaló volt: Fischer An­nie egyre magabiztosabban hódítja meg a klasszicizmus világát is. Ugyancsak Jem­nitz írta 1936-ban: „A nagy tehetségű fiatal zongoramű­vésznő egyéni hangú Mo- zart-játéka újból bizonyí­totta, hogy a magyar Mo- zart-kultúra még sokat vár­hat tőle.” Annál fájdalmasabb, hogy Székely Arnold és Dolmá­ny! Ernő növendéke, aki a Liszt-verseny után egyre növekvő hírnévre tett szert egész Európában, a hábo­rús üldöztetések miatt fél évtizeden keresztül kényte­Fischer Annie a zongoránál len volt hazájától távol él­ni. Svédországban, Stock­holmban telepedett le. Ek­kor már a neves zenekri- tikus, Tóth Aladár felesége volt, akivel a pusztító vi­harok elmúltával elsőként érkezett vissza szülőhazájá­ba. Azonnal ismét koncer­tezni kezdett. Egy évvel ké­sőbb, 1947-ben Jemnitz Sándor így írt róla: „Fischer Annie életörömet keltő zon­goraművészetének új kor­szakához érkezett.. . Mozart d-moll zongoraversenymű­vének előadása leheletnyi finomságokban bővelkedett. Otto Klemperer volt az el­ső, aki karmesteri helyéről a művésznőt megtapsolta.” Azóta Fischer Annie olyan nemzetközi tekintélyre tett szert, amilyen csak a leg­nagyobb művészek életút­ját kíséri. Európán kívül Amerika és Ausztrália leg­jelentősebb hangversenyter­meinek közönsége tapsol zongorajátékának, állandó vendégművésze a legjelen­tősebb fesztiváloknak, s el­ismert muzsikus partnere a legnagyobb szólistáknak és karmestereknek. Egy idő­ben különösen Beethoven- játékára figyeltek fel. „Nem esik abba a gyakori hibá­ba, hogy általános klisét készít magának erről az al­kotó géniuszról, s az így kapott sablont a szerzemé­nyek sorára válogatás nél­kül alkalmazza... Fischer Annie az élő Beethovent keresi. S meg is találja” — szól a híradás egyik Bee- thoven-estjéről, még 1891- ből. Egy másik kritika pe­dig — ezek már Kroó György szavai — 1961-bői: „Fischer Annie is mintha évek óta csak a lényeget keresné az utolsó Beetho- ven-szonátákban, mintha csak a végső dramaturgiai összefüggésekre koncentrál­na. ..” De ugyanez a kriti­ka nagyra értékeli Fischer Annie Brahms-tolmácsolá- sát is... Mert a művésznő a hat­vanas évek elejétől, és ma is elsősorban Mozart, Bee­thoven, Schumann, Brahms, Liszt és Bartók egyik leg­avatottabb interpretátora- ként ismert. A humanitásáról, szerény­ségéről legendás művészi, a klasszikus előadói tradíciók őrzőiét tisztelettel és sze­retettel köszönti július 5-i születésnapján a magyar ze­nei élet, annak sok ezres közönsége, akik között jó néhányan kísérték s kísérik ma is műélvező figyelem­mel ennek a rendkívüli előadói pályának minden mozzanatát. Szomory György Magyar festészet a XIX. században posztimpresszionizmus), ösz- szefüggésben a korabeli euró­pai stílusváltozásokkal, utalva egyúttal XX. századi festé­szetünk eredőire. A kollekciót dr. Bodnár Éva, a Magyar Nemzeti Galéria XIX—XX. századi gyűjtemé­nyének vezetője válogatta, aki Mexikóban és Salgótar­jánban is rendezte a kiállí­tást. Válogatása kitűnő, a fél száz kép alapos tájékozódásra nyújt lehetőséget XIX. száza­di festészetünkben azok szá­mára is, akik — mint Mexi­ko City közönsége — érthe­tően keveset tudnak a múlt század magyar viszonyairól, művészetéről. Bár éppen dr. Bodnár Éva tájékoztat arról az általa írt katalógusban, hogy „bármennyire távol fek­szenek is országaink földrajzi szempontból egymástól, a múlt századi magyar festé­szetnek és tudománynak már volt némi kapcsolata — rész­ben közvetett, részben köz­vetlen — Mexikóval. Kitűnő tájfestőnk, id. Markó Károly, egyik jeles római tanítványa E. Lande sió, a múlt századi mexikói tájfestészet alapító­ja, magyar mestere tanítását, stílusát, szellemét ültette át az Akadémia San Carlos ta­náraként hosszú működése során. Két magyar festő, Ko­zina Sándor és Schöfft Ágos­ton a múlt század derekán, az ötvenes-hatvanas években for­dult meg és festett Mexikó­ban.” Éppen Schöfft Miksa császárt is megfestette felesé­gével és Bazine marsallal táj­kép előtt, ugyancsak a császár­ról festett mellképe pedig a bécsi Burgban látható. Dr. Bodnár Éva tájékoztat arról is, hogy Mexikóban a kiállí­táson négy ottani id. Markó Károly-képet is bemutattak, Merida (Yukatán) egyik temp­lomában pedig Munkácsy Mi­hály Krisztus Pilátus előtt és a Golgotha című festményei­nek nagyméretű másolatai­val találkozhatott. A Magyar Nemzeti Galéria kincsei most pár hónapig i*,t vannak Salgótarjánban, a Karancs alján. Érdemes eljön­ni ide Észak-Magyarország. Nógrád megye távolabbi vá­rosaiból, falvaiból is. S kü­lönösen kívánatos lenne, ha az új iskolai év első napjai­ban mind több diák látná ezt a maga nemében páratlan tár­latot. A már említett kitűnő katalógust szintén érdemes megvásárolni, hiszen ez való­jában a múlt századi piktúra történetét nyújtja, megjelené­sében is rendkívül elegáns, méltó a bemutatott festészeti anyaghoz és a múzeum év­fordulójához. Egyébként, a megyei múzeumok történeté­ben ez az első színes kataló­gus, címlapján id. Markó Ká­roly Puszta (1853) című ké­pének színes reprodukciójá­val. Munkácsy Mihály és Paál László képei külön teremben láthatók. Munkácsytól Az el­ítélt (tanulmány a Siralomház főalakjához), a Két legény az asztalnál (tanulmány a Falu hőséhez), A tömeg (kompozí- ciós vázlat a Krisztus Pilátus előtt-höz) a Golgotha (vázlat) és az Egy fellépő alak (ta­nulmány a Golgothához). Fa­ál Lászlótól az Erdő széle és az Erdő belseje című képek tekinthetők meg ebben a te­remben. A múzeum nagy kiállító- termében ugyancsak koncep­ciózus rendezésben fogadják a képek a látogatót. A tár­latnak négy hangsúlyos pont­ján (a négy sarokban) id. Markó Károly Puszta, Szi- nyei Merse Pál A léghajó, Székely Bertalan Léda kék drapériával és Fényes Adolf Csendélet mézeskalács szívvel című műveivel találkozunk, mintegy kiemelve a főbb stí­lusirányzatokat a klassziciz­mustól a biedermeieren, az impresszionizmuson, a histo­rizmuson át a szecesszióba való átmenetig. S fölvonul a kiállításon úgyszólván a múlt század valamennyi jeles alak­ja, a már említetteken kívül Ligeti Antal, Telepy Károly, Brocky Károly, Barabás Mik­lós. Borsos József, Lotz Ká­roly, Madarász Viktor, Ben­czúr Gyula, Mészöly Géza, Bi­hari Sándor, Deák Ebner La­jos, Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Mednyánszky László, Iványi Grünwald Béla, je­lezve egyúttal a korszak két festőiskolájának, Nagybánya és Szolnok jelentőségét. (Ta­lán kevesen tudják, ezért ér­dekességként is érdemes em­lékeztetni arra, hogy például Mészöly Géza, a hazai láj- képfestészetben a paysage in­timé képviselője 1885-ben Jobbágyiban tartotta esküvő­jét, éveken át itt festett, s itt is hunyt el.) A Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából az idei nyáron a múlt századi magyar piktúra kincseinek otthona lehetett Salgótarján. Köszönet érte. És.. minél jobban használjuk ki ezt a lehetőséget szellemi gyarapodásunk érdekében. Tóth Eleméi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom