Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
Látjátok feleim? Klőttem a. földön egy halott veréb. Csak veréb, de úgy tartja két, nemrég még vidáman ugrabugráló lábát, halálos görcsbe szorítva, hogy meg kell állnom egy percre fölötte. Légpuskával lőtte meg valaki, s otthagyta az erdei futópálya szélén. Látszik begyén e kis piros folt, ahol a golyó bement. Kisfiam is áll szótlanul, nem meri fölvenni, nem mer lehajolni érte. „Bizony por és hamu vagyunk’’ — gondolom, ahogy zuhanás közben széttárt szárnyait nézem és azokra a verebekre gondolok, „akik" alighogy megvirrad, éktelen csi- ripeléssel vernek fel legszebb álmomból, mert a fölé az ablak fölé építették fészküket, amelyiket nyitva szoktunk hagyni éjszakára. Ronda verebek — mondtam már nemegyszer, meg a fészkes fenét is szoktam emlegetni ilyenkor hajnaltájt, ágyamban forgolódva. És most mégis csak állok itt, a verébholttest fölött, mert az a folt, az a pirosló folt a hanyatt zuhant madár mellén nem természetes dolog. Körben zöld leveleket hajtanak a bokrok, fű nő, bogár dönög, bolyhos vattacsomókat virágzik a nyárfa, itt néhány négyzetcentiméteres körzetben a halál ütött tanyát, az oktalan és értelmetlen halál. A magam halálára gondolok (kisfiam már húzza a kezem, menjünk, otthon anyu cseresznyét mos és este a kockásfülű nyúl lesz a tévében), vajon hol megy majd be a golyó és milyen fontosabb szervet ér? Szárnyaim, hogy feküsznek majd a porban? Ki áll majd meg fölöttem egy pillanatra — tréningruhában, kocogás közben — ezen a nagy, nagy futópályán, ahol nem lehet elmellőzni a célt. „Látjátok feleim, mik vagyunk?” Vajon gondolnak erre a légpuskások is? Mester Attila Kiállítások Magyarnándorban WEÖRES SÁNDOR« A magyarnándori Radnóti Miklós Művelődési Házban elkészült a közművelődési évad kiállítási programja. A tervek szerint megrendezik Szekeres Erzsébet szőnyeg- szövő iparművész kiállítását, majd Vankóné Dudás Juli festményeiből készítenek tárlatot. Még idén megrendezik az Üvegipari Művek Salgótarjáni öblösüveggyárának termékbemutatóját, majd a mezőgazdasági hónapban új gabonaipari termékekkel ismertetik meg a magyarnándo- riakat. A kiállításhoz vásár is kapcsolódik, valamint az egészséges táplálkozásról szóló előadások. Terveznek rézkarckiállítást és -vásárt, valamint fotókiállítást a község történetéről. NÉGY VÁLTOZAT A meséhez mennyi unalom kell, hogy a boszorkányos madarak röppenjenek izgatott seregben s aprót-nagyot mulattassanak. A meséhez mennyi szánalom kell, mennyi gyűlölet és sérelem, hogy a gonosz mind pokolba vesszék, a jó végül győzelmes legyen. A meséhez mennyi bizalom kell, hogy kavics-mód sok legyen a kincs és a mondott rózsa illatozzék és nyisson az álmodott kilincs. A meséhez mennyi jélelem kell, kályha mellett, hol semmi veszély, minden zugból farkas leskelődjék, dárdát döfjön a csillagos éj. Állatszámlálás a Kaukázusban A kaukázusi barnamedvét már nem fenyegeti a kihalás veszélye. Erre a következtetésre jutottak az azerbajdzsán! Kirovabádi Vadász— Horgász Szövetség szakemberei. Az alacsony Kaukázus erdeiben folyó állatszámlálás során az állatvilág e ritka képviselőiből 55-öt számoltak meg, bár a 70-es években alig egy-két példány volt belőlük. A hatékony természetvédelmi rendszabályok, melyek megtiltották a vadászatot, beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Az állatszámlálás bebizonyította, hogy a pusztán és az erdőkben nőtt a vaddisznók, vadmacskák, golyvásgazellák és néhány madárfaj számai Révész Antal grafikája Városformáló közösség Beszélgetés Barna Gáborral, a Magyar Urbanisztikai Társaság főtitkárával Városainknak felszabadulás utáni nagyarányú fejlődése megannyi szép eredmény mellett nem egy ellentmondást is létrehozott. Így például azt, hogy a nagy megújítási folyamatban nem eleggé törődtünk a régi városkép megőrzésével, a régi és az új épületek összhangjával. Ma már túl vagyunk azon, hogy a város- fejlesztést látványos bontásokkal és kizárólag új lakótelepek építésével képzeljük el. Törekszünk arra, hogy a múlt értékeit megtartva formáljuk tovább településeinket. Erről beszélgetünk Barna Gáborral, a Magyar Urbanisztikai Társaság főtitkárával. — Lakótelepeink vá- rosnyi lakóval sem igazi városok. Miért nem? — Egy-két évtizeddel ezelőtt a ma tipikus lakótelepei ideálisnak látszottak. Ideálisnak, hiszen a korábbi egészségtelen, szűk, zártudvaros házsorokat vagy kolóniákat egészséges, levegős, napfényes beépítések váltották fel, követve a modern építészet elveit. Az igényeknek megfelelően elkülönültek mindennapi tevékenységünk színterei: az otthon, az iskola és a művelődést szolgáló létesítmények, a munkahely. A lakótelepeken azonban az ottlakók mégsem érzik igazán otthon magukat. é- Mi az oka ennek# — Az okokat hosszasan lehetne sorolni. Az oly gondosan kialakított zónák például a lakótelepen belül idővel önálló életet élve sok bonyodalmat okoznak. Gondolok itt a gyalogos és motorizált forgalom elkülönítésére, ami alapjában véve helyes dolog, de csakis akkor, ha a kettő valóban zavarja egymást, különben parkolási, illetve bevásárlási gondok adódnak belőle. Nehezen elfogadható az is, hogy a lakótelep szinte teljesen elkülönül a régi várostól, hogy nincs a kettő között kapcsolat. S nem érzi jól magát a lakótelepi polgár azért sem, mert a modern építészetben a téralkotás elvesztette jelentőségét. Holott az építőművészet, térművészet. A lakótelep építésze azonban nem tereket formál, hanem tömegeket alkot, amelyek között az emberek nem találják helyüket. A nyugati országokban a lakótelepek egyhangúságának enyhítésére megpróbálkoztak játszani a tömbökkel: a magas ház mellé alacsonyai húztak, a síkot hajlították... Szerencsére, anyagiak híján mi eddig nem jutottunk el. Szerencsére hangsúlyozom, mert a lakótelep e megoldásokkal legfeljebb zaklatottabb lett, de nem barátságosabb. — Kísérleteztünk mils. Ezt jelzik például a különböző, meglehetősen rikító színekre mázolt épületek. — Ezek eredménytelen kísérletek. Nálunk csak az utóbbi években vált egyértelművé, hogy e kívülről közelítő megoldások nem vezetnek sehová. Az építészetnek vissza kell kapnia azt a funkcióját, amellyel valóságos társadalmi tevékenységet szolgáló teret adhat, s ez nem azon múlik, hogy magas-e a ház, vagy alacsony, hogy sárga színű-e vagy lila. S nem csupán az építészeknek kell megkapniuk ezt a lehetőséget, hanem minden egyéb az építészethez kapcsolódó szakmának, a különböző iparművészektől a kertészekig, hogy együttesen formálhassák környezetünket. Mégpedig úgy, hogy a településekben helye legyen a réginek, ne maradjon ki a természet, s főként ne maradjon ki maga az ember. Valamiféle újrafogalmazása szükséges tehát a városnak. •— Milyen jelel vannak e szemléletváltozásnak? — Az országot járva számos biztató kezdeményezéssel találkozhatunk, melyek azt erősítik, hogy korunknak, igényeinknek és lehetőségeinknek megfelelően kell építenünk. A régi értékek maradéktalan megőrzését példázza a soproni belváros és Kőszeg város- magva. Ez utóbbiban rácsodálkozhatunk arra is, hogy milyen harmonikusan illeszkedik egymáshoz a régi es az új. Hasonló törekvés jegyében folyik az egri belváros korszerűsítése, a történelmi múlt megmentése és beépítése a mába. Kellemes, barátságos Salgótarján központja, szemléltetve egyúttal azt, hogy ha nincs mit megtartanunk a múltból, akkor is lehet szépen építeni. A zalaegerszegi városközpont azzal ragadja meg' az embert, hogy építészete a mívesség felé hajlik. Szemet gyönyörködtető a sárospataki művelődési ház. A természettel való szoros kapcsolatot példázza Kazincbarcika. Többek között azért oly kedves, mert nem építették be a hegyeket, mert a zöld szinte belefolyik a városba. — Hogyan lehet megtartani, emberarcúvá formálni város nyi és mégsem városszerű lakótelepeinket? — Gyakran elégedetlenkedünk velük, mondván hogy i befejezetlenek. Azok is... olyan értelemben, hogy késve készül el az óvoda, az iskola, az ABC-áruház. A baj az, hogy lakótelepeinket valóban befejezzük, megtervezvén bennük mindent — némi túlzással az első épülettől az utolsóig, a játszótéri pádtól a facsemetéig. Egy város azonban soha nem volt, nem is lehet kész. Polgárai keze nyomán változik, fejlődik napról napra igazán. Dunaújvárosra kezdetben aligha mondhattuk azt, hogy szép. Ma az odalátogató jól érzi magát, kellemesnek, szépnek találja. Miért? Mert lakói belaktak, alakították, széppé varázsolták rózsalugasokkal, lépcsőkkel, passzázsokkal. — A települést az emberi közösségek formálják. A lakosságnak is lehetőséget kell kapnia környezete formálására, alakítására. A helyi vezetés és a lakók okos alkotó együttműködésére van szükség ahhoz, hogy lakótelepeinknek oly’ sokat szidott képe megváltozzék. És ez már nem esztétikai, hanem társadalmi kérdés. K. K. ŰTONJÁRÖ Gondolatok ablakkeretben Egészen pontosan — ablakkeretekben. Minden tájra jut egy ablakkeret, egy ablak, amelyet csavargásaiban, utazásaiban, hivatalos és magánjellegű jövés-menésében az ember „felkeres”, kitüntet azzal, hogy melléje áll legalább egy pillanatra (azért nem eléje, mert akkor esetleg kiesne az utcára). Megérkezünk valahova, rokoni- baráti szállásra, kiküldetéses enyhelyre, szállodai szobába: lerakjuk a holmit, körülnézünk először bent, aztán egyenesen az ablakhoz, húzzuk a függönyt, nyitjuk a zárat. .. Milyen a kilátás? .— o — o — o — o >— Laktam már Esztergomban, az ottani szállóban olyan szobában is, amelynek az ablaka egy bizonyos hátsó udvarra nézett. Hatalmas hegyekben állt a sarkokban a sörösláda, de mert a szálló konyhája is ide tekintett, volt mit hallgatni, sőt nézni egész éjjel és már korán hajnalban a mosogatások, ide-oda tologatások idején. Be tudnék számolni a szállodai konyha teljes üzemmenetéről, de az álmok elkerültek. Az ember az ilyen helyről aztán úgy távozik, hogy esetleg a köszönést is megspórolja egy rendesebb szálloda, szimpa- tikusabb portásának. Mert, aki a szobát adja — egészen pontosan tudja (!), hogy ez a pár, vagy ez a „főszer” nem alszik az éjjel, de azért mindent bezsebel: a kiszolgáltatott utas nyájasságát és borravalóját éppúgy, mint az egységes ár szerinti összeget. A másik fertályon a kövérkés szomszéd ugyanannyit fizetett, pedig az ablaka hársfasorra nyílt. Hát hiszen, ha a különbséget az ember zongorázni tudná — ő lehetne a Rubinstein és akkor persze a Ritz Szállóban lakna valahol. De így? A különbséget valamikor ismerte a magyar szállodaipar és a szobák fekvése szerint mérte az árakat. Aztán vagy az amúgy is tapasztalható differenciáltság hiánya, vagy az újmódi vagy az újmódi feledékenység végzett ezzel a szokással. Spongyót rá! — o — o — o — 0>— Az ember örüljön a szerencséjének, ha olyan ablakot nyithat, amely mögött derűs a táj, érdekes a látvány, kedves az ember ismeretlenül is. Kedves az, aki ákarva-aka- ratlanul nincs a terhűnkre, akit jó minden tét nélkül elnézegetni, kitalálni, ki lehet, mi lehet, hova igyekezhet... Egy hajnalon így nézhet enyhe hóesésben a moszkvai utcára az utas a Kozmosz Szálló ki tudja hányadik emeletéről és hiába tudja, hogy amit lát bizonyos értelemben nagyon is sztereotip élmény („meglestem a hajnali Moszkvát”), ugyanakkor azt is tudja, hogy valahol mégis csak ez a város! Ez a mákszem- nyire zsugorodott világ, ez a hangyajárású tömeg, ahogy a buszmegállókhoz, a metrólejárathoz igyekszik, hogy beérjen a gyárakba, hivatalokba. A többi „rendes” utas ilyenkor még a másik oldalára fordul a légkondicionált szoba francia ágyában. A rendes, szervezett utas, a profivá avanzsált amatőr utazó ilyenkor arra gondol, hogy amit lát, az nincs benne a leírásokban, nem így van benne az útikönyvekben, hanem számalakban, hogy a lakosság összlétszéma ennyi meg eny- nyi... Ilyen vagy hát, ilyen hétköznapi”, — o — o — o — o — Jó dolog a hétköznapiság. Megnyugtató. A rendszeresség bizonyossága van ebben a látványban és ettől valahogy minden biztosabb lesz körülöttünk. Állok egy másik ablakban, egy másik tájon a felvidéken Zólyomban. Kinak- minek köszönhető, hogy ez az ablakkeret a várat foglalja össze egységes, megszerkesztett látvánnyá — nem tudom. Ezért a látványáért, amelyet kedvemre bámulhatok teljes kényelemben akármeddig, talán még külön is szedhetnének pénzt, de hát a differenciáltság hiánya néha a kedvünkrevaló. Idős kaszások foglalják el a vár alatti füves térséget, beleillenek a tájba, amely így, velük együtt, évszázadokat fiatalodik vissza, ide hallani, ahogy megfenik az acélokat, aztán harsogva belevágnak a kövér zöldbe és vágják amúgy régiesen, kitartóan egyfolytában jó ideig. Ezt nem lehet gépesíteni, ezeket a vár alatti hajlatokat csak a kéz érzékenysége tudja követni éles szerszámmal, erővel és kellő finomsággal. A rohanó idő itt nevetséges és értelmetlen absztrakció — amíg a vár él, amíg a vár áll és körülötte ;a zöld megmarad napfénytáplálta életnek itt mindig szükség lesz az emberi kézre, akár a kövek formálása, falba illesztése, habarcsolása, vakolása, akár a gyorsan növő fű kaszálása a soronlevő munka. Nem hagyhatunk el igazában semmit, amit egyszer már tudtunk. — 0 — 0 — o — o — Hogy mitől tudja egyszeriben otthonosan érezni magát az utas egy idegen tájat nézegetve — ennek is sokféle oka lehet. A trencséni Tátra Szálló hátsó traktusán nyitnak szobát nekünk egy szép nyári napon, az ablak itt is a hátsó udvarra néz. Odalenn a szállók udvarainak elmaradhatatlan üveghalmaza, a törött üvegek valóságos eldo- rádója (hogy törhet ennyi bu- télia éppen a szállókban?), de feljebb emelve a tekintetet, ott a mészkőszirtre emelt ősi vár és annak is a legmagasabb tornya. Innen alulról, egészen a sziklához tapadva a szállodaszobából fellegvárnak tűnik. Trencsén ősi jelképével könnyű barátságot kötni, sőt, egészen otthonos is lehet egy ilyen majd ötméter magas régi szállodai szoba, ahova pedig soha nem süthet be a nap, hiszen az udvart is számítva majdhogynem rátapadunk a hegyre. A négykoronás magyar nyelvű trencséni várkalauz (amely teljességre törekvő szép kis füzet, tele képpel és jó rajzzal) segít a gyors „befészke- lődésben”. Nézem az egyik metszetet, amelyet reprodukcióban közöl a füzet, aztán nézem az udvart, a szállóhoz tapadó régi épület homlokzatát, újra a füzetet, a várat fenn a magasban — és nagyon ismerősnek tűnik a látvány. A metszet bizonyos L. r Rohbock munkája nagyjából abból a nézőpontból ábrázolja a várhegyet és a várat, amelyből ez az ablak is nyílik. Felismerhető ma is a szomszédos épület oromzata, lám csak itt a kémény, most már ugyan rövidebb valamivel, de itt vannak sorban a vastag vasrácsos ablakok, a hajlított, magasított falrészlet fent a tetőtérnél, a jellegzetes padlásnyílások és az épület végében az a különálló csúcsos tető. Ott, ahol ma a patinás, szép és hangulatos Tátra Szálló áll, amelynek hátsó ablakainak egyikéből szemlélem a tájat, . a fölénk magasodó fantasztikus látványt, ott akkoriban, amikor Rohbock mester a metszetet készítette valamilyen földszintes ház állott. Leginkább amolyan vendégfogadó-féle. — 0— 0 — 0— 01— Hát persze, hogy a régi utasokra gondol az ember, mert a „hely szelleme” azért már a rómaiaknál ismerős fogalom volt. Mennyien lehettünk mind a mai napig, akik ebből a szögből, erről a nézőpontról tekintettünk a magasba és mi mindent gondolhattunk már! Mi mindent megéltünk már egymás után nyitva az ablakot mindig -kíváncsian, várva valamire, ha nem is csodára, de valamire, ami mindig az ablakon, az ablakokon kívül történik. T. P. L. NOGRAD — 1983. szeptember 17, szombat ^
