Nógrád. 1984. július (40. évfolyam. 153-178. szám)

1984-07-07 / 158. szám

zéljiik meg! Vitazáró az öntevékeny színjátszó mozgalom megyei állapotáról Mindenféle személyes hajlandóságtól, bcállítódottságtól független tény: az önte­vékeny színjátszó mozgalom, fontos társadalmi, közművelődési ügy. Igazolja állítá­sunkat az a vita, amely hónapokon keresztül folyt hét végi lapszámainkban me­gyénk amatőr színjátszásának állapotáról, még akkor is, ha a véleménycsere mu­tatott hiányosságokat. Olyan jellemzőkre gondolunk többek közölt, mint az, hogy a mozgalmon kívül állók (pozíciójuknál fogva valami módon mégis kötődők) nem nyilvánították véleményt, hogy nemegyszer egymás melletti gondolkodás zajlott, hogy olykor a személyes sérelmek felhánytorgatása eiősebbnek bizonyult a tárgyi­lagosságnál. Mindez egészében tükrözte vitakultúránk jelenlegi színvonalát. A Beszéljük meg! című cikksorozat befejezését kerekasztal-beszélgetés formá­jában képzelte el szerkesztőségünk. Mindenekelőtt azért, hogy a hozzászólók és az íráshoz nem jutottak még egyszer, illetve közvetlenül szemtől szemben kicserél­hessék véleményüket. Egyszerre voltunk tisztában a vállalkozás jelentőségével és korlátáival. A jelentőségére már utaltunk, tellát pár szót a korlátokról. Egy percig sem hittük, hogy ez a kerekasztal-beszélgetés megoldja a mozgalom minden problé­máját. Képtelen rá, nem is feladata. Azt azonban vártuk, hogy az álláspontok meg­világításával, szembesítésével közelebb kerülnek egymáshoz 'az öntevékeny színját­szó mozgalom különböző területein, posztjain dolgozók nézetei, tisztázódnak a mozgalom izgékony kérdései, s ezzel lenditővé válhatunk az újabb kibontakozás­nak. A NÓGRÁD szerkesztőségi klubjában megrendezett kerekasztal-beszélgetés résztvevői voltak: Hadácsi László, a megyei pártbizottság munkatársa, Erdős Ist­ván. a megyei tanács művelődési osztályának főelőadója, Hasznosi András, az SZMT osztályvezetője, dr. Ablonczy Lászlóné, a József Attila városi-megyei Művelődési Központ igazgatóhelyettese, T. Pataki László újságíró, a megyei színjátszó mozga­lom szakfelügyelője, Sándor Zoltán, bátonyterenyei közművelődési felügyelő, Csi­kasz István, a balassagyarmati családi ünnepeket rendező iroda vezetője, Csics György, a salgótarjáni Petőfi Kohász Színpad rendezője, Molnár Ernő, a salgótar­jáni Tcmpress Színpad rendezője és Mátyus Imre, a megyei művelődési központ munkatársa. Szerkesztőségünket Sulyok László képviselte. HELYZETKÉP A MÁRÓL NóGRÁD: A vitaindító cikk, az Elveszett harmónia alapképlete: megyénk amatőr szín­játszó mozgalma a korábbi évtized eredmé­nyeihez viszonyítva, visszafejlődött. Olyan tények mutatják ezt, mint az országos meg­mérettetésre képes csoportjaink számának csökkenése, a sokoldalúan képzett, nagyfor­mátumú, vonzó rendezőegyéniségek hiánya,, a tisztázó célú szakmai összejövetelek iránti érdektelenség. A harmónia, amely koráb­ban fennállt a színjátszók és a társadalom között, megbomlott, a mozgalom érzékenyen veszített közönségéből, erejéből. Mennyiben igaz, vagy elhamankodottan általánosítható ez az állítás: milyennek ítéljük a megyei mozgalom mai helyzetét, állapotát? Radácsi László; Az öntevékeny művészeti mozgalomnak a társadalommal való jobbfaj­ta együtt lélegzése az ötvenes években volt meg. Ennék Is társadalmi, politikai mozgá­sok voltak az okai. Közhelyszámba megy, hogy 1945-ben a lakosságban felszabaduló pszichikai erő, a hivatásos kultúra hiánya, a kultúra demokratizálásának politikai ak­tusai találkoztak egy olyan öntevékeny mű­vészeti mozgalommal, amelyre sokkal in­kább jellemző a harmónia, mint a későbbi időszakokéra. A hatvanas-hetvenes években n mozgalom hatni akart a közgondolkodás­ra is, s az a politikai légkör éltette, amely 68 körül kezdett kibontakozni. Ekkor a po­litika, a társadalom nyitottabbá vált, és a kultúra — ezen belül az öntevékeny moz­galom is — nagyobb, olykor politikai szere­pet is kapott. Akkor kevésbé volt a színját­szásra jellemző, pusztán az önkifejezés, a résztvevők önmegmutatás iránti vágya. Volt politikai, társadalmi mondanivalónk, etikai problémákba ütköztünk, s ezekről alkotott véleményünket mondhattuk el egymással a színpadon. Másik ága a dolognak, hogy ez tt mozgalom a közösségi művelődés egyik formája. Közösség nélkül nem létezik, az élteti. Az emberek pedig társaságra vágy­nak, azért jönnek össze, mert jól érzik ma­gukat együtt, megfelel az életkoruknak, ér­deklődésüknek, és mindez színjátszó csoport­ban is kifejeződhet. Ahol találkozik a kö­zösség iránti vágy és egy hozzáértő, erős egyéniség, mindegy minek nevezzük, rende­zőnek-e, ott létrejön a csoport. Természete­sen szükséges hozzá a társadalmi, gazdasági közeg is, hiszen áthatják egymást, de közel sem olyan élesen, hogy eltávolodásuk alap­ján válságról lehetne beszélni. Egyszerűen „csak” a közösségek átrendeződésének korát éljük, és a ma éppen nem a színjátszás ko­ra. Nem hiszem, hogy sokkal kevesebb szín­játszáshoz értő, tehetséges ember élne ma Magyarországon, a megyében, mint a ko­rábbi időben. Inkább arról van szó, hogy az önkifejezésnek ma már számtalan terepe van. Égyre többen dolgoznak olyan munka- területen, amelyben meglelik az örömüket. De megtalálhatjuk ezt a lehetőséget a csa­ládban, a közéletben, más egyéb helyen. Ko­rábban nem volt ilyen kínálata a társada­lomnak. Erdős István: Az említett harmónia kizá­rólag a felszabadulás, után, a negyvenes évek­ben lehetett meg, amikor minden faluban hallatlan nagy lelkesedéssel dolgoztak há- romfelvonásos népszínműveken, meg egye­beken. Az egész falu közvéleménye előtt. Ez a hatvanas-hetvenes években egyáltalán nem volt jellemző. A politikai, a közművelődési, a közösségi mozgalmak alakulásától, meg a személyi feltételektől függően alakultak és változtak a minőségek, ugyanúgy, mint ma. Tudom, hajlamosak vagyunk — én is —. a távolabbi múltból jó teljesítményeket igen kiemelkedő teljesítménynek látni. Nagysze­rű volt hallani a karancslapujtőieket Petőfi- műsorukkal, a balassagyarmati együtteseket. De mindannyian tudjuk, akik ott voltunk a fesztiválokon, hogy mindig jelen volt a má­sodik vonal is, jelen voltak azok az együt­tesek, akiknek nem volt se saját mondanivaló­juk, se eszközeik, amelyekkel érvényre jut­tatták volna, csak az akamokságuk sütött. Illúzió lenne tehát azt gondolni, hogy a hat­vanas-hetvenes évek olyan nagyszerűt hoz­tak, ami eltűnt, amilyen ma nincs. Ez a kér­dés, azt hiszem, az egész ország szellemi közvéleményét foglalkoztatja, hiszen az egész mozgalomnak az a képe, ami a me­gyében is tükröződik. Mátyus Imre: A harmóniát kereső cikk­nek is az volt az egyik mondandója, hogy kevés az olyan csoportunk, amelyek orszá­gos bemutatókra készülnek. Ez igaz, ám mel­lettük dolgoznak csoportjaink, nem is túlzot­tan kis számban, és ennek örülnünk kell. Fodihasonlatot mondanék. Egykor volt a me­gyének egy NB I-es csapata, és azon kívül még futballozott tízezer ember. Szerintem a közművelődésnek is az lenne a lényege, hogy a néhány fesztiváliképes együttesen kívül tö­megesen tevékenykednek olyanok, amelyek ilyen szinten nem tudnak ugyan játszani, de van közönségük, kedvüket lelik a játékban. Nekik is helyük van a mozgalomban. T. Pataki László: Nem értek egyet a 1«- mentálással — tettek kellenek. Az az érzé­sem, mintha a mozgalom lemondana a töb­bet akarásról, holott a mainál többre képes. Beszélünk a negyvenes évek végéről, mint aranykorról, az ötvenes évekről, mint válto­zó korról, amikor változott sok minden, a politika is. Aztán következtek a hatvanas évek, amelyek szintén nem szűkölködtek változásban, és a mozgalom sikeresen fenn­maradt. A hetvenes évekre aztán olyan kul­turális kínálat következett be, amely visz- szaszoríitotta az öntevékeny színjátszó moz­galmat. Az új mechanizmus kiteljesedése önmagában nem okozhatta ért. Miért kez­dődött mégis a visszaesés? Mert visszafejlő­dés van: nincs annyi csoport, nincsenek olyan hatások, tömegigények, mint koráb­ban. Hátha csak arról lenne szó, hogy más­képpen kellene az egész mozgalmat irányí­tani? Vagy a szervezésen változtatni? Vagy egyszerűen Ismernünk kellene a bennünket körülvevő közösség igényét. Ezt egészen eg­zaktan meg kellene állapítanunk, ha hatáso­san akarunk működni, ha már a régi mó­don a közönséget nem tudjuk mozgósítani. Csinálunk tehát valamit, de az igényeket nem tudjuk. Így a lamentálásnái tartunk: ma a társadalom nem olyan, mint volt, és ezt nagyon okosan és sokoldalúan meg is in­dokoljuk. Közben tényleg igazunk van: a társadalom nem olyan, mint volt, csak ép­pen nem tudjuk, hogy milyen. És a mozga­lom, ha elmarasztalható valamiért, akkor azért, hogy nem tudott mindent úgy felmér­ni, ahogyan szüksége lett volna rá. De az­zal nem értek egyet, hogy a mozgalom le­tette a fegyvert, mert, ha igen, akkor meg­szűnt mozgalom lenni. HÁTRÁLTATÓ TÉNYEZŐK NÖGRÁD: A mozgalom funkcióinak meg­ítélése — társadalmi együttlét, közösségi mű­velődés, önkifejezés — meglehetősen egybe­vágó a jelenlevők körében, fejlődését, minő­ségét illetően azonban eléggé eltérőek a vé­lemények. Ugyanakkor abban is hasonlók, sőt, azonosak az álláspontok, hogy a mozga­lom társadalmi, gazdasági körülményei — következményeképpen maga a mozgalom — eltérőek a korábbi időszakokénál, a pár év­vel ezelőttinél. A mozgalmat befolyásoló ob­jektív folyamatokról viszonylag sikerült szé­les körű, átfogó képet rajzolnunk, ám nem vettük még számba a többé-kevésbé szemé­lyekhez köthető tényezőket, a tehetséget, a mecenatúrát és a többit. Mi köthető össze ez utóbbi csokorba? Csikász István: Tudomásul kell vennünk, hogy a művészeti munkát nem lehet állan­dóan azonos szinten végezni, vannak kudar­cai. Sajnos, az ilyen pillanatokban nagyon egyedül marad az ember. Egyes tisztviselők megpróbálnak betartani, igyekeznék elvenni az ember kedvét. így pedig már nem erköl­csös a lelkesedésre apellálni. Az állami me­cenatúra gyakran követett el hibát, ami nem használt a mozgalomnak. Az ember köny- nyen szkeptikussá válik, és már azt is se­gítségnek veszi, ha valaki nem akadályozza a munkában. Amikor tanítottam, nem vol­tam irodalom szakos, és volt valami fontos mondanivalóm a csoportommal, éreztem, hogy elfordul tőlem a tantestület. Félté­kenységből, irigységből? Nem tudom. Min­denesetre nagyon szükségesnek tartom ezért a nevelés, oktatás konstrukcióinak megvál­toztatását, gondolatgazdag, koncepciózus ne­velők képzését. Rendszerint éreztem a zsű­rik sznobizmusát. Például, amikor a mozga­lomban elkezdték az absztrakt játszadozást, mindjárt nem volt sikk jól politizáló játéko­kat bemutatni, és e szemléletnek a terjedé­sét a zsűrik nem akadályozták hatékonyan. Aztán a televízió színrelépése szintén nega­tívan hatott: passzivitásra nebel, elveszi az alkotástól az időt. Ügy érzem, hogy kellő határozottság és útmutatás híján az értékek összezavarodtak, az eredmények devalválód­tak. A rendezőképzéssel sem lehettünk, az utóbbi években különösen nem, elégedettek. Mindezek hatására pedig csökkent a moz­galom vonzereje. Sándor Zoltán: Régi mondás amatőr szín­játszó berkekben: a színjátszáshoz elég két szál deszka, meg egy szenvedély. A gazda­sági helyzet következtében lassan újra ide jutottunk. Bár nem ez a fő baj —, hanem a szenvedély. Nem látom ugyanis. Egyre ke­vesebb az ilyen ember, az ilyen alkotótárs, az ilyen közönség. A gondolkodást, a változ­tatni akarás lázát érzem kevesebbnek. De nem esek kétségbe, bízom, hogy a kibonta­kozó társadalmi folyamatok ezúttal is elve­zetnek a fellendüléshez. A csoportok alap­vető dilemmáját azonban érzékelem, s ez az esztétikai értékteremtés és a közösséggé vá­lás követelménye között húzódik. Ha ugyan­is jó a produkció, akikor tapsol a közönség, támogatják az együttest, fejlődik a csapat, erősödik a kohézió. De mi van ellenkező esetben? Hasznosi András: Mi is tapasztaltuk, hogy a mozgalmat túlságosan áthatja a megméret­tetésre való igyekezet. S ez a szemlélet csak a jó színvonalú csoportoknak kedvez. A buk­dácsolókra kevesebb figyelem fordítódik... Radácsi László: A zsűrik tevékenységével szemben pontosan ilyen kifogásaim vannak. Verseny.szem 1 életűek. A hivatásos színját­szás követelményeinek támasztásával a mozgalmi jelleget ássák alá. S el kellene dönteniük, mi fontosabb. Nyilván szükség van fesztiválokra, bemutatókra, a minőség­re, de szerintem a csoportnak saját közegé­ben kell megméretnie. Azt kell elsősorban megítélni, hogyan értenek szót saját közön­ségükkel, hiszen létük ebben gyökerezik. Hasznosi András: A türelem lényeges kö­vetelmény. De mi van helyette? A gyors és állandó siker kívánsága. Ugyanakkor erre számos csoport eleve képtelen, mégis jó, hogy dolgozik, mert tevékenysége találkozik a közönségével. Sokat számítanak az anya­giak, az a tény, hogy kik a támogatók, mi­lyen beállítottságú emberek. Még döntőbb azonban — ezt sokan említették már — a vezető, a rendező személye. Több szakmun­kásképzőben szorgalmaztuk a színjátszó cso­portok létesítését, de szándékunk főként azon búkott meg, hogy nem találtunk a vezetésre vállalkozó személyt. Molnár Ernő: Nem hiszem, hogy megvál­tozik — jó irányban — a mozgalom attól, hogy a fenntartó több pénzt ad, a zsűri sze­reti a rendezőt. De attól igenis megváltozik, ha félretéve a presztízsféltést, többet és rend­szeresen figyelünk egymásra, egymás munká­jára, ha céltudatosan találkozunk. Sok tehet­séges színész, rendező van Salgótarjánban, ha közösen alkarunk csinálni valamit — lásd a szilveszteri műsorokat — abból nagyszerű dolgok születnek. Csics György: Ne feledjük el, a színjátszás alapkérdései közé tartozik a közönség. Ha be tudjuk hozni a nézőket az előadásainkra; akkor lesz színjátszás. Észrevételem szerint egyre kevesebb a közönség. Ott tartunk, hogy a fesztiválokon közönség nélkül, egy­mást nézik a csoportok, sőt, némelyek már arra sem hajlandók. Nem tudom, mit kelle­ne tenni, de el kellene érnünk, hogy a la­kosság nagyobb számban kívánja a színhá­zat. T. Pataki László: Ügy látom, a mozgalom többre lenne képes, mint, amennyit vállal és csinál. Mintha a mozgalom vezetői eleve le­mondanának erről, és azt meg is ideologr- zálnák: jobb a kevés, mint a sok. És ez na­gyon veszélyes. Radácsi László: Az irányítói vélemény és gyakorlat inkább az, hogy jobb a sokféle kö- zönsegművelődési forma. A közönséget nem lehet pusztán vezetői szándék alapján szer­vezni, szerveztetni. Hogy a jelenlegi csopor­tok mire képesek, az működésük helyén na­ponta kiderül. Az összehasonlításra korsze­rűsödő bemutatórendszert éltet a megyei ta­nács. Erdős István: S ezt már megfogalmaztuk: nagy teljesítmény csak akikor születhet, ha sek szerény teljesítmény az alapja a háznak. A torony, a nagy teljesítmény csak erre me­het rá. Ezért is lényeges, hogy ki tudunk-e találni jó mozgatórugókat a fellendülésre. TENNIVALÓK A JÖVŐÉRT NÓGRÁD: A színjátszás komplex tevé­kenység, azok problémái, tennivalói, kérdé­sei is. Sokszor igazából nem is lehet szétvá­lasztani ezeket. A beszélgetés során mi is állandóan és óhatatlanul egymásba csúsztat­tuk a különböző idő- és térbeli síkokat, a gondok és a teendők láncolatát. Most vi­szont elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor sarkítanunk szükséges, már csak a világosabb megértés végett is. Kíséreljük meg számba venni közös töprengéssel tennivalóinkat. Mit kell(ene) tennünk a fellendülés érdekében? Dr. Ablonczy Lászlóné: Én optimistább va-’ gyök több hozzászólónál, s kedvező tenden­ciákat érzékelek megyénk öntevékeny szín­játszó mozgalmában. A megyei tanács múlt évi pályázata jól hatott, nem azért, mert jó színvonalú csoportok jöttek létre, hanem, mert rámozdultak az emberek, és 15 iskolai csoport így-úgy működik. Intézményünk négy éve diákszínjátszó tábort szervez. Az idén sikerült elérnünk először, hogy a táborba 14 felnőtt rendező is jelentkezett együttmun- kálkodásra a gyerekekkel, öt év után ta­vasszal rendezői tanfolyamot hirdettünk, s 28 érdeklődő, zömmel pedagógus, jelentke­zett. Tehát mások is érzik a lépt^ szüksé­gességét. Megítélésem szerint van bázisa to­vábbra is a mozgalomnak, csak a produk­ciók valahogyan elszakadnak a közösség ér­deklődésétől, és ez baj. T. Pataki László: Két éve tapasztaljuk; hogy a főiskola Aula színpada iránt megnőtt az üzemek érdeklődése, gyakran hívnak ben­nünket szerepelni. Ez azX jelenti, hogy van igény a színjátszásra, s ezekben az üzemek­ben erre a szakszervezet a jövőben gon­dosabban figyelhetne, hátha kezdeményezni lehet csoportalakítást. A munkát meg kell szerettetnünk. Ősszel pályázatot hirdet me­gyei találkozóra a művelődési központ a gyermek- és felnőttcsoportok számára. Erdős István: A fiatalok, a gyermekek r»- konszenvét mindenképpen meg kell nyer­nünk. Több, gazdagabb szórakoztató prog­rammal jelentkezzünk, ne szégyeljük a me­sét, a zenét. A máról kell szólni, vagy szó­rakoztatni, ám tudnunk kell azt, hogy egy­re nehezebb felvenni a versenyt a hivatásos színházakkal. Csak megerősíteni tudom azo­kat a gondolatokat, amelyek az általános és szakmai iskolákban igyekeznek meggyöke­reztetni, szélesíteni a színjátszó mozgalmat. A szakszervezettel, a megyei művelődési köz­ponttal közös kötelességünk újat hozni. A mozgalomban tevékenykedők számára na­gyon hiányzik a bemutatkozás. Érdemes len­ne egy bemutató színpadot szervezni, amely szakmai fórum lenne, a közönségnek élmény, szórakozás. Itt rendszeresen találkozna kö­zönség és szakma, a versenyzés indulata nél­kül. A jó produkciókat kiajánlhatnánk szol­gáltatásiként a közművelődési hálózatba. Radácsi László: Mitől jó egy csoport? Mű­vészi produkciójától, vagy közösségi erejé­től. Nekünk az utóbbi a fontosabb, ha ilyen élesen nem is választható szét. Tudnunk kell, hogy a színjátszó mozgalom nem az egyet­len és nem képes mindenre, de társadalmi igényt takar, gondolatokat tud elsajátíttat­ni és közvetíteni. Az óvodai komplex neve­lési koncepciót lenne érdemes átmenteni az iskolákba, s ennek egyik hatása lehetne a diákszínjátszás újraéledése. Érzékeljük, hogy a politika mindinkább leválik a művészetről, mert már nem csak a színpadon, hanem sok más fórumon ki lehet mondani a közre tartozó gondolato­kat. S, hogy ez így van, az is közrejátszik a mozgalomban résztvevők körének szűkülé­sében. Innen közelítve a mozgalom nem lesz lényegesen nagyobb, erősebb. Mégis támo­gatnunk, ösztönöznünk keld, és ezt a politi­ka tudatosan felvállalja, mert az amatőr színjátszó mozgalom az ember önkifejezését szolgálja, miközben művelődik, magatartá­sa demokratikusabb lesz, nyitottabb a vi­lága — azaz, műveltebb lesz. Ennek a fel­fogásnak kell érvényesülni a már múlttal bíró formákon túl az új. születő, néha a szó­rakozási divatok által felszínre hozott mű­velődő csoportokban is. NÓGRÁD: Ha kerékasztal-beszélgetésünk nem is hozott minden kérdésben teljes egyetértést, végül is hasznosan ismertette meg, közelítette egymáshoz az ellentétes vé­leményeket. A résztvevőknek köszönjük a közreműködést. S azzal búcsúzunk, hogy most csak abbahagyjuk ezt az eszmecserét. Egyben reméljük, hogy másokban is felkel­tettük a közös gondolkodás igényét. A moz­galom kérdéseinek továbbgondolása minden­ki joga és lehetőség».

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom