Nógrád. 1983. december (39. évfolyam. 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

Porka hó lepte a koszorúkat, amikor Luca másnapján Csasztvén jártunk. A kevéske kis fehérség bemeszelte valamennyire a szalagok feliratát, eppen csak annyira, hogy nehéz legyen elolvasni arany-ezüst felirataikat. Ittmaradtak a koszorúk a nagy , esemény után — egyetlen hazai Madách-emlékhelyünk avatásáról-újramegnyitásá- ról, amelyen mint tudjuk, rengetegen megjelentek. Szandált meséli valaki aztán, hogy a múzeum előtt felállított (és áthelyezett) Madách-szobor koszorúzása egyetlen pontján ; szokatlan volt, rendhagyó, sokaknak tán még visszatetsző is: amikor Sinkovits Imre színművész koszorúzott, az összegyűlt nép „tapsra fakadt'’. Hát mi tagadás, ha ígv esett, valóban párját ritkító esemény. Pe ha úgy veszem, hogy nem a halott Ma- dáchot, hanem a nagyon is élő költőt koszorúzta a talán minden idők — de a maiaké mindenképpen! — legjobb Ádámja és Mózese, akkor ez a közönségtől jövő rögtönzött megnyilvánulás a legszebb vélemény költőről, műről és persze a színészközvetítőről nemkülönben.

*

Odalenn a kis faluban meg majd minden porta kapuját bepingálták állítólag a gyerekek, de inkább hajlanék a nagyobbacska gyerekek kézjegye felé, mint az egészen kicsikére. A kapukat „Luca” felirat díszíti, de olyan feltűnő tömegességgel, hogy a hagyományok kihalásához szokott ember nem győzi csodálkozással. Kiáltás ez is a maga módján és azt jelenti: itt vagyunk, élünk, emlékezünk a régvoltak szokásaira!

És akkor a „fene eshet” a modern jövendölésekbe, amelyek szerint (egy régebbi „kihalási szemlélet” vezette itteni rendezési terv szól erről, itt az ideje a felülbírálásának!) az ezredforduló utáni évtizedekben talán százan sem lesznek a csesztveiek!? A lucázást feliratozással felújító gyerekek (vagy kicsit talán „korosabb” gyerekek) csintalankodását első látásra többféleképpen ítélik meg a mai felnőttek: a harmincasok kicsit restelkednek miatta és bolondságnak ítélik a kapuk kicserélését, a feliratok festését, mert ők már (!) nem születtek a hagyományba, ők a hagyományok elhalásának idején nyíltak ki értelemmel, amelyből mindaz, ami a múltból össze- és megtartó volt, valahogy a feledés felé lökődött. De az idősebbek

Csesztvei csend és kiáltás

szemében van valami huncut fény. Ök még arra is emlékeznek, hogy Luca napján előfordult — szétszedve ('elvitték a templom tetejére valamelyik helybéli gazda szekerét és ott fent aztán újra összerakták. Hogy ez a katolikus, vagy az evangélikus templommal esett-e meg, és ki volt a gazda? — arról ma már nem tud szólni a fáma Csesztvén. Hát egyik sem nagy, sőt, mindkettő inkább kisded templomocska. Az evangélikust, lent a faluban, meg nemrégiben építették újjá a hívek. Ennyi Luca-feí- írást mégsem látni sehol, né- hánnyal a székhelyi Szügy- ben találkoztunk. Csesztvén erős járása volt tehát a Lucának, amiből nem a babo- naság az, amit megjegyezni érdemes. Hanem mi? Az életkedv, a „kiáltás”, az akarat, hogy ha itt és most járt a Luca — itt járnak azok is, akik „látták" és talán itt is maradnak. Ügy legyen.

*

Kifényesedett erre az ősz- re-télre Csesztve.

A csend is ünnepélyesebb. A Madách-évfordulók, a jól irányított eseménysorozatokkal nem a régtől megszokott hatásokban jelentkeztek. Az idén nem „dűlt mindenhonnan” éppen az, amire emlékezünk, nem érvényesült a hazai megemlékezések sajátos és sajnálatos vonása: az évfordulók csak arra jók, hogy mindenki elmondja a magáét, és mert sokan vannak, akik „mindenképpen el akarják mondani — a végére (vagy már a közepére) sikerül mindenkivel a csömörlésig megutáltatni éppen azt, amire pedig emlékezni érdemes, sőt kötelező is lenne... Az idén Madách Imre élete és munkássága, a Tragédia bemutatásának évfordulója kapcsán mindez inkább tartalmi pezsdüléseket hozott és ebben nyilván van szerepe *a megyei művelődés és a múzeumügy szervezőinek, munkásainak. A pezsdülés számos ponton bekövetkezett és ma is tart. sőt, a jövőbe is vetít további szellemi-tartalmi- szándékbeli mozgásokat. Tettértékű „kiáltás” volt és van is az országban-megyében Madách Imre emlékezetében, szellemi örökségének tovább- éltetésében.

A megújult csesztvei emlékhely is ilyen.

Ez az egykor volt ispánlakás is megújult már egypár- szor. Megújulhatott akkor is, amikor házasság révén a Ma- dáchok kezébe került. ' mert eredendően itt a Maithényi- eknek volt birtoka, de milyen érdekes ez is — a helybeliek a maga korában tehetős, hatalmat is birtokló Ma- ithényi családról semmit sem tudnak! Máj thényi Anna, akinek családjában báró is előfordult és maga volt az udvari etikett, az ellenzett házasság után a költő hitvesére célozva mondhatta: „Költözzenek Csesztvére, az ispánlakásba, örzsinek jó lesz az is...” Márminthogy Fráter Erzsinek. A csesztvei csendekbe máig hasít néhány kiáltás. És néhány suttogás, amely har- sogóbb azoknál Ebben a házasságban már a kezdetben benne volt a vég.

Olyan most a téli alkonyban a csesztvei kúria, fehér és sárga falaival, körvonallá mögött az évszázados, kopasz ágú fákkal és körös-körül a parkkal, mint egy kép Med- nyánszky opálosan sejtelmes stílusában. Itt a csend kifényesedett, a forma tartalommal telt. Az .emlékhely elől kivágták a feleslegesen zavaró, nagyra nőtt tujafenyő- ket, kitisztult és újra mosolyog az üveges tornác. Valami tiszta-szép derű jött visz- sza Csesztvére az átalakítás- felújítás után. Ha ezt a tájat és benne a kis falut, itt, fent, a domb hátán a költő életének legszebb helyszínén hő födi, vasgy zöld fogja körül a házat, vagy fanyar illatok jelzik az őszt Csesztvén — mindenképpen a legszebb az, amit itt láttunk! És bent a termekben, szobákban egy invenciózus, tehetséggel és szeretettel vegyes, ötletes nagyvonalúsággal, tehát ide illő színvonalon, létrehozott kiállítás. A Madách Imre Emlékmúzeum gzó szerint újat nyújt a látogatónak. Annak is, aki korábban gyakran megfordult itt, annak is, aki talán érthető sajnálkozással 'gondol a megyénkből elkerült Ma- dách-gyűjteményre. De itt most sikerült valami szépet alkotni (dr. Kerényi Ferenc, Horváthné Szabó Ágnes, Presits Antal és Kollár Sándor közös munkája) a megyei múzeumi szervezetnek. Teljes képet kapunk nem csupán a költő itteni éveiről,- hanem családjának történetéről és mindarról, ami a kort jelentette és később a mű különös, nagy sikerű életútját megjelölte.

Dalforrás is ez a hely, ahol a „legszebb költészet” (maga jelölte így Csesztvét) kelt és „bűvös kör”, amelyet az otthon jelentett. „Messze tőlem, dőre földi gondok, E küszöbnek kívüle maradtok. Szent e hely; kicsiny világom ez...” — írta Madách Imre az Otthon című versében. A családi élet melege és a zajló világban felvállalt küzdelmek egyedül itt egyesülhettek harmóniában egész életében, de itt érte a legnagyobb csapás is — és nem csak őt magát, családját nemkülönben,

A mai harmóniát — az élet kiáltásait és gazdagodását — a megbecsült csendet itt fent megtalálhatjuk. Csesztve az érdeklődés középpontjába került újra. Egyszer már átélte ezeket a mindannyiunkat gazdagító időket, amikor majd húsz1 éve a centenáriumkor a kúriát szinte az utolsó pillanatban megmentve, a régebbi kiállítást létrehozták. A lenti-fenti egyezések, a csesztveiek egyéni gyarapodása és a múzeum felinrág- zása most igazán szembetűnő és megnyugtató. Bárcsak minden emlékhelyünkön felfedezhető lenne ez a harmónia á külvilágot jelentő jelenünk, jövőnk és a múltunkat őrző szent helyek becsülete között.

Nézem a kigyulladó lámpákat (egy nagyszerű térképen a Tragédia külföldi kiadásának. helyszíneit jelölik) és megakad a tekintetem, elidőz a távoli Keres feliraton. Ott is ég a lámpa! Nézem a bölcsőt, az első szerelmesver- ses kötetet, a Lantvirágok címűt, amely Nagy Iván könyvtárából került ide, nézem a Repetzky Ferenc kormány- biztos által kiadott, 1849-es Szózat plakátját, a Madách . család címeres levéltartó ládáját, a Tragédia kéziratának hasonmását az üveg alatt; körbefog mint az űr, egy sötét kördirapéria, amelyen Kass János,, illusztrációival világítanak a csillagok. „Küzdj és... bízzál!”

T. Pataki László Képek: Kulcsár József