Nógrád. 1984. február (40. évfolyam. 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
SZEPESí JÓZSEF: Elszórtan mint a gyom Első olvasatra hajlamosak vagyunk képzavarnak tekinteni Szepesi József (vers- és) köteteimét. Nyelvérzékünk a tudatosabb cselekvést idéző szét, ki igekötőket látná szívesebben az ige előtt. Mi tagadás, belejátszanak ebbe — valahol a tudatunk mélyén — irodalmi, olvasmányélményeink is, a XVI—XVII. századi prédikátorköltőink átkai, a szétszórattál, megmérettél erkölcsi dörgedelmei. Ám elolvasva magát a (címadó) verset is a költőnek kell igazat adnunk. Így kezdi: „Hány ezer éve, hol, melyik földrész szülte ezt a furcsa népet, amelyhez tartozol?", hogy a harmadik versszakban meg is nevezze ezt a népet: „Ki fia-borja vagy, miféle szél hozott? Feleli, ha tudsz, Cigány, nevezd meg önmagad.” Ezt a szót — cigány — máshol nem is olvashatjuk a kötetben, mert olyannyira evidenciaként kezeli, éli meg a költő, hogy nem tartja szükségesnek külön is, minduntalan hangoztatni. Talán meghökkentő ez, bizonyára vannak, lesznek majd, akik számon kérik ezt tőle, de nem lesz igazuk. Sokkal fontosabb ugyanis egy költő ( minden ember) számára a kérdés első fele: a ki vagyok én?, s erre maradéktalanul választ is kapunk a kötetben. Egy, az átlagosnál érzékenyebb, erkölcsi, szociális kérdésekre nyitottabb, vagy ha úgy jobban tetszik, a környezeténél intelligensebb emberrel ismerkedhetünk meg ezekből a versek bőd. Egyszóval a magyar költészetnek ama „fősodornak” nevezett nyomvonalán halad Szepesi József, amely mindenkor a szociális (társadalmi) igazságok feltárását és kidalolását érezte kötelességének. Az egyik elődjét, példaképét — Adyt — meg is nevezi, Egy magyar a sok közül című versében, ám a szorgalmas filológusok felfedezhetnek Janus Pannonius, Csokonai, József Attila (és más) áthallásokat, utánérzéseket is. Kezdő költőről, első kötetről lévén sző nem szabad ezen megütközni, megróni se érte. Kassák — mint köztudott — úgy írta első Verseit, hogy 1—1 Petőfi- verssorhoz írt saját (rímelő) sort, míg meg nem találta az egyéni hangját, versformáját. Nem véletlenül hozom itt elő Kassák nevét is. Szepesi József is hasonló feladatot (és műveletet) végez el, mint Petőfi, Kassák, József Attila: egy pontosan körülhatárolható réteg helyzetét, közérzetét fogalmazza meg, emeli be a költészetbe. Ha úgy tetszik, ez is felfedezés (Magyarországé is), amelyben egy eddig a társadalom peremén élő népréteg fedezi fel önmagát az írásbeliségben, a művészetben. Feltétele, de garanciája is lehet ez annak, hogy ez a réteg önmagára ismerve — éppen írástudói által —, öntudatát erősítve kiemelkedjen jelenlegi állapotából. Szepesi József lírájában — ha szabad így mondani — azi a rokonszenves, hogy szakítva a konvenciókkal saját és sorstársai helyzetét nem egzotikusnak ábrázolja, felül tud emelkedni azon az egyetemesig, anélkül, hogy eredetét és. sajátosságait megtagadná. Topográfiailag egy vidéki magyar külvárosvárosszél, szociológiailag a kétkezi, a segédmunkáslét adja verseinek kereteit és tartalmát. Ez indokolja és magyarázza az olykor talán naivnak tűnő, de mindenkor hiteles (mert megélt) és jogos indulatait a dolgot lélektelenül végző orvos (körzeti orvos?), a frázisokat pufogtató munkahelyi vezető (Bankett), az anyagi javak és a tárgyak rabságában élők (A közvélemény szerint); az úri dölyffel másokat lenéző (Uram, ön...), egyszóval az élettől, eszményeinktől elidegenedett személyek és jelenségek ellen. Szepesi József nézőpontja a mindenkori lentieké, akik nem uraik sorsuknak, mert soha nem birtokolták is azt. Szerszámuk a lapát, vagy a puszta két kezük, öltözőjük, ebédlőjük nincs (Szociális helyzetkép két fejezetben), ebédjüket újságpapírról észak — írja kicsit József Attila-ízű Állapot című versében. Könnyű kitalálni és átérezni, hogy különösen nehéz helyzetbe kerül ebben a környezetben az, akit sorsa érzékenységgel, a szebbre-tisz- tábbra, magasabbra való vágy- gyal és fogékonysággal áldott vagy vert meg. Itt súlyosabb, nyomasztóbb a magány is, mert hiszen kikkel is oszthatná meg? Az ital közelebb hozhatja néhány órára az emberekhez — több versében is felpanaszolja ezt — de a mocskos, füstös duhajoktól hangos kocsmáktól egy idő után elundorodik, mert a lélek tartalmasabb közösségekre és élményekre vágyik. Ezt azonban ma igen nehéz fellelni. Egyedül a munka világában találja meg Szepesi József. Meleg hangon, szép sorokban és zsánerképekben festi meg különösen a hajnalokat, a munkára ébredő külváros, munkába induló munkások képét. De — éppen József Attilától tudjuk, hogy a munkásosztály csak forma — ezek az élmények sem tudják feloszlatni, lehántani róla a rátelepedő magányt és szomorúságot. Elgondolkodtató, de a fentebbiek után érthető is talán, hogy viszonylag kevés szerelmes verset találunk a kötetben. Ezek is inkább a szerelem drámáit, mintsem önfeledt pillanatait vagy éppen idilljét éneklik ki. Szepesi József nem adja olcsón, mert semmit se ad olcsón, könnyen neki se az élet. Összegzésként mégis azt mondhatjuk erről a költészetről, hogy nem befelé forduló, elzárkózó, hanem közösségi. Felvállalja sorstársai gondjait is — noha ő nem tudja megosztani a sajátját velük —, s mert fölvállalja az ő sorsa az intellektuális magány. Mint mindenkié, aki a tudatossággal, a megfogalmazás képességével és igényével egyszersmind kiűzetett az ön tudatlanság idilli paradicsomából, a tudás almájával a felelősség keserűségét is megismerte. Mert Szepesi József úgy szereti övéit, hogy nem hazudja Szépnek, egzotikusnak őket, de kemény szóval perel velük és értük. Tudván és vállalván azt is. hogy ezt bizony éppen (erről is van verse pz Irodalmi giliszta és A kezdő biztat) azok nem értik, értik félre, akikről, akik nevében szól. Mert éo- pen ahhoz kell erkölcsi bátorság, hogy azt bíráljuk meg, akiket szeretünk, akiknek a szeretetét el szeretnék érni. Szepesi Józsefet ez teszi máris, s érleli majd igazán költővé: az erkölcsi parancs és a kimondás készsége és bátorsága. Horpáesi Sándor Palóeíöld könyvek Salgótarján 1983. károdat, ha nem tagadod meg a szovjethatalmat! Nyikon nadrágja meg a lábravalója le volt húzva, és az egész nemi szervezete karddal istentelenül (összevissza kaszabolva. Borzasztó volt nekem nézni ezt a gyalázatot, elfordultam hát, Fomin meg rámacsarkodott: — Csak ne, fintorogj! Téged pontosan így elintézünk, és ihind a négy sarkán felgyújtjuk azt a megátalkodott kommunista faludat. hogy fényes lánggal égjen! Énnálam könnyen áll a szó, ezt már nem tudtam elviselni, ' nagyon keményen feleltem hát nekik: — Nem bánom, ha én magam elpusz'tolok is, de ami a falunkat illeti, az nem az egyetlen, rajta kívül még ezernél is több van egész Oroszországban! Elővettem a dohányzaeskót, tüzet csiholtam, rágyújtottam. Fomin pedig megrántotta a kantárszárat, felém indította a lovát és azt mondta: — Adj egy kis dohányt, pajtás! Neked van miből rágyújtani, de mi már második hete csak lóganét Szívunk nyomorúságunkban. Cserébe nem kaszabolunk összevissza, hanem csak agyonvágunk, mint valami becsületes csatában, oszt megizenjük a családodnak, hogy vigyenek, temessenek el... De add szaporán, mert az idő sürget! Én meg ahogy tartom a zacskót a kezemben, eeészen elkeseredtem: roonant.'bántott., hogy azt a dohányt, ami az én kertemben termett, meg a jó szagú somkórót, amit szovjet föld dédelgetett, ilyen gonosz élősködők fogják szívni. Rájok néztem, azok meg mind rettentően megijedtek, hogy szétszórom a dohányt a szélbe. Fomin lenyúlt a nyeregből a zacskóért; mindjárt remegni kezdett a keze. De én pontosan úgy is cselekedtem: szétszórtam a dohányt a levegőbe, és azt mondtam: — Öljetek meg. ha egymás közt így határoztok. Akkorán kozák kardtól halok meg, ti pedig, jómadarak, okvetlenül kútgémen fogtok lógni — egykutya! Erre teljes hidegvérrel ütni- vágni kezdtek, úgyhogy lerogytam az anyaföldre. Fomin pisztollyal kétszer belém dur- rantött, keresztüllőtte a mej- jemet, meg az egyik lábomat, de akkor hirtelen azt hallottam az országút felől: zijjú, zijjú!... Körültünk úgy zúgtak a golyók, mintha zörgött volna valaki a dudva közt Az én gyilkosaim kapták magukat, és elszeleltek. Látom, jön a sztanyicabeli rendőrség — csak úgy porzik az országút! Örömömben hirtelen felugrottam, szaladtam vagy tizenöt ölet, de a szemem elborította a vér, és a lábom alól kigurult a föld. Emlékszek. azt kiáltottam: — Testvérek, elvtársak, ne haggyatok elpusztulni! És elsetétült előttem a világ... Két hónapig úgy feküdtem, mint egy tuskó, az eszméletemet elvesztettem, a nyelvem megbénult. Amikor magamhoz tértem — püff neki! —, hiányzott a bal lábom, levágták, mert elüszkösödott... Ahogy hazamegyek a körzeti kórházból, és mankóval ott sántikálok a ház külső padkájánál, belovagol az udvarba a sz'tanyica katonai biztosa, és köszönés nélkül valla- tóra fog: — Miért nevezted ki magad a forradalmi katonai tanács elnökének, és mért kiáltottad ki a köztársaságot a faluban? Hisz tudod, hogy nekünk egy köztársaságunk van! Hát mi okból vezettél itt be autonómiát?!... Hát én erre csak azt feleltem, de nagyon komolyan: — Kérem, elvtárs, ne fontoskodjon itt. Ami pedig a köztársaságot illeti, meg tudom magyarázni: a banda miatt volt rá szükség, de most, békés körülmények közt. már csak Topcsanszk falu a neve. De ne felejtse el: ha azok a fehér szörnyetegek meg egyéb bitangok megint támadást indítanak a szoviethatalom ellen akkor mi minden faluból erős várat meg köztársaságot tudunk ám csinálni, az öregeket meg a sihedereket lóra ültetjük, és én, ha elvesztettem is a fél lábomat, kategorikusan elsőnek indulok, hogy a véremet ontsam! N em volt erre egy szava sem, hogy visszavágjon, így hát nagyon keményen megszorította a kezemet, és ellovagolt azon az úton, améken jött... Makai Imre fordítása f SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM A „gépállomásos" ember „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal.” (József Attila) — Szőke Gyula vagyok, kilencszázhuszon- hatos, Salgótarjánban születtem, édesapám az első világháborúban vált hadirokkanttá, édesanyám pedig egy parasztosaidból származott, én magam négy polgárit végeztem Tarján- ban, és utána kerültem a salgótarjáni acélárugyárba —, de ez természetesen nem ment ilyen simán. Negyvenkettőben lettem esztergályostanuló, egy évig segédmunkásként dolgoztam. Negyvennégy decemberében szabadultunk mint segédek, akkor vittek leventébe. Losoncig jutottunk, onnan visszaszoktunk és a Karancs hegységben a partizánok körében az volt a feladatunk, hogy a katonaszökevényeket informáljuk a városi-ól... — Mi, a polgáriba, a mai Rákóczi iskolába jártunk. Az iskolai indítás is lényeges. Od’a elég nehezen kerültem be, kötött létszám volt, válogattak, felvételi nem volt, de megnézték azért, hogy olyanokat vegyenek fel, akikről előrelátható, hogy elvégzik a polgárit. Valaki kimaradt már az év elején és így kerültem az ő helyére, apám rokkantsága révén méltányossági alapon, persze ehhez jeles tanulónak kellett lenni „mellesleg”. így két hét eltéréssel kezdtem a polgárit. Ott az életre neveltek és nagyon könnyen ki lehetett kerülni, elég volt egy kisebb csínytevés ehhez. De a városban is tisztességesen kellett viselkedni, a sapkánkról mindenütt felismertek bennünket. Akkoriban voltak a „polgáristák” és a „gimnazisták”, nálunk Inkább a munkás- és alkalmazotti réteg gyerekei tanultaik, és hát, a két iskola között persze volt vetélkedés is sportban, meg más területeken. A speriversenyékfoen, az alsóbb osztályok között, hiszen a gimnáziumban nyolcadikosok is voltak — többnyire mi voltunk a győztesek, örültünk annak, hogy valahol sportolhattunk, a régi vásártéren Voltak pályáink, a polgári iskola mögött. Jó futóként később az acélgyári futócsapastba 'is bekerülhettem. Nagy Ferenc volt az osztályfőnökünk, rajzot tanított, ő volt az, aki próbált az életre tanítani bennünket, megkövetelte a fegyelmet. Nagyon tetszett a kiállása, nekünk srácoknak, jó magas volt és deltás, még akkor is így emlékszem rá, ha „szabódaltáá” véltek. Öt szerettük is, meg tiszteltük is. Soha tiem verekedett, mert volt olyan is, a testnevelő tanár, egy Kovács nevű, az a kipécé- zettek fején táncoltatta az eltört magasugró- lécet, de nem ez volt jellemző a tantestületre. Mi, általaiban véve, tiszteltük tanárainkat. De ez a Kovács egyszerűen ütötte a népet, féltünk tődé és utáltuk is azért, mert példáiul a Grünfeld Gyurira külön pikkelt és állandóan piszkálta, ilyen ember volt. • — A polgári akkoriban nagyobb „rangot" adott, mint a hat elemi és a két ismétlő. Azzal már el lehetett helyezkedni még irodai szakmában is. De az acélgyárba kerülés az egy külön történelem. Csak a kiváltságosak és az acélgyári szülők gyerekei kerülhettek be a gyárba abban az idő-ben. Édesanyám férjhez ment másodszor is egy acélgyári esztergályoshoz, így a nevelőapám próbált oda beszerválni, Elkezdte már tavasszal és csak október közepén sikerült oda bejutni. Ez így ment. Ez az október tizenöt kísér, mert ide a mai tolmácsi gyáregység elődjéhez is Október tizenötödikén kerültem. Mindenki úgy kezdte az acélgyárban, hogy bekerült a szegcsomagolóba. Ott volt aztán a Havlis bácsi, öreg, deres bajúszú nagyon szigorú, de igazságos ember, aki egymaga mindenkor eldöntötte, hogy melyik gyerekből mi lesz?! Ezt aztán tévedhetetlen ül csinálta, megfigyelte a gyerekeket és döntött. Ez volt a oályaválasztás akkor. A szegcsomagoló előtt az „Agil üzemben” dolgoztam eay évet, ahol hegesztőpálcákat gyártottunk. És csak onnan — külön javaslat alapján kerülhettem a szegcsom-agoilóba Havlis bácsihoz, ezek voltak a fokozatok és akkor később az öreg engem esztergályosnak javasolt. Inasnak abba a műhelybe, ahol apám is dolgozott. De Havlis olyan szigorú volt, hogy ha a szemétbe szeg került, odavágott a tenyerébe egy gurtnidarabbal, volt, aki sokat kapott. Egy alkalommal az egyik elömunkás ki akart tolni egy gyerekkel és az ujja közül szegeket szórt a szemétbe, hogy a kölyök mágnesére felugorjanak. Havlis bácsi észrevette, korbáccsal elverte az előmunkást, és visszahelyezte az alacsonyabb beosztásúak közé, bár ez az előmunkásság ott nem jelentett külön- pénzt, inkább valamiféle rangót adott. Nekem a dobozhajtogatás volt a munkáin), ebből nőtt ki az esztergályosság. — Arra nagyon ügyeltek ott, hogy a műhelyek családiasak legyenek. Megvolt a haszon is belőle, sokoldalú. Apám keze alatt nem lehetett linkesked-ni, a tizenegy óra alatt, két műszakban sem. A gyerekeket tehát nem a vezető regulázta, hanem a szülő. Az atyai pofon hamar leesett a fáról. Kéthetes esztergályos voltam, amikor egy szakítópálcát kellett csinálnom ötszázados megengedett tűréssel Pontosan az öt századig csiszoltam meg. Odajött apám, megnézte, megmérte és jó fenéken rúgott. Resteilte azt, hogy nem tudtam nulla századra megcsinálni. Egyszer éjjel meg karbidlámpa mellett dolgozva jelölte ki az anyagokat és egy csíkban megégettem a haját, megint mesvert az öreg. Másnap elmentem a művezetőhöz, a Nikkel Józsi bácsihoz, szegény jnár meghalt, bejelentkeztem, vigyázzba álltam és közöltem, hogy szeretnék másik műszakba kerülni. Szépen megkérdezte, miért és amikor megmondtam, hogy apám hogy bánt velem — tőle is kaptam két pofont. Akkor így már glég hamar rá kellett jönni az embernek ilyen áron is, hogy „itt be kell állni a sorba”. Álmom volt egy svájci esztergapad. Egy Szlivka Károly nevű segéd dolgozott rajta, ő nagy nehezen megengedte, hogy éjszaka dolgozhatok a padján, ha előtte az ő munkáját is bevég- zem, hát vállaltam. így lehetett eljutni oda, hogy kezdték megbecsülni, ennek a jeleveit, hogy amikor erről vettünk mintát később minden alkatrészét én gyártottam le. — Nikkel Józsi bácsi a kedvesebb gyereJ keit próbálta visszatartani a leventétől. Vele csináltuk azt is, hogy amikor le kellett volna szerelni a gépeket — egy rossz gépet szedetett szét velünk és a jót szétszedve eldug- dostuk. De aztán elfogyott a „fehér papírja’’ az öregnek és menni kellett. Az acélgyári iskolába gyűjtöttek be bennünket, a Halász testvérekkel, hárman mindig kilógtunk hátul és mert mindig mások voltak aa őrök,' reggel mindig visszamentünk, mint vadonatújak De amikor egy hét múlva visszajött az első őrcsapat — lebukott a banda. így kerültünk Losoncra, de vissza is szöktünk. Az állomásnál több akasztott szökevény is volt már, nyakukban tábla. A szülők nagyon megijedtek, amikor beállítottunk Halász néni vitt ki aztán minket a Narancsba. Ott is elkaptak, de egyszer megléptem, később újra körbefogtak nyolcán és a somoskői laktanyaépületbe zártak bennünket. Ott láttunk először szovjet hadifoglyokat, fát fűrészeltek az udvaron, de akkor vaddisznóemberek kezén voltunk. Mondta is az egyik karácsony előtt „na, öcsi, szép napon fossz'lógni”. Minket egy zászlós egy fiatalasszony szó szerinti felajánlkozása fejében engedett el aztán, ilyenek is voltak, azt kérte a zászlóstól hogy engedjen el minket. ötvenkettőtől ötvenhatig tanítottam A technikumban, tanítottam még a volt műhelyfőnökömet is, oda járt Longauer József is, aki a tűzhelygyárnak volt később az igazgatója. De sokan mások is. Tűzhe'lysyáriafc, üveggyáriak, bányagépgyáriak voltak, akik később mind vezető beosztásokba kerültek. Anyagismeretet, rajzot, géptant, gépelemeket tanítottam a technikumban, érdekes, szép évek voltak azok is. Volt egy családi fordulat az életemben, miJ kor tulajdonképpen nem volt hova mennem,’ oda kértem magam, ahol lakást is adtak, így elkerültem ötvenhatban az erdőkürti gép-: állomáshoz. Az igazgatósághoz nyolc gépállomás tartozott, teljesen önálló vá Hallatként működött Akkoriban még inkább szakmunkásokból kiemelt vezetők voltak és próbált az igazgatóság egy kis minőségi változást végrehajtani a tenültaJbbakból. i — Kijelölitek, hogy Erdőkürbre megyekj megmondták, hogy indul a vonat honnan kell busszal továbbmenni, dé már a buszon megismerkedtem néhány traktorossal, akik egy értekezletről mentek Kürtre. Ott nem várt senki, adtak egy helyet jó húszfokos hidegben, idegen ágyban aludtam, az Ambrusé volt az ágy, ő éppen szabadságon volt akkor. Mondták „hát itt bizony kemény az élet... ” Nem volt túlzás benne. Gyorsan bekerültem a keményebb oldalba, át kellett vennem a javítóműhelyt, de annyira közelről mint ott, én előtte soha nem láttam még traktort! Volt ott Hofer, Sztalinyec, köraiö- sök, Kormic meg Zetor márkák vegyesen. Meg kellett ismerkednem velük, aztán megszervezhettem a javításukat, fél év után sikerült „betörnöm” oda. „Előre tolt bástya" voltunk, különösen egy kis faluban, nagy elmaradottsággal. A gépállomás volt az, ami egy kis szellemi feljavulást vitt be a falu életébe. Előadásokra kértek fel bennünket, még arról is felvilágosító munkát kellett végezni, hogy mi is a traktor?! Az ipar elő-: retolt bástyája voltunk, tőlünk várták, hogy az ipart és az új technológiát bevigyük, de mindennek külön politikai súlya is volt, természetesen. És erős felügyelet alatt voltak a gépállomások. Nagy hatalma volt a gépállomásnak, .de még nagyobb felelőssége. Még a téeszek munkája fölött is rendelkezett gyakorta. Azoknak tudtunk sokat segíteni, akiknek nem voltak eszközeik, akik rá voltak szorulva a nagygazdáfcra és így próbáltuk a nagyüzemi életet is bevinni, megkedveitetni. így volt gazdasági és politikai-társadalma szerepe is a gépállomásoknak. De nagy küzdelem volt a régi típusú gazdákkal is, akik mindenben ellenezték az újat. Tőlünk nagyon sokat vártak az irányító szervek mindenkor. Első cséplésem nagyon emlékezetes, akkor még létezett az ÁVH is, és sokat kilátogattak, hogy figyelmeztessenek a pontos munkára. Motorral jártam, felpakolva alkatrészekkel szíjakkal, és javítottuk is vezeJ tőként a leállt gépeket. Jó iskola volt. \ — ötvennyolcban kerültem Tolmácsra, alö kor még gépállomás volt ez is hetvenig. De le volt romolva nagyon. Sikerült itt rendet tenni a gépparkban, de amikor például leállítottam a nem eléggé termelékeny gépeket ami most újra fontos téma, nagy volt a felzúdulás. Minden lépés kemény volt errefelé. T.f.Wl
