Nógrád. 1983. december (39. évfolyam. 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

[125 éve született

PUCCINI

125 éve, 1858. december 22- én született Giacomo Puccini, a Verdi utáni olasz operazene vitathatatlanul legkiemelkedőbb alakja. Az egyik legromantikusabb mfi- vészéletút az övé. Akárcsak Ludwig van Beethovent, gyermekkorában őt sem tartják különösebben tehetségesnek, és első oktatója, a gyűlölt nagybácsi, Fortunato Magi halálra gyötri a zongoraleckékkel a gyönyörűen éneklő, tökéletes hallású, de a tanulásban eléggé rakoncátlan legénykét. A tanítómester nem valami szelíd ember, amikor a zongorán hamis hangot hall, irgalmatlanul bokán rúgja növendékét. A kis Puccini belső fogadkozással készül a bosszúra: egy alkalommal, amikor majd Fortunato Magi vét el egy hangot, ő rúgja bokán a zongora alatt tanárát! Tettét akkor határozza el, amikor a másik szenvedő tanítvány, testvére, Michele mutatja vérző lábát neki. Jelképes, sokat mondó történet ez, mert titkon megnyilatkozik benne a későbbi zeneszerző égész lénye: lobbanékonysága, igazságérzete, önzetlensége, vakmerő bátorsága.

Mert szenvedélyes, szabadságvágyó, szépségszerelmes volt már az ifjú Giacomo Puccini is, akinek olyan döntő, sorsmozdító élménye lett, hogy jutalomból elmehetett ... Wagner Tannhauserének előadására, és aki perzselő gyermekszívlángolással fogadta magába ezt az eljegyző élményt. Lelke mélyén már ekkor tudnia kellett: az övé lesz, az övé kell legyen a folytatás útja, ő lesz majd a nagy újraéneklő és áthonosító, az olasz operairodalom megújí- tója, aki alkotó és teremtő eredetiséggel nemzetivé léPuccini-portré

nyegíti mindazt,' amit a fö- lülmúlhatatlan német előd az operaszínpadon létrehívott, Puccini legnagyobb művészi erénye, zsenijének legátha- tóbb, legcáfolhatatlanabb bizonyítéka, hogy képes volt az utánozhatatlannak, megismé- telhetetlennek hitt Richard Wagner-i tett véghezvitelére az olasz zenében. Olyan operákat alkotott, melyek minden tekintetben alkotó követői és új megtestesülései annak a rajongó és győztes forradalomnak, ami Richard Wagner nevéhez fűződik.

Giacomo Puccini megújította az olasz operát, kiteljesítette Mascagni ’és Eeenca- vallo verista művészetét. Az ő zenéjében, ugyanúgy, mint a Richard Wagnerében, döntő fontosságú lesz a több rétegű lélekábrázolás, a minél áthatóbb terű drámaiság. A zenekart sugárzóan a színpadon zajló történések kifejezőjévé alakítja, az ő orches- tere nem egyszerűen kíséri az énekeseket, hanem szimfonikusán ábrázol is: a belső lelki folyamatok sejtető-motivá- ló megjelenítője lesz. Ez az átható élményi szuggesztivi- tás az, ami operát szinte kivétel nélkül az egyetemes zeneirodalom legszebb, legtökéletesebb alkotásai közé

emeli. Mert a Manón Lescaut, a Bohémélet, a Tosca, a Pillangókisasszony és főként a jalképsugallatossággal befejezetlenül maradt Turandot a világ operairodalmának olyan mérföldkövei,- olyan megkerülhetetlen állomásai, mint

Richard Wagner és Giuseppe Verdi legnagyobb alkotásai vagy /Bizet Carmenje, Mozart Don Jüanja, Muszorgszkij Borisz Godunov ja.

Nem árt mindezt újra elmondani az emlékezésre szólító évforduló napjaiban, mert voltak idők, amikor a fontoskodó zenei sznobéria, bizonyos kritikai iskolák mindent megkérdőjelezni igyekvő, álságos bennfennessége, fondor „szakavatottsága”1 megtámadta Giacomo Puccini művészetét is, mert hadat akart üzenni minden olyan típusú zenének, mely közvetlenül akar és tud az érzelmek gyönyörteli megjelenítője, a tiszta odaadás, a sejtő szenvedély, a leroskadó fájdalom, a megalázott nyomorúság gyötrel- mes és tudatos hordozója lenni.

Belohorszky Pál

25ELK ZOLTÁN?

DECEHBE

MEZEI ANDRÁS?

R* MENEDÉK

Cammogva lép, szélet köhög s reszketve rázza vén fejét, amelyről hulló hajaként repül, száll a hó szerteszét.

Olykor megáll és nézi a rőzsegyűjtő szegényeket s ó őrzi csillaggal ama jászolban alvó kisdedet.;;

Zörgőkarú fák sorfala köszönti őt, amerre jár s háta mögött jégfogait csattogtatja már Január!

(1936)

•A költő kötetben meg nem jelent verseiből.

Hossztengelyén a gyertyalángnak, benne áramló lég-fonálnak befogadó, védett terében, fölfelé, mintha felvonóban vinnének hűvös folyosóban sértetlenül, égethetetlen, mintha mindig a tűz szívében bújdoshatnál sebezhetetlen, léted lélekig összehúzva lennél szabad, iildözhetetlen,

rejtene, védne gyertya lángja, mintha mégis Isten lakása volna tüzében és szívedben;

SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM

KAJTOR ISTVÁN

]UH

„Viszi a ködöt az idő —

és az időt mi hoztuk magunkkal.”

(József Attila)

— Huszonhárom karácsony napján meg úgy vót, hogy mán akkor csat lógattak a béresék Magyamá,odorban, - a kocsisok meg csörgőztek, én meg fiatal gyerekként a számadóval menteim és megráztam a ti zenné gyes számú csengőt, azzal köszöntötte a juhász a birtokost... Dg amikor Nándorban vótam, erre-e, altikor répacsomesz vóit a vacsora. Karácsonykor azért johhan vót, de hétköznap így éltünk ott a számadóéknál, ahol akkor vótam. Cukorrépa összevágva, mint a kockacukor, az vót a leves, minden este a vacsora. Ott juhászbojtár vótam, négy évig aztán ott vótam első évben legénybajtár, három évig meg házasbo-jtár, édesanyámmal így voltam szerződéssel a számadónál Oman Istvánnál, keresztapám meg sógorom is vót — krumpli nem termett vagy mi, kenyérkét meg nem tudott sütni. Rosszat sütött, mert úgy elvált a hajától, hogy na! Vót hat gyereke meg kellett emnd akármit.

— Kaj tor István juhász vagyok. Születtem 1910. augusztus tizedikén, Nógrád megye, Csesztve. Apám született Patvarc mellett Lí- via-pusztán, csiák ketten vótak testvérek, de nekem juhász mindenféle famíliám, mind juhász vót — édesanyáin meg Varbón született Édesapám Csesztvén vét juhász tízben, amikor én ott születtem, onnan ment aztán Herencsénytoe, aztán Szentére — ő így mondta — aztán Becsikére. Iskolába nem jártam sehol, engemet a nagyvilág nevelt föl. Apámat; megverték Herencsényben. Csesztvéről azért kellett eljönni, mert apám a kutyát ráküldte a juhokra. Kétoldalt lucerna vót, nagy mély út vöt ott, az intéző meg ott állt fönn... mellátta. Na, akikor el kelletett jönni... piszkos egy mocskos élet vót... Miklósi völgynél lakott a számadó, az intéző kiment hozzá „a Kajtor Gyurit a birkáktól azonnal el... !” nem vót mit tenni neki se, a számadónak, a Berecznek. Próbálta, de hiába, „intéző úr, ha beáll a birkák mögé, akkor elküldöm. .. ” Minden hiába.

Augusztus elején vót a bemaradás. Akkori tói lehetett megtudni vagy eldönteni, hogy marad vagy nem az ember juhászként ott, ahol éppen van. Demeter napkor vót aztán a Juhász újév. Akkorra mindennek el kellett dőlnie. Hát így került el ő onnan, ezért.' Az intéző fenn állt a hintáján a parton és látta, amint apám a Ficót, a kutyát ráküldte terelésre a birkákra. Ennyiért mehetett világgá. Mán nem tudom minek hívták azt ' az intézőt. Herencsényben meg csak fél évet vót, megverték, a földbirtokos, meg az intéző. így ment aztán tovább*

— Elvitték katonának tizennégy augusztus 28-án apámat. Becs kéről vitték, Losoncra vonult be. Mentünk ki a becskei állomásra arról a pusztáról, ahol vétünk, az állomástól balkézre vót, hárman testvérek anyám szoknyája mellett, a bányám, a Mihály, aztán meg én, a Pista gyerek és a Bözse. Elment aztán, mi meg maradtunk hárman árvák, mert soha vissza nem került már. Apám kihajolt az ablakon „Miskám, a Pistikára vigyázz... ” a tízévesre bízta a négyéveset. Losoncról írt levelet „Böske, ekkor meg akkor jelenjél meg... ” írta az anyámnak, na ott vót aztán sok hús, libateperitő, de kenyérke nem vót, hát nem ment az evés, ott vót a sok katonaság. Az év Demeterkor az apám apja, juhász, odavett bennünket magához. Parasztifalusi juhász vót ő Becskén, odavette a mi családunkat. Onnan mentünk együtt Szandá-' ra a Virágh urasághoz, meg ott vót az idősebbik- Sréter, vesszen meg ahol van! Majd szóba jön ő is, a fiatalt mi nem ismertük, az katona volt régtől fogva. Tizenöt február táján, amikor négy és fél éves vótam, otthon ültem az ablaknál, a konyhán, a cselédházban. Egy házban két család. Ültem a lócán, a mami meg ott állt a masinánál, ami falból vót építve és a hátát melengette mert fájós vót neki a háta. Az olyan vasplatynis masina vót, rajta a róna, abban vót a sütő helye, az a lóca, meg a lisztesláda megvan most is, meg apám két csengője és a bőrtarisznyája. Mamika apám anyja vót, vagy hetvenéves akkor. Ettem a babocskát aZ asztalnál — lenézek, az asztal alatt meg ott ült apám világos ingben, az a szép bajusza kipederve és szépen mosolygott „mami! itt van apám... ” — „hol?” — Odajött megnézni, legyezgetett a kezével az asztal alatt és akkor eltűnt az apám. Nem vót már ott. A másik Kajtor, a becskei, aki visszajött a frontról, az mesélte aztán, hogy éppen akkor vótak Szerbiában szuronyrohamban ők az apámmal. Ott halt meg éppen akkor! Az öt- venötös honvéd gyalogezred. Abból csak néhány jött haza, meg is szűnt a? ezred aztán. Ez vót ott Szandán.

— Nagyapám Szandán csak egy évig vót, Szátokon mán be vótam fogva végképp. Kilencéves korban. Tarisznyám csak vászon vói, mert apámét még nem bírtam el. Mindennap kihajítottunk, este’ meg vissza. A tarisznyában nem búzából, rozsból való kenyérke vót, széleiké és hagyma, ezt ettük. Este meg leveske, kétszer a héten tészta, de azt is be kellett osztani, pénteken tészta és

S vasárnap csík vagy haluska.

A juhászkódást így nagyapám tanította nekem. Elkerült ő Kiskeíecsény- pusztára §

ÁSZ

Buttler báróhoz. így vótam én is vele hal- van kossal ott kospásztor tizenkét évesen. A számadó a nagyapám veje vót, ők aztán ös/.- szeverekedtek valamin és akkor el kellett menni onnan is. Akkor kerültünk Szandára a Sréterhez. Nagybirtok vót, a Tógát meg a kőszémbányai rész, meg végig az egész völgyek. Ott a birkaállomány kettő híja vót a háromszáznak. Szenfpóter-hegy alatt vótunk a Szőlők alján. A Sréteré vót -az is, ott vótak a meddők. Váralján az anyabirka és a bárányság. A csengő meg a két vezérürün vót, így aztán velük, kettejükkel, kijött a háromszáz éppen. Apám csengőit akkor mán feltettem és a tarisznyát is vittem, elbírtam, mán akkor. Demeterkor szerződtünk, de vért okádjak, ha nem igaz, pedig az nagy szó, hogy április 24-én mán megint el kellett jönnünk onnan, mert a Sréternek vót egy piszkos természetű ispánja. Így kerültünk ide a közeibe, Szügy és Marcal közé egy pusztára. Én később is vótam aztán juhász Nógrád- marcalban, Szügybe meg háromszor hoztak vissza juhásznak, és ami á legtöbb a kezemben vót, a felelősségemben, az 485 birka vót.’ Kettő falikúban segítséggel, de a felelősség az enyém.

Bojtár, aztán számadójuhász; így vót á rangsor, a közbeni a kospásztor csak amolyan gyerek. Mi aztán mindig október 26-án Demeterkor szegődtünk. De már augusztus elején úgy történtek a dolgok, ha az uraság- nak vót vagy ezer holdja, hogy elment a juhász hozzája és szépen kalaplevéve, a botját a bal vállához szorítva, azt mondta illedelmesen „Szerencsés jó napot nagyságos uram” — ^Mit hoztál?” — „Nem én jövök nagyságos uram, csak akarom megtudni, hogy a jövő esztendőben szüksége van-e rám...?’* Októberben, Demeterkor jött az újév és addigra tudni kellett, hogy ki marad, ki nem és aikkorra megmondták, ha nem maradhatott, vagy ő megmondta, ha nem akart maradni, de az ritka lehetett Aztán, ha ott nem kellettem — szerezni helyet' úgy lehetett, hogy az ember ment a másik juhászokhoz és érdeklődött „nem tudtok valami helyet?” Aztán persze mindig tudtak is, mert vót. Birka akkor sok vót, juhász meg mindig kellett mindenhova. Így ment a juhász a juhászhoz, mert olyan ember nem vót, aki a juhásznak helyszerzője lett vóna.' A téeszben tizenhat évet töltöttem és már itt Marcalon régtől fogva élek. Ismer mindenki. De vót ám olyan is, amikor majdnem,' hogy verekedni kellett a téeszben, mert amikor a 195 anyaibirkára hat darabbal több szaporulat jutott, nem akartak enni adni ne-' kik! Pedig azért vótak többen, mert kettese vót hatnak, de enni azoknak is kellett! Hát veszekedtem — nem verekedtem — azt nem tettem. ___

j

Hogy milyen juhász vótam én?

A Vishyaináí, az uraságiban, a végén már harminc darab saját birkatartásom vót. Ezt csak az értheti meg, mit jelent, akinek van fogalma hozzá. Felmentem én ezzel először vagy huszonnégyre aztán lett a harminc saját birkatartásom. Ehhez kellett az uraság engedélye, mert az övékkel hajtottam ki az enyéimet is az ő földjére. Aztán amikor a háború után italáikoztunk vele és ott volt az apja Is, aki a túloldalról való vót, szlovákiai,' egyszóval, akkor azt mondta nekem a Vis- nyai uraság „megadtam neked fiam a harminc tartási jogát egyszóra, de ha ötvenet kértél vóna azt is megkapod egy szóra... csak ha ötvenegyet kértél vóna azt nem adtam vóna neked... ” Mert ez ilyen dolog vót akkoriban. Az az egy mán nem lehetett.

Negyvennyócban jöttem haza a fogságból én is, ez akkor esett meg a Visnyaival, akkor mán nem kellett „nagyságos urazni”, elég vót, ha azt mondta neki az ember „Béig bácsi így vagy úgy...” Neki azelőtt éppen ezerkétszáz holdja vót, akkor meg már csak száz fölött rendelkezett. „Sok juhászom vót, isten hozta Kajtor fiam, de olyan, mint maga, egv sem vót... ” Így fogadott akkor a Visnyai Béla u-raság.

A juhá&zélet olyan vót,' hogy az ember; mindig leint vót a földieken télen is végig,’ amíg csak a birka ki tudta kaparni magának a hó alól a zöldet. Csak február tizenöt előtt egy pár nappal hajtott be a juhász, amikor mán megkezdődött az ellés a juhok- nál. Az ellesi idő az a legfontosabb. Alikor bejöttünk mindahányian. Sok dolga vó.t akkor hamarjában a juhásznak, hogy ne hulljon egy sem, hogy ne keveredjen össze. Egy éjjel öt-tíz is ellett, és olyanok is, alkiíknem fogadták el a bárányt, nem kellett nekik és aztán tudni kellett* hogy melyük melyiké..,'

!_ _ ^^ 13 -—>• t

*- Ott laktunk hatvan tájékán; a Somlyó-} pusztán, egy rendes cigánygyerek vót a segítőm, meghalt mán. Itt, ezeken a színes képeken, rajta vagyunk mindannyian'. A méhészek csinálták a képeket, a legszebbeiikefi ki is nagyítottuk nemrégiben. Ezen a képen meg a „Százöl Miknél” vagyunk, ott hátul a hanmonikés, meg a fiiam, ő most mán foi-1 kákkal foglalkozik, nagy, erős gyerek lett belőle, de mi is kinéztünk rendesen, szépen; ahogy kellett a juhásznak meg a feleségének. Itt mosolyog ő is a képen, csitári lány vöt, amikor elvettem, fogom is a vállát itt á képen... Hát megfogtam ezt a csepp asz- szonyit,.;^

*. P. L. J