Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)

1984-04-29 / 101. szám

Harmincba*. ív után ÉLETE ¥OLT nbHh¥i Milyen is a mai munkásság ? M ájus elsejét a felszabadult dolgozó ma­gyar nép mindinkább a munka ünne­peként tartja számon. A földosztás, a romok eltakarítása, a népi hatalmi szervek létrehozása, az újjáépítés, a proletárdiktatú­ra kivívása, az államosítások, a hároméves terv, majd az ötéves tervek, a szocializmus alapjainak lerakása, az ellenforradalmi tá­madás visszaverése, a párt és a nép kapcso­latainak — bizalmának — helyreállítása, erősítése, szolidaritás a világ munkásaival és a szabadságukért küzdő elnyomott népekkel, a szocialista országok egységének erősítése; ezek lettek a legfontosabb május elsejei jel­szavaink. Mint ahogyan ma is: a béke, a haladás, a szocializmus, a hatékonyabb mun­ka, a szocialista nemzeti egység, a szovjet és a magyar nép barátsága, a szocialista orszá­gok testvéri együttműködése jegyében ünne­peljük május elsejét. A minap Balogh Sándor és Korom Mi­hály történészek cikkét olvastam, a magyar népi demokrácia első éveiről, akkori demok­ratikus hagyományaikról. Lényegében mind­ketten azonos következtetésre jutnak: az előző években az indokoltnál kevesebb fi­gyelmet fordítottunk az 1944 őszétől fokoza­tosan létrejövő, majd megerősödő népi ha­talmi szervekre. Ilyenek voltak például a földosztó-, a hetes a nemzeti és nem utol­sósorban az üzemi bizottságok. A munkás- osztálynak elsősorban az üzemi bizottságok létrehozásában volt döntő szerepe, de két­ségtelen, hogy a többi népi hatalmi szerv létrehozásában is közreműködött. Az idősebb munkások ma is szívesen em­lékeznek a felszabadulás utáni időkre: a romeltakarításra, a gépek beindítására, s ál­talában mindarra, ami akkor, az új élet kez­detével együtt járt. Legnagyobb élményük az volt, hogy folyamatosan maguk vették kezükbe a gyárak irányítását; hogy a mun­kásság közvetlenül is részt vehetett a hata­lom gyakorlásában. Fönt még az úri Ma­gyarország hívei ágáltak: ők a hangadók a Parlamentben és a kormányban, de az üzem­ben már egészen másként alakult a helyzet. A gyárban már tőlük függött, rajtuk állt, hogy mi történik. Megalakultak az üzemi bizottságok, amelyeknek meghatározó szere­pe lett a termelés beindításában, az újjá­építésben, mindenben, ami a gyárban tör­tént. Tehát jóval az államosítás előtt az üzemi bizottságokon keresztül gyakorlatilag már megvalósult a gyárak munkásellenőr­zése és irányítása. Az addig kisemmizett dolgozó rétegek lettek a gyárak urai. Az üzemi bizottságoknak valóban nagy szerenük volt, a munkásegység erősítésében, a műszakiak és a munkások, a beosztottak és a vezetők jó partneri kapcsolatában. De ezen túlmenően országosan is fontos szere­pet vállaltak a reakció elleni harcban. Ami­kor a párt kiadta a jelszót, hogy „Földet vissza nem adunk!” „Ki a nép ellenségeivel a kormányból!” — az üzemi bizottságok élen jártak a tömegek mozgósításában, a harcos baloldali tüntetések megszervezésében. Mit ér hát ma az ember ha munkás? A kérdésre rendkívül sokféle választ kap­tam, . közöttük homlokegyenest ellentmondó^ akat is. Hadd idézzek közülük néhányat Idős üzemvezető magyarázta: amikor ő év­tizedekkel ezelőtt megkapta a szakmunkás- bizonyítványt, a legszívesebben kitűzte vol­na a mellére, hogy ezzel is felhívja magára a figyelmet. Akkoriban nagyon nagy dolog­nak számított, ha valaki „segéd úr” lett. Ahogy akkor mondták: az ilyen akár azon­nal nősülhetett. Most viszont — folytatta mondókáját — sok fiatal szakmunkás hova­tovább letagadja a lányok előtt, hogy ő „csak munkás”. Logarléccel dolgozó, érettségizett idomsze­rész panaszolta felháborodva: ha bemegy a gyár valamelyik irodájába, úgy bánnak vele, mintha alacsonyabb rendű dolgozó lenne. Pedig annakidején még a tőkések is lemen­tek a műhelyekbe, mért tudták, hogy az ef­féle gesztus, a vezetők és a beosztottak kö­zött gazdasági szempontból is érdemes „be­fektetés”. E véleményekben bizonyára túlzás is van, bizonyos körökben mégsem haszontalan do­log újra emlékeztetni néhány alapigazságra. Közöttük olyanokra, hogy nem szubjektív elhatározásból, hanem objektív társadalmi okok miatt a munkásosztály a szocializmus építésének vezető ereje. Csak utalásszerűén említek néhány tényt. Változatlanul igaz, érvényes: a munkásság a legszervezettebb társadalmi osztály, amelynek az osztályér­deke megegyezik a nemzet, sőt a világ dol­gozóinak érdekeivel, s meg van benne a bá­torság, és az áldozatkészség is ahhoz, hogy betöltse forradalmi hivatását. Bonyolult idő­szakban is a leginkább képes felismerni a haladás irányát. Hogy milyen volt valójá­ban a Rákosi-korszak, azt nem a politiku­sok, mégcsak nem is a tudósok, vagy akár a művészek ismerték fel: először a munkás­ság adott hangot elégedetlenségének. E gyénileg természetesen sokféle munkás van: művelt és műveletlen, az egyik elsősorban a testi erejével, a másik inkább az eszével dolgozik. Van, aki bonyo­lult, számjegyvezérlésű gépeket irányít, má­sok nehéz „szívlapátot” emelgetnek. Mind­annyiunk — benne az értelmiség, a paraszt, az összes társadalmi réteg és csoport — ér­deke azonban, hogy a munkásnak és az ál­tala végzett munkának megfelelő rangja, presztízsé legyen társadalmunkban. F, J. Faszénsiker A ceredi Ceredvölgye Termelőszövetkezet területének zömét erdők borítják, s az utób­bi esztendőkben az erdészeti ágazat kima­gasló eredményeket ért el. Tavaly azonban a kereslet hiányában eladhatatlan fák tö­mege halmozódott fel a telepeken, amiket — kitűnő ötlet alapján — mégis csak sike­rült, meglehetősen jó pénzért értékesíteni. Az addig senkinek sem kellett fából fasze­net égetnek a tótújfalusi boksákban. A Ge- neralimpex közvetítésével az idén több mint négyszáz tonna, egyenként három-három ki­lós, elegáns csomagot juttatnak el a megren­delőkhöz. A „haszontalan” fából így több mint öt és fél milliós bevételhez jut a kö­zös gazdaság. A képen: még épül a boksa. „Türelmetlen reformer vagyok" Csizek Ferenc a munkastílusról Mondom neki: — Láttam a tévéhíradó­ban, elegánsan kiöltözve, amikor Losonczi elvtárstól át­vette a nagy kitüntetést. Elhallgat egy percre, aztán replikázik: — öreg ám a nagyapád! Én még most sem érzem an­nak magamat. Pedig mi min­denen keresztül mentem ennyi idő alatt... ölébe fogja kis unokáját, lehet a leányka három- vagy négyéves, simogatja fejecs­kéjét, s hosszas próbálkozás után sikerül megoldani nyel­vét az idegen bácsik előtt. — Veronika vagyok — mondja ki nagy nehezen —, és úgy, de úgy szeretem a nagyapát, hogy még...! Meg sem mozdul Világosi József öléből, pillanatra sem enged a gyöngéd nagyapai ölelésből, s még a fényképesz- kedés kedvéért is csak nagy üggyel-bajjal lehet arra rá­bírni, hogy csak egy nercig is játsszon az udvarról fel­hozott alig pár napos kutyá­val. — Így ragaszkodik önhöz? — Igen. Ö is és még — szerénytelenség nélkül sokan mások. — Ugye, a bányásztársak. Áz idő miatt otthagyottak? — ...Rájuk gondoltam első­kent. Azokra, akikre mindig, minden körülmények között számíthattam. Elhiszi, hogy fáj a hiányuk...! Világosi József, aki a Nóg­rádi Szénbányáktól néhány hónapja ment nyugdíjba, mindig is bányásznak készült. — Hatan voltunk testvérek, közülük három a fiú, mind­annyian a föld alatti munka után kívánkoztunk. Nekem nehezen ment. Voltam ju­hász, csordás, dolgoztam sum- másként, meg segítőként tető­fedők mellett. 1948-ban az­tán végre sikerült, bekerül­tem Rónabányára. Meg is ragadtam ott éppen húsz esz­tendeig. Ott ért utói a vissza­fejlesztés legelső szele. Iná- szóra kerültünk, a Margit- táróba. De az a bizonyos szél megint csak utóiért: az egész csapatot áthelyezték Forgács- leitősre, onnan meg, 1971-ben, le a déli részre, Tiribesre. — Hosszú volt az út. — Még elmondani is, nem hogy átélni. Tudja, milyen — Én türelmetlen refor­mer vagyok — közli a gyár­igazgató —, de nem értek egyet mindenfajta kísérlete­zéssel. Azokkal nem, ame­lyekkel evidens dolgokat pró­bálunk meg kimutatni. Mond­juk azt, hogy ha erre az asz­talra egy almát helyezünk, aztán hatszor lelökjük, és megállapítjuk, hogy mind a hatszor leesik. Ezután ünne­pélyesen levonjuk a követ­keztetést, hogy az almát a gravitáció a föld középpontja felé vonzza. Mire jók ezek? Hiteles szavak Tavaly tíz magyar bútor­gyár közül kettő tudta növel­ni árbevételét. Egyik az Ipoly Bútorgyár volt; az itt mért emelkedés 7,3 százalékos. A nyereséget pedig 147 száza­lékra gyarapították, ez volt a legnagyobb eredménynövelés a tíz gyáré közül. Ezek a szá­mok a gyári kollektíva mun­káját kézzel foghatóan minő­sítik. A kollektíván belül a direktorét is: Csizek Ferencét. A szakállas, ősz — de mind­össze 47 éves — igazgatót gyakran kérdezik meg az írott és az elektronikus sajtó mun­ka ársai egyaránt. Három ok­ból Az első kettő az, hogy bölcs és „ennek ellenére” őszinte ember, A harmadik az, rossz érzés bizonytalanságban tölteni egyik napot a másik után? Nem kívánom senki­nek. — De végül is elült a szél­vihar. — El. Nem is tudom, mi­hez kezdtem volna, ha min­den nógrádi bányát felszá­molnak. Bár igaz, egy ma­gamfajta vájárember sok min­denhez ért, akár szakmai szinten is. Az ácsmesterség­hez, kőműveskedéshez. Biz­tos, hogy nem haltunk volna éhen. Cigarettával kínálom, visz- szautasílja. Sosem volt a szá­jában egyetlen szál sem. — Az csak amolyan rossz szokás. — Magának van-e ilven? — Van! A munka! Ha az nem lenne, úgy járnék, mint a megrögzött dohányos. De hát, hál istennek, ennek hi­ányára sohasem panaszkod­hattam. Volt úgy, ha kellett, tizenhat órát is lehúztam a szénfal mellett. És nem mu­szájból! Tudtam, ilyenkor mindig nagyon szorít a kapca és tényleg, elég sok ideig nem is mentek olyan fénye­sen a dolgok a vállalatnál. — Tiribes mégis csaknem tucatnyiszor lett élüzem, az ön által vezetett Dózsa bri­gád pedig... — ...már én magam sem tudom megmondani, hányszor kaptunk magasnál magasabb kitüntetéseket. — És a brigád vezető? — Ezt inkább hagyjuk ki, mindenki tudja, hogy sosem hogy munkahelyi produkciói — amelyeket az előbbi szá­mok jellemeztek — hitelesítik szavait. — Egy kicsit tartok is az ilyen mértékű publicitástól — utal a számos nyilatkozatté­telre Csizek. — Mert ha ne adj’ isten a helyzet rosszabb­ra fordul, akkor ez a sok di­cséret kőként hullik majd vissza a fejünkre... — Talán nem is mindig a dicsérgetés vágya a hajtó­erő, hanem az eredeti gon­dolkodás népszerűsítése... — Ez miért eredeti, miért nem általános? Kimutatták már, hogy egy középiskolai osztályban három-négy gye­rek van, akik a kérdésekhez eredetien közelítenek... Több ilyen gondolkodás van, csak más kérdés, hogy ennek ki, mennyire ad hangot. Én még nem égettem meg magam. Kezdő igazgató vagyok, és kezdő taktikus is. Azt azon­ban mindig ki mertem jelen­teni, hogy annak semmi ér­telme sincs, hogy bólogas­sunk. És a helyzetünket úgy tüntessük fel, mint a létező világok legjobbikát. volt kenyerem a dicsekvés. Szinte mindent megkaptam én a sorstól, amit lehetett. Ki­váló dolgozó, Kiváló bányász valamennyi fokozatát, okle­veleket, miniszteri dicsére­teket, legutóbb meg, amivel a beszélgetést kezdtük, a Szo­cialista Magyarországért Ér­demrendet. Itt van ni — mu­tatja, gyengéden fogva te­nyerében — még a sorszám is rajta van. Ötven egyes Megsimogatja, s visszateszi a vitrinbe. — És — lévén január 24- től nyugdíjas —, hogyan tel­nek napjai? — Egészen pontosan har­mincöt évet és 129 napot töl­töttem a föld alatt. És azóta? Munka, mi más lenne. Egy­szerűen csoda, hogy most itt­hon találtak. Éppen krumplit ültetni indultam. Tudja az asszony a téeszben dolgozik, van egy kis háztájink. No, meg aztán van egy csomó aprójószág; csirke, kacsa, li­ba, meg nevelünk decemberi levágásra három disznót is. Ügyhogy unatkozni egyetlen percem sincs. — Kívánkozik-e vissza? — Nagyon hiányoznak a régi társak. Megfogadtam, ha­marosan meglátogatom őket. Sóhajt. — Még most sem hiszem el, hogy reggel már nem jön ér­tem a busz. Búcsúzkodunk, s akaratla­nul buggyan ki száján a kö­szöntés: — Jó szerencsét! Önnek is Világosi József! Karácsony György Hit és illúziók — Megfogalmazható-e, hogy milyen indítóokok szabják meg cselekedeteit? — Én megfogalmazom ma­gának, de arról...! Nem én találtam ki, hanem egy ná­lam sokkal okosabb ember. Hit, illúziók nélkül. — Mi a hite? Ha ez egyál­talán szavakba önthető? — Hogy mondjam, hogy ne beszéljek mellé vagy ne puf- fogtassak frázisokat, ami a legkönnyebb. Talán ott kez­dem, hogy ha a hazai állapo­tokat összehasonlítjuk, akkor mindig a fejlett nyugati or­szágokat vesszük mércének. Pedig ez nem helyes, nem megalapozott módszer. Soha nem emlegetjük mondjuk Portugáliát vagy Görögorszá­got. Talán érdemes lenne be­legondolnunk, hogy az ottani viszonyok, ottani életszínvo­nal mehett a munkásnak rá­adásul még van egy „Papa- gulisz” úr is, akinek ki van szolgál tatva.. Mindent egybe- jfetve; azt, hogy egy ember a, hatalmas értékű eszközeit emberek százaival működteti, túlzott, túlhaladott állapotnak tartom. Ez a hit. — És mik hántották le az illúziókat? — Talán a korlátok bizo­nyos mértékű felismerése. Amikor az ember fiatal, ak­kor lázad, elutasít. Ahogy ha­ladunk bele a korba, bekö­vetkeznek az ütközések. Meg kell tanulni alkalmazkodni a kedvezőtlen viszonyokhoz is. Erre mondja Madách, hogy az élet a küzdés maga. A küz­dés sokszor kijózanít. Gyakran kell látnunk, hogy maga a sze­génység akadályozza meg, hogy kitörjünk a szegénység­ből. Hiszen minden változta­tás óriási pénzt követelne. Reálpolitikusi igény, hogy tu­domásul vegyük a valóságot. — E filozofikus gondolatok zavarják-e a köznapi döntés- hozatalt? — Nincs időnk filozofálni. De írhatja azt, hogy ez a hob­bim. Szeretek olvasni, és — hadd dicsekedjek egy kicsit ~ nagyon gyorsan olvasok. Ez persze felületességgel is jár. Emellett horgászok és vadászok. A „hosszú méla lesben” van lehetőség a me- ditálásra. Értelme nem tudom, hogy van-e... Állandó stressz — Kikristályosodott-e a ve­zetői ars poeticája? — Tegnap azt mondtam egy kollégájának, hogy ál­mom: jó pályagondnoknak len. ni. Simára nyírt gyepről sze­retnék gondoskodni, amin a többiek jól futballoznak. De rájöttem, hogy nem egészen jó példa ez. Jobb az a játék, amiben a csapat egyik tagja a jégen csúsztat egy koron­got, a többiek pedig söprűz- nek a korong előtt, hogy az épp a középponton álljon meg. Én a söprűzgetők szere­pét tartom fontosnak. — Mi okoz fájó dilemmát a vezetésben? — Sok álmatlan éjszakát okoz, hogy miképp lehetne a dolgozók jövedelmét az árvál­tozásokkal egyensúlyban tar­tani. Nem az üzleti döntések a nehezek, hanem ezek, amik­ben az emberi tényező áll középpontban. Bencze Péter felvétele — Hogy lehet hozzáedződ­ni ehhez a feszültséghez? — Sehogy. Ez állandó stressz. Molnár Pál 5 [ ÜOGRAD - 1984. április 30., hétfő

Next

/
Oldalképek
Tartalom