Nógrád. 1984. július (40. évfolyam. 153-178. szám)

1984-07-15 / 165. szám

SIKLÓS JÁNOS:

Zilahy Lajos utolsó évei

6.

—• Fiam, ha ezt az embert meglátod, messziről vedd le előtte a kalapodat. Ez írta a Szózatot.

Látja kérem — magyarázta Beöthy —, mintha a múlt napokban történt volna.

Figyeltem gondolatfűzését, stílusát, magamban megállapítottam, hogy ugyanúgy beszél, mint ahogyan ír, élő anekdotagyűjtemény. Alig ismer, és úgy társalog velem, mint egy ősrégi kávéházi barátjával. Ezzel az egyszerű, természetes modorával egészen oldottá varázsolta körülöttünk a légkört.

— Vacsoravendégeim vagytok. Menjünk be az étterembe.

Elindultunk, és minden második lépésnél megálltunk.

— Az időről jut eszembe — folytatta —, néhány éve történt, egyik este ott maradt nálunk vacsorára Almássy Emma, feleségem barátnője. Elhatározták, hogy káposztáskockát csinálnak, igazi otthoni vacsorát, amit New Yorkban csak házilag lehet elkészíteni. Emma egyszer benézett hozzám, és megkérdezte, hol tartok a regényemmel. Mondtam neki, hogy Batthyány Lajos öngyilkossági kísérleténél. A börtöncellába csempészett késsel akarta elmetszeni a gégéjét, azzal a késsel, amelyet a felesége vitt be.

(Az érthetőség kedvéért megszakítom Zilahy elbeszélését: Batthyány Lajos grófot, az 1848 áprilisában alakult, első felelős magyar minisztérium elnökét Windischgrätz osztrák altábornagy elfogatta, és 1849. október 6-án Pesten, a mai Báthory utcában kivégezték. Kötél általi halálra

ítélték, de ezt a kivégzési formát a nyakán saját kezével ejtett sebek miatt nem tudták végrehajtani, ezért változtatták az ítéletet golyó általi halálra. A késmotívum tehát Zilahy írásában valóságos történelmi tényen alapszik.)

—• Lajos, maga téved — szólt rám Emma —, a kést nem a felesége vitte a cellába.

— Hát ki?

— Az én nagyanyám, Almássy Emma grófnő.

— Hogyan került az oda? — csodálkoztam ezen a megjegyzésen.

— Ügy került oda, hogy ott élt Batthyány házában, és mély érzésekkel viseltetett Lajos iránt, aki rendkívül erős jellemű és nagyon kedves, okos ember volt. Egy börtönlátogatás alkalmával kértem meg nagyanyámat, hogy vigyen be neki egy kést. Ez azután történt, amikor már Batthyány Lajos biztos volt abban, hogy kivégzik.

— Emma kérem, honnan tudja maga ezt ilyen pontosan?

— A nagyanyámtól. Mint kislány, nagyon sok történe- netet végighallgattam. Élő tanú vagyok, Lajos, javítsa ki a szöveget, mert ez a hiteles.

Asztalhoz ültünk.

— Hát mondjátok, nem olyan hatással van az emberre. mintha csak a múlt évtizedről beszélnénk? — kérdezte tőlünk.

Egy perccel később már a jelenben voltunk.

— Igazi magyaros vacsorát csináltam a tiszteletetekre.

— Csináltál?

— Űay-úgy, én voltam a

főirányító a konyhán.

Előkerült a pincér. Valamit ittunk, azután igazi újházi tyúkhúslevest hoztak, majd töltött káposztát. Zilahy

Arany az egyiptomi sivatagban

A szakértők szerint Egyiptom keleti sivatagának arany- tartalékai összegben kifejezve kétmillió egyiptomi fontra értékelhetők. Nemrég geológusok és bányamunkások szá% zai indultak 98 ősi és régóta elhagyott sivatagi „aranybányába”, hogy újjáélesszék őket. A régi egyiptomiak valamilyen ma ismeretlen, de igen hatékony módszerekkel határozták meg a sivatagokban és a lakatlan hegyi területeken található aranytartalmú kőzetet. Utakat építettek a sivatagban, melyek mind a mai napig fennmaradtak, aranytartalmú ereket haszno- •ítottak, bányákat, kutatóárkokat létesítettek. Ezek többségé a keleti sivatag központi és déli területein összpontosul. A fáraók aranybányáit mind a mai napig csak egyszer zavarták meg — Mohamed Ali uralkodása idején, a XIX. század elején, amikor a szultánnak pénzre volt szüksége, és néhány expedíciót küldött Dél-Egyiptomba és Szudánba, hogy régi aranylelőhelyeket keressenek. Kitermelést azonban csak néhány ponton végeztek, ami nem hozta meg a kívánt eredményt, és három évtized múlva abba is hagyták. — 1900 és 1960. között ezeken a területeken 7 tonna tiszta színaranyat termeltek ki.

elemében volt. Az ételek ízéről, fűszerezéséről beszélt, s olyan ételkülönlegességeket említett, amilyenekről azelőtt és azóta sem hallottam.

— Tudjátok, hogy jó drámát írni milyen nehéz — tért vissza az irodalomhoz.

— Még nem írtam drámát — szóltam közbe.

— Sokáig én sem értettem a fortélyát. Párizsban egyszer egy híres író (nevet nem említett) két üveg konyak mellett kitanított, hogyan kell igazi drámát írni.

A francia író tanácsait nem írom le, mert hosszadalmas, bonyolult és túlzottan részletes. Elbeszélésének lényege: a drámának a fő baja az, hogy van egy erős első felvonás, azt követi egy gyengébb második, és az után egészen visszaesik a befejező rész, a harmadik felvonás. A néző pedig hiányérzettel megy ki a színházból. Ezért hát először meg kell írni egy nagyon erős harmadik felvonást. Azt követően egy gyengébb másodikat, és vele azonos értékben mozgó első felvonást. Drámát tehát visszafelé kell írni.

— így készült a Tűzmadár.

Szerintem a legsikerültebb Zilahy-dráma, amelyet 1932- ben mutattak be.

— Na, most következik az est fénypontja — mutatott az ajtón belépő pincérre.

Hatalmas tálcán egy szép sült malac érkezett, négy lábra támaszkodva, szájában egy darab citrommal.

— Te jó isten, ki eszi ezt meg? — kérdeztem Zilahvtól.

— Mi. és ami megmarad, az a pincéreké.

Ettünk és közömbös dolgokról beszélgettünk.

— A túrósból es melegen jó.

— Még az is?

— Hátha egyszer vacsorára vagytok hivatalosak.

Elképesztő mennyiségű étel. Most már csak azt kellene megfejtenem, mi indította ezt az öreg embert erre a nagyvonalúságra. Folyton veszekednek vele. mert a szobájából kiszivárgó égett hagyma, káposzta bűze elűzi a szálló vendégeit. Bogdánfitól tudom, hogy úgy él, mint a legszegényebbje a világnak, jóformán semmit sem költ, és közben húsz-harmincezer forintnak megfelelő összegeket áldoz telefonokra, levelezésre, vasúti jegyekre. A vacsorával bizonyított nagyúri viselkedésnek okát később megfejtettem: ezekben az órákban a harmincas évek Zilahyjával, az Áfonya utcai villa lakójával, a főúri életvitel megszállottjával vacsorázom. Ez a Zilahy holnap már a szegényember egyszerű életét folytatja.

(Folytatjuk)

Ránk dönteni az igazságot?

Beszélgetés Balázsovits Lajossal

„Miért pont velem?” — kérdezte Balázsovits Lajos, mikor értesült az interjúvoló szándékról. A kedvelt színművész a Radnóti Miklós Színpaddal lépett föl Salgótarjánban: a Négyen éjfélkor című Káló Flórián-vígjá- tékot adták elő a József Attila Művelődési Központ közönsége előtt. Minit a bevezető beszélgetésből kiderült: csodálkozásának — miként mondta — „nincs mélyebb értelme”, csupán nem értette, négy művész közül hogyan irányult rá a kíváncsiság.

— Nehéz-e komolyan venni olyan színdarabot, amelyet nem profi író írt, hanem, színész?

— Ügy gondolja, hogy baj, ha nem bejáratott nevű a szerző? Ennek nincs jelentősége. Amit elvállal az ember, azt komolyan veszi.

— De már magát az elvállalást nem nehezíti-e, hogy alkalmi volt a dráma szerzője?

— A darabot előzőleg elolvastam, sőt láttam is régen a tévében. A Káló elsősorban a saját szakmáját műveli. De kiderült róla, hogy tud írni is. Nem akarom kritizálni a darabot. Annyit mondok róla, hogy abszolút játszható vígjáték. Nem akarom dicsérni sem, mert ízléstelen lenne. De gyakran láthatjuk, hogy sók jó író ír sikertelen darabot. Pedig kitűnő szerző, de nem ismeri a színpadi sajátosságokat, amikkel mi vagyunk tisztában. Erre nem akarok példát mondani, mert ez is ízléstelen volna.

a\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\^^^^

— A plakátok a kerítéseken, az utcákon és a tereken élnek igazán — mondja Artur Starczewski, s hozzáteszi: — A kerítés a plakát galériája.

— Mikor él a plakát?

— Amikor hat. Ember és plakát között ugyanis jó esetben mindig létrejön a kommunikáció. A plakát ilyenkor hat.

— Optikailag?

— Ügy is, de nem ez a lényeg. Természetesen a plakát nem irodalmi alkotás, mint például a regény, amelyet végig olvasunk, ha van időnk és kedvünk. Aki plakátot készít, annak számolnia kell azzal, hogy műve az utcára kerül, ahol rohannak az emberek, s legföljebb csak egy pillatásra méltatják azt, ami a falon van. Ezért a plakáton össze kell sűrítenie mondandóját, hogy beleférjen akár egyetlen pillantásba, mert ha nem ezt teszi, akkor senki sepr veszi észre. Tehát az optikai hatásra való törekvés, amelynek egyik eszköze a tömörítés a plakátművészet alapvető követelményei közé tartozik. Ez azonban nem önmagáért van, hanem azért, hogy gondolatokat indítson el a nézőben, vagyis szolgálja az eszmét, amiért létrejött, kereskedelmi plakát esetében pedig eladja Bz árut.

k Artur Starczewski már jó

Nemzetközi müvésztelep, Salgótarján (2.)

Artur Starczewski

nevet szerzett Lengyelországban művészi erejű plakátjaival. Műveinek eredeti ötleteit, szellemes kivitelezését, kifejezőerejét méltányolják a hazai és a nemzetközi plakát- kiállításokon is. Kedvvel végzi ezt a tevékenységet, művészi inspirációit nagymértékben a társadalmi, politikai és kulturális élet aktualitásaiból meríti. Politikai, kulturális és kereskedelmi plakátokat egyaránt készít, rendkívül termékeny művész. Többi között, emlékezetes a Tenger Napja alkalmából készült plakátja, amely a nagy kék mező megóvásáért, nemzetközi védelméért perel. Bár néhány éve átmenetileg szünetelt, korábban minden évben megrendezték, — s terv szerint, idén is megtartják — Lengyelországban a tenger napját, s ez alkalommal minden, a tengerekkel kapcsolatos időszerű környezetvédelmi, gazdasági, tudományos és kultúrális kérdést megvitatnak. Artur Starczewski munkássága mind a művészi, politikai, mind pedig a kereskedelmi plakátművészetben elismert Lengyelországban. Dinamikájával, hatásos képi erejével keltett és kelt figyelmet. A reklám területén is művészileg megnyerő teljesítményt nyújt, csupán egyik példája ennek a sok közül Polski Fiat-plakátja.

Ulanovban született 1935- ben. A krakkói művészeti akadémiát 1966-ban végezte el, mestere volt a grafikában professzor Aleksander Rak, a festészetben professzor Rajai Pomorski, a plakát- és a poszterműfajban professzor Tadeusz Grabowski. Az 1960- as évektől állandóan részt vesz a legjelentősebb hazai és nemzetközi tárlatokon, több önálló kiállítást is rendezett Európa, Ázsia, Amerika, Afrika nagyvárosaiban, szerepelt Budapesten és Miskolcon is.

A nemzetközi rangú varsói és katowicei plakátbiennálé- kon szintén állandóan részt- vesz, 1969-ben megnyerte a plakátbiennálé fődíját. Idén ősszel Varsóban lesz a X. nemzetközi plakátkiállítás. Jellemző a nagy érdeklődésre. hogy erre négyezer mű érkezett, ebből nyolcszázat állítanak ki. Artur StarczewsArtur Starczewski

ki három művével szerepel a nagy nemzetközi szemlén.

Jelenleg Katowicében él, s Cicszynben tanít egy tanárképző főiskolán, amelynek docense. Salgótarjánban születőben van egy sorozata, ebben a rajz és a plakát határáig jutott el.

Tóth Elemér

— Az előadást beharangozó műsorfüzet azt írja, hogy a figurák „teljes hittel élnek egy általuk tévesen megítélt helyzetben, s amikor kiderül, hogy vélt igazuk hazugság, inkább az utóbbit vállalják, mintsem szembenézzenek saját gyengeségeikkel.” Egyetért ezzel a módszerrel?

— Ez messzire vezető téma. Most röviden annyit mondhatok, hogy ilyen formában nem értek egyet ezzel a magatartással. Mert mindenkinek erénye, ha az egymásnak megmondott igazságot toleránsán fogadja. És vannak olyan helyzetek, amikor nagyon sok múlik azon, hogy hazudunk egymásnak, vagy nem.

— Szembenézni inkább a magunknak szóló hazugságokkal nehéz...

— önmagunkkal olykor el tudunk valamit hitetni. De néha árnyalatnyi dolgokon múlik, hogy amit valami jó érdekében elhittünk, az úgy is van. Attól tud valaki jó vígjátékíró lenni, hogy színdarabjában a közönséggel el tudja fogadtatni ezt a fajta játékot.

— ön szeret elhitetni magával valamit?

— Az én szakmám jellege ezt nem engedi meg. , Vagy egyszerűen kiveti magából a próbálkozást, vagy visszafelé sül el. Itt mindig megméretik az ember. Kimegy a színpadra, és minden kiderül róla.

— Színpadon mennyire fontos a hit?

— Mostanában sok régi fogalmat újra meg kell magyarázni, mert elhomályosodtak

az értelmezések. Ebben a helyzetben a hit biztos szakmai tudást feltételez, a munka komolyan vételét jelenti. Nem lehet kikacsintani a darabból, nem szabad „civil- kedni”. Ha egy baki korrigálásába a közönséget bevonom, tapssal honorálják. De ha csak egymásnak szólnak a jelzések a színészek között, akkor a nézők joggal sértve érzik magúkat. Ezt kerülni kell.

— Múltbeli tévedésekkel kapcsolatban szokás mondogatni: a hit mindent igazol. Ezt vallja ön is?

— Igazolni? Nem. A hit lendületet adhat. Átsegíthet nehézségeken embereket és közössegeket. De az egy másik kérdés, hogy az eredményt elismerik-e. Egyenlőségjelet a hit és az igazolás közé tenni nem lehet. Erőt adhat a hit. De fontos, hogy mi a cél, ‘kiért történnek a dolgok valójában.

— A darabban a feleségek a férjek jelenlétének tudta nélkül kibeszélik őket, és...

— Ez egy alapvető vígjátéki helyzet. Mindenki élhet ezzel, a klasszikusok is használták. A Napkirályt is kibeszélték. .. na nem, a királyt nem... De klasszikus vígjátékokban is előfordul olyan helyzet, amelyben valakinek a hibáiról beszélnek, s közben az illető hallgatózik a közelben. Ha egy vígjátékban egy rigolyás férj hallgatózik, miközben a rigolyáit meséli a felesége, a közönség közt ülő rigolyás férjek is jót nevetnek a jeleneten...

— A hibák felismerése inkább fájdalmat okoz!

— De milyen az élet?... Ez is olyan, mint a ha bős tor ta- dobálás. Mindenki jót röhög a másikon. Mert önmagán nem látja a lecsurgó habostortát. Ilyen az élet.

— Mit gondol, van-e esély rá, hogy a házasságban ne tudatlan, hanem nyílt kibe- szélésekkel tegyük őszintébbé a kapcsolatot?

— Erre csak azt tudom mondani, amit már pedzegettünk. Az úgynevezett őszinteségnek van egy határa. Amitől a másik összeroskad, ' és csak kúszni tud a sárban, az nem javít a helyzeten. Hogy mi az a határ, ameddig a nyílt besz-éd segít, azt nehéz kiszámítani. De vannak helyzetek, vannak pillanatok,1 amelyek alkalmasak erre.

— Vannak, akik szerint a teljes nyíltság üdvözítő, mert ha valaki a sárból önerővel föláll, akkor erősödik meg valójában.

— Én ezzel nem teljesen értek egyet. Egyénektől függ, mennyire lehet rájuk dönteni az igazságot. De szerintem nem szabad megvetni azt, aki egy halom igazságtól ösz- szeesik, és nem tud felállni saját erőből. Ettől még nem értéktelen.

— ön mennyire viseli el az igazságot?

— Nálunk ezt az ember a szakmája révén tanulja meg. Gyakran megmondják, hogy jól vagy rosszul csináltunk valamit. Ezt a színész mindig másképp tolerálja. Idővel hozzászoktatja önmagát. A kritika nem öröm, kétségtelen.

— Szereti-e másvalakire rá-, borítani az igazságot?

— Én nem. Ez is helyzetektől függ. Vannak pillanatok, amikor el kell mondani kendőzetlenül. Nem könnyű. De hát a vígjátékíróknak éppen az a mániájuk: rádöntik az emberekre nyíltan. És valószínű, hogy vígjátéki formában az emberek jobban el is viselik.

Molnár Fái

Várszámlálás Nógrádban

A Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága és a Műemléki Felügyelőség egy régészcsoportja közt született megállapodás értelmében megkezdik Nógrád megye várainak számbavételét, mérnöki pontosságú alaprajzi felmérését. A munka soián kutató árkokat is ásnak, amelynek révén a régészek képet alkothatnak a vár történelmi, műemléki fontosságáról. Az évtizedekre munkát adó feladat programjáról, ütemtervéről már az idén ősszel döntenek, hogy a méréseket minél hamarább megkezdhessék. Már most valószínű, hogy a „szondázást” olyan kis várakkal kezdik, mint amilyen a már 1401-ben lakatlan sám- sonházal Fehérkő, vagy a szintén korán elhagyott bu- jáki és hasznosi vár, nehogy az enyészet végképp maga alá temesse titkaikat.

Nógrád megye hazánk várakban, kastélyokban leggazdagabb szeglete, feltárásukat azonban mág ma is gyakran elemi, alapvető információk hiánya nehezíti. Ezért minden további kutatás alapvetésének ígérkezik a régészek nógrádi „várszámlálása”

NOCRAD — 1984. július 15., vasárnap