Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
Az ünnepi könyvhét újdonságaiból Sándor Iván életművének tizenkettedik kötetét veheti kézbe az olvasó az ez évi könyvhéten Egy kisfiú szemüvegén, élményvilágán keresztül mutatja be a világot. Solt István története 1930-ban kezdődik. A háború, majd az azt követő keserves időszak történései a meghatározók. S mi döniti, döntötte él egy útjára induló fiatalember sorsát? Kevéssé elhatározásai, sokkal inkább a véletlenek. Megéli a „Valahol Európában” gyerekeinek sorsát, emberformáló élményét. Műfaját tekintve „fej lődésregényn ek” is nevezhetnénk Sándor Iván könyvét, de lényegét, a főhős sorsának alakulását tekintve „kudarcregény”. A sok kalló- dás. után szinte megváltásként kapja meg katonai behívóját: „A katonai behívó igazából jókor jött haladék, úgy tűnik, ott nem kell dönteni....” Hétköznapok, alig egy-két esemény, majd zárka, négyévnyi börtön. Kevés prózai mű van a magyar irodalomban, mely olyan mélyen, és belülről ábrázolja egy eltévedt kor börtönét, mint Sándor Iván új műve a Ködlovas. A magány, az évekig tartó érthetetlen, megmagyarázhatatlan szenvedés kemény próba egy alig több mint húszévesnek. Sándor Iván főhőse cellatársával mondatja ki regénye megírásának intdítékát: „Egyszer el kell majd mondania a többieknek, hogy mi történt magával. Ezért fontos, hogy ne adja fel. ...tűrhetetlennek kell éreznünk, hogy egyszer úgy hagyjuk itt az életet, hogy nem találtuk és nem neveztük meg a mozgatóerőket. De hátravan még valami. A történelmileg is hatékony cselekvés jogának visszaszerzése. Ez is elidegeníthetetlen joga az embernek...’' Mindezt a próza eszközeivel, szuverén módon, s letisztult stílusban alkotta meg Sándor Iván; aki az eddigieknél több figyelmet érdemel az irodalomkritikusoktól s a közönségtől egyaránt. Fekete Gyula nagyszabású regényciklusba kezdett, melynek témája, történése egyetlen év: 1945. Mindegyik kötet önálló — a ciklus azonban a szerző szándéka szerint az év hónapjaiból áll ösz- sze egy esztendővé. 1977-ben jelent meg először együtt az első „negyedévet” alkotó ciklus: az Ezeregyedik esztendő, a Csördülő ég és a Vallomás hajnalig, vagy más címen e nagyszabású regényciklusokba ágyazva: a Január, február, március. Az újabb három kötet önállóan is egész mű. A fiú meg a katonák, a Mázeshetek és a Hjányzik egy férfi az ünnepi könyvhétre jelent meg Április, május, június címen. E három regényt Fekete Gyula 1972 és 1979. között írta — mindegyik kötet önálló formában is megjelent már. Miként lehet — teheti fel joggal a kérdést az olvasó — egyetlen évről egy regényciklust írni? Fekete Gyula nemzedékének legnagyobb, legmegrázóbb élménye a háború, majd a felszabadulás volt A ciklus első darabjának főhőse egy kisfiú, aki kallódik, hányódik a háborús, majd az azt követő forgatagban. A háború utáni első hónap — május — már egy ifjú asszony szerelmének krónikája. Miként kerül egy szerelmes asszony egyre közelebbi kapcsolatba a politikával, a lapszerkesztéssel és az országos gondokkal? Űj élményekkel találkozik, beleszólása van nemcsak a saját életébe, de a közösségébe is. Hiányzik egy férfi egy rejtélyes gyilkosság krónikája (Június), mely izgalomba hozza a várost, s az előző kötetekben megismert család életének alakulására is hatással van. Egy új nagy magyar regény megszületésének ígéretes vállalkozása; bizalommal várhatjuk a folytatást. Raffai Sarolta is nagy regényre tesz kísérletet legújabb művében. Egy harmincas évektől napjainkig terjedő időszakot átívelő életút története a regény, de egyben a mgyar falu fél évszázados történelméé is. A Fi 'd, ember, folyó hőse, Sebestyén Marci, egy kicsiny falu tsz- elnökeként meséli el azt, ami fél évszázados működése, élete során történt vele. Számvetés, nemcsak önmagával, tetteivel, tétlenkedéseivel, de kisebb közösségének sorsával is. A „nép egyszerű fiából” lesz országos hírű elnök, aggódó honatya, majd vidéki kiskirály, aki elvesztette fénylő hitű önmagát. Egy olyan kor regénye, amelyet sokan megéltek olyanok, akiknek a helyét rövidesen átveszik a fiatalabbak, s egy olyan koré is, melyet nehéz volt megélni. Tanulságos, elgondolkodásra késztető regény. Elias Canetti: Az emberiség első képviselői Bámulatos, milyen különbözőek voltak a tanáraink: ez az első tudatosan érzékelt sokféleség az ember életében. Mert ők azok, akik órák hosz- szat állnak előttünk, minden rezdülésük közszemlére van téve, állandóan figyeljük őket, óráról órára érdeklődésünk egyedüli tárgyai, és mert nem mehetünk el onnan, mindig ugyanolyan hosszú, pontosan megszabott ideig; ők azok, akiknek a fölényét nem vagyunk hajlandók egyszer és mindenkorra elismerni, és ezért kritikussá és rosszindulatúvá leszünk; ők azok, akiken valamilyen módon feltétlenül ki keli fognunk, de úgy, hogy ne nehezítsük meg túlságosan a saját dolgunkat, hiszen " Nem lenne nehéz, sőt, tán •Részlet Canetti A megőrzött m^g csábító is lenne egy em- ayclv című önéletrajzából. bér életének későbbi alakuraimat, csak csodálkozom, milyen sokfélék, mennyi kölcsönösség és gazdagság rejlik bennük. Egyesektől sokat tanultam — így is akarták —, és bármily furcsán hangzik még most, ötven esztendő után is évről évre hálásabb vagyok nekik. De másokat, akiktől keveset tanulhattam, ugyanolyan elevenen látok magam előtt akár mint embereket, akár mint típusokat, és pusztán ezért is adósuk vagyok mindörökre. Amivel később foglalkoztam, annak ők voltak az első képviselői: a világ íényegének, vagyis az emberiségnek. Senkivel össze nem téveszthetők, és ennél rangosabb tulajdonság nemigen akad; semmivel sem kis- sebbítl egyéniségünket, hogy egyszersmind típusokká is váltak Individuum és típus Most, hogy elvonultatom. ötvözése az író egyik legfon- magam előtt a zürichi taná- tosabb törekvése. még nem törtünk meg egészen, még nem lettünk a munka alázatos rabszolgái. Ezenkívül ők azok, akiknek titok fedi a másik életét, azt amelyet nem velünk élnek, s amelyben pem játszák előttünk az önmagukra kiosztott szerepet; ráadásul váltják egymást a színen, egymás után lépnek fel, mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban a szerepben, ugyanazzal a szándékkal: tehát kiválóan összehasonlíthatók. Mindez így együtt, összességében egészen más, mint az, amit általában Iskolának szokás nevezni; ez ugyanis az emberi sokféleség iskolája, és ha csak valamennyire is komolyan vesszük, akkor is az emberismeret első tudatos iskolája. lását abból a szemszögből megvizsgálni, hogy tanárai közül melyikkel és vajon hánnyal találkozott valaki másnak az alakjában, miféle embereket kedvelt meg éppen miattuk, kiket került el pusztán egy régi ellenszenv miatt, milyen, nélkülük valószínűleg egészen más választásokra, döntésekre késztette e hajdani emberek megismerése. Az első, gyermekkori ti- pologizálásra, amely az embereket aszerint osztályozza, mint az állatokat, egy mindenkor érvényes, újfajta tipoH; logizálás rétegződik: a tanárok szerinti. Minden osztályban akad diák, aki a többiek szórakoztatására különlegesen jól tudja utánozni tanárait; az osztály, ahol nincsenek efféle tanárimitátorok, szinte halott . „Homo paedagogus" — a nevelő ember Két nagy téma van, amiről beszélni tudnak a váratlanul összeakadt régi ismerősök. Az egyik a katonaság, a másik az iskola. S ha talán akad olyan ember, aki még nem volt katona, úgy az iskola az az emlékező terület, anyagforrás, amelyből — a közös történetek felidézésével — csoboghat az emlékezés árja. Diák mindenki volt, iskolába mindenki járt, s az iskola mindenkiben mély nyomot hagyott, olyat, amely meghatározta az embert, mintegy kialakította szellemi arculatát, megalapozta gondolkodó- képességét. És ezekben az „... Emlékszel, én akkor azt mondtam, mire az öreg ...” kezdetű történetekben mindig ott szerepel a tanár, a szigorú, az emlékezetes, akinek mindig volt valami gúnyneve, szeretettel emlegetett már- már becenévként forgalomban levő ragadványneve, amely jelképezte, hogy szigorú nevelő volta ellenére nemzedékről nemzedékre adják tovább szereteíét a diákok. Hogy majd elvigyék emlékezetét saját gyerekeik, majd unokáik időtartományába is. Miért, hogy a szigorú tanárra emlékszik a diák? Miért, hogy felnőtt-megenyhült- ként, esetleg már maga is diplomásként, netalán tanárként úgy emlékszik vissza a rosszaságot, neveletlenséget, mulasztást megtorló egykori tanárra, mint valami jóságos emlékre, fontos, pozitív életmozzanatra. Egészen bizonyosan kapott valamit attól a tanártól, és ennek jelentőségét őrzi, nagyítja, dédelgeti, alakítja, mitológiává önmaga élete legendaforrásává. De csak a jelentős egyéniségre emlékszik, csak arra a jelenségre, amelyik kisember-diákként is komolyan vette őt, s ennek szellemében követelt az az akkori diáktól odafigyelést, szorgalmat, segítette önnön készségeinek fejlesztését. S az ismeretek megszerzésén túl a kialakult emberviszony — tanár és diák — tiszteletét is nyújtotta. Vagyis a tananyag oktatásán túl nevelt is. Igen, a jószívű, gyönge tanár emléke elmosódik. Ámbár szerethettük a tárgyát, és adhatott sikerélményt, valahogy nem tűnik fel lénye az eseménygazdag évek történésein keresztül, mert később is, később sem, soha nem neki akartunk bizonyítani, nem neki akartunk megfelelni, nem őt akartuk kijátszani, nem tőle féltünk, ha nem végeztük el, amit el kell végeznünk az életben. Hanem tőle, a jószívű, de követelményeket támasztó, feladatokat adó, s a feladatokat szigorúan számon kérő „Pocos”-tól, „Csúzli”-tól, ,.Kormorán”-tól, „Prézli”-től. És a többiektől, kiktől olykorolykor meg is kaptuk azt az egy makarenkói pofont, amelyre büszkék voltunk akkor is, hiszen köztudomású volt, hogy az öreg nem üt meg mindenkit, „atyaiban” csak az részesülhet, akit szeret, akiben bízik, de aki azért komisz kutvakölyök, s akit időnként ráncba kell szedni. A sikerélmény óriási dolog. Az emberi megvalósulás belső országútja nélküle járhatatlan. De az igazi eredmény csak munka árán, a megtanult szellemi-fizikai munkafázisok személyre szabott működtetésének harmóniájával jöhet létre, csak egy fegyelmezett munkakészség kialakításával. S ezzel senki nem születik. Az iskolának kell megtanítani az ismereteket, rádöbbenteni az ismeretek fel- használásának hasznosítására, vagyis arra, hogy az eredmény létrehozását megelőző út a tanulásé. És a tanulás megszerettetése a tanár minőségének függvénye. Tehát nem valami kényelmetlen, re- ám tukmált, idegen iszonyat lesz az ismeretek lépésről lépésre való megszerzése, az érdeklődést felkeltő, értelmes követelményt támasztó, eredményt jutalmazó tanárral, hanem munkám, vagyis életem célja és tartalma, megtestesülő örömeim, eredményeim, sikereim forrása. A tankönyv az Ismeretek tárának jó vagy rossz szöveg- gyűjteménye, magyarázó katekizmusa, melynek jóságán, vagy rosszaságán, fogalmazásainak érthetőségén, világosságán és pontosságán nagyon sok múlik. De embert még nem láttam, aki gyermekkora távolából ezt vagy azt a tankönyvet emlegette tisztelettel. Mert a tankönyv a fogyó időé, és nem övé az elsőbbség az emberré formálásban, hanem a másik emberé, aki példájával, ismeretgazdagságával, figyelmével, emberi teljességével, szavakkal és a szavakon túl is nevel, jelen képét adja a jövő évtizedeknek. A tanár tisztelete számomra senkiével fel nem ér. Mert lehet az orvos, a mérnök, a katonatiszt, a pilóta, lehet bárki jelentősebb a társadalom értéktudat-hierarchiájá- ban, de fontosabb a nevelőnél nem lehet. A pedagógus, ez a görög eredetű szó eredetileg olyan szolgát jelent, aki a ház népén belül elsősorban valaminek a tanításával foglalkozott. Mint gyűjtőfogalom ma már minden oktatással foglalkozó személyt jelöl. De tudnunk kell, hogy az oktatás csak lehetőség a nevelésre. Az oktatott anyag a nevelés eszköze. Az értelmes nevelés hat az értelemre, amely a tudat felépítésének legfontosabb segítője. De érzelmeink is élnek, s mikor érzékenyebben, ha nem az iskola prekamasz-, vagy kamaszvilágában? Mikor érint mélyebben az igazságtalanság és nemeslelkűség, jóindulat, nagylelkűség és annak hiánya ? Hazaszeretetre, magyarságtudatra, internacionalizmusra, humánumra, általában értéktiszteletre csak tiszta érzéseit is továbbadó tanár nevelhet. Nem is prédikáló szavalatokkal, de ezekhez az életmotívumokhoz való személyes viszonyával. Ez lesz a döntő tanítványainak a továbbiakban, ezt fogadják el, módosítják, vagy utasítják el életük alakulásában. Meg lehet kockáztatni ezért, hogy senki emlékvilágában — talán az egy szerelmen kívül — semmi olyan maradandó nyomot hagyni nem tud, mint az a nevelőtanár, akitől az ember életre- szóló, fontos eligazítást kapott. Szóban, tettben, vagy a példájával. Szalontay Mihály KIÁLLÍTÁS NYÍLT MÄJUS 19-TÖL JtNIUS 12-IG A VIJ GADÓ GALÉRIÁBAN MÁCSAI ISTVÁN KÉPEIBŐL. A modell
