Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
f riékelés: jövőre Nagykürtösön Brigádok nemzelközi munkaversenye Nemzetközi munka versenyről írtak alá megegyezést a magyar és szlovákiai bányászok. A Bátonyterenyén lezajló eseményen a Nógrádi Szénbányák és a nagykürtösi központtal működő Dolinabánya egy-egy vágathajtó brigádja szentesítette az egyéves vetélkedés alkalmi szabályait. Az erők összemérésének célja a hasznos bányai teljesítmények fokozása, illetve a két vállalat közötti baráti kapcsolat további erősítése. Mindkét oldalon egy-egy arany fokozatot már elért kollektíva * vetélkedik. Csehszlovák részről a Veselka József vezette 9-fős dolinabányai brigád küzd a győzelemért. a magyar színeket a szorospataki Ságvári Endre ifjúsági szocialista brigád kénviseli. A tizennyolc fős csanatot Egeresi László vezeti. Veselkáék 4 PU típusú marógénpel, F.aeresiék kézi eszközökkel, illetve F 6-os marógénnel dolgoznak. A ve1'- senv időtartama ez év január 1 -tői számítva, kerek egy esztendő. Az elsőséget négy fontosabb szemnont alapján döntik el. Az első föltétel a tervezett munkák túlteljesítése. A második: a költségmegtakarítás. A harmadik, részletesen kidolgozott követelmény a munkabiztonság (halálos baleset, például a csapat kiesésével járna). A negyedik szempont az egy-egy rövidebb időszakban — pl. egy hónap alatt — elért csúcsteljesítmény megléte. Ezeket a saját bányai körülményekre és technikai lehetőségekre kidolgozott feltételeket teljesítésük aránvá- ban pontozzák. Az a kollektíva gvőz, amelyik több nnn- to*- é” el. Az erről való döntést lövő januárban Nagykürtösön hozzák meg a vállalatok. illetve a brigádok képviselői. Díjazás mindkét oldalon saját erőforrásokból történik. A nemzetközivé szélesített versenyakció föltebetőleg úi színekkel gazdagítja a brigádmozgalmat, s hasznos emberi és szakmai kapcsolatokkal segíti a két vállalat fontos munkáját. Sírkő Ferenc tanácselnök Dr. Hantos Ágnes körzeti orvos Sarló Júlia tervezőmérnök Verbói József lakatos Pingiczer László fúrómunkás Egy óvoda és egy ember felépülése „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu valahol Nógrád megyében...” — imigyen kezdődött a televíziós riport a HÉT egyik műsorában. „A társadalmi összefogás szép példája nyilvánult meg az óvoda építésénél” — olvashattuk az újságokban, hallhattuk a rádióban. Ezek után még mi szépet és újat lehet mondani, mesélni a nógrádmegyeri óvoda születéséről? Miközben a tanácselnöki szobában ülök, azon meditálok, Nógrádmegyert, ezt az aprócska kis falut immáron másodszor kapta szárnyra az országos hírnév. Az első valamikor, több mint egy évtizede esett. Ekkor a rege, a megyeri cigánylakosság munkába állításáról, a szegkovács ktsz. nevelő, emberformáló hatásáról szólt. Jöttek az idegenek tanulni, ellesni a példát. Most meg, hogy felépült az óvoda társadalmi segédlettel, ismét csak járnak-kelnek az érdeklődők titkot kipuhatolni. Hogyan is történhetett? Sirkó Ferenc tanácselnök elmosolyodik: — Nincs ebben semmi titok. Az egész ügy a bizalmon alapult, igaz, óriási rizikóvállalás mellett. Dehát pörgessük vissza röviden az eseményeket. Me- gyerben elhatározták, óvodát építenek, szépet, újat, ötven- személyeset. Nem volt egyebük, mint a megyei tanácstól pályázat útján nyert kétmillió 600 ezer forint, meg a közös tenni akarás. A NÖGRÁD- TERV, mint tervező, a NOM- BER, mint lebonyolító szerepelt a hivatalos listán. Csakhogy a tervezés 250 ezer forintba került volna, a meglevő pénzből pedig erre nem futotta. Tanácsülés, falugyűlés, lakossági fórum — összedugta a fejét a község vezetése, a helybeliek sokadalma. Most mi legyen? Aztán az. is kiderült, hogy a 180 óvodára váró gyereknek kevés az ötven férőhely, legalább 75 személyes kellene. És ami ezután következett, az már mind a bizalmon és a kockázatvállaláson alapult. — Hallgattam a sirámokat, a gondokat, és eszembe jutott, hogy a bátyámnak Budapesten vannak tervezőmérnök barátai. Belevaló, vállalkozó szellemű fiatalok. Nem történt semmi különös. Néhány telefon, erre-arra, egy héten belül jelentkezett Sarló Júlia, a budapesti LAKÓTERV tervezőmérnöke, ő elvállalja társadalmi munkában az óvoda tervezését — idézgeti a kezdeteket dr. Hantos Ágnes körzeti orvos. — Aztán jött a Juli. Felmérte a terepet és álmodott. Olyan óvodát, amely jól illeszkedik a faluképbe, amelynek minden egyes zuga jól kihasználható, amely praktikus, s mely igazi mesevilág az apró emberkéknek. Az óvoda másfél év alatt felépült. A helyi gazdasági egységek anyagi támogatást adtak. Hét végeken ott szorgoskodott a falu a domboldalon, ásták az alapot, rakták a téglát. Az első sor Verbói Jóska bácsi keze nyomán született. — ötvenen-hatvanan dolgoztak egy-egy nap az építkezésen. Eleinte meglepődtem. Amikor fél egy tájban abbahagyták az emberek a munkát, szóltam nekik: — Jó lenne, ha legalább kettőig dolgoznának. Értetlenül néztek rám. — Elnök elvtárs, dehát csak ebédelni ugrunk haza, aztán folytatjuk a melót! És dolgoztak sötétedésig. Ekkor már éreztem, bejött a biA társadalmi összefogás szép példája: a nógrádmegyeri óvoda. zalom. Mert tényleg csak az volt az elején, hogy én bíztam a tervezőben, az akkor még járási hivatal bízott az én szavamban, és mindannyian bíztunk a falu lakóiban... más biztosíték nem volt. Hány ponton megbukhattunk volna? Hány véletlen hozhatott volna kudarcot? Mert Sarló Júlia tervezőmérnök időközben súlyosan megbetegedett, kórházba került. több műtéten is átesett. Sikerült meggyógyulnia. Ismét teljes emberként dolgozik a budapesti LAKÓTERV tervezőirodájában, ahol felkerestük őt. — Olyan ügy ez, hogy nem csak egy óvoda épült fel általa, hanem egy ember is. Én magam. Az első rajzok készültek, az első tervek, amikor váratlanul, szinte egyik napról a másikra összeomlottam. Alattomos kór támadott meg. Többszöri műtétre v.olt szükség. Kérem, ezt majd ne részletezze a riportban! Azt azonban igen, hogy a barátaim, kollégáim tudták mennyire fontos nekem ez a terv, és nem hagytak magamra. Marosvári Tamás, Jávor Péter, meg a többiek továbbfejlesztették a rajzokat, új ötleteket, elképzeléseket raktak hozzá. Bejártak a kórházba, Juli nézd meg, jó lesz ez így? Vagy: Juli, kérlek ha tetszik írd alá! És a csapat szervezett, elutazott Megyerbe, meg He haljon az elképzelés. Amikor már hazakerültem a kórházból, és naphosszat nyomtam otthon az ágyat, olvasni sem tudtam, a beszéd is nehezemre esett, édesanyám kérdezgette: kislányom mire gondolsz, miközben a plafont nézed? Mire gondoltam? Az óvodára. Hogy azzal mi lesz. No, de ne ér- zelgősködjünk. Bíztam én az Aranycsákány őrs tagjaiban. Karakán srácok voltak mindig is. Ne csodálkozzon! A barátaim: a tervezők, a textiles, a szobrász, egykoron az V.‘ keM ináén életút egy-egy regény, amelynek lapjain, tanulságos történetek sorakoznak. Álmok, megfeneklett remények és olykor a keserű valóság avagy az örömteli esztendők váltják egymást. Amikor az ember visszatekint a megtett útra, mérlegeli cselekedeteit, tanulságokat keres. így van ezzel a hetvenötöd ik születésnapját ünneplő Alics János is. Nem igaz, hogy az évek múltával az emlékek megszépülnek. A munkásmozgalom régi harcosa frissen emlékszik a hét és fél évtized eseményeire. Zlatnóra, ahol üveggyári munkáscsalád gyermekeként született, Tokodra, ahová szüleit a megélhetés újabb lehetősége csalogatta az első világháború után. Felvillan előtte Pintér tanító, aki szívesebben kártyázott, mint az elemistákat tanította volna. Akkoriban az üvegipari munkások egyik gyártól a másikig mentek, ha itthon kevés volt a kereset, indultak az ország határain túlra. Pedig a tulajdonosok igyekeztek magukhoz kötni a jó szakembereket, még az útlevelüket is fiókjukban tartották — mondja Alics János, aki maga is végigjárta a környező országokat Bánátba egy százéves üveggyárba apja rokona révén kerülhetett. Itt találkozott Se’meczi Jánossal, s raíta keresztül a szervezett munkásokkal. Saját bőrükön érezhették a gazdasági világAlics János regénye válság hatását. Egyik napról a másikra 850 szakmunkás került az utcára. Alicsot marasztalták volna, de ő kérte a munkakönyvét. Tokodra, majd Salgótarjánba került, bízva a munkalehetőségben. Nem kapkodtak azonban a munkaerőért. — Mihez ért? — Mindenhez — válaszolt a fiatal üvegfúvó. — Aki mindent tud, nem tud semmit! — vágták rá a művezetők, de Alics János addig perlekedett, amíg képességét ki nem próbálta. Ö maradhatott, de apja csak Szófiában talált munkát. Irt a fiának, hívta és ő utazott. Alig néhány hónap elteltével tönkrement a gyár, gazdája egy bankigazgató lett, aki a munkások járandóságából húsz százalékot azonnal levont. — Nem hagyhattuk. Sztrájkot kezdtünk, engem jelöltek ki főbizalminak a szaktársak. Alics János hét nyelvet beszél, bolgárul például három hónap alatt tanult meg. Megismerkedett Hajek Rezsővel, és „Franei”-val — akinek valódi nevét sohasem tudta meg — és a munkásegyletben fejtett ki tevékenységet. Figyelmeztették: ügyeljen a konsnirációra, hiszen Bulgáriában a „lázító” külföldi munkásokat gyorsan kiutasítják az országból. A húsz százalékot végül is nem vontak le, de Alics Jánosnak nem lehetett maradása abban a gyárban. Továbbállt Várna mellé, aztán Törökországba került, de ott sem jutott tisztes munkához, így 1935- ben visszatért Salgótarjánba. — Idehaza más volt a helyzet. Selmeczi Jani és Szabó Jóska is mondta, fogjam be a számat, többször is gondoljam meg, mit mondok — emlékszik Alics János. De hát ő sohasem tartozott azok közé, akik az igazságtalanságot tapasztalva hallgatnak. Pártmunkában szervezte az illegális könyvtárat, a munkások adták össze a pénzt, s volt nem egy olyan kötet, amelynek lapjai a gyakori forgatástól olvashatatlanná váltak. A helyi kommunisták aktivitása hamar szemet szúrt a hatóságoknak. Hajekné üzent Alicsékhoz, hogy férjét elvitték a rendőrök. Alics János igyekezett eltüntetni a könyvtárat, de a letartóztatást, internálást nem kerülhette el, a felszabadulást is így érte meg. — Elmentem a szovjet parancsnokságra, megkérdeztem miben segíthetünk. A hidak újjáépítése, a vasút vágányainak javítása volt a legfontosabb, hát ahhoz láttunk hozzá — mondja. Részese volt a párt sorainak újjászervezésének, a közigazgatás megteremtésének. A pártmunka különböző funkciókba szólította. Nemritkán fordult elő, hogy hétfőn indult útnak gyalog, legfeljebb kerékpáron és vasárnap este érkezett haza a megye településeiről. Az üzemekben elkezdődött a termelés. Alics Jánoséit minden alkalmat megragadtak a munkások, a falusiak felvilágosítására, a párton belüli frakciók elleni küzdelemre. Salgótarjánban hozzákezdtek új, többszintes lakások építéséhez, majd Alics Jánost, a párt gazdasági építőmunka feldataival bízta meg. Általában odakerült, ahol rendet kellett csinálni. A salgótarjáni, a sajószentpé- teri, üveggyárba. Meséli, hogy az utóbbi helyen ezerszázalékos volt a selejt. — Nehezen tudja elképzelni hogyan lehetett? Én is így voltam vele) míg megmagyarázták, hogy százra ezer elhibázott termék jutott. Végigjártam a gyárat, valamicskét értettem is hozzá, aztán rájöttünk a hiba forrására — említi az egykori gyárigazgató. Ott sem volt sokáig maradása, a pécsi Zsolnay gyár élére került. Az ellenforradalom idején fegyverrel a kezében küzdött a néphatalomért. Aztán visszahívták a párt Nógrád megyei bizottságára, titkárként tevékenykedett nyugdíjba vonulásáig. Egyszerűen, szerényen él. Ma is tagja a megyei párt- bizottságnak, aktívan tevékenykedik a fegyelmi bizottság tagjaként. Azok közé tartozik, akik a pihenéshez nem szokhattak hozzá. S, talán nem is vágytak rá. Mutatja a 75. születésnapja alkalmából, az Elnöki Tanács által adományozott kitüntetést a Munka Vörös Zászló Érdemrendet. Elérzékenyül. Pedig hol van még a pont a regény végéről? M. Szabó Gyula rületi úttörőház Aranycsákány Örsének tagjai, később ifi vezetői voltak, összeszokott társulás. Már akkor imádtuk a gyerekeket, megismertük a lelkűket, a gondolkodásukat. Merő véletlen, hogy az egykori őrs több tagja építész lett. Szóval az őrs! A csapat egy része, amelynek köszönhető, hogy az én álmaim valóra váltak, hogy Nógrádmegyer- ben felépült az óvoda. Hogy a textiles, a szobrász barátnőm is sértődve telefonált, őket miért nem vonjuk be ebbe a munkába? Bevontuk. Jeleket terveztek a kicsiknek, szobor készül... Én pedig meggyógyultam. A megnyitón már ott lehettem. Sarló Júlia, aki most a bat- tonyai gyermekfalu tervein munkálkodik, üzent a megye- rieknek, a tanács elnökének. Azt, hogy nélkülük hiába lett volna minden erőlködés. Hiába a terv, ha nem találkozik lelkesedéssel, odaadással, ha nem találkozik olyan agilis vezetővel, mint amilyen Sirkó Ferenc, olyan szakemberekkel, mint Verbói Józsi bácsi, Pingiczer László és sorolhatnánk a neveket vég nélkül. .. Az óvoda tehát felépült. Sarló Júlia, 31 éves tervező- mérnök lelkileg is meggvó- gvult, amint vallotta, az ügv által. Mindkét esetben az emberség, a bizalom. az együttmunkálkodás segített. Sirkó Ferenc hitvallása, hogy bízni kell az emberekben, a vezetőiek pedig példamutatónak kell lennie. Sok helyről szóltak már neki, tréfásan megjegyezve: — Feri, gyere hozzánk elnöknek, óvoda kellene a faluba... I Nógrádmegverben, a domboldalon ott áll a meseház, fehér falú, cirádás homlokzatúj 103 apró gyerek második otthona. A kollektíva pedig: Sarló Júlia tervezőmérnök, drl Hantos Ágnes körzeti orvos, Sirkó Ferenc tanácselnök, Pingiczer László fúrómunkás, Verbói József lakatos márciusban ifjúsági díjat vettek át a Parlamentben. Ám ez nem csak az övék, hanem az egész falu népéé. A megye- rieké, akik olyan óvodát csináltak, melynek értéke 1Í •millió 250 ezer forint, s amely 4 millió 705 ezer forintba került, mert a többi, a társadalmi munka, az ember? nsz- szefogás felmérhetetlen érték! Kiss Mária | NÓGRÁD — 1984, április 4., szerda
