Nógrád. 1984. február (40. évfolyam. 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

Uzbég akvareílek Kicsit sok a napraforgó Kiállítás a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában ' Szám artend és Buhara ’(Bokhara) Üzbegisztán régi legendás városai. Mecsetjei­nek, minaretjeinek, mauzó­leumainak, karavánszerájai- nak, palotáinak csodájára jártak. De nemcsak építésze­te. iparművészete, képzőmű­vészete is Ősi eredetű. Üzbe­gisztán területén már a kő­korszakból ismeretesek szép sziklarajzok. A modern és önálló üzbég képzőművészeti élet a XX. században bonta­kozott ki. A Szovjet Kultúra és Tu­domány Házában most mai üzbég akvarelleket láthatunk. Üzbég tájak, az üzbég építé­szet remekei, a mai Üzbe­gisztán jelenik meg rajtuk keleties színekkel, pompával. Taldikin: Sahizinda, Szamaik,ind A doni kozákok írójának halálára Három, hónap múlva, má­gus 24-én lett volna nyolcvan- éves a Nobel-díjas, szovjet író, Mihail Solohov, akit ha­zájában és külföldön is úgy tiszteltek, mint a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forrada­lom utáni korszak legna­gyobb szovjet prózaíróját. Szülőföldjén, a csendes Don partján érte a halál, Vjo- sensskaja faluban, ahol a hú­szas évek közepe óta élt. Az utóbbi években idős kora mi­att már ki sem mozdult fa­lujából, de kényszerű vissza- vonultsága ellenére is az egész ország szeretető és tisztelete övezte élete végéig. Legutóbb néhány hónappal ezelőtt tűnt fel a televízió képernyőjén (kezében az elmaradhatatlan papirszopólrás orosz cigaret­tával), amikor írói munkás­sága kezdetének , ötvenedik évfordulóját ünnepelték or­szágszerte, s a Szovjetunió irodalmi és társadalmi életé­nek vezetői sorra látogatták, hogy kifejezzék iránta érzett tiszteletüket Parasztszülőfs gyermeke tolt, s alig tizenöt évesen már fegyverrel a kezében küzdött a Don mentén a fe- hércsapatok éden. Részben személyes élményeiből táp­lál hozik tehát legnagyobb re­génye, a Csendes Don. Ti­zenöt éven át, 1925-től 1940- ig dolgozott a hatalmas művön. Főhősének, Grigorij Melehovnak 1912-től 1922-ig kísért életútján keresztül egy egész nép, a doni kozákság szenvedésekkel teli életét, ke­gyetlen próbatételét mutatta be, feltárnia a forradalom utáni időszak vívódásait, ne­héz útkeresését. Írói tehetségének, becsüle­tének, történelmi tisztán látá­sának köszönhető, hogy Gri- gorij Melehov a XX. századi prózairodalom egyik legmű­vészibben megmintázott alak­jává lett, akinek tétova, majd önmarcangoló útkeresése, meghasonlottságában és társ- talanságában is méltóságtel­jes személye feledhetetlen marad mindenki számára, aki a regényt olvasta. Ez a ragyogó emberábrá­zolás jellemzi Solohov másik nagy regényét, az 1932—1956 között írt Feltört ugart, amely egy kis kozák falu lakóinak életén át mutatja be a har­mincas évek elejének, a me­zőgazdaság kollektivizálásá­nak ellentmondásos, véres küzdelmektől sem mentes időszakát. 1960-ban fejezte beA hazáért harcoltak című művét, amely egy tervezett nagy terjedelmű regény első fejezeteiből tevődik össze. A könyvhöz az élményanyagot a II. világháborúban a Prav­da, a Krasznaja Zvezda és a TASZSZ haditudósítójaként végzett munka. szolgáltatta. Pár a folytatás elmaradt, a regény nagyerejű alkotás, amely pátosztól mentesen, magas művészi szinten hozza emberi közelségbe a hábo­rút, emlékezetes portrélcal rajzolva a hazájukat védő egyszerű katonákról, a hátor­szágban a frontért küszkö­dökről. Külön irodalmi tanulmá­nyok témája Solohov novel­laírói munkássága. Első elbe­szélése, az Anyajegy 1924- ben jelent meg, ezt követ­ték két évvel ' később a ma­gyarul Idegen vér címen ki­adott Doni elbeszélések. A polgárháború élményanyegát feldolgozó művek a puritán­ságig egyszerű, mégis hatal­mas indulatoktól fűtött nyel­vezetükkel, mély emberábrá­zolásukkal gyakorolnak nagy hatást az olvasóra. Ez az egyszerűség, mélyről fakadó emberség, az élet értelmébe vetett hit jellemzi az ötve­nes években irt és filmen is hatalmas sikert aratott elbe­szélését, a világháború ide­jén játszódó Emberi sorsot. Műveiből sok emlékezetes film készült. A Szovjetunió­ban megfilmesítették vala­mennyi regényét, s az Embe­ri sors mellett film készült Doni elbeszéléseiből is. Solohov, aki 1965-ben kap­ta meg az irodalmi Nobel- dijat, Magyarországon is a legolvasottabb szovjet (rólc közé tartozik. A Csendes Don először 1941-ben jelent meg magyarul, s ezt még kilenc kiadás követte napja­inkig. Sok kiadást ért meg többi regénye és novellája is. A Nógrád megyei Ha komolyan vesszük a Nógrád megyei amatőr kép­ző- és iparművészeti csoport rendszeresen ismétlődő éves kiállításait, akkor komolyan kell szólni róla, mellőzve minden „vállveregető” attitű­döt. Már pedig miért ne ven­nénk komolyan? Az idei kiállítás kap­csán itt is érdemes néhány szót szólni az amatőr képző- és iparművészeti csoportok helyzetéről is. E mozgalom­ban élénltebb időszakok és lapályosabb esztendők válto­gatják egymást, nem egészen függetlenül a mozgalmon kí­vüli bizonyos társadalmi, gazdasági és művészeti fo­lyamatoktól. Továbbá, a mozgalmon belül is hullám­zást mutat a csoportok belső kohéziójának erősödése, illet­ve gyöngülése. Az a benyo­másom, hogy az utóbbi idő­ben, ez a belső kohézió né­mileg gyöngült, s ez a mun­ka eredményességében — gyöngeségeiben — is megmu­tatkozott. Mármost, ami a nógrádi csoportot illeti, a múlt esz­tendő minden valószínűség szerint halványabb éveik kö­zé tartozik. Ezt a benyomást a mostani tárlat is erősíti. Sajnálatos például, hogy ta­valyi táborozásuk is elma­radt, ami ' pedig a csoport számára aligha pótolható je­lentőséggel bír, mind a szak­mai továbképzés, mind pe­dig az amatőr művészek egyéni tájékozódása és mun­kássága szempontjából. Föl­tehető, hogy átmeneti kima­radásról volt szó. S némi re­ményre jogosít az is, hogy épen a .stúdiókiállítás meg­nyitásának idején létrehozták a Nógrád megyei amatőr kép­zőművészeti tanácsot is. Ez lehetővé teszi, hogy az orszá­gos amatőr képzőművészeti tanáccsal ezután szorsabb le­gyen a kapcsolat, szélesebb korú kitekintésre nyíljon al­kalom. Ennek jótékony hatá­sa a későbbiekben a csoport­ban folyó munka eredmé­nyességében is megmutatkoz­hat. Jelen kiállítás az amatőr képző- és iparművészeti cso­portok számára fontos idő­szakiban nyílt meg. Kétéven­ként rendezik meg ugyanis az országos amatőrkiáUítást özdon, s idén ez szintén ese­dékes. A nógrádi tárlat tehát kicsit ennek „előfutára”. A Népművelési Intézet zsűrije te ózdi kiállításira, tizenkét amatőr képzőművész műveit javasolja Nógrádból. Ez nem is rossz arány. amatőr képző- és iparművészek kiállításáról Ezek után próbáljunk vá­laszolni arra a kérdésre, hogy milyen az idei stúdiókiál­lítás? Véleményem szerint, a tár­lat esztétikai színvonala gyöngébb a tavalyinál. Az át­lagot tekintve szürke, helyen­ként érdektelen, kevés szel­lemi irgalmat kínál. Bizo­nyos fáradtság és egysíkú­ság érződik a résztvevők vi­lágban való tájékozódásában, s természetesen, a létreho­zott produktumban is. Gya­kori a fárasztó önismétlés. Igaz, lehetene mondani, hogy ez manapság nemcsak az amatőr képzőművészetben van így. De úgy gondolom, többi között, éppen ez a sok­színű mozgalom vállalhatna többet időnként például még a kísérletezésben is, a kifor­ratlanság ebben az esetben nem föltétlenül minősülne negatívumnak. A kísérletezés alatt, persze, nem elsősorban formai játszadozást, kifáradt izmusok ismétlését értem — erre egyébként akad példa a kiállításon —, hanem a tar­talmi megközelítés frisse­ségét, a kor lényeges' kérdé­seihez való hozzászólás igé­nyét. Az obiigát mondat sze­rint, egy újszülöttnek minden vicc új. Ez természetesen nemcsak a viccre vonatkozik. Én leginkább ezt a fajta „új”-ságot hiányolom a kiál­lításon. Amatőr „újszülöttje­ink” túlságosan is töltésűitek és illemtudóak. Ezáltal ki­csit unalmasak. Mindez nem jelenti azt, hogy a tárlaton ne szerepel­ne néhány olyan amatőr mű­vész, aki a vázolt összkép ellenére joggal tarhat igényt a figyelemre. Közéjük tartozik pél­dául Hegedűs Morgan, akinek tevékenysége — a jelek szerint — már- már egyéni festői életút ki­bontakozását ígéri. A kiállí­tott olajképek alapján úgy gondolom még várat magára választott mesterek — első­sorban Kokas Ignác — hatá­sának szervesebb beépítése munkásságába, amint azt a Corpus című olajkép jelzi. Sz. J. emlékére című képe viszont invenciózus és átélt mű, kompozíciós elemei is kimunkáltak, egyetlen kisebb felület hegyi tájjal való ki­töltése mutat még némi bi­zonytalanságot. Kiss György Testvérek című kisméretű olajképe szigorú zártságával, kimunkált színvilágával ugyancsak az emlékezetesebb festmények közé tartozik. Földi József Tarlóégetés L, II., című képei, különösen az egyes számmal jelzett, fejlő­désről tesznek tanúságot, a látványfestészetböl kiindulva örvendetesen mozdulnak el az elvontabb fogalmazás fe­lé. A kompozíciós készség szempontjából említem még Leszenszky László képeit es Légrádi Jenő Gitáros című olajfestményét. Előbbinél azonban megjegyzem, hogy bár a három Leszenszky-kép- nek különböző címe van, tar­talmi, gondolati Szempontból ez teljességgel közömbös, s ezen az úton csak üres ismé­telgetésre látok lehetőséget a továbbiakban. Légrádi képe pedig ugyancsak több tisztá­zatlanságot mutat, elsősorban a szimbólumok mesterkélt összekeverésével. A festrné- nvek között külön kell szól­ni a naiv irányzat képviselő­jéről. Kürcsik Jánasné Vilá­gosi puszta című képe ter­mészetes bájával, festői esz­köztárának hitelességével ér­téket képvisel e műfajon be­lül, erről az útról a jövőben sem szabad letérnie. A cso­port legidősebb tagja, a nyolcvainesztemdős Bajcsik József szintén festményekkel szerepel, tiszteletre méltó fo­lyamatos munkálkodásról té­ve bizonyságot. Egyebekben, a festmények, akvareílek kö­zött kicsit sok a napraforgó. A szobrászati részből Csem- niczky Zoltán festett gipsz­szobrai emelkednek ki. Min­denekelőtt a Heros, de a Yorick és a Ptolemaios is a kiállítás legkvalitásosabb művei közé tartoznak. Érett formanyelvükkel, letisztult gondolatiságukkal, a jelen • korra is utaló tartalmaikkal úgyszólván kész szobrász je­lentkezését jelzik számomra. Itt említem még Szabó Endre kőfaragásait és Ajtay Károly fafaragásait. A katalógus az iparművé­szetet is idesorolja. Ez azon­ban a tarlat leevérszegényebb része. Legföljebb jelzésként szolgál jelenleg, hogy a cso­porton belül ilyen is van. Lantos József Iszik a betyár című műve a népművészet eszközeivel hitelesen formált jó fafaragás. A GMK-csoport munkásságát még kiforrat­lannak érzem. A kiállítás grafikai anyaga szintén gyengébb a tavalyi­nál. Bőgős Tamás vegyes technikával készült Kodály- lapjai, Szikszay Gábor Ta­nulmánya és Soós Károly va­riációi érdemelnek figyelmet technikai érettségükkel és gondolatiságukká i. Tóth Elemér MIHAIL SOLOHOV: A köztársaság forradalmi katonai tanácsának elnöke A mi köztársaságunk nem valami óriási, mindösz- sze tán száz porta, és a sztanyicától vagy negyven versztára, a Tocsogós-völgy- ben terül el. Köztársasággá a következő­képpen lépett elő: tavaszra kelve hazamentem Bugyonnij elvtárs hadseregéből a szülő­falumba, és a polgártársak megválasztottak községi el­nöknek azért, mert két Vörös Zászlórendet kaptam a vitéz­ségemért, hogy bátran har­coltam Vrangel ellen. Mind a kettőt személyesen tűzte fel Bugyonnij elvtárs, és na­gyon tisztességesen megszo­rította a kezemet. Én elfoglaltam azt a hiva­talt, és a falu békés állapot­ban élt volna, akárcsak az egész nép, de nemsoká ban­da jelent meg a környékün­kön, és folyton zaklatta, tel­jesen tönkretette a falut. Be­állítanak, hun a lovakat vi­szik el, csak féldög gebéket hagynak cserébe, hun az utol­só Ids takarmányt is felza­bál tátják. A mi falunk környékén gá­lád egy népség lakik — haj­bókol a banda előtt, kenyér- rel-sóval fogadja. Amikor láttam, hogyan viselkednek a szomszéd falvak a bandával, falugyűlést híttam össze, oszt azt mondtam a polgártársak­nak: — TI tettetek meg elnök­nek? — Mi. — Na, akkor a falu egész proletárjátusa nevében kér­lek benneteket, hogy őrizzé­tek meg az autonómiátokat, ne járjatok a szomszéd fal­vakba, mert azok ellenforra- dalmárok, úgyhogy minékünk szégyen akár egy ösvényt ta­posni is vélek... A falunkat pedig mostantól nem falunak híjják, hanem köztársaság­nak; én pedig, mivelhogy ti választottatok, kinevezem ma­gamat a köztársaság forradal­mi katonai tanácsa elnöké­nek, és ostromállapotot ren­delek el körös-körül. Akikből hiányzott az ön­tudat, csak hallgattak, de a fiatal kozákok, akik voltak a Vörös Hadseregben, azt mond­ták: — Sok szerencsét hozzá!... Nem is kell szavazni!... Erre beszédet tartottam ne­kik: — Rajta, elvtársak, segít­sünk a mi szovjethatalmunk­nak, harcoljunk a banda el­len az utolsó csepp vérünkig, mert az szörnyeteg, és a bi­tangok az egész szocializmus gyökerét el akarják rágni! Az öregek, akik az embe­rek háta megett álltak, elő­ször csökönyösködtek, de én cifrán káromkodva' agitáltam őket, így aztán mind egyet­értettek velem, hogy a szov­jethatalom a mi eltartó édes­anyánk, és hogy kategoriku­san az ő szoknyájába kell nékünk mindőnknek kapasz­kodni. A gyűlés kérelmet frt a sztanyica végrehajtó bizott- ságánaik, hogy küldjön puská­kat meg töltényt, és úgy ha­tározott, hogy én menjek a • sztanyicába Nyikonnal, a tit­kárral. Jókor, még hajnalban be­fogtam a kis kancámat, és elindultunk. Megtettünk vagy tíz versztét, leértünk egy szé­les völgybe, egyszer csak azt látom, hogy a szél port ker­get az úton, a por megett öt lovas nyargal szembe. Elszorult erre az én szí­vem. Kitaláltam, hogy abból a bandából való halálos ellen­ségeink vágtatnak felénk. Semmilyen kezdeményezést nem gondoltunk ki a titkár­ral, meg hát nem is lehetett kigondolni, mert sztyepp te­rült el körös-körül, szinte már szemérmetlenül pucér: sehun egy bokor vagy árok vagy horhos, így hát megál­lítottam a kancát az út kö­zepén. Fegyver nem volt nálunk, hát olyan ártatlanok voltunk, mint a pólyás gyermek, a lovasok elől elnyargalni meg nagyon buta dolog lett vol­na. Hanem a titkárom nagyon begazolt ezektől a szilaj el­lenségektől, egészen rosszul lett. Látom, le akar ugrani a szekérről, hogy elszaladjon! De hogy hová szaladjon, ma­ga se tudja. Mondom neki: — Ne ugrálj, Nyikon, ma­radj nyugton! Én a forra­dalmi tanács elnöke vagyok, te- meg a titkárom vagy, hát a halált is együtt kell vállal­nunk! De őbelőle annyira hiány­zott az öntudat, hogy leug­rott a szekérről, és felkötöt­te a nyulak bocskorát, va­gyis hát olyan sebesen sza­ladt a pusztán, hogy azt hit­te volna az ember, köpök sem érik utol. A lovasok bezzeg, amikor meglátták azt a gyanús pógárt, ahogy a sztyeppen nyargal, utánavág­tarttak, és mindjárt be is ér­ték egy kis őrhalomnál. Én szép nyugodtan leszáll­tam a szekérről, lenyeltem minden árulkodó papirost, és vártam, hogy s mint lesz to­vább. Csak azt láttam, hogy nagyon keveset beszéltek ve­le, aztán mind szorosan kö­rülvették, oszt keresztbe- hosszába vagdosni kezdték a kardjukkal. Ö a földre ro­gyott, azok meg végigkutat­ták a zsebeit, egy darabig ott tébláboltak körülötte, az­tán megint lóra ültek, és — nyargalvást vissza énhozzám. Látom, ennek fele se tré­fa. ideje volna kereket olda­ni, de nincs mit tenni — hát várok. Odavágtatnak. Elöl a bandavezér. Fomin nevezetű. Az a veres szakál­la csupa gubanc, a- fizimiská­ja poros, az egész ember akár a vadállat, csak úgy merege­ti a szemét. — Te vagy az a Bogatir- jov, az elnök? — Én. — Izentem én néked, hogy hagyd ott az elnökséget? — Hallottam róla... — Akkor mér nem hagyod ott?! Ilyen gyalázatos kérdések­kel faggatott, de nem mutat­ta, hogy haragszik. Kétségbeestem, mert lát­tam, hogy ettől a kompániá­tól sehogy se menekülök ép bőrrel. — Azért nem — feleltem nyíltan —, mert én szilárdan állok a szovjethátalom plat­formján. minden programot hajszálpontosan végrehajtok, és engem erről a platform­ról semmiképp se löktök le!... Ocsmány szavakkal böcs- mölt, egy nagy korbáccsal szilajul ráhúzott a fejemre. Jókora hurka támadt, ke­resztbe az egész homloko­mon, akkora, mint egy érett ugorka, améket magnak hagy­nak meg a fehércselédek. Na­gyon fájt... Ezt a hurkát nyomkodtam az ujjaimmal, és azt mond­tam nekik: — Nagyon csúnyán visel­kedtek, akár a vadállatok, mert hiányzik belőletek az öntudat, de én végigharcol­tam a polgárháborút, és kí­méletlenül pusztítottam a magatokfajta vrangeleket. két érdemrendet is kaptam a szovjethatalomtól, ti meg rus­nya kis férgek vagytok a sze­memben, a színeteket sem akarom látni! Erre háromszor is nekem nyargalt, agyon akart tapos- tatni a lovával, korbáccsal is ütött-vert, de én rendíthe­tetlenül álltam a talpamon, akár a mi egész proletárha­talmunk, csakhát a ló csú­nyán megrágta a térgyemet, a fülem meg cudarul zúgott, ahogy így többször is ne- kemjött. — Indulj előre! Odahajtottak a kis őrhalom­hoz, amék mellett vérbe fagyva feküdt az én Nyiko- nom. Egy lovas leszállt a nye­regből, és hassal felfelé for­dította. — Nézd meg jól — mondja nekem —, téged is mingyán így kikészítünk, mint a tit­8 blQGRAD - 1984. február 25., szombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom