Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)
1984-04-29 / 101. szám
Kilencvenöt esztendő« múltra tekint vissza a munka, a munkásosztály nemzetközi ünnepe. A felszabadulásig a magyar munkásoknak csak egyszer adatott meg — 1919-ben —, hogy nem kellett tartaniuk május 1-i rendőr-csendőr támadásoktól. Több mint negyed század után, 1945-ben lehetett újra szabadon felvonulni. Igaz, romok árnyékában, amelyek vészterhes napok emlékeit elevenítették fel. Ilyen, ehhez hasonló volt az ellenforradalmat követő 1957-es nagygyűlés is a Hősök terén. A véres ősz után ismét mosolyt lehetett látni az arcokon, bizalmat nyújtó jelszavakat a transzparenseken. Végül a tavalyi május 1. Az itt felvonulók jó része csak gyermekkori emlékként, vagy elbeszélésekből ismeri a kardlapok suhogását, a féktelen terrort. I A MáJU Munkál, békét szabadságot! ÚRI MURIK ES MAJÁLISOK SziflliflAti 5106 híres szin^arab.ia a Oi'yiiyeil Fenn ernyő, nincsen kas. A cím jelentése: a vagyon, a csillogás, az úrhatnámság látszata mögött nincsen semmi. Űri muri vagy majális, úrhatnámság vagy valódi népünnepély? Olyan kérdés, melyről sok szempontból érdemes elgondolkodni. Nem tekinthető véletlennek, hogy irodalmunkon végigvonul az úrhatnámság kritikája, a nagy mulatozások, a nagy partyk. az előkelősködő magatartásmódok kigúnyolása. S az sem tekinthető véletlennek, hogy az ezt célbavevő írások mindig sikeresek voltak. Az 1940-es években a felszabadulás utón több magyar színházművész kivonult a budapesti Népligetbe, vagy vidéki városok parkjába és Moliére Dandin Györgyéből készült Duda Gyuri című darabot adták elő, amely ugyancsak az előkelősködés — vagy népi-népligeti kifejezéssel: a „felvágás” bírálata — volt. A siker szintén nem maradt el. Ha az előbbiekben az úri murit és a majálist állítottuk szembe egymással, az nem véletlenül történt. Az úri muri a mulatni tudás, a pózvilág, a sújtások, a külsőségek világa: a díszmagyartól a darutollig, a nagy fogadásoktól a nagy partykig minden, ami póz, ami külsőség, ami hetvenkedés, hozzátartozott. A majális viszont igazi népünnepély, mindig az emberek valóságos vidámságának, élnivágyásának és közösségének a kifejezése. A népünnepély nem mulatozás abban az értelemben, hogy ott vetélkedés folyna: ki tud a legjobban mulatni, lehet játékos, lehet közvetlen, de nem tűri meg a pózt. A majális mindig népünnepély volt, mindig a szabad természet, a tavasz élvezetét, és a tömegek sorsának könnyebre fordulását jelentette. S a munkásmozgalom ehhez az ősrégi népi örömünnep spontán megnyilvánulásához hozzákapcsolta a szabadság tudatos akarását. Innen ered ennek a népünnepélynek a póztalansága, közvetlensége, mesterkéletlensége és természetessége. Ady Endre azt írta: „A Május szabad”. S ez a szabadság, ez a kötetlenség abban is megnyilatkozik, hogy a népünnepély sohasem valamely bezárt téren folyik. A tér végtelenségét fejezi ki a májusfák sora is. Az úri muri ezzel szemben mindig — még szabad téren is — zárt. Lehatárolt. S mi határolja le a teret? Vas István az Egy szerelem három éjszakája című musical úriasszonyát így énekelteti, így búcsúztatja a régi Budapesttől: „Pannónia szálló és Vadászkürt, / Ó, a disztingvált különterem! / Per- tis hegedűje, jaj, hová tűnt? / És a Grill, a kis Párisién? /Jánoshegyi reggeli utána,/ És a sikk, amellyel vétkezünk —/Isten veled, édes életünk! / ő, Királydíj, pólózsúr meg estély, / Pezsgőzés meg Zserbo-bo-bo-bo, /Néha nyáron egy vidéki kastély,/Ezt szeretjük, ez nekünk való. / Égész ország, da csupán az úri — / Ez kellett csak, ez jutott nekünk. Az úri murit tehát keretbe szorítja az egész ország, de csupán az úri. Vagyis az úri muri résztvevői csak az úri világot tekintik országnak, s az úri világ „természetét”: a jánoshegyi éttermet és a vidéki kastélyt azonosítják a természettel. Az úri muri világában minden torzan jelentkezik, s ezért válhat joggal gúny tárgyává. Könnyű dolog persze elmúlt dolgokról ítéletet mondani, midőn a történelem már kimondta. Sokkal nehezebb, de legalább eny- nyire szükséges a múlt furcsa és torz továbbéléséről ma véleményt mondani. Mert mi tagadás, köztünk él az úri muri szelleme, a „fenn az ernyő”-é, és pusztítja a népünnepély ösztönös vidámságának hangulatát. Ez a szellem valahogy, akarva-akarat- lan, lefokozza a majálist, a népszórakozást, durvának, illetlennek és műveletlennek becs- mérli. Pedig éppen az ellenkezője az igaz. A „fenn az ernyő” ezer formában támadhat fel. Hol egy magát görög diplomatának kiadó kék ruhás fiú csillogtatja meg alakváltoztató képességeit, hol a hivalkodó lag- zik, mulatozások, hol pedig a kerítések, az autók, a nagy borravalók, a „pénz nem szá- mít”-jelszavak élesztik fel újra az úrhat- námságot. S nem az a legfájdalmasabb, hogy csak a régi világ vonzásában felnőtt emberek kerülnek a íennhéjázás hatása alá, hanem néha ugyanazoknak az osztályoknak a tagjai is, melyek oly mélyen és évszázadokon át megvetették a talmi ragyogást. A május, a majális, a népünnepély és május elseje a szabadság szimbólumává vált. S néha ugyanazok, akik ezt a napot meg- ünneplik, lemondanak szabadságukról, elvesztik az úrhatnámság által nyújtott látszólag vonzó, de valójában mégiscsak a személyiséget beszűkítő magatartás miatt. Olyan benső konfliktusba sodorja magát az úr- hatnámkodó paraszt- vagy munkásember, de az értelmiségi is, amelytől bízvást megmenekülhetne. S mindez annak az eredménye, hogy ott érez értéket, ahol az értéknek nyoma sincs. Ott akar csillogni, ahol a csillogás legfeljebb szemfényvesztés, s a saját szabad ünnepét áldozza fel érte, hogy rabja legyen egy hamis elképzelésnek. esetek ezek ugyan, és mint UyyeClI az irodalom, a közhangulat mutatja, ma általában ugyanúgy megmosolyogják, megszólják és megvetik, mint ahogyan régen utálták az urak mulatozását. Nagyon jól tudják, hogy az úri muri nem kultúra. Nem tévesztik össze az úrhatnám- ságot a tényleges emelkedettséggel, a tényleges műveltséggel és szépséggel. De azért sajnálják is a tévútra került energiákat, amiket másra, jobbra lehetne fordítani. Ez azonban nem akadályozza meg, hogy a sajnálat mellett ítéletet is alkossanak róla. S az ítélet nem hízelgő. A nép ünnepe, május elseje, a szabadság, a pihenés, a szórakozás, a jó időtöltés jegyében zajlik. És ha valaki a másik fölé azzal szeretne kerülni, hogy a népünnepélyt fitymálja és előkelősködik, akkor saját magát teszi nevetségessé, mint az úri murik szereplői, mint a Duda Gyurik. Az idő elhaladt a dáridók világa felett. És ha még kísért is a múlt, a józan látású embereket nem téveszti meg, és a maguk szája íze szerint fejezik ki felszabadult örömüket. Hermann István Csaknem harmincmillió ember! Szinte elképzelni is nehéz ezt a hatalmas tömeget, hát még azt, hogy valamennyien munka nélkül vannak. A tőkésországokból szinte naponta érkeznek hírek — s mind nagyobb számban arról, hogy miként alakul az állást keresők száma és hányán vannak azok, akik talán már holnap, holnapután nem mehetnek dolgozni, mert elbocsátották őket Látszólag majdnem egyformák a hírek, ezek a képek — mégis meg- rendítőek. Nagy-Brittaniában március elején a bányászok többsége beszüntette a munkát, amiatt, hogy a kormány a jelenleg működő 171 bányából legalább hetvenet bezárni és a 184 ezer dolgozóból 84 ezret elbocsátani készül. A Thatcher-kabi'net 1979., tehát hatalomra kerülése óta már 39 szénbányát bezárt és 48 ezer bányászt tett utcára. Most a sztrájkolok ellen példátlanul nagy rendőri erőket vetettek be. A képen: az egyik tiltakozó bányászt hurcolják el a rendőrök Sheffieldben. Esőben, hóban, napsütésben, nappal és éjszaka — otthonuk az utca. A képen: amerikai hajléktalanok San Franciscóban. „Jogunk van a munkához!” — olvasható a tiltakozó hamburgi hajógyári munkások transzparensén. Az NSZK-ban jelenleg a 22—23 millió foglalkoztatottnak mintegy tíz százaléka, két és fél millió ember állástalan. A francia farmerek számtalan demonstrációt szerveztek a Közös Piac számukra hátrányos mezőgazdasági intézkedései ellen. A képen: tiltakozásul kamionokkal torlaszolták el a síneket, amelyeket a rohamrendőrök most próbálnak szabaddá tenni. Dübörgő éveken át... S zép az a kiskort a ház mögött. Tele virággal, sokszínűvel, és ragyognak ebben a májust köszöntő tavaszi virradatban. Hogyne esne jól közöttük gyönyörködve bandukolni. Ünnepet váró itt a hangulat és ébrednek a gondolatok, akár a ria- dóztatott katonák. Igen, ez jutott megint az eszébe, mert az igazság, hogy a katonáskodás lett a múltja. A főtiszti zubbonya a fényes kitüntetésekkel a szekrényben pihen. Lehet, hogy a májusi felvonulásra magára ölti, ez kijár még akkor is, ha Kaszás János rendfokozata mellé odaillesztik, hogy nyugállományú alezredes. A szécsényi katonai igazgatást vezette. Onnan tért pihenőre. Ahhoz viszonyítva, amit élete során átélt, jól tartja magát. Még akkor is. ha megszürkült a haja és barázdásabb lett az arca. Élénken élnek gondolatában a messze tűnt évek. Különösen ilyen tájt a májusi ün- nepvárás idején. Megkomoro- dntt a derűre inkább jobban álló arca. — Így májusban kerültem a háború sodrába is... Azt mondta, hogy szemben Nemtivel. a Mátra oldalán, zöldet bontott a gyertyán, éppen májusfának való koronával. Készültek, hogy hoznak belőle a lányos házhoz. Vágyott már egy kis vígság után. Nem sokkal korábban Miskolcra hurcolták és ültették le, mert sztrájkot szerveztek. Rosszlyukon, kint a bányában. Hazajött és békénhagy- ták. Azt gondolta, meg is feledkeztek róla. Nyugalmában mit tesz egy fiatal? Keresi a vígságot. Még hazaugrott valami favágó alkalmatosságért, de már ott várta a katonai behívó, így a fából már semmi sem lett. Innen, Tarjánból indultak a frontra, beszorulva a vagonokba, míg a Don útjukat nem állta. Ilyen kavargásban elveszti az ember időérzékét. Mardossa szívét a honvágy. Ahogyan elhagyta, úgy maradt meg álmaiban a tavaszt bontó szülőföld képe, mígnem kemény őszi szelek vágtáztak végig a folyó völgyén. Rájuk szakadt a tél kegyetlen keménységgel. Aztán megmozdult körülöttük a föld. Dübörgőit a világ. Kaszás János, a nógrádi kis falu bányászlegénye akár egy porszem, úgy érezte magát abban a rettenetes csatazajban. Ott volt az állása előretolt ékként 1 építve a víz fölé. Lövedékek pattogtak körülöttük és a zengéssel együtt a hideg tél. Amikor csend lett, akkor a hangszórók vették át a szót: „Magyarok, mit kerestek ti itt?...” Kaszás Jánosban a kétségbeesés visszhangozta a kiáltást. De több volt ez, mint kiáltás. Sikoly az életért. — Mit keresünk? Semmit, élni akarunk... Már csak néhányan voltak. Megfagytak a hidegben, állásaikból lopták ki néhányu- kat és legtöbbjükkel a rájuk zúduló ágyútűz végzett. Kaszás Jánosban egyre erősödött az akarat: életben maradni. Égett a felgyújtott élelmiszer- raktáruk, folyt az ital. Sokan nekiestek, ittak patakjából és ottmaradtak végleg megfagyva. Semmihez hozzá sem érni, csak az életért küzdeni, ha már akik odahurcolták, nem törődnek velük. Így menetelt kilométerről kilométerre amikor a fagytól összezsugorodva, már csak vonszolva magát, eléje állott, számára óriásnak tűnő orosz katona: — Állj meg magyar, neked vége a... Ennyit értett a szavaiból és készült a halálra. De a katona csak lökdöste, hogy in- ■duiio.o .viaaa, meri! fogoly lett. Kaszásnak mintha megmozdult volna a fagytól alvadt vére. Még az addig le- horgasztott tekintetét is felemelte. A gondolatai is életre keltek. A nevetés csiklandozta, mert az öreg Bakos Sándor jutott eszébe, aki téli estéken sokat mesélt orosz fogságának éveiről. Azt mondta, hogy Oroszországban munkások a parancsnokok, meg a mérnökök is azokból lesznek. Aztán, ha jókedvűek, akkor szépen tudnak mulatni is. De elszálltak a gondolatait a múltról és visszatért a jelenbe. Hosszú menetben vonszolták magukat a semmivé lett sereg emberei. Kaszás János nem érzett még szánalmat sem maguk iránt. Tekintetével kereste rabulejtőjét, de többé már nem látta. A hadifoglyok kikötöttek a sok százezer embert magába zárt fogolytáborba. Mintha megborzongott volna az emléktől. — Itt múlnak csak igazán nehezen a napok... Olyan lett a hangja, akár fátyol alól beszélne. Akkor élénkült fel, amikor azt mondta, hogy egy napon szólt a hangszóró, sorolta a neveket és azt hallotta, hogy kiáltják: Kaszás János nemti bányász jelentkezzen!” Azt hitlf már megőrült, vagy játék az érzéseivel. Ki ismerne itt a sok százezer ember között engem. De ismételték és ismételték a nevét. Elindult hát. — Ki tudta azt akkor, hogy ez az út vezet a holnap felé... — mélyen az emlékeibe merült. így került Kaszás János, a nemti legény messze a felszabadult szovjet földön az új életet oktató iskolába. Sorolta tanítóinak nevét Révész Géza, Kossá István, aztán szünetet tartott. Tagoltan mondta, hogy Berzevicze Éva és hallgatott, mert gondolataiba merült. Arca megrándult, mély lélegzetvétellel folytatta visz- sza indulatát, de a felszökött könnyeit már nem tudta elrejteni. így mondta, hogyasz- szonyt még nem látott úgy zokogni, mint oktatóját, amikor hírül vették, hogy Magyarországot megszállták a németek és otthon folytatják a háborút. Könnyei között kiáltotta: „Miért ez az értelmetlen pusztítás!” — És készültünk a harcra! Az akkori május elseje ott a táborban érte őket, de az ünnep helyett néhány forradalmi dalra tellett Kaszás János partizántársaival harc. fakészen menetelt Magyarország felé. A Kárpátok hátsó lejtőinél tették vonatra őket és vitték Debrecenbe. — Oda borultunk a földre, araikor megérkeztünk... És újból tavasz lett, de ez már magyar szabad tavasz volt. Készültek az első május elsejére itthon. Kaszás János nem bőbeszédű ember, magába folytatta indulatait, de az arcáról érzéseit nem tudta eltakarni. Ott, az ünnepre készülve erősnek érezte magát. Hatalmasnak, akár az a katona volt akkor, a háború végén. Valami nagyot szeretett volna tenni, hogy kifejezhesse érzéseit. Semmit sem tett, hanem gondosan tisztította szerelvényét, rendezte ruháit, és egyre az járt az eszében, hogy méltónak kell lenni ehhez az első szabad május elsejéhez. A ztán reggel fényes napsütésben felsorakozott a sereg. Az új sereg! Az utcáról behallatszott az emberek zsongása. Vezényszavak pattogtak magyarul, oroszul. Felharsant a katonazenekar indulója. Elindultak. Az utca két oldaláról hullott rájuk a májusi virág. Kaszás János menetelve a sorokban, seramit sem tudott volna szólni... Ott, a szécsényi kiskertben jutattak mindezek eszébe, ünnepet várván. „ go bal Gy ujft 6 NOGRAD - 1984, ápritis 30.. hftf$
