Nógrád. 1983. december (39. évfolyam. 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
Réti Zoltán reprezentatív tárlata Akinek ez Ipolyitól virul az éden Réti Zoltán festőművész kiállítása vonzza ezekben a hetekben is az érdeklődőket a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban, november elsejétől december végéig. Reprezentatív tárlat, rajzok, ak- vareilek, ©tájképek sorakoztak föl a világos teremben, sok-sok év gazdag terméséből válogatva. Réti Zoltán hatvanéves, kiforrott művész, munkásságát határainkon túl is értékelik, Tokióban, Londonban aratott megérdemelt sikert a közelmúltban, Ró- zsavölgyi Márkról írt monográfiáját számon tartja a nemzetközi zenei szakiroda- lom. Úgyszólván „észrevétlenül” vált ismertté, konok következetesség és az évtizedek kemény munkája van mögötte. * Csaknem két évtized óta ismerem. Csak ismételhetem Losonci Miklós szavait, aki a kiállítás katalógusában így jellemzi: „ö Nógrád festőköl- tője — a Nógrád-koreográfia képi dalnoka, ami e táj ritmusát, érettre enyhült színeit, neszező mozdulatait, dombokká, völgyekké szelídülő hegyeit illeti. Madách Imre, Milcszáth Kálmán után most ő a gazda itt, most a festészet e vidék gyűjtő mágnese’’. Kicsit még mindig a személyes megjegyzéseknél maradva, számomra is elsősorban Réti Zoltán a palóc vidék lírai festője, jómagam — lévén nem e táj szülötte — művei révén pillanthattam be némileg ezen kis országrész lényegébe. Azok közé tartozik. aki munkássá gával Ismételten bebizonyította azt az egyébként ismert tételt, hogy nem valamely provincia fölmutatása jelenti a provincializmust, hanem a minőség hiá- nva. S, mint többen megírták már, nem a provincia határa a fontos, hanem a horizontja. Milyen ez a táj? Balassagyarmatra megyek egy februári napon. Húsz év ailatt gyakran megtettem azt az utat. Emlékszem, azon a napon erőo szél fújt, jégesőiket, viharokat jelentettek az országban több helyről. Szé- csény után a Káprás mellett hatalmas belvíz, tarajos hullámok bukdácsolnak a heves szélben. örhalomban a temető felől egyforma feketébe öltözött öregasszonyok, néhány öregember Is bandukol az utcán, Itt-ott már kibújt a barka, szürkén és puhán, mint a macska szőre. Varjak szállonganak, hintáznak az útmenti fákon. S Ealassagyarmat főterére, a volt megyeházára, a bíróság szürke épületére, az öreg platánokra ülnek károgva. Hangjukat elviszi a szél. Az Ipoly kiáradt, víz alatt az egész árterület az útig. A platánok szép, komoly fák. mély lélegzettel a szélben. Mintha egy Réti-akvarell elevenedne meg. A költő, Váci Mihály — Réti Zoltánnal is együtt tanítóskodott — írta egyik pályatársáról ezeket a sorokat, amelyek csaknem teljesen érvényesek az ő művészetére is: „...a népi világ, a tördelt kezű emberek, a barázdát taposó rokonok világához kötő hűség éneke ragyog ezeken a képeken, <5 a mezők, a szántóföldek, a kaszálók, a falvak, a külvárosok, a folyópartok, a paraszti nép derűjének festője. Azt bizonyítja művészete, hogy az igazi mélyértelmű modernség, formai újítás és mesterségbeli bravúr csak akkor jöhet létre, ha elkötelezettség, szerelmes hűségvállalás és társadalmi szándék tölti meg indulatokkal." Réti Zoltán képei ilyenek. * Képei az emberi élet teljességét kívánják megragadni a maga mozgalmasságában és változatosságában, s természetesen, nemes, ak derűjében. Az elsüllyedő múlt rekvizítumait, jellegzetesen nóg-ádi csacsifogatait, „meg10 NÓGRÁD - 1983 Anyaság özvegyült” házait sem pusztán nosztalgiából idézi, hanem hűséges krónikásként, emlékezve a gyerekkorra, s idézve egyúttal azokat az embereket, férfiakat és asszonyokat is, akik ebben az elsüly- lyedt múltban —, miként a jelenben is még — tették, amit kell, szántottak, vetettek és arattak, nyájat legeltettek, s már eltűnőben vannak. Ezt fejezik ki képein a támaszkodó, vagy ballagó öregek, a vasárnapi beszélgetők, a katonatörtóneteket mesélek. Múlt és jelen ötvöződik Réti Zoltán művein, a Cserhát, a Börzsöny, az Ipoly lupája jelentik művészetének határait. S mi ennek a világnak a határa? Valójába* a „határtalanság”, ami alatt most a mondanivaló egyetemességét értem. Ezek után, gondolom, okkal hangsúlyozható, hogy Réti Zoltán számára a látott világ adja az Indíttatást a képi teremtéshez. De a megjelenítésben, a kifejezésben, az átírás milyenségében megnyilatkozó sokféleség Is Igaz. Például • Katonatörténetek elbeszéli» közben, az Önarckép, vagy az Anyám „konkrétságától” vezet az út az Éjféli misére, a Virágzás I., III. című és még több más akva- rellen át az Árvalány haj-sorozat elvont gondolatgazdagságához, többrétegűségé- hez. Képépítésének további jellemzői közül már több alkalommal említés történt ar- róL, hogy nála a mű lüktető hullámvonal köré épül, mintegy sugallva valamiféle Időbeni történést is. * Idén ünnepeljük Madách Imre születésének 160. s Az ember tragédiája bemutatásának 100. évfordulóját. Madách Imre önmaga is, mint hőre, Ádám nyugtalan, kereső, kérdező ember. Emberi- ségkölteményében szintén' a történelemhez fordul, hogy saját korának létkérdéseit fogalmazza meg. Szellemisége időszerűbb, mint valaha, hiszen a Tragédia minden tragikus jellege ellenére is a haladásért, a humanitásért való küzdelmet hirdeti. így örökségét — haladó hagyományainkkal egyetemben — nekünk is méltó módon kell megőriznünk. E célt szolgálta többi köpött Réti Zoltán akvarelllsorozata is, amelyet az ünnepi Madách-évben albumba gyűjtve is megjelentettek. - Ezek az akvarellek nem illusztrációk, inkább a festő gondolatainak megjelenítései a Tragédia olvasása közben. Egyúttal az Edénkért az Ipoly-kömyéki vidéken virul, „beemelve” a Réti által szeretett nógrádi tájat ilyen módon is a kortárs képzőművészetbe. S kibontva egyúttal e táj halk szépségét, a fölötte járó nap szelíd sugárzását, amit talán csak .a Nagyoroszi ban . december 24., szombat i, Hyde Park született és Balassagyarmaton élő művész láthat ilyen szépnek, mert mindig is az övé volt. * A hatvanas évek elején Réti Zoltán a gyarmati főutcán lakott. Műtermének ablakából a szemközti háztetőkre és furcsa kéményekre nyílt kilátás. Azóta már régen egy csöndesebb helyen, a Nagy Iván utcában él. Kis kertet ápol, gyümölcsfákat, szőlőt, virágot. Most ragasztott egy műtermet a házhoz. Amióta ismerem, a Rózsavölgyi Márk zeneiskola Igazgatója volt, idén ment nyugdíjba. Még «okáig szeretnék Balassagyarmatra járni hozzá, képeket nézni, Jóízűeket beszélgetni a világ és az ember sorsáról. Majd tavasszal is, amikor a Kápráook környékén újra tarajos hullámok bukdácsolnak a széliben, vadkacsákat ringat az Ipoly kiöntése. Tóth ISlemót — Apu, te most ideülsz a ládára! — Dehogy ülök! Eszem ágában sincs! — De amikor játszunk! — Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm? — Mert te leszel a szegény- ember. Na persze — gondolom —? mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, minthogy a ládán ülnek. — És te mi leszel? — Én a Télapó. Ez nagyszerű! Igazán rámférne mór egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vag*'ok. Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Ügy látszik ez egy búgócsigával ötvözött Télapó. — Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod — mondom bizakodva. Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti. — Milyen puttonyom? — Amibe az ajándékokat hozod. — Ááá — nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel —, én nem az a Télapó vagyok. A másik! — A másik? Melyik? Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja... mit mondja?!... sziszegi: — Ebben a zsebemben — a jobb zsebére üt — van a jég meg a hó, — a bal zsebére üt — ebben a hideg, téli szelek, — egyik mellény zseb - ebben van a dér, — másik mellényzseb — ebben meg a zúzmaranéni. Én oktondi! Méghogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy •LAZÁR ERVIN írása a Közpon- ti Sajtószolgálat 1983. évi novellaős tárcapályázatán első díjat nyert, novella kategóriában. Végeláthatatlan távlatok Munka és művelődés. Manapság nem hat idegenül az egymásmellettiségük. Persze, nem volt mindig így. Sokáig úgy gondoltuk: külön dolog a munka és megint külön dolog a művelődés. Hányszor cseng vissza még ma is fülembe kapa- és ásógyötörte nagyanyám szava, miközben az újságot böngésző, könyvet forgató fiát oktatgatta: hagyd már azt az olvasást, eredj dolgozni! Mintha az olvasás miatt sose lett volna felvágva a tűzifa, sose lett volna fű szedve a nyulak, a disznók orra elé. A hetvenes években — nem csekély mértékben' a párt- határozatok, a törvény nyomán — megszoktuk, hogy a munka és művelődés elválaszthatatlan fogalom, egymástól nyerik valódi értelmüket. Dolgozni csak az tud, aki valamilyen ismerettel, műveltséggel rendelkezik. Tehát, amikor jobb munkát mondunk, akkor több ismeretet, magasabb műveltséget is akarunk. Változik életünk, környezetünkben egyre több a gép, az okos masina — irányítani, uráliid ezeket csak szintén okos emberek képesek, mert a mi teremtményeink. A szocialista brigádok által írt értékelő sorokat böngészgetem. A Munka és művelődés elnevezésű megyei munkásművelődési mozgalom Idei tapasztalatait vetették papírra, fésületlenül, erős érzelemmel. A megyéből 297 brigád vett részit a mozgalomban, de egyetlen egy sincs közöttük, amelyik fölöslegesnek tartaná, így utólag, a ré&zivételt. Kivétel nélkül a mozgalom hasznosságát, katalizátorszerepét hangsúlyozzák. Ne higgye azonban senki, hogy csupa tiszteletikört futottak a „nyilatkozó” brigádok, elfeledkeztek volna a bírálatról. Jócskán olvasni az értékelésekben ilyen megjegyzéseket is, amelyek, ha Jól utánagondolunk, többnyire nem szubjektív sirámok, hanem megalapozott. Jogos, végső soron megszívlelendő észrevételek. Nézzük először az elismeréseket! Egyöntetű vélemény, hogy a verseny három témakörben való meghirdetése helyes volt. A szervezők és lebonyolítók — a József Attila Megyei Művelődési Központ, az SZMT, a megyei tanács intézményei, a KISZ és a HNF megyei bizottsága — a társadalmi szükségletek és az igények ismeretében úgy határoztak, hogy a mozgalom középpontjába a munkahelyi demokrácia, a gazdasági helyzet és a gazdaságpolitika, valamint Madách Imre korának, életének és munkásságának kérdéseit állítják. Ezek megismertetésével, megvitatásával élénk és érdekes brigádélstet, munkahelyi művelődést alakíthatnak ki, egyszerre használhatnak az egyénnek és a közösségnek. Tervük — a brigádok értékelése szerint — bevált. Sokan szólnak arról, hogy az egyes témakörökkel való ismerkedés új gondolatokra, jelenségekre irányította a figyelmüket, s úgy érzik, általuk - másabb, több emberek lettek. Jó néhányan talán sohasem — ám mindenesetre nem most — jutottak volna el Csesztvére, a Madách-kú- riába, vagy a szlovákiai Al- sósztregovára a mozgalom nélkül. Tetszést aratott a mozgalom demokratikus jellege: véleményét minden brigád és brigádtag elmondhatja, részben közvetlenül, részben közvetve, a munkahelyi megbízottak közvetítésével Magunk fűzzük az előbbiekhez: bevált a decentralizált működtetési forma is. Nyilván a járási kulturális központok elevenebb, szorosabb kapcsolatot tudnak tartani a területeken élő, dolgozó brigádokkal, mint a megyeiek. így szerepük a lebonyolításban; az irányításban, értékelésben nélkülözhetetlen. S még mindig a napos oldalon maradva: a mozgalom első meghirdetése, 1981 óta jelentő* változáson menit keresztül. A mennyiségi növekedés különösen ezembetűnő 1981-ben 177 brigád. Idén már csaknem a duplája vett részt a versenyben. Ami egyben azt jelenti, hogy brigádjaink körülbelül egy tizede. Bővült hatóköre is. Ma már nemcsak a két város és közeli környékét foglalja magába, megmozgatja szinte az egész megyét — a rétsági járás, a pásztói járás egyes részeinek kivételével. Mit kifogásolnak a versenyző brigádok? Kizárólag a lebonyolítást. A szervezés — igaz, ez a legnehezebb is — egyelőre nem a legerősebb oldalunk. Az egyes feladványok nem mindenhová érkeztek meg időben, néhány kérdés megfogalmazása nem sikeredett egyértelműre, néha a technika tréfálta meg a résztvevőket. S magunk jegyzi! nk meg két másik problémát, jövőre intő figyelmeztetéssel. A nagymérvű mennyiségi növekedés ellenére még újabb kollektívák bevonása lehetséges, egyrészt a kivételként már említett területeken, másrészt a nagyüzemekben. Ügy is fogalmazhatnánk: nem elégedhetünk meg a leginkább fogékonyak, kezdeményezők igyekezetével, a többiek aktivitását is fel kell Kelteni. Másik észrevételünk kissé illuzórikus még, de a cél természetes eleme: jobban bontakozzék ki a brigádok önállósága, öntevékenysége, a művelődés, a mozgalom üzemi felelősei — például a művelődési bizottságok tagjai — még több gondot fordítsanak e képességek kifejlesztésére, megvalósulására. Kritikai megjegyzésünk lényegében javaslat is a fejlesztésre nézve, s remélhetőleg egyetértenek vele a mozgalom Irányitól, szervezőt. A Munka és művelődés mozgalomnak azonos, vagy hasonló társai vannak az ország más megyéiben. Forrása, alapja mindenütt ugyanaz: a társadalmi követelmény, a folyamatos művelődés szükséglete. így végeláthatatlanok a táv-; latoik. Bolyok László ] Lázár Ervin: Egv kis játék a másik zúzmaranénitől minden kitelik. A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen, összébb húzom magamon az ingem. — Még szerencse, hogy nincs több zsebed — mondom és vacogok egy kicsit. — Ne beszélj annyit, szegényember — süvíti Télapó —, mert kieresztem a jeget és a hót. Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek. — Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm. Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmos-zöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ulpk térdig hófúvásban, az ingem alá — megannyi tűszúrás — hópihék száguldanak. És mindez nem elég. kiszabadul a dér is, fehérük a hajam, a bajszom, és ajaj, jön már zúzmaranéni is, rámtelepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva — már amennyi kilátszik belőle a hóból. — Látom, szegényember, súlyosan fázol — mondja elégedetten Télapó. Télapóval' — De még milyen súlyosan — motyogom alkékült szájjal —, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak. Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom — gondolom — és nemihába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc: — Akármennyire is a Másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, je- gezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami -jó, valami szegényembernek való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok! Tényleg, kezem-lábam mind egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet. — Na várj — mondja Télapó —, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek valót. — Az inge zsebébe nyúl. — Mi az? — Téli csillagok. Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, a szegényember szívéről nagy kopna- nással mégis lehullik égv jégcsao. Hát emlékszik rá! Tavaly télen együtt nézte Télapó és a •,szegényember a téli csillagokat.- Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta? csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegekben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában, és télikabátbam. Ügy könnyű! — Ez nagyon szép tőled, Télapó — vacogom maradék erőmmel —, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg. Lép felém egyet. — Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken, amikor gyerek voltál Rácpácegresen? — Rőzséből — nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bim-bam- jai. — Azt is hoztam! — kiált Télapó. — Mit? — Rőzsetüzet. — Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed. — Dede! — mondja büszkén és megfordul. Tényleg! A farzseb! Kedves szülőik, csak far- zsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek! Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja. Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig- csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtia elgémberedett kezét, elpárál- lanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng. — Te nem fázol. Télapó? — De, egy kicsit én is. — Akkor gyere közelebb. Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét. — Jó meleg — mondja. — Ühüm — bólint a szegényember. Melegszenek.
