Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)

1983-06-04 / 131. szám

SZOMBATI TÁRSASJÁTÉK Mondjuk: csárda * r Mottó: „Minden szóról eszébe jut valakinek valami” 1 O Csárdához szokott hazámfia meséli: „Ausztriai körúton voltunk egy közepes kocsival, közepes jókedvvel, közepesnél vala­mivel rosszabb anyagi lehe­tőségekkel. Volt velünk egy született becsi is, elektromér­nök, de bár üzlete is volt va­lahol Bécs külvárosában — önborotvákkal házalt Auszt­ria vidékein, a falvakban, kis­városokban. De még ezen fe­lül harmonikázott és énekelt is, ezt a kettőt ezután úgy kö­tötte össze, hogy amikor egy- egy osztrák csárdában, ven­déglőben inkább Gasthaus- ban a zenés műsorát befejez­te, körbejárt az asztaloknál és eladott néhány önborotvát a parasztoknak. Rohadtál un­tuk az egészet. Sehol egy jó csehó, mindenhol az a kimért kedélyesség, ami ugye az osztrákokat jellemzi — állító­lag. De aztán egyik este, ami­kor igazán jó fogást csinálta sógor és madarat lehetett vol­na vele fogatni, meghívott bennünket egy sörpartira az egyik Gasthausba. Édes is­tenem, hol van az a sör ami borunktól, hol van az a csehó a mi régi csárdáinktól, mit tudhatnak ezek a szerencsét­len Szepik a mi magyaros mulatozásainkról, a csap- lárosról meg a csapláros­néról! Meg a betyárokról, meg a kármentőről, mert ná­lunk az is kell, kármentő, mert ha belegúvad az ember amúgy, ahogy kell... Szóval beszoptunk rendesen, a nyi­tott bicska ott állt az asztal­lapjában «aki legény, az ve­gye ki!» és énekeltük ötven- szer: «nagyságos kisasszony fölmászott a fára...* Hát adtunk nekik csárda- kultúrát..” — pat — o Presszó, eszpresszó, bár, drinkbár... Sorakoznak egy­más után a szórakozóhelyek újabb keletű „magyar” nevei. Üdítőnek hat hozzájuk képest a népies ízű-zamatú CSÁR­DA. Fölidézi bennünk a jó' levesek párolgását, borok „bukóját”, eszünkbe csalogat­ja duhaj nótázások emlékét prímással, brácsással, bőgős­sel; szemünk elé vetíti a csár­dást ropó párok hejehujáját, sőt valahonnan távolról még a betyárok kurjongatása is föl- sejlik hallatán, vagy olvasta- kor. Bensőséges, romantikus hangulata van ennek a szó­nak. Alkalmasint meg is őr­zi egy jó darabig ezt az érté­két, mert aligha koptatjuk agyonra, köznapi használattal mostanában nem gyötörjük ki belőle ódonságát. Talán in­kább a feledés homálya sű­rűsödik körülötte; használt szókincsünknek egyre inkább a peremére szorul. Eredeti jelentésében, amely nagyjából „út menti fogadó”-nak felelt meg, ma úgyszólván kive­szett, inkább a „motel” hasz­nálódik helyette. Üt menti vendéglők még viselik hom­lokukon a „csárda” nevet, de nem kell messzire autóz­nunk, hogy ezek halódására példát leljünk, nem is egyet „A csárda is vénült, vénült és — roskadott, Leüté fejéről a szél a kalapot” — írja Pe­tőfi a Csárda romjaiban, másfél száz évvel ezelőtt Las­san talán a szó is az enyé­szet sorsára jut, ébredhet föl bennünk az aggodalom. Ke­letről, eredetileg Perzsiából származik, hozzánk a szerb— horvátból vándorolt Most vívja küzdelmét a nyugatról jött „vándorokkal”. Az élet eldönti; sokáig gazdagítja-e még nyelvünket mól — A külföldi tudósokból álló delegáció tagjai, akik munka­vacsorán vettek részt a Kun­csaft Szálló éttermében, a szocialista életmód kérdései­vel foglalkoztak Tarjánban. A vén betyár erről persze mit sem tudott, és imbolygó léptekkel megcélozta a szálló ajtaját. Csak akkor ordított egyet, amikor irdatlan csö­römpöléssel széthullott kö­rülötte az üvegajtó. — Ne is törődjön vele; Fo­gyóeszköz! — nyugtatta meg a portás, mert jó emberisme­rete megsúgta neki, hogy is­mét fontos kuncsafttal van dolga. — Csaplárosné, aranyvirág! Ide a legjobbik borát! — rik­kantotta a betyár, fokosát forgatva, mihelyst asztalhoz ült — Rögves itt lesz a bor. De, ha szabadna kérnem, egy kicsit halkabban szíveskedjék üvöltözni, mert az az unalmas társaság ott a terem végében, nem tudja, hogy nálunk min­dennaposak az önhöz hason­ló vendégek... A betyár a száz icce bor mellé száz szál gyertyát és száz karéj zsíros kenyeret rendelt. Elhúzatta vagy száz­szor a nótáját, de mert a dísz­asztal körül ülők nem voltak hajlandók vele énekelni, in- cselkedhetnékje támadt. Fog­ta a zsíros deszkákat, és szé­pen egyesével a vendégek kö­zé hajigáltau Amikor kivezették, a* egyik pincér fülébe súgta; — Ezt azért nem kellett volna. Az urak úgy tudták nálunk már nincs se csárda, se betyár... — tér m L Mondjak! ? ■ *A kisorsolt szót Balázs Barnabásné, Mátraverebély-Kányás, Arany J. út S. szám alatti olvasónk küldte be. Nyereményét — egy 100 forintos könyvutalványt — postán küldjük el! Továbbra Is várjuk olvasóink javaslatait! A Javasolt szó — a mellékelt szelvényre Írva — június 11-ig küldhető be szerkesztősé­günk elmére: Salgótarján, Palócz Imre tér 4., 3100. (A borítékra kérjük ráírni: „Egy szóval Is nyerhet!’’) Szombati társasjátékunk­kal legközelebb június 18-1 számunkban jelentkezünk. grafika külföldön, Bécs Á magyar A magyar grafika külföl­dön, Bécs, 1919—1933 címmel tekinthető meg a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban az a kiállítás, amely Magyar- országon először vállalkozik • sok szempontból hatásaiban ma is érzékelhető korszak vá­logatott anyagának bemutatá­sára, elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteménye alapján. A ki­állítást eddig már bemutatták a békéscsabai Munkácsy Mi­hály Múzeumban, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, a szombathelyi Savaria Múze­umban. A reprezentatív kiállítást a Magyar Nemzeti Galéria múlt év elején kezdeményezte, a kiállítási műveket és doku­mentumokat kölcsönző in­tézmények között — a már említetteken túl — a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumot, az Országos Széchenyi Könyv­tárat s a magángyűjtőket il­leti dicséret. Az öt intézmény, köztük a Nógrádi Sándor Mú­zeum összefogásának köszön­hető, hogy a rendkívül gazdag kiállításon túl, ugyancsak gazdag, informatív és szép megjelenésű katalógust is sikerült kiadni. A kiállítást R. Bajkay Éva művészettör­ténész rendezte, aki a kata­lógust is összeállította, amely­nek szerkesztését Born Mik­lósáé, a Munkácsy Mihály Múzeum művészeti munka­társa végezte. Miután a ma­gyar művészettörténetben is kiemelkedő jelentőségű vállal­kozásról van szó, rendkívül fontos volt, hogy jól doku­mentált katalógus is rendel­kezésre álljon, s a kiadvány e követelménynek ' példamuta­tóan megfelel. Bevezetését Pe­ter Weibel írta, R. Bajkay Éva pedig Expresszionista ten­denciák a bécsi magyar kép­zőművészetben címmel fog­lalta össze e korszakos jelen- tíjj^gű művészeti mozgalom­mal összefüggő alapvető tud­nivalókat. Szó esik a kiad­ványban az anyagválogatáa szempontjairól is. E szerint: „A jelen kiállítás először vál­lalkozik a bécsi magyar mű­vészet bemutatására. Csupán papírra készült műtárgyak ki­állítására szorítkozik, mivel aa emigráció* létviszonyok szű­kössége — 10 festménytől és szobortól eltekintve — a gra­fika területére korlátozták művészeink tevékenységét.” A tárlaton Bernáth Aurél, Biró Mihály, Bortnyik Sán­dor, Derkovits Gyula, Feren- czy Béni, Ferenczy Noémi, Gergely Tibor, Kassák Lajos, Lesznai Anna, Moholy-Nagy László, Pap Gyula, Tihanyi Lajos, XJitz Béla, Vajda Sán­dor műveivel találkozunk. Megjegyzendő, hogy ezek a művek neves mestereink vi­szonylag ismeretlen alkotói korszakából valók, igen sok lapot először itt mutatnak be hazánkban. Természetesen, az anyag nem teljes, például a tipográfia, az alkalmazott kis- grafika témakörbe csupán egy-egy vitrin erejéig nyújt betekintést a kiállítás, az új­ságrajzok, karikatúrák, plaká­tok stb. esetében pedig több­nyire még ennyire sem volt mód. így tehát a kiállítás töb­bi között arra is ösztönzést jelent, hogy további feldol­gozásra van szükség e jelen­tős művészeti korszakot il­letően. Hiszen — amint azt Peter Weibel is megjegyzi —: „A magyar avantgarde virág­zása a két világháború között az emigrációra esett. Az emigrádó első helye pedig Bécs volt... Bécsben a MA a kubizmusra való utalással a tiszta konstruktivizmus felé fordult. Csak a bécsi emigrá-. dóban sikerült létrehozni azt a védjegyet, ami a magyar avantgarde-ra a mai napig is érvényes, azaz a konstrukti­vizmust...” R. Bajkay Éva pe­dig egyebeken túl azt hangoz­tatja, hogy a fél évszázad tá­volából szóló lapok az expresz- szionizmus újjáéledése idején különös figyelmet érdemelnek, ■ kulturális örökségünk ré­szét Jelentik. Külön is említendők a kataló­gusban olvasható tömör, jegy­zetanyaggal gazdagított tanul­mányok Frankó Ákos, Bern- hard Denscher, Dénes Zsófia, Körner Éva, Várhelyi Vanda, Pálosi Judit, Lesznai Anna, Csapiár Ferenc, Vezér Erzsé­bet, Passuth Krisztina, Hau- lisch Lenke, Oskar Reichel, R. Bajkay Éva és Illés László tollából. A kiállítást azon hazai mú­zeumokban mutatták be — köztük a salgótarjániban —, ahol grafikai tevékenységgel összefüggő gyűjtemények van­nak, s ahol e műfajjal kap­csolatos szakmai és kiállítási tevékenység folyik. Így ez a kiemelkedő jelentőségű tár­lat beilleszthető a szakmai te­vékenységbe. Ügy látszik egyébként, hogy Salgótarján, illetve Nógrád megye közön­sége még nem ismerte föl a kiállítás jelentőségét, a lá­togatottsága a vártnál gyé­rebb. Különösen sajnálatos, hogy a középiskolai ifjúság is érdektelen, jóllehet a kiállí­táson' látottak kitűnően beil­leszthetők lennének a tan­anyagba. Erre külön felhív­juk a középiskolák illetékesei­nek figyelmét. Végül, de nem utolsósor­ban örömmel jegyezzük meg, hogy ez a kitűnő kezdeménye­zés, s a múzeumok ezen ösz- szefogása nem marad folyta­tás nélkül. A Magyar Nemze­ti Galéria új közös kiállítás szervezését kezdte meg, Kon­dor Béla életmű-kiállítását rendezik, amely várhatóan 1985 elejére ér Salgótarján­ba. T. E. Tűnődés a gyásztéren Magyar, aki Mohácson jár, szinte bizonyosan elzarándo­kol a történelmi emlékpark­ba, amelyet a vésznek mon­dott vereséges csata 450. év­fordulóján, 1976. augusztus 29-én avatott föl és nyitott meg a magyar állam. Magam is ezt tettem. Miközben meg- illetődve újra és újra körül­jártam a temetőket, szálegye­nes és megdőlt sírjeleit, raj­tam nem a lehangoltság vett erőt, hanem egy bizonyos faj­ta életöröm. Lám — súgtam magamnak — a történetfilo­zófus és költő, Johann Gott­fried Herdernek nem lett iga­za, aki 1791-ben azt jósolta: „A mások közé kelt kisszá­mú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.” Minden­féle közöny, vagy átok ellenére nemcsak, hogy megvagyunk Európában, de népünk most kezd csak élni igazán, és nem­zetközi tekintélye is egyre növekszik. A tudatgyarapító és rendkívül tanulságos né­zelődés közben azonban nem hagyott nyugton a kérdés: mit tudunk Mohácsról? Mit őriz róla az emlékezet? * Ami az idősebb korosztály­ban megrögződött, az valami olyasféle, hogy nagy vész volt, s hazánk minden búja-bajá- nak ez az egyik fő oka. Né­melyik tudata mélyéből talán még előbukkan a kisiskolás olvasmány, amely így kezdő­dött: „Szegény fiatal Lajos király. Midőn a török hatal­mas sereggel betört az or­szágba, hiába kért segélyt nemzetétől...” És előjönnek a romantikus költői busongások és víziók, amelyeket a fiata­lok Is ismerhetnek. Először talán Kisfaludy Károlyé: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nem­zeti nagylétünk nagy teremtője, Mohács”. Kölcsey fájdalmas látomása: „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép.” Czuczor Gergely szerint a főúri gőg, gyávaság és a pór­nak kicsordult vére bosszul­ta meg magát, ezért így fo­galmazott: „Nemzeti nagy bűnnek, nagy torlója, Mo­hács.” Eötvös József úgy lát­ta, hogy „Elődeink siralmas harchelyén. / Zöldebb a fű Mo­hácsnak mezején.” És ki ne tudná betéve Vörösmarty Szó­zatából: „S a sírt, hol nem­zet süllyed el...” Petőfi a nemzet ébresztése szándéká­val azt kiáltotta: „Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy / Majd a haza napja.” Még a modem Ady Is úgy vélte kétségbeesett egyedü- liségében: „Én vagyok az utol­só élő magyar”, majd re­ménytelenül nézve kora úri Magyarországára, kegyetlen in­dulattal vágott végig önma­gán és nemzetén a Nekünk Mohács kell soraiban: ,<Ha van Isten, ne könyörüljön raj­ta:/Veréshez szokott fajta...” Alighanem az orákulum Her­der is hozzájárult a magyar sors komor láttatásához. Egyedül József Attila hárítot­ta el a rettenetét: „A harcot, amelyet őseink vívtak, béké­vé oldja az emlékezés...” Ezen kívül vajmi keveset tudunk Mohácsról. A törté­nelemkönyvek sommásan in­tézik el. Tatárdúlás, török ve­szedelem föllelhető a népi hagyományokban, de a mo­hácsi vereségről szó sem esik. Ennek valószínűleg az is egyik magyarázata, hogy a nép széles tömegeinek nincs köze a vereséghez, hisz 1514 okán föl sem merték fegyve­rezni a haza védelmére. Az urakat ráncba szedő Mátyás királyt, a szabadság zászla­ját magasba emelő Rákóczit és Kossuthot, a dolgozók ha­talmát meghozó Tanácsköz­társaságot híven őrzi a nép emlékezete. „Ahol a nép úgy érzi, hogy nem csak tárgya, hanem alkotó részese is a nemzet történetének — mon­dotta Ortutay Gyula — köl­tészete egyszerre megőrzi azt az időt.” A mohácsi tragédiá­ról sem a népdalokban, sem mondái töredékekben, vagy szájhagyományokban nem találkozunk. Még Mohács környékén is hiába kutatunk. A közismert szólás, mely sze­rint „több is veszett Mohács­nál”, nem a nép körében ter­mett, hanem irodalmi indít­tatású. * Ahhoz, hogy többet tudjunk Mohácsról, fejet kell hajtani az elesettek tömegsírjánál, amelyben Papp László régész ásatásainak eredményeként 1960 óta több száz holttest nyugszik. Közelről megvallat­va, jobban kitárulkozik a tör­ténelem. Ott az egykori do­kumentumok ismételten meg­győznek bennünket arról, hogy a múltban századokon át ostoba, önző, megalkuvó volt a magyar uralkodó osztály, különben talán nem kellett volna oly sokaknak elpusz­tulni azok közül, akik ki mer­tek állni a hódítók ellen, nem kellett volna kérőbb is százezreknek meghalniok ide­gen érdekekért. Burgio pápai követ a töb­bi között azt írta a nemesek, főnemesek, országnagyok II. Lajos korabeli magatartásá­ról: „Ha Magyarországot 3 forint árán meg lehetne men­teni ebből a nagy veszede­lemből, amiben most van, nem hiszem, hogy akadna olyan ember, aki azt a há­rom forintot ideadná.” Jel­lemző, hogy még az egymil­lió holdas Szapolyai János is tétlenül nézte Tömöri Pál ka­locsai érsek erőfeszítését, aki megbízott vezérként, ilyen helyzetben képtelen volt 20— 25 ezer harcosnál többet to­borozni. Akkor — gondoljunk csak II. Szulejmán 160 ezres hadseregére, amelynek fele hazánk ellen indult — el kel­lett buknunk. De az emlékez­tető térre az egész éven át érkező, s kegyeletét lerovó so­kaság megjegyzése, „történe­lemmagyarázata” tanúsítja, hogy nem indokolt többé a jajongó gyász. Népünk, nem­zetünk fölemelkedett Muhi, Mohács, Buda, Nagymajtény, Világos és Orgovány ellenére is, és nagy bizakodással építi saját jövőjét. Nincs többé egyedül, nem magára hagyott népe a világnak, hanem egyenrangú alkotó része a szocialista országok szövetsé­gének. A Duna-parti várost el­hagyva, csak néhány kilomé­tert kell haladnia az eszéki úton, majd jobbra fordulni. Kettős vadgesztenyesor visz a hatalmas jelképes kapuig, amelynek kőváza csak imitál­ja a gótikát, csapott csúcsáig érő, bronzból kicsipkézett rá­csozata pedig növeli a monu­mentális hatást. Hogy minek a pusztába kapu? Aki csak használati érték szerint rang­sorolja a dolgokat, az bizo­nyára nem érti. Ám, aki már magában méltó emléket állí­tott az elesett hősöknek, an­nak szemet-lelket gyönyörköd­tető a látvány, s megnyugod­va lép át rajta. Először a térképkövet sé­táljuk körül, amely a seregek fölállását szemlélteti. Perjés Géza hadtörténész segítségé­vel ki-ki felidézheti, hogyan zajlott le a mindössze pár órás ütközet. A magyar jobb szárny elemi erejű rohama szinte elsöpörte a készületlen ruméliai sereget. Ezt a szul­tán naplójából tudjuk. A si­ker láttán az első vonalakban harcoló Tömöri futárt küldött a második lépcsőnél tartóz­kodó királyhoz, hogy — biz­tos lévén a „győzelem” -A hadaival csatlakozzék az el­lenség üldözéséhez. A főurata azonban rávették az uralko­dót, hogy — tekintettel a tö­rökök hátrálására — a ma­gyar sereg vonuljon vissza. A fővezér rögtön személyesen rúgtatott hátra, hogy megmá- síttassa a parancsot. Ez né­mi időveszteséggel járt. A 10— 15 perces késedelem elég volt ahhoz, hogy a török közép­had beavatkozzék a harcba, s így, miután az anatóliai se­reg is megérkezett, a magyar győzelem kilátástalanná vált. Belépünk a márvány átri­umba, amely intim négyszö­gével három méterrel a fel­szín alatt őrzi a halottak csöndjét. Középen szökőkút, annak kőtulipánja a kegyelet koszorúit jelképezi. Körül az árkádok alatt tablók sora­koznak: helyzet egy órával a csata előtt; a mohácsi csatasík, ahogyan a török miniatúra- festők látták: a pusztuló Ma­gyarország; a Mohács utáni helyzet, amikor Szapolyai Já­nos és I. Ferdinánd is királya lett az országnak; a csatatér föltárása; török—magyar há-; borúk a képzőművészetben. A hátsó lépcsők az emlék­hely hét-nyolc hektáros park­jába vezetnek. A látvány le­nyűgöz, megállásra kénysze­rít. Körkörösen gondosan nyírt tujasövény, azt fiatal erdő övezi. Az előtérben mű­vészi faragású faszobrok, sír­jelek, fejfák, kopjafák. Ahány van, annyi változat és formai Ahogyan a kapu, vagy a disz­kót is hordoz gondolatokat/ ezek az alkotások szintén tű­nődésre késztetik a látogatót.' Az egyik alföldi hagyományo­kat rögzít, a másik erdélyi ihletésű, a harmadik tenge­rentúli totemoszlopra emlé­keztet. A legelső kopjafán a fentebb már idézett József Attila-sorok. A következőn Berzsenyi-! idézet. Néhány közülük szét­tárt karú, megfeszített öklű emberalaknak, vagy talán keresztfának tűnik. Mélysé­ges fájdalmat fejeznek ki a megdőlt oszlopokon fuldokló/ üvöltő szájú lovak. Csak saj­nálni lehet a 20 esztendős, magára hagyott Lajost és To-! móri Pált Fölemelnek azon­ban a keményfába vésett Vö- rösmarty-mondatok: „meg-j fogyva, bár, de törve nem...” Mintegy 150 méter kerül*-! tű, friss koszorúkkal ékesí­tett ■ közös sírhalom rejti aa elesettek csontjait A domb mögött harangláb, amelynek kicsiny harangja 15 ezer el­esettért szólhat A hátsó traktus faragásai sorkatoná­kat, vezéreket papokat idéz­nek, s talán Kanizsai Doroty- tyát is, aki siklósi jobbágyai­val temettette el a hazáért életüket áldozókat. * Jönnek csoportosan,’ magá­nyosan a mai magyarok, hogy fejet hajtsanak a hősök emlé­kének. Hosszan időznek a különös hangulatú gyászté­ren, meg-megállnak a kavi­csos sétányokon, újra körül­járják a pázsitos tömegsírt, mielőtt maradandó élmény­nyel távoznak. Kár, hogy nem vihetnek magukkal szö­veges ismertetőt Sajnálom, elfogyott — mentegetőzött az emléklapárus. Sokan szintén sajnálják. F. Nagy István Katona Judit: Fénykép Nem látok mást csak két kezet, hajamból kihullt meleget, kőszemű, kis gyíkgyereket s fölötte sárga rézlapot. Még most is süt reám, ragyog. Atég időn és éjszakán, fűtesten, gyökéren, csigán, virágok szétroncsolt agyán, a késő őszi kert egén, karok, tenyerek melegén. Sárgult a kép. A nap ragyog. Ez itt anya s ez én vagyok.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom