Nógrád, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-28 / 23. szám
Művészetünk egyik otthona Á miskolci Herman Ottó Múzeum képtára Székely Bertalan: Női portré Sokszor megfordultam Miskolcon, nemegyszer elhaladtam a hatalmas antikva betűket homlokzatán viselő múzeum előtt, mégsem tértem 'be, talán riasztott az épület külsejének ötvenes évekbeli, szigorú neoklasszicizmusa, talán csak a hívogató plakátot nem láttam meg a kapufán, mindenesetre most fedeztem fel a miskolci képtárat, miután két éve ebben az épületben kapott tágas és főként jól megvilágított otthont. A gazdag gyűjtemény századunk közepéig vezet végig a magyar festészet történetén, a folytatás, a ma élő alkotók munkássága Sárospatakon található. Az előzményekről: az 1899- ben alapított Borsod—miskolci Múzeum kezdte meg a gyűjtést, ezzel egyidőben alakult ki dr. Petró Sándor orvos magángyűjteménye is, amely utóbb szintén a múzeumé lett. 1920-ban Miskolcra költözött a híres nagybányai művésztelep; s a mű- pártoló hajlandóságú város ezen kívül még művésztelepet alaoííott a • képzőművészeti főiskola diákjai számára is, következésképp sok festő és művésztanár élt, alkotott hosszabb-rövidebb ideig a városban. Közösen létrehozták a miskolci festők társaságát, amely kiállításaival, előadásaival értő közönséget nevelt. Ilyen előzmények után rendezte meg Miskolc 1953- ban az első országos képző- művészeti kiállítást, majd az országos grafikai biennálét, 1969-ben pedig létrejött a miskolci képtár, amely 1974- ben beolvadt a Herman Ottó Múzeum szervezetébe, s ma is annak része (A Szinva partján, a Papszeren áll egy kecses kis régi palota, mely felirata szerint Herman Ottó Múzeum, de az is csak része a teljes Herman Ottó Múzeum szervezetének. Természet- tudományi állandó kiállítás található benne, két termében pedig időszaki kiállításokra kerül sor.) Az egyre gyarapodó Hermán Ottó Múzeum (13 ezer műtárgy van a birtokában, ebből 160 festmény és 20 szobor Miskolcon, 150 kép pedig Sárospatakon) három épületben kapott helyet: a szinva-parti palotában, a régi képtárban, és a új múzeumban, mely végre méltó helyet tud biztosítani a páratlanul értékes gyűjtemény számára. Ez utóbbiban a kiállítás rendezői nemcsak a képek világos, levegős, tágas elrendezésére törekedtek, de arra is, -hogy a magyar festészetnek egy bensőségesebb, intimebb vonulatát mutassák be. Nem monumentális műveket tehát, hanem kisebbeket, az adott falsíkon egymáshoz jól illeszkedőket, egymás hangulatát fokozókat. A szándék sikerét 'mutatja, hogy a látogató otthonosan érzi magát, akár egy-egy mester sajátos világába csöppen, akár az együvé tartozók azonos stílusjegyeket hordozó művei közé. Mískolcnak az elmondottakon kívül is vannak hagyományai. A múlt század legnagyobb magyar festője, Munkácsy Mihály itt született (apja itt volt — az akkor még fontos szerepet betöltő — sóhivatal tisztviselője, a szülők itt nyugszanak a képtár közelében lévő, immár lezárt, ódon kis temetőben); Szinyei Merse Pál is sokat járt itt, sógorának a közeli Szirmabe- senyőn volt birtoka (a kiállításon látható is a Lilaruhás hölgy nővérének, vagyis a sógornőjének a portréja), a Lila virágosrét és a Park című képek mór a Majális hangulatát árasztják; Miskolcon született Kmetty János is, halála előtt 40 értékes művét hagyta szülővárosára, és ez a szülőföldje Szalay Lajosnak és Imre Zsigmondnak is. A hajdani művésztelep képzőművészeti központtá tette a várost, tehát több művész (vagy örökösük) gyarapította ajándékaival a gyűjteményt. Ezért egy-egy nagy művésznek több kiemelkedő alkotását is láthatjuk, van akitől egész kis gyűjteményt. Szinyei Merse képein kívül a gyöngyházas fényű, finom tónusú balatoni képek alkotójának, Mészöly Gézának is több vászna tűnik szemünkbe, szintúgy a Nagybányáról indult Ferenczy Xárolynak (többek közt itt található megragadó színhatású Tékozló fiúja. s a közismert Három királyok vázlata); igen gazdag a Csontváry-gyűjtemény, amelynek dísze a magyar emberábrázolás egyik remeke: az öreg halász; hasonló- kéop gazdag a Gulácsy Lajos műveit tömörítő teremrész: a művész meseszerű, a kora reneszánszot visszaálmodó vásznai között gyönyörködhet a látogató: és egész sorozatot láthat Derkovits Gyulának a munkáiból is. Jelentős művekkel képviseltetik magukat az alföldi festők: Tornyai János, Koszta József, Rudnay Gyula, Holló László; de jelen vannak a dunántúliak is, mégpedig több kénnel Rippl-Rónai József és Egry József. A gyűjtemény folyton növekszik, anyagának tekintélyes része máris raktárba szorult. A város tehát új fiókképtár létesítését tervezi, amelyben azok a művészek kapnak majd helyet, akik Miskolcon születtek, vagy életűk bizonyos szakaszában itt éltek. Ilyen kisképtár már van is, pontosabban: a képtár régi, kisebb épületének egyik emelete adott helyet a Kondor Béla-hagyaték egy részéből . álló gyűjteménynek. A fiatalon elhunyt művésznek különösen kedves tartózkodási helye volt Miskolc (ő volt a kisgrafikai biennálé egyik alapítója is), megszerette a várost, de idekötötte a kény- szerűség is, mivel a képzőművészeti főiskolán kívül csak itt talált hozzáférhető grafikai nyomdagépet. A városhoz fűződő szoros kapcsolata indítojíta a Herman Ottó Múzeum vezetőségét arra, hogy Kondor Béla halála után megszerezze hagyatékának egy részét, s így jutott részben vásárlás, részben ajándékozás révén több mint kétszáz művéhez. Ezenkívül idekerültek Kondor Béla budapesti műtermének berendezési tárgyai (népművészeti gyűjteménye, szerszámai, szép harmóniuma). A Herman Ottó Múzeum és a keretébe tartozó miskolci képtár erőteljes fejlődését a megye és a város művészet- pártoló hajlandóságának köszönheti. KÖNYVDICSÉRÖ Á mai vers és olvasója 8 NOGRÁD - 1984. január 28., szombat Bozóky Éva Az utóbbi időben mind gyakrabban hallok olyan megnyilatkozásokat, hogy a fiatal szülők nem értenek a gyerekneveléshez. Egoizmusuktól és az életörömöktől (mozi, kirándulás, társaság) vezérelve ezek a szülők a véletlenre bízzák gyermekeik nevelését, s ezért látni oly sok szemtelen csemetét akik nem köszönnek, s még akkor sem szólalnak meg, ha rágógumival kínálja őket az ember. A hasonló jellegű megnyilatkozások arra indítottak, hogy fölhagyjak a fiatal édesanyák tanulmányozásával, és minden erőmet egy él- tesebb csoport, a nagymamák és nagypapák vizsgálatára összpontosítottam, azaz olyan embereket vettem szemügyre, akik értenek az élethez, s láttak már egy és mást. És ekkor, magától értetődően seregnyi érdekes dologra bukkantam. A játszótéren megfigyeltem egy negyvenéves asszonyt, valamilyen Koko és Annuska édesanyját, aki így fakadt ki kislánya miatt a szomszédok előtt: — Szegény Annám, any- nyira sajnálom. Nem lesz boldog az életben... A szomszédok vizsgálgat- ni kezdték a mosolygós, egészségtől majd kicsattanó gyermeket, és meglepetten kérdezték; Csökken a könyv becsülete. Nem én mondom ezt, hanem olyan szakemberek, akik vizsgálati adatokkal nyomatéko- sítják állításukat. Mintha minden a könyvolvasás ellen esküdött volna össze. A televízió. Az ezernyi faita magánhobbi. A munkaidőn túli magánmunkák. Veszélyeztetettségérzetünk, amely az elmélyülést kívánó, lélekrezdü- léses szépirodalom helyett a nyers, közvetlen tudnivalókra tesz kíváncsivá bennünket. Mi újság a világ feszültség- gócaiban? Újságot olvasunk — könyvet qem. A fiatalok úi- ságot sem olvasnak. Világgal érintkezésük elemi eszköze nem a betű, hanem a hang. Diszkózenét hallgatnak, koncertmuzsikát, fejhallgatót hordanak az utcán is, mintha fülvédővel védekeznének a világhideg ellen. Ezt már én mondom: volt idő, amikor úgv látszott, hogy a könyvnek példátlanul nagy becsülete lesz. Cikket is írtam erről, külföldieknek szánt kiadványba, tizenöt évvel ezelőtt. már-már a diadaljelentések modorában. A könyvheti novellaantológiáról, amelyet százezres példányszámban kapkodtak el, A Szép versek sikeréről. Az amatőr irodalmi színpadok sokaságáról. A versmondóversenyek- ről. A hosszú sorokról, amelyek a könvvsátorban dedikáló írók-költők előtt kígyóznak. Ez mind-mind tény volt, nagy kifutást és boldog beteljesülést ígért. Nemrégiben pedig a debreceni irodalmi napok tanácskozói is azon borongtak novemberben: ez a futás bizony megtorpant, a boldog beteljesülés nem következett el. Vajon miért? A szakemberek válaszát fölsoroltam már: az olvasáshoz idő kell. az időt pedig elrabolja tőlünk a televízió, a hobbi, a különmunka, a hifitornyos, diszkózenés divat. És már i+t ólálkodik a kertek alatt a legnagyobb időrabló: a video. De nem kínál-e választ maga az irodalom is? Jelent-e elég nagy csábítást? Van-e vonzása? Válaszol-e az ellene dolgozó erők kihívására? Irodám! hetilapnál dolgozom, több mint húsz éve, illik hát erről beszélnem: a közönséget igenis zavarba ejti az úgynevezett modern irodalom. Mintha szánt szándékkal nem akarna válaszolni a kihívásra. Nem keresi az ellenerők csábításának kitett közönség kegyeit. És ez mindenképp belejátszik abba. hogy teret veszít. Elég, ha a modern költéJORDAN POPOV: szetre hivatkozom. Ez a költészet bizony próbára teszi olvasói- türelmünket. Nem ismeri ugyanis a klasszikus harmóniát. Már-már arcpirítóan fegyelmezetlen. Ha ta- náros-iskolás ítélettel szólunk róla: ez a költészet fegyelmezetlen a „helyesírás” dolgában is, a „külalak” dolgában is a „tartalom” dolgában is. Fegyelmezetlen a közoonto- zásban, a szóhasználatban, a képekben, a képtársításokban, az arányokban, az érzelmekben és a gondolatokban. Van költő, aki a végsőkig költőietlen. van aki a végsőkig költői: az egyiknél szürke Duna-víz a vers, a másiknál tiszta nektár, de egyiknél sem csak ital — füröd- nek benne. Van akinél láncreakciót robbant ki a szó, a kép, és nukleáris hamueső- ként zuhognak ránk a versek. Van, aki az írásjelek, a szórendek, a váratlan sorvégek kátyúin teszi próbára a versmondatot: mit bír el. Van. aki mintha az analitikus ideggyógyászat tankönyveinek szabadtársításos szövegmintáira. vagy egy biológiai lexikon címszavaira tromfolna rá. Van, akinél lompos a vers, mintha zsebre dugott kézzel, cigarettával a szájban kívánná elszaval- tatni: van akinél ünnepélyes a vers, mintha szavalókórusnak szánná egy walhallai homályosságé misztériumjátékban: van akinél , titokbizal- masságú a vers, mintha önmaga akarná elmondani, tükör előtt, rálehelve a megfejtést az üvegre. És van, aki hideg tárgyakként koppantva. de van, akinél hóla- vina-lávaömlés sisteregteti egymásra a képeket. A mai avantgárd versben azt találjuk a legkevesebbnek, hogy ez egyik verssort vízsszinte- sen, a másikat függőlegesen kell olvasni. De még az is kevés, hogy a verseket kacskaringósan kell kibetűzni, mert úgynevezett képversek. A legtöbb az, hogy a verseket nem kell, mert nem is lehet elolvasni, hiszen betűk helyett saját találmányú hieroglifákból állnak. Olyannyira, hogy még az olvasástól mindeddig el nem tántorított versbarát is megborzad, és olyasmit sóhajt: „Hol vagy Petőfi, hol vagy Arany, hol vagy Tompa?” Esetleg hajlamos azt mondani: ennél még az úgynevezett giccsköltészet is jobb. Hjszen még az is kiválthat művészi élményt, mert kettőn áll a vásár: lehet, hogy a mű értéktelen, ám hátha én, a műélvező, értékes vagyok? És hátha feldúsítom a műélvezetet a magam gazdag értékeivel? De mit Tegyük a helyére! — Hogyhogy? — Mi az hogy, hogyhogy? — csapott le rájuk az asz- szony. — olyan jólelkű, olyan lágyszívű, hogy mindenki be fogja csapni. Szegény Annám. . Koko miatt az anyja nyugodt volt: ha éppen nem tör- te-zúzta a mások játékait, akkor minden bizonnyal homokkal szórta tele a kicsik nyakát — Igaza van, asszonyom — szólalt meg egy nagymama a szomszéd pádról. — Ha arra gondolok, hogy milyen szerény ez a mi Szaskónk, a szívem is elszorul. Mindent tud az iskolában, mégsem teszi föl a kezét, annyira szégyenli magát. A többiek akkor is jelentkeznek, ha egy szót sem tudnak, a mi fiunk pedig csak szerényen gubbaszt a padban, és várja, hogy fölszólítsák. Manapság nem veszik észre azt, aki ennyire visszahúzódik, és csak szemtelenséggel lehet érvényesülni. Ha nem fogja a kezét állandóan a magasba tartani semmire sem megy. Szegény Szaskó! , A nagymama egy könnycseppet törölt ki a szeméből, " _ — Nem kell mindjárt belehalni, ha valaki szerény! — szólt közbe egy festett hajú férfi. — Csak ne legyen olyan együgyű, mint a mi Mil- csonk, ez a fontos. Föl kell díszíteni az iskolát, mindig őt találják meg, keresem, hogy hozzon nekem újságot, elment a szomszédoknak bevásárolni, az osztálybeli srácok kiszakították a kerítést, csak ez a mi agyalágyult Milcsónk vallja be. Az én nevemet viseli, de mintha nem is én lennék az apja. Ezekben az együgyű csemetéinkben még... — De hát gyerekek, mit lehet velük tenni? — foglalta össze az eddigieket egy ráncoktól barázdált arcú férfi. — Az én fiam már nagy, de kiskora óta gyúrom. Mondtam neki, ne álljon szóba a szomszédokkal — alattunk faragatlan tsz-tagok, fölöttünk egzaltált értelmiségiek laktak. Megmagyaráztam neki, hogy lépten-nyomon gazemberekkel fog találkozni, s hogy óvakodjék tőlük. Fölhívtam a figyelmét, hogy a munkahelyek tele vannak irigyekkel és gonosztevőkkel. Azt tanácsoltam neki, hogy He barátkozzék senkivel, mert dúsítsak fel azon, ami nem is akar hatni rám? És én mégis azt mondom most: persze, hogy olvassunk Petőfit, Aranyt, Tompát. De ne vonjuk meg bizalmunkat a modern költészettől sem. Nehéz helyzetben van, ezért én dicséretére kelek a könyvnek; réginek is. újnak is. Nem mondom, hogy rajongjunk a zavarba ejtő. türelempróbáló újért. De róla való ítélkezésünkben fontoljunk meg néhány dolgot A következőket. Először js azt fontoljuk meg. hogy nincs irodalom, nincs költészet eredetiség nélkül. Amíg valaki zseniálisan utánozza Petőfit addig csak zseniális Petőfi- utánzó. de nem költő. Kökő akkor lesz, ha senkit sem utánoz, ha sohanemvoltat ha eredetit kínál. Az úgynevezett modern költészet közönségborzoló formaújdonságait a szükséges eredetiségkeresés teremti meg. És szükségszerű az is. hogy eredetiségkeresés közben a költő előrébb járjon, mint a közönsége. Mi akaratlanul a megszokottat keressük. ő akarva a szokatlant. Ez már magában is türelemre inthet bennünket. De másodszor azt is érdemes megfontolnunk. hogy nincs az a meghökkentő for- maújdonság. amelv ne éoü1- hetne be előbb-utóbb egy elfogadott. áttekinthető formarendszerbe. Gondnkunk arra, hog” a rímtelen gö”ög- rómaj költészet után anusz* a rím is vakmerő úiításnak számított. És ma már sok nemzet költészetében a rímet is túlhaladott díszítménynek tekintik. Vagv költészeten kívüli jelenségnek. amilyen oéldául egy táncdalszöveg. Nemrégen elfogadhatatlan volt a versmondatok sorvégi' zökkentése, megtörése. ma már észre sem vesszük. Adv Endre még olvan jelzős szerkezettel is megbotránkozást keltett, mint a „piros dal” pé’dául fhiszen az egvik szó szószínkéozetet idéz, a másik hanekénzetet), ma már kezdő költőktől is elvárjuk, hogy ismerjék az ilyen váratlan szónárosítások titkát.' A formád időn sávok tehát érthetetlenek először, megbotránkoztatnak bennünket, aztán közkinccsé válnak.' Először a szakma fogadta be őket. az+án mi. az úgynevezett nagyközönség. De éppen ezért javaslom, v,o«rv ne zárkózzunk el ma. Mert elveszítjük a holnapi befogadás lehetőségét És reménytelenül magára hagyjuk az írót. a költőt, aki mostanára olyan helyzetbe került, hogr még létezés joga is kezd kétségbe vonatni. Faragó Vilmos minden barátság könnyen elcsúszhat egy narancshéjon vagy késsel a bordói között ér véget, járjon össze viszont a káderekkel, jól nyissa ki a szemét, mikor feleséget választ magának, hiszen a világ tele van cédákkal, köny- nyűvérű nőcskékkel és zsarolókkal. Ha pedig oldalba vágják, rúgja térdével lágyé- kon az illetőt... Most már nyugodt vagyok — a fiam még alig harmincéves, de már osztályvezető, és a harmincéves gyakorlattal rendelkező emberek reszketnek előtte mint a nyárfalevél. Nem válik elveszett emberré. — Irigylem magát — mondta a nagyanyó, aki két mondattal előbb megtöröke könnyes szemét. — Irigylem magát Így hát, nyájas olvasó, ha még továbbra is kételkedni méltóztatik abban, hogy a jó- l.elkűség, a szerénység és az előzékenység a jó avagy a rossz tulajdonságok sorába tartozik-e, hogy mi az elvhűség, s mi számít lelketlen- ségnek, hogy mi a szemtelenség, s mit tesz a találékonyság, hogy hátrány avagy előny a barátság — szíveskedjék csak kimenni egy játszótérre! Ott majd a helyére tesznek néhány fogalmat. Fordított«: Adamccz itáimi»
