Nógrád, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM

Az elkötelezett irodalom

fóruma legyen

Baranyi Ferenc a Palócföldről

Mint már korábban beszámoltunk róla, 1984. január 1-től

új főszerkesztője van a Salgótarjánban megjelenő Palóc- föld című folyóiratnak: Baranyi Ferenc, József Attila-di- jas költő.

A költőt — úgy véljük — szükségtelen bemutatni olvasóinknak. Nemcsak azért, mert versei minősítik, hanem elsősorban azért, mert éppen e tény alapján évtizedek óta ismert és elismert alakja a kortárs magyar költészetnek. Pár éve pedig szinte „közvetlenül" is találkozhatunk vele esténként a televízió képernyőjén, amint mindenki számára közérthetően, okos és lelkes érveléssel kalauzol bennünket az általában nehéznek vélt opera műfajának rejtelmeiben, vagy éppen belpolitikai kommentátorként szól a hétköznapok reményt tápláló, vagy esetenként elszomorító jelenségeiről.

Így tehát most a Palócföld főszerkesztőjét faggatjuk elképzeléseiről, Nógrád megyével való kapcsolatáról.

— Remélem, nem valamely kész főszerkesztői koncepció kifejtését várják tőlem, mert az korai volna — jegyzi meg Baranyi Ferenc. — Természetesen, vannak elképzeléseim, de azt is hangsúlyozni szeretném, hogy a lapkészítés mindig és mindenütt csapatmunka, ami nem csökkenti — ellenkezőleg, növeli — a főszerkesztő felelősségét, ugyanakkor viszont megbízható hátteret nyújt a kívánatos és tervszerű mű- heiytevékenységhez. Mindezt annak tudatában mondom, hogy Nógráddal egyáltalán nem új keletű a kapcsolatom, és töltetlenül úgy érzem, barátok közé jöttem, öröm számomra, hogy itt lehetek.

— Milyen kapcsolatokról van szó?

— Ezek az egyetemi évekre nyúlnak vissza, például Csongirády Bélával, Szilágyi Tiborral akkoriban lettünk barátok. Köztudott, hogy Ge- relyes Endre szintén legjobb barátaim közé tartozott. Baráti köre a hatvanas évek elején az enyém is volt, így Paróczay Gergely, Czinke Ferenc, Kojnok Nándor, Csik Pái, hogy csak néhányukat említsem. Sokat jártam abban az időben ezen a tájon, Kisterenyén és másutt, szivemnek egyik csücske idehúz, a másik Szabolcshoz. Tehát olyan emberek közé jövök, akikkel —, ahogy mondani szokták — egy követ fújunk, több mint egy évtizede. Idetartozik még, hogy a későbbiekben is nagyon gyakran jöttem Nógrádija író-olvasó találkozókra. Én vagyok a legfőbb „talái- kozóember”, ez nálam kicsit misszió, legalábbis így fogom fel. Sokszor eltemették már ezt a műfajt, én hiszek benne, hiszek a fontosságában, mert olyan rétegek számára jelenti a kortárs irodalommal való találkozás lehetőségét, amelyek kívül esnek az irodalom szakmai határain. Én „dramaturgiailag” is úgy szerveztem mindig ezeket a találkozásokat, hogy nagyobb részben a mad irodalomról beszélgettünk, s csak kevesebb ideiig saját verseimről. A „jó palócok” mindig rendkívül hálós közönségnek bizonyultak. Érződött „éhe a szépnek”. Sokszor megható volt, hogy miilyen tisztára mosott lélekkel jöttek ezekre a találkozókra.

— Főszerkesztőként most « palócok földjére jött, de úgy tudom, változatlanul

*

Budapesten él. Nem okoz-e ez gondot a szerkesztői munkában?

— _ Minden hét második felét ’ Salgótarjánban töltöm. Azt hiszem, ez elegendő lesz ahhoz, hogy a helyben élő szerzőkkel megfelelő és szoros kapcsolatot tartsak, hiszen ez nélkülözhetetlen. Ugyanakkor azonban az is szükségesnek látszik, hogy egyrészt a jelenlegi szerzőkor tovább bővüljön, másrészt pedig más országos műhelyekkel is kialakuljon a kölcsönösen gyümölcsöztethető kapcsolat. Ebből a szempontból — gondolom — nem hátrány, ha Budapesten élek. A televízióiban a zenei és kulturális főosztály szerkesztőjeként kötetlenül dolgozom, évi műsor számom van, tovább csinálom a Mesterdalnokofcat, s a tv-híiradóban a belpolitikai kommentárokat. Mindez lehetővé teszi azt, hpigy a Palócföldet szívügyemnek tekintsem.

— Mit tart leg lényegesebbnek a Palócföld tartalmi továbbfejlesztése szempontjából?

— Szeretném, ha mielőbb legalább úgy jegyeznék ezt a lapot, mint a Tiszafáját, vagy az Oj Forrást. Itáliából ismerjük például az úgynevezett cartellószínházakat, ha ezekben bemutatták valakinek aiz operáját, már. elismert szerzővé vált. Jó lenne, Ha a Palócföld is „cartellolap”. pá válhatna. Rang legyen megjelenni a Palócföldiben, ez a legfőbb törekvésem.

— Mi kell ehhez?

— Elsősorban igényesség. Feltétlenül szükséges, hogy rangos szerzők — helyiek és megyehatáron kívülinek is! — felvállalják a lapot, jóindulattal viseltessenek programja iránt. Egyik cél változatlanul az, hogy a Nógrádiban élő tehetséges emberek megfelelő arányban szerepeljenek a Palócföldbem. A másik az, hogy országos nevekkel is találkozzon a folyóiratban az olvasó. Attól, hogy egy folyóirat vidéken jelenük meg, még nem kell provinciálisnak lennie. Különösen nem Salgótarjánban, amely oly gazdag munkásmozgalmi hagyományai rendelkezik. Ez is predesztinálja a folyóiratot arra, hogy mindenekelőtt az elkötelezett irodalom fóruma legyen, azoknak adjon teret, akiknek jó helyen dobog a szíve. Ehhez hozzá kell tennem, hogy az elkötelezett író nem lakáj, aki elzengi hozsannáját, hanem olyan, minit a lelkiismeret, a jobbért perek

De, ha haragszik is, mindig közös ügyünkért haragszik, nem ellene.

— Nógrád megyének eleven testvérmegyei kapcsolatai vannak. Ezek a kulturális együttműködésben is kézzelfogható eredményekkel jártak már eddig is. Az utóbbi időben ismét tovább erősödtek például a szomszédos középszlovákiai kapcsolatok, többek között, a tavalyi Madách-ünnepségek közös és eredményes megszervezésében. A Palócföld milyen szerepet tölthet be a szellemi, irodalmi, művészeti kapcsolatok erősítésében, egymás kulturális értékeinek jobb megismertetésében?

— Remélem, sikerül megvalósítaná azt, hogy a folyóirat mind több ablakot nyisson a világra, így a szomszéd népek irodalmára is. Kölcsönösen szükség van arra, hogy Közép-Euiróipának e térségében is a történelemből ránk maradt érzékenységek fokozatosan eltűnjenek. Ehhez az kell, hogy a szellem emberei % mielőbb teljesen egyeténtsének a jelen és a jövő érdekében. A szlovák líra például nekem személy szerint is szívügyem. Dr. Szi'k- lay László A szlovák irodalom kézikönyve (Akadémiai Kiadó, 1961.) című művében a szlovák költők verseinek nagy többségét én fordítottam, a kezdetektől napjainkig. így némi áttekántésiem már van a szlovák líráról. Ennek birtokában szeretném, ha folyóiratunk fölvállalna bizonyos szerepet a szlovák líra haziaá népszerűsítésében. S ezenkvül, a szlovákiai — köztük a közép-szlovákiai — irodalmi műhelyekkel is jó lenne majd termékeny kapcsolatot teremteni. De a nyugat-európai irodalmiakban szintén vannak olyan irányzatok, amelyek a ml törekvéseinkkel összecsengenék, ha nem is egyeznek meg bizonyos irodalmi divatokkal, így van ez például a francia és az olasz irodalomban. E törekvések megismertetése szintén jelentős lehet a Pa- lócföldben,

T. E.

Katona Judit:

A Teknyőkaparó

Még él a jós'. 'A téren most megy át. Vállán a zsákja, benne lim-lombk. Ormótlan, kopott bakancsban csoszog, idő meszelte szakállát, haját.

Fehér kis ember viszi a nyarat,

viszi a város szétszórt garasát,

az utcák fényes, és árnyoldalát és ott eszik hol adnak s néha kap.

Most itt megy át a téren. Amulok. Rámvillan apró, sötét gombszeme. Zsákjában kocát, villám, viharok.

Egykori zsellér? Küzködő szegény? Kiknek hite? Tán Jézus maga!

Csak bámulom a járda szegletén.

t

Egy „régi rimái

„Viszi a ködöt az idő —

és az időt mi hoztuk magunkkal".

(József Attila)

— Fries Gyula a nevei,,, 1902-ben Rimaszécsén születtem, ez arrafelé fekszik, ahol Bánréve és Feled volt a vasúti csomópont, az egyik oldalon a Rima, a másik oldalon a Sajó folyik azon a tájon. És Rimaszécs természetesen a Rima mellett fekszik. Falu volt ez a hely, nagy történelmi háttérrel, de bármilyen kicsi is, ott járásbíróság is működött akkoriban, ahol édesapám vezető bíróként dolgozott. A „Murányi Vénuszként” emlegetett és irodalmilag is megénekelt híres-neves Széchy Máriának odakötődése is nyilvánvaló, hiszen valamikor azon a helyen a családnak volt egy kis várkastélya. Ma már a romjai sincsenek. Édesanyám Túrócszentmárton- ban született, a szlovákság egyik szellemi központjában, szülei, nagyszülei nagyrőcei lakosok voltak. Az egyik dédapám a szlovákság önkormányzatáért küzdő nagy hatású közművelődési egyesületnek a Matica slovenská-nak, a szlovák anyácskának volt az alapító tagja, ő volt Fran- cisci János költő, akiről majd mindenhol utcát, teret neveztek el később.

— Szepesváralja és Eperjes között ott van Fricovce, vagyis Fries község, a mi nevünk tehát ugyanonnan ered és az is bizonyos, hogy az öröktől fogva szlovák lakosú hely volt a történelmi időkben. A mi családunkban, az én életemben meg amúgy is minden — így szoktuk mondani — „Sömörből jött, a Rima mellől...” Ez a kötődés minden gömörinél megfigyel- hetően nagyon erős és a régi rimamurányi ipari és bányászdolgok miatt beletartozik a nógrádi táj is. Ugyanez figyelhető meg a rimaszombati születésű Szombathy Viktor írónál is, aki nekem jó barátom és akivel egy gimnáziumba jártam valamikor. Ezért fér el a sokat emlegetett „nagy rimái szívekbe” Komoron kívül szinte az egész Felvidék és persze Nógrád, Borsod. .. ez a táj. Apai ágon egyik ősöm Sáros megyei volt, anyám elődei meg a régi Tót- györkön voltak gazdálkodók, amiről csak legújabban tudtam meg, hogy nem más, mint a mai Galga menti Hé- vízgyörk, ahol ma is él a szlovák nemzetiség. így keveredik bennünk, hála istennek, a szlovák és a magyar és ezek a kevergések mindig egészségesek is.

— Első, erős gyermekkori emlékem az, amikor négyéves koromban ezen a felvidéki tájon Kassára vitték Rákóczi fejedelem földi maradványait és mindenütt hatalmas tüzeket gyújtottak. Jól emlékszem, a szepesi várban az óriási máglyára, ahol akkor nyolc vagon fát gyújtottak meg! Ez az első maradandó képi emlékem a gyermekkoromból. Anyám aztán elvált és férjhez ment nevelőapámhoz, akit viszont Feledynek hívtak és Tornaalján volt bíró, így az az akkoriban bizony lapos kis hely volt gyermekkorom egyik meghatározó pontja. Az iskolákat is ott jártam, később Rimaszombaton a négy gimnáziumot, de édesapám, akivel mindig tartottam azért a kapcsolatot, azt kívánta tőlem, hogy katonai pályára menjek, bár semmi hajlandóság nem élt bennem erre. így, majdnem kényszerítve jutottam Pécsre, a távolba, az ottani honvéd hadapródiskolába. Ez a háború kellős közepén, 1916-ban esett meg velem. Hallgatni kellett édesapámra, mert anyagilag ő gondoskodott rólam és a katonai középiskola költségei kisebbek is voltak. Fekete zubbonyunk volt, az a régi K.u.K. mintájú, és kék nadrágunk, de mindezért én nem nagyon rajongtam. Amikor jött az őszirózsás forradalom és a szer- bek oda bevonultak, eleinte még a nemzetiszín sapkarózsánkat is meghagyták, de az;

tán szétzavartak bennünket, és akkor kaptunk valamiféle „sajtpapíron” a három évről bizonyítványt. De már előtte az iskola hadapródból főreáliskolává változott, tehát a „történelem nekem adott igazat”, hogy így mondjam. Aztán a fővárosban kérdezték, ki akar a ludovikán vagy a hűvösvölgyi iskolán tovább tisztnek készülni, de bizony én azt mondtam — „gyerünk haza Tornaaljára!” Na, így maradt félbe a katonai képzésem, de érettségi akkor még nem volt, azt aztán egy összevont evangélikus és katolikus rozsnyói gimnáziumban reformátusként valahogy sikerült mégis letennem görög és latin tudás nélkül, mert Pécsett a katonai hagyománynak megfelelően németül és franciául tanultunk. Mondta is a kormánybiztos nekünk, érettségizetteknek, akiket bizony alaposan felkavart és megdobált a történelem, hogy „uraim, ha a tanári kar jóindulata nem lenne fordított arányban az önök tudásával... nos, akkor más lenne a helyzet...” Megértünk bizony „tök alapon”.

— Húszban aztán a család elköltözött Nagyrőcére. Valamit kellett csinálni, elmentem az adóhivatalba gyakornoknak. Két év kellemes élet után édesanyám kívánságára, de nekem is gondolatom volt, felkerültem Budapestre, a műegyetemre, odajártam aztán újabb két évig, de inkább csak mellé. A műszaki rajztanulásnak azonban így is nagy hasznát láttam rövidesen. Pénzünk is elfogyott, az akkori első nagy magyar infláció elvitte hamar. Hazamentem aztán és a járásbíróságra kerültem, ott dolgoztam 1928-ig a telekkönyvnél. Szereztem is némi szlovák • tudást, hiszen anélkül nem lehettem volna meg, de aztán ott nem maradtam. Eljöttem egyedül Salgótarjánba, nem minden előzmény nélkül és bizony, komoly protekció kellett hozzá, hogy a munkáslétszámba felvegyenek! Órabérben dolgoztam a rajzirodában, ott voltam évekig és csak vagy három-négy év múlva neveztek ki. Eisele Gusztáv és Benderék révén kerülhettem csak a gyárba ilyen körülmények között is. Az Eiselék között bányaiak is voltak. De, ha ez szóba jön, vissza kell térnünk a múlt századba. így igaz, hogy „minden Gömörből indult el”. A gyártörténet nemkülönben. A mi családunk kezében volt még a múlt századból származó „Murányi Unnió”-beli részvény egészen a kezdetekből, amikor még Murány- völgy Vasmű Egyesület volt a neve. Huszonöt részvényből másfél volt a mienk, 1812- es keltezéssel. így volt kapcsolódás a „Rimával” később is, Nagyrőcén élve. Valamikor ott működtek a legelső hámorok a környéken, ezek voltak: a srankovai, bartovai, kieskovai, rudnai hámorok, amelyeknek maradványait én még ismertem. Ott hallottam először azt is, hogy, amikor a hámorban végképp befejeződik a munka és bent marad a dermedt vasmag — „medvét fogott a hámor...” Talán ezek közül egy-kettő megmaradt ipartörténeti emléknek. Az első családi kohók—

— Ezeken a nyomokon jöttem én ide Salgótarjánba. A két kopasz műegyetemi évemmel lehettem rajzoló Horváth Károly főmérnök alatt. „Na, Fries úr, fel kellene venni az eke-lapát-villa gyári termet...” — mondta nekem aztán, ami azt jelentette, hogy hetekig jártam a gyárépület minden kis és magas zugát és minden részletében fel- mértem-rajzoltam az egészet. Szinte centiméterenként csináltam azt a hetvenkét méter hosszú termet, az megvan ma is, persze felújítva. Végül is olyan pontos rajzot tudtam produkálni, hogy hosszú évekig annak alapján helyezték el az újabb gépeket. Már az első benyomásom is az jmü« hogx ez egy &

prosperáló ipari centrum: Akkoriban még úgynevezett dividendát, osztalékot is osztottak minden évben a részvények után, komoly összegeket is persze. Volt acél- és vasöntödéje a gyárnak, az ózdi hengermű hengereit' is itt gyártották, a forgácsolók

századmilliméter-pontosra munkálták és persze, sokféle kovácsolt termék és már a drótgyártás is megvolt. Az öntecsek - is itt készültek Özd- nak, ahol tovább megmunkálták. A szállítás vasúton ment és nagyon érdekes volt, mert a csehszlovákokkal történt megegyezés alapján nem kellett körbe vinni Hatvannak. nIó darabon csehszlovákiai területen ment az áru Miskolcra.

Megismertem a gyárat tö-J viről hegyire. Havidíjas lettem a számvezetőségen és ott neveztek ki harmincháromban tisztviselőnek. A gyári, akkori fogalmak szerint korszerű és szép lakótelepen azonban csak nősülés xután kaphattam lakást. Fizetni nem kellett azért és minden mással is elláttak, tüzelővel például, de az itt lakó munkások is mindössze eszmei lakbért fizettek, egy-két pengő fejében laktak. A majd kétezer munkáshoz mi alkalmazottak húszán sem voltunk, ezenfelül voltak még (nem egészen negyvenen) az úgynevezett altisztek, akik főként műszaki képzettségű emberekből tevődtek össze, közöttük olyanok is, akik munkásból nevelkedtek ki.

— Az itteni nagyobb mui>J kásházak éppen hatvan évJ vei ezelőtt, 1924-ben épültek fel. A kolónián valóban nagy fegyelem volt, a térmesterek járkáltak, például az öreg Huszár bácsi, akitől mindenki tartott. Ilyen volt a Ják- falvi is. Volt, aki csúfnevet is kapott, „Gambásistennek” hívták, mert nagy, lelógó aLi la volt neki. Jómagam harmincnégyben nősültem és csak akkor kaphattam lakást a telepen. A fizetés nem volt sok, vagy százötven pengő,1 de, mert a lakhatási kedvezmények sokat jelentettek —• könnyen lehetett élni relatíve. Itt akkor valóban jó forrásvizek voltak a vízvezetékrendszerben, de aztán, ahogy nőtt a város, úgy jöttek a mély kutak és a rosszabb vizek. Ez- a mind közönségesen „Rimamuránynak” nevezett vállalat, lehet mondani, hogy az országnak a legnagyobb hatóterületű vállalata . volt. Egyedül a kokszot vettük külföldről, egyébiránt mindenben önellátók voltunk. A faszéntermeléstől az áramfejlesztésig mindebben. Mindehhez rengeteg szakma és természetesen rengeteg szakember és műszaki csatlakozott. Érthető, hogy a „régi riz maiak”, akik között nagyon is sok volt a cseh, a morva és a szlovák szakember, gyáralapítóként számon tartja sí kezdeteket kései leszármazottjaiban is.

A fiatalság összejárt, spor^ tolt, kulturális munkában együtt is volt az alkalmazott a munkással, de abban sok igazság rejlik, hogy a gyáriak túlságosan is kiemelkedtek a város más területén élőkből és dolgozókból és ez nem volt jó! De én mindig megtiszteltem a kétkezi munkást, mert tudtam, hogy az ő munkájától függ a gyár sorsa. A családias munkakör és az, hogy még a gyerek is az apja keze alatt tanult, azt a praktikusságot jelentette, hogy ott nem lehetett apai felügyelet mellett rosszul dolgozni! De mégis azt mondom ennyi év után, hogy egy kicsit el volt túlozva a „rimái büszkeség”, mert a „Rima egy különor- szág volt” és aztán sokáig semmi és csak úgy jött a sokkal nagyobb megbecsülést érdemlő bányász.

— Tizenegy órás műszakok; kai sokat kerestek. Régi rimáiként mindannyian mégis kizárólag a becsületes munkára lehetünk büszkék. De ezzel így van mindenki a világon.

E.&Í,