Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

Csöng rád megye

Csongrád megye székhelyén, Szegeden és négy városában — Hódmezővásárhelyen, Makón, Szentesen, Csongrá- don — jelentős kulturális-művészeti élet folyik a felszabadulás óta. A század elején különösen Szegedi irodalmi és képzőművészeti tevékenysége emelkedett ki az alföldi városok sorából. Olyan jeles egyéniségek dolgoztak a város falai között, mint Gárdonyi Géza, Mikszáth Kálmán, Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula, Bálint Sándor, hogy csak a Szegeden élőket említsük. De itt élt egy ideig Babits Mihály, József Attila és Radnóti Miklós is. A sze-, gedi fiatalok művészeti kollégiumának alkotó fiataljai is itt szereztek nevet maguknak. Többek között Ortutay Gyula, Hont Ferenc, Tolnai Gábor és a város színházában rendezte meg az emlékezetes Hamlet-elöadást a tragikus sorsú ifj. Horváth István.

Szeged gazdag képzőművészeti hagyománnyal is rendelkezik. Károlyi Lajos, Dinnyés Ferenc és az innen induló Moholy-Nagy László mellett olyan jeles egyéniségek alkottak itt, mint Dorogi Imre és Vinkler László. Szólnunk kell még a világhírű szegedi matematikai iskoláról is, amelynek megteremtése Haár Alfréd, Riesz. Frigyes, Kalmár László nevéhez fűződött, ma pedig Szőkefalvi-Nagy Béla a megkezdett munka méltó folytatója.

Hódmezővásárhely Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula festészetére támaszkodva fejlesztette tovább képző- művészeti törekvéseit. A felszabadulás után Németh László is alkotott a város falai között, méghozzá jelentős műveket. A festők..szobrászok közül elsősorban Kohán György érdemel figyelmet. A maiak közül pedig Kajám Gyula, Németh József, Szalag Ferenc, Fejér Csaba, Samu Katalin és a már Szegeden élő Tóth Valéria a kiemelkedő tehetségek.

Valamikor fazekasiparáról is híres volt Vásárhely. Ma Vékony Sándor és a Mónus család munkássága fémjelzi az egykori mesterek hírneves munkáit. És Vásárhelyen alkotott Kiss Lajos is, a legkitűnőbb néprajztudósok egyike.»

Makó, a József Attilát is nevelgető város ma ismét arra törekszik, hogy egyre több művészt segítsen hozzá művésztelepén az alkotáshoz. Egykor Espersit János vendégszerető házának oltalmát élvezte Móra Ferenc, Juhász Gyula, József Attila is. Ez a mecénást szerep jellemzi Makó mai nagyvonalúságát és a művészeket támogató lakóit.

Koszta József városában, Szentesen gyakori irodalmi estek és fotókiállítások jelentenek eseményt a város irodalmat és művészetet szerető közönségének. Csongrádon pedig az óváros patinás házai várják a városba érkező látogatókat, turistákat.

Csongrád megyében jelenik meg az ország egyik legjobban szerkesztett folyóirata, a Tiszatáj. A nyári kulturális események közül említésre méltó a szabadtéri játékok rendezvénysorozata, valamint október első vasárnapján nyíló vásárhelyi őszi tárlat.

Írók, költők, festők, szobrászok, tudósok „műhelye" Csongrád megye és számos eredmény jelzi jelenlétüket, művészi és tudományos munkásságukat.

Pr. Z.

öreg paraszt

Hézső Ferenc grafikája

8 NŰGRÁD — 1983. szeptember 24., szombat

p z is azok közül a kérdések

Lközül való, melyek mindig aktuálisak. Hiszen nem múlik el hét anélkül, hogy pezsgős banketten fel ne köszöntenék az újságírókat, mint a sajtónak, a társadalom élő lelkiismeretének képviselőit. Még kevésbé múlik el nap, hogy bankett nélkül le ne szidnák az újságírókat a sárga földig, mint tolakodó, semmihez nem értő, minden lében kanál karakán népet.

Napi aktualitást nyert a kérdés abból az alkalomból, hogy a párizsi hírlapíró-iskola megnyitása alkalmából — ennek a gondolatnak a képtelenségéről külön cikket lehetne írni — a Gaulois megval- latott egy sereg illusztris írót afelől, hogy mi az újságíró. Kettőt különösen érdemes idézni a válaszokból. Az egyik azt mondja:

„A hírlapíró a világon ki legjobb, de legrosszabb is lehet. Jót tesz, de rosszat is tehet, aszerint amint a világosságot terjeszti vagy a tévelygést. Irigyeljétek, mert gondolatait szabadon kimondhatja. Szánjátok, mert a legnagyobb erőfeszítéssel dolgozva több erélyt és tehetséget fejt ki, mint amennyi kellene egy örök időkre szóló mű megalkotásához. Ha a társadalom jól volna szervezve, a hírlapírókat nem engednék ötvenéves korukon túl dolgozni, hanem alkalmat nyújtanának nekik arra. hogy nyugalomba vonulhassanak”.

No, ha minálunk az ötvenéves hírlapírókat nyugdíjaznák nem sok pénzt kellene vesztegetni az újságírókra. Nagyon kevés éri meg belőlük az ötven esztendőt. Ki idején beleun a mesterségébe, és puhább kenyeret keres, kit a szíve meg a tüdeje elszólít az íróasztalától a nyugdíj képes kor előtt. A legtöbbet.

Érdekes az a válasz, melyet Jules Claretie adott. Szerinte a hírlapíró katona, aki mikor megöregszik, büszkén számlálja meg a sebeit.

„Tulajdonképpen mindent tudnia kellene, de mindenesetre törekednie kell, hogy mindent megtudjon. Eszmékért küzdve ne törődjön a sértésekkel, melyekkel illetik. Persze rettenetes, hogy az embernek mindennap más eszméje legyen, de éppoly egyszerű mint helyes az egész életen át egy eszmét követni: igazságosnak lenni.”

A többi nagyok között hadd álljon itt az újságírókról vanevét vesztegetni. S ha mégis erőt vesz gonosz szándékán, és keresztényi szeretettel megbocsát — igenis keresztényi szeretettel —, azt csak azért cselekszi, mert ez a huncut kis vélemény sokaknak vagy legalább többeknek a véleménye, eltekintve természetesen a tüzes pokoltól. nem mintha azt is nem kívánnák az újságíróknak, de nem hisznek benne emez elgonoszult világban.

Mióta Bismarck egy bosszús pillanatában félben maradt egzisztenciáknak nevezte az

Móra Ferenc:

Mi

r • i

az újságíró?

ló véleménye egy szegedi pedagógusnak is — szoknyát hord ugyan, de azért mégis a genus masculinumnál köll maradnunk —, aki nemrégiben ékes prelekciót tartott növendékeinek a katedráról afelől, hogy mik is legyenek tulajdonképpen azok az újságírók. Nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy becses véleményét szó szerint adhatnók át a halhatatlanságnak, de előadásának az volt a veleje — ha ugyan lehet ezt a szót itt használni —, hogy az újságírók minden rendes életpályáról kikopott, elkeseredett, rosszmájú emberek. akiktől! minden igaz hitű kereszténynek jó lesz magát távol tartani, mert az újságírók mind a pokol fenekire jutnak.

E sorok írója nagr kedvet érezne magában egy kicsit rászolgálni a pokolra, h3 már úgyis az va.n neki szánva, s malíciája kizárólag e derék pedagógusra irányulna, akire mégiscsak vétek a pedagógus

újságírókat, azóta szállóigévé lett ez az ötlet. Csakhogy Bismarch egyebet is mondott. ami legalábbis van ekkora igazság, ha kevesebbet emlegetik is. Azt is mondta Bisamrck. hogy egy jó újságíró az ő szemében mindig, többet ér. mint egy középszerű miniszteri tanácsos, mert a jó újságíró mindig be tudná tölteni a miniszteri tanácsos helyet, de az igen ritkán tudna becsületesen megírni egy riportot.

De ne hivalkodjunk ezzel a nagy dicsérettel, amely talán akaratlanul szaladt ki Bismarckból, mikor az újságírók segítettek neki világpolitikát csinálni. Maradjunk csak a félbemaradt egzisztenciáknál. Ezzel dobálóznak legtöbbször egy igen elterjedt kórnak, a diplomagőgnek rabjai, ha valamelyik újságírónak a kalamusa az elevenükbe szúr. Vagy ha kimarad á nevük a „jelen voltak” közül. Ha nem tartják neki a létrát a fölfelé való kapaszkodáshoz. Akkor az újságíró mindjárt félbemaradt egzisztencia.

Kár pedig ezt hánytorgatni minduntalan, mert ez a félig sajnálkozó, félig csúfolódó kifakadás csak a zsurnalisztafalók kisfokú intelligenciájának elárulója. Addig, míg a diplomát pénzen árulják, nincsen benne semmi röste! 1- nivaló, ha valaki nem bírja magának megvásárolni a pergament, mert bár győzi ész-: szel és szorgalommal, nem győzi pengővel. Minthogy nem szégyene az senkinek, ha nem bír magának ökröt, lovat, házat, földet szerezni. Ellenben hogy diploma nélkül is tud becsületesen kenyeret keresni és érvényesülni, csak becsületére válik mindenkinek. Aztán meg nem. is föltétlenül diplomák szerint van berendezve az élet. Ügy áll a bál, hogy van miköztünk újságíró, akinek van vagy húsz diplomája, s valamennyinek együttvéve se vette még annyi hasznát, mint annak, amit a teremtő állított ki neki, amit magával hozott a világra.

Tehát nem a diplomán fordul meg a kérdés. Az nem szükséges ehhez a mesterséghez, bár ártani nem art, ha egyéb is van hozzá: írói tehetség, éles szem és becsületes szív. Üzlet, jövedelmező üzlet, ezek nélkül is lehet az újságírás (nélkülük inkább, mint velük), de életpálya, melyen lelki megnyugvással, és emelt homlokkal tekinthessen végig, aki. rajta halad, nem lehet.

U át egyéb nem kell az

' 1 újságíráshoz? Élelmes, mondjuk magyarul, tolakodó természet, szégyentelenség, nyegleség, nem elsőrendű újságírói kvalitások? Dehogynem. Szerénytelenségünkre bizonyíték ez a magunkról írott hosszú cikk is, mely talán egy házasságtörési drámát szorított ki az újságból.

(1904. július 21.) 1

FENYVESI FÉLIX LAJOS:

Gyászoló ország

ILLYÉS GYULA HALÄLÄRA

Április szeméből hull a könny szakadatlan. Kihűlt, halott szíve mellett didereg az ország. Kik valaha fénylettünk igéi napsugarától, ragyogtunk a verseiben, szegény árvákká lettünk valamennyien!.

Csönd lakatja a száján. Néma.

Földöntúli sírás se bírná felkelteni.

Nem ír többet,

hogy buzdítson hazát szeretni,

csodálni embert,

világ gondját vállainkra venni.

A végső perc is lejárt. Vár még, amíg rádob egy diáklány szál piros virágot.

Kemény rögök verik a koporsó fedelét. í Ráriad Isten is.

Kitüzesedve énekli arca felé a Himnuszt 25 ezer torok.

És magához öleli a síri mély.

De dühe él tovább: szél ha háborog, és mosolya: az örök-parazsú Nap, és virrasztó mécsese: a Hold; könyvei túlélnek évezredeket!

Kívánság

— Elmegyünk a boltba — mondta szülém. A kaskába sót, cukrot, petróleumot vettünk. A --konyhából krumplis tészta illatát éreztem, szagolgattam a levegőt.

— Adjak? — kérdezte a boltos.

— Nem kell.

— Szívesen adok.

— Akkor se kell. Pedig nagyon szerettem, összefutott a nyálam.

— Főzzél krumplis tésztát! — mondtam otthon anyámnak. Főzött, de nem ízlett.

— Nem jó, nem olyan, mint a boltosé.

— Honnan tudod?

— Tudom, az jobb.

Sírtam, s anyám hiába .vigasztalt. Megvert. Görcsök rángattak a zokogástól.

— Ügy is meghalok — fenyegetőztem —, öngyilkos leszek. Szülém visszament krumplis tésztát kérni, de már elfogyott egy szemig.

Később rosszul lett, fehérlett az arca. Csókolgatott, szatyorba rakosgatta holmiját és a kórházba utazott.

— A rosszaságoddal ölöd meg — mondta szülikém.

— Máskor jó leszek — hebegtem —, nem-akarom, hogy elmenj.

— Meggyógyulok hamar.

— Akkor se akarom!

SZ. LUKÁCS IMRE:

Búsultam, elfelejtettem nevetni. Elbújtam a padlásfeljáróhoz és kedvemre bőghettem.

— Teljesülhet a kívánságom? — kérdeztem később szülikémet.

— Ha nagyon akarod.

— Gyógyuljon meg anyám, és jöjjön haza!

— Meggyógyul, meglátod.

Küldtem leveleket a kórházba, de nem érkezett rá a válasz. Nagyon szeretett engem szülém, a legjobb falatjait tányéromba rakta, nagykabátja se volt, s nekem zsi- nóros ruhát vett, pörge, göld színű kalapot.

Sült tésztát szedett ki szülikém a kemencéből, s kendőbe rakosgatta. Számolgatta vagyonkáját, egymásra tette a fémpénzeket, zsebkendőbe kötötte.

— Meglátogatom — düny- nyögte.

— Megyek én is.

— Be se engednének.

— Beengednek, tudom.

— Sírsz, ha meglátod anyádat.

— Inkább nem sírok, csak

vigyél el!

összekulcsolta a kezét, leült a kemencepadkára, sóhajtozott.

— Elviszel, vagy a vonat alá ugrok?

— Gyere, te gézengúz. Kinyitotta a sifonajtót, a

zsinóros ruhámat, a zöld kalapot felvehettem. Gyalogoltunk az állomásra.

Melegségek jöttek rám, ha anyámra gondoltam és felgyorsult a szívem.

A kórterembe orvosságok szagát éreztem. Fehér ágyak sorakoztak.

— Kisfiam — hallottam. Nem láttam a könnyeimtől

semmit, letérdeltem az ágy elé, zokogtam keservesen. Szülém meleg kezét éreztem a tarkómon, könnyeit.

— Ha sírsz, kivezetnek —, mondta szülikém.

— Már nem sírok — hüp- pögtem.

A látogatók kibontották a csomagokait, halkan beszélgettek. Mi kis fehér szekrénybe csúsztattuk a sült tésztát.

— Ügy ennék uborkát, de nem adnak — mondta anyám — pedig úgy kívánom.

— Hozok én.

— Te? — csodálkozott. Elmosolyodott, meghúzta a fülemet.

— Eltévedsz a városban.

Villamosok zörögtek, autók

trombitáltak, kirakatok hivalkodtak. Kis idő múlva az uborkákkal visszaszaladtam.

Anyám megörült és mosolygott.

— Ettől meggyógyulok.

— Hányat alszunk addig?

— Nem sokat, csak jó le-' gyél.

— Jó leszek.

— Ne sírj kisfiam, hiszen meggyógyulok — remegett az anyám hangja.

Pár nap múlva megjött,1 falfehéren. Odahúzódtam a lábához.

— Megetted az uborkát? Jő volt?

Bólintott. Fáradtnak láttam, nagyon messziről érkezőnek.

— Az gyógyított meg suttogta.

Akkor én nagyon boldog voltam.

Aranyos nyár, merre vagyt