Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

Szegedi-Papp Zoltán: A CITROM Előbb a titkárra néztem, aztán a könyves­polcra, moly mögötte magasodott, végül a falra, ahonnét Marx, Engels, Lenin nézett vissza rám. A pártirodában beszélgettünk, a hosszú tárgyalóasztalnál. A titkár egymás utón szívta a Szimfóniákat, már füst volt az egész szoba. — Ami a Vetróvad történt, azt sose fo­gom eire!e'teni — mondta és nagyot slukkolt a Szimfóniából. — Pedig történt velem egy, s más az életben. De azt: soha. Ismeretségem Vetróval nem a legjobban kezdődött. Az esztergályosok munkájával akartam ismerkedni.; Vetrót az igazgató aján­lotta. Művezető a forgácsolóban. Ha ügye­sen kérdezek, sok mindent magtudhatok tő­le — mondta. Az ügyesen szót mintha na­gyobb • nyomatékkai hangsúlyozta volna, de akkor erre ügyet se vetettem. — Nem szeretem a kérdezősködőket — npndt'a Vetró, miután kezet fogtunk. Egyszerre igyekeztem érzéseimet titkolni és alaposan szemügyre venni. Méterkilenc­venes hústorony, fakult szürkéskék munkakö­pennyel, fekete sörtehajjal. Akár egy profi birkózó, nem sokkal a visszavonulást kö­ve! ően. A levegőtlen kutricára is foshattam, hogy azon nyomban elöntött a veríték. — Azért mégis szeretném, ha beszélget­nénk — mondtam. — Egyszer járt itt egy szakszervezetis a megyétől. Elkért tőlem egy jelentést, azóta sem láttam. Egy egész hét végém ment rá, mire azt a jelentést megírtam — mondta. — Én nem akarok elkérni semmilyen je­lentést. Én csak beszélgetni akarok — mond­tam. — Mindig is nehéz ember volt ez a Vet­ró. — A parttitkár maga elé fújta a füstöt. — Az apja is ilyen volt. Itt dolgozott 6 is, a forgácsolóban., Jófejű. Többször szerettük volna kiemelni. Mondtuk neki, elküldünk is­kolára, tanulj, képezd magad. Még sok min­dén lehet belőled. Tudja, mit mondott rá? Én meg akarok maradni ilyennek, sima pa ro­ll,nosnak. Szakszervezeti bizalmi. Ennél ma­gasabb funkciót nem hajlandó vállalni... — A művezetőséget is elvállalta — mond­tam. — Miután megválasztották. Felkaptam a fejem. — A művezetőket nem szokták választani. A titkár elmosolyodott. — Valóban nem. Vetrót azonban megválasztották. Még an­nak idején — tétté hozzá. Ez még a hatvanas évek elején volt. Egy munkájából kikopott rendészt akartak a gó­rék az esztergályosokra rálőcsölni. Akkor összefogtak és megválasztották Vetrót. — Még mindig nem egészen értem, ,'t — A legszájasabb esztergályos, egy marós meg egy fogazó bementek az igazgatóhoz és megmondták, hogy a volt rendész nem kell. Ok Vetrót akarják. Egy darabig győzködték őket, hogy így meg úgy, de azok kötötték az ebet a karóhoz. Végül a górék retiráltak. — Érdekes történet — jegyeztem meg. — Távolról sem a legérdekesebb — mond­ta a titkár. Q El kellett telni bizonyos időnek, mire Vet­róval úgy-amennyire összemelegedtünk. De ahogy múltak a hetek, mind beszédesebb lett. Sok mindent megtudtam tőle. Amikor az em­berek látják, hogy jegyzik szavaikat, több­nyire megmerevednek, szólamokat, közhelye-, két kezdenek emlegetni. Vetró nem tett la­katot a szájára. Tán még egy kis gőg is volt benne. Nincs rá jobb szó: melósgőg. Erényei­vel és hátrányaival. Szidta a műszakiakat, a gyártás-előkészítést. Beszámolt részletesen, mint szokott brusztolni a normásokkal, akik akkor is mohóskodnak, amikor még nem já- ródott be az új széria. Nem folyamatos az anyagellátás. Ha elromlik a gép, sokszor ne­kik kell megbütykölni, méghozzá munkaidő Után. Meg, hogy ezek a gépnél melózó gye­rekek mind egy szálig el vannak adósodva, mert mindent egyszerre akarnak. Házat épí­teni, új bútort^ motort, tévét, mosógépet, hű­tőszekrényt venni, meg az se ónt, ha hót vé­gén van otthon egy rekesz Kőbányai. Két évig állandó éjszakás volt ő is,, kellett na­gyon a pótlék. De kibukott. Az asszony is azzal fenyegetőzött, hogy elválik tőle, így aztán abbahagyta. — Most meg már örü­lünk, ha két műszakra való esztergályost össze tudunk hozni — mondta. — Fogynak az esztergályosok, mintha járvány pusztíta­ná őket — tette hozzá, kissé keserűen. — Pedig a górék állandóan azt lellkelik, hogy a forgácsoló az üzem szíve, meg ilyesmiket. Mégis alig tudjuk a két partit kiállítani. Mióta beszélgettünk, a titkár már. az ötö­dik Szimfóniára gyújtott. — Valami brigád- találkozó vagy mi a fene volt aznap — kezd­te. — Van egy jó kis üdülőnk a strandon, ott szoktuk csinálni az ilyesmit. Egy jó bir­kapörkölt, egymás szavába vágva dumálnak a fiúk, megisszák a magukét, aztán megy mindenki isten hírével. Rájuk fér az ilyes­mi a sok robot után. Aznap nagyon belelen­dültek. Csak Vetró kezdett el szedelőzködni hat óra tájt. Még' cukkolták is. tán kiráz a gatyából az asszony, ha elkésel? Ez persze csak olyan haveri cukkolás volt, mert tud­ták jól, hogy Vetróné nyolcadik hónapban van, veszélyeztetett terhes. De az ugratást azért nem hagyták el. Vetró csak mosolygott, kicsit fölényesen, mint a hozzá hasonló erős emberek. Meg volt is benne egy kis nyomás, bár részegnek azért nem neveztem volna. Nagyobbakat hallgatott, többet vigyorgott a szokottnál. Ennyi. — De mielőtt hazament volna, bement még az önkiszolgálóba. Kisváros a miénk, ez az egy önkiszolgáló üzletünk van, a főtér sar­kán. szép nagy bolt, van benne minden. Vet­ró is megpakolta a kosarát csokoládéval, ka­kaóval és citrommal. Mért akkor hetek óta nem lehetett már citromot kapni épp aznap délután érkezett... Kosarat mondtam? Hát sajnos nem a kosarát pakolta meg, hanem a szatyrát. A kosárba csak egy Boci csokit meg egy csomag Szimfóniát tett. Persze el­kapták. Balhé, miegymás. A szokásos. — Azt mondta, kilép. Még a városból Is elbujdosik. Aztán meg, hogy lemond a mű­vezetőségről. Maradsz, mondtam neki. Meg­tévedtél. Piás is voltál. Mással is előfordul­hat ilvesmi. Nem vagy te gazember. Elmú­lik. elfelejtik, többet úgyse csinálsz ilyet az életben. — A hír persze futótűzgyonsasággal ter­jedt. Mondtam, kisváros a miénk. Ennél ki­sebb bolhából is csinál elefántot itt a plety­ka. Másnap a nagycsarnokban, ahol a he­gesztők Is dolgoznak, az egyik védőlemezre valaki krétával ráírta: CITROM KAPHATÓ A FORGÁCSOLÓBAN, A MŰVEZETŐNÉL! A meiós is nevel. A maga módján persze. Néha kegyetlenül. Amikor szóltak, mi van, lementem, letöröltem. Másnap újra ott volt a felírás. Megint letöröltem. Így ment ez egy hétig. Ha százszor felírják, annyiszor fo­gom letörölni, mondtam a következő hétfőin, jó hangosan. Elég sokan hallhatták. — Néhánv nao múlva abbahagyták. Em­lékszem, csütörtök volt. Kilenc felé végigjár­tam a nagycsarnokot. Már egyik védőleme­zen se volt krétafelirat. Vetró maradt. Azóta is egyik legjobb művezetőnk. — Hirtelen rámvillantotta a szemét. — Már elég sokat beszélgetett vele. Megismerhette. Magának mi a véleménye? Aznap a nullakettes szorítócsavarokról be­szélgettünk. Hogy mennyi minden szüksé­geltetik egy ilyen egyszerű munkadarab meg­munkálásához. Előkészületi idő, főidő, előto­lás — ilyen és ehhez hasonló kifejezések röpködtek a levegőben. Mikor kis szünetet tartottunk, letettem én is a ceruzát, hogy megmasszíroazam a sok írástól elmerevedett ujjaimat. — Hogy van a gyerek? — kérdeztem. — Ősszel megy első gimnáziumba — mond­ta Vetró, és rakosgatni kezdte a munkalapo­kat a kopott tetejű asztalon. Németh József: Füzes KATONA JUDIT VERSEI Virágsípok Bn nem dobáltam madarat; nem téptem ki bogarak szárnyát, de minden kis bűnben benne voltam. Emlékek halk szellője jár át. A csúzlik útja messze vitt. A kavicsok még mindig szállnak. Eltemettük a verebet, a nyárfa mellé. Ez volt a bánat. Az utcából a Végh fiúk ■ rühes macskát felkötötték.' Ez volt az első iszonyat, a vinnyogása félszre int még. \ Sarat gyúrtunk s az ágyneműt széttépték a disznók a kútnál.. Anyám csak sírt és jajgatott, hogy sírba visszük. Sehol sincs már. Én nem dobáltam madarat, de néha áttetsző könnyet, sírok ép szivdobogva figyelek, ha szólalnak a vlrágsipok. Bekerít szárnyas hatalom Varjak viszik a láng-napot, a rikoltó kapukat bezárják. Mariid a kávé, nikotin, a lakbér és a bolti számlák. Körülállnak a versek. Kinn fagy ragyog. Gondom leejtem. Dér-koronás madarat várok, gally-hintája még leng a kertben POLNER ZOLTÁN VERSEI i Fergeteges t Tar fák ujjal közt a hold, ma minden reménnyel teli. Párába szippant, fölvidul, fiam a fedőt emeli. Bekerít szárnyas hatalom, a rikoltó kapukat bezárják: váróm koronás madaram, zúzmarás, nagy csöndek királyát. Piros udvara van a szerelemnek, s a tánc lobogó jegykendőjét fújja a szél. Virág-agancsosak a kertek. Lángoló tulipánokkal tele mind. Ez volt itt mindig gyönyörű, ez az alföldi nyár, ez a tündérkedö évszak: szomszédoló szavainkban parázsló föld, csillagokig elszolgáló puszták. Vér rügyezik a hóval bugyolált cimbalomverőkön és arcunk körül nagykendős éjek, bámészkodó hajnalok. Te mintha menyegzőről gyertyákkal ékesítve, én mintha ünneplőben mindhalálig. Jajjal szeretkező sikoly, tűzzel Virágzó rozmaring, de végenincs fergeteges és sárba taposott szivárvány. Cifra bubát, szikrázó tükrös szívet viszünk majd harmadnapra haza innen, mert piros udvara van a szerelemnek, s a tánc lobogó jegykendőjét fújja a szél. Legényfogó Beszőlitom udvarról a Napot. Patakző fénybe öltözöm. Lángolj, lángolj sápadt arcom, tündöklő haragban alszom. Hajamról csöpög a korom. Tüzes nyállal itatlak ma éjjel, testem virágos ünnepén. Jaj, duzzadó, holdas mellem: galamb sir a förgetegben és fehér ágyam csupa vér. Halotthalványan kimész az ajtón. A keszkenőm testedre hil S én csontomig lázas-boldog, sugárzó gyertyákat gyújtok, eleven lábnyomod körül. t k

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom