Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)

1983-04-15 / 88. szám

Kihasználatlan teherautók Egy miskolci gyárnak sürgősen kellett há­rom apró alkatrész, amit nálunk csak Győ­rött gyártanak. Ha hagyományos úton akar hozzájuk jutni — megrendeli, iktat, postáz, stb. — már arra elmegy két napja. Ameny- nyiben a győri gyár azonnal tud szállítani, akkor a legjobb esetben is további két-há- rom napot kell várni. Ez már öt nap, gya­korlatilag egy munkahét. A határidő viszont nagyon szorított, ezért kocsiba „vágta” ma­gát az anyagbeszerző — éppen egy kis két- tonnás furgon volt szabad — és a gépkocsi- vezetővel meg sem állt Győrig. Így már más­nap délben be' lehetett szerelni a három alkatrészt. Hogy mibe került ez a „kiruccanás”, azt hozzávetőleges pontosságai mindenki ki tud­ja számítani, összesen hatszáz kilométert tett meg a furgon, ehhez járult még a két dolgozó szállodaköltsége, napidíja stb. Együt­tesen bizony meglehetősen sok pénz három kicsi alkatrészért (150 forintba kerülnek da­rabonként), s nem vigasztalhat bennünket az a tudat, hogy a három kis „semmiség” miatt leállt volna a termelés. Az ember ugyanis önkéntelenül azt kérdi ilyenkor: nem lehet okosabban megszervezni a beszerzést? Ez a kissé szélsőséges —, de korántsem egyedülálló — eset azért jut eszünkbe, mert sok szó — esik manapság arról, hogy meny­nyire használjuk ki a teherautó-állományt. Különösen a közületieket, vagyis azokat, amelyeket a különböző vállalatok, intézmé­nyek birtokolják. Ugyanis az elmúlt évtized­ben majdnem megkétszereződött ez a teher­gépkocsipark, miközben a fuvarozó vállalatok (Volán stb.) kezében levő úgynevezett köz- használatú teherkocsik száma alig nőtt. Ezért 1981-ben már 130 ezer közületi és csak 25 ezer közhasználatú szállítójármű futott a ma­gyar utakon. Ha azt nézzük, ki mennyit szállított, arány­lag még elfogadható adatokhoz jutunk, hi­szen a Volán meg más fuvarozók összesen 260 ezer tonna árut továbbítottak, amíg a közületi kocsik 360 ezer tonnát. (Egyébként már ezek a számok is gondolkodóba ejtők!) De, ha a sokat emlegetett árutonna-kilomé­ter produktumot is megvizsgáljuk (márpedig így lehet igazán mérni a teljesítményt!), már az derül ki, hogy a mindössze 25 ezer Volán stb. teherautó egyhatodrésszel többet teljesí­tett, mint a 130 ezer közületi jármű! Egyértelmű a következtetés: a közületi te­herkocsik kihasználtsága lényegesen rosz- szabb a hivatásos teherfuvarozókénál. Oly­annyira, hogy még az a kérdés is az eszünk­be jut: nem luxus-e saját vállalati teher­autó? Bármennyire is annak látszik, a külföldi másképp ítél. A tőkésországokban például már csak a teherautó-állomány 8—17 szá­zaléka van a fuvarozók kezében, a szocialis­ta országokban pedig 15—35 százaléka, attól függően, hogy melyik országot nézzük. A tendencia azonban egyértelmű: lassan min­denütt visszaszorultak a fuvarozók. De azért keményen állják a sarat, mert Franciaor­szágban például már csak a teherkocsik 11 százaléka van a fuvarozók birtokában, s mégis az összteljesítmény felét végzik el. Az NSZK-ban is hasonlóak az arányok.. Szinte világjelenségnek mondható, hogy a fuvarozó gépkocsijai jóval nagyobb távolságot tesz­nek meg rakottan, mint a közületi kocsik, így — legalábbis részben — érthető a na­gyobb produktum. De korántsem egészen. A leírt számokból ország-világ előtt nyilvánvaló, hogy a magyar teherautók tetemes része vagy nem fut ele­get, vagy ha fut is, gyakran semmi sincs a platóján. S bár a KPM adminisztratív módon igyekszik leszorítani az autóközlekedés „se- lejtjének”, vagyis az üres futásoknak ará­nyát, a minisztérium törekvése azonban ed­dig kevés sikerrel járt. A közületek ugyanis előszeretettel játszák ki az erre vonatkozó rendeleteket, s ha leleplezik őket, nem okoz számukra nagy megterhelést, hogy ki kell fizetniök a kilométerenként három forint büntetéspénzt. „A vállalatoknak a termelés folyamatossá­gában meglevő érdekeltsége erősebb a költ­ségek csökkentésére irányuló törekvésnél” — jelemezte a helyzetet Barbucz Sarolta, a Fi­gyelő 1982/5. számában. Való igaz: a saját teherautó mindig rendelkezésre áll, bármi­kor átcsoportosítható és biztonságot ad. Ezért érthetően vonzóbb. Mégis valami hathatósabb intézkedésre vol­na szükség a mai helyzet megváltoztatására, hiszen — ne szépítsük a dolgot — ez orszá­gos méretű pazarlás. S még az sem nyugtat­hat meg bennünket, hogy kárpótlásul leg­alább folyamatosabb a vállalatoknál a ter­melés. Kérdés ugyanis: miben kerül az ilyen folyamatosság? Bertalanfy Judit Szigorúan megbüntetik az áramot eltulajdonítókat Csúcsidőben még pazarolunk Beszélgetés Ceglédi Ferenccel, az ÉMASZ salgótarjáni üzemigazgatójáva! Bw»“» te. í.Mt: sí km Tavaszi sétájukra indulnak a nagybátonyi Mátra-lakótelep óvodásai. A gyermekintézmény társadalmi összefogással épült — kj — Az ország fizetőképességének megőrzése, az egyensúlyi helyzet javítása érdekében meghatározó szerepe van a kor­mány energiagazdálkodási programja sikeres végrehajtásá­nak, ugyanakkor hozzájárul megyénk termelő-, gazdálkodó egységeiben a hatékonyabb gazdálkodás követelményeinek teljesítéséhez, a nemzetközi versenyképesség fokozódásához. E gondolatok jegyében kerestem fel Ceglédi Ferencet, az ÉMÁSZ salgótarjáni üzemigazgatóját, a Nógrád megyei te­rületi energiagazdálkodási munkabizottság (TEB) elnökét és megkértem, hogy válaszoljon az energiagazdálkodással kap­csolatos kérdéseimre. . — Mit mutat a megye ener­giafelhasználásának mérlege? — Mivel megbízható ada­taink kizárólag csak a villa­mos energiával kapcsolatban vannak, ezért válaszomat csak erre a területre szűkítem le. Amíg a jelentőségének meg­felelőien nem törődtünk az ésszerű energiagazdálkodás­sal, annak tennivalóival, ad­dig megyénkben is az orszá­goshoz hasonlóan évenként 7—7,5 százalékkal nőtt a vil- lamosenergia-fogyasztás. Ami­kor országosan, ezt követően a megyében is komolyan kezdtünk foglalkozni ezzel a feladattal és megszülettek az első gazdálkodást segítő in­tézkedések: a tarifaemelés, annak előírása, hogy csúcs­időben mennyit fogyaszthat­nak az üzemek stb., akkor kedvező fordulat következett be. A kívánatos szemlélet- változás kialakulását segítet­ték a különböző szintű megyei tanácskozások és a tömeg­kommunikáció. Megyénkben az energiagazdálkodást segítő társadalmi tevékenység, a MTESZ-en belül az energia­gazdálkodási munkabizottság­ban zajlott le, amelyben a MTESZ-hez tartozó valameny- nyi tudományos tagegyesület energiával foglalkozó szakem­bere is részt vett. A közös munka eredményeként az előbb említett évenkénti 7—7,5 szá­zalékos növekedéssel szemben 1981-ben 0,7, 82-ben pedig 1 százalékkal emelkedett az energiafelhasználás üteme. Ez a jelentős .és előnyös változás a gazdálkodási fegyelem szi­gorodását jelentette megyénk­ben. — A kedvező változások vo­natkoznak a lakossági fel- használásra is? — Nem! A csökkenésen be­lül itt ellenkező folyamat következett be. 1981-ben 11,2 82-ben pedig 12,6 százalékkal nőtt a felhasználás. A növe­kedéshez hozzájárult a gazda­sági bizottság olajkályhák ki­váltására vonatkozó döntésé­nek helytelen értelmezése. En­nek következtében a lakos­ság egy része az olajkályhák­ról ugrásszerűen a hőtárolós villamos berendezések vásár­lására váltott át, ami az olaj­tüzeléshez képest még maga­sabb szintű, kulturált fogyasz­tást tett lehetővé. Ezt a fo­lyamatot gyorsították fel azok az országos intézkedések, amelyek során növekedett a belföldön gyártott hőtároló­berendezések száma és az im­port. Az előbb említett dön­tés egyoldalú felfogása és gya­korlata ellen minden áram­szolgáltatással foglalkozó szak­ember tiltakozott, mondván : az előbb említett gazdasági bizott­sági határozat kimondva és ki­mondatlanul a szén- és a föld- gáztüzelésű megoldásokat he­lyezte előtérbe, mivel a villa­mos energia jó részét is olaj­ból állítjuk elő, aminek csök­kentése volt a cél. — Mennyiben talált mfcg- hallgatásra a szakemberek ál­láspontja? — A kialakult kedvezőtlen helyzetet nem lehetett tovább fenntartani, ezért megszüle­tett az újabb döntés: nincs lehetőség újabb hőtárolós be­rendezések bekapcsolására. Az 1982. júniusig elvállalt igé­nyeket viszont ki kell elégí­teni. Ez megyénkben azt je­lenti, hogy 1984. második fe­lében tudunk esetleg újabb igényeket elfogadni. Az előb­biek egyúttal azt is jelentik, hogy, ahol hőtárolós beren­dezést használnak a lakásban, azokhoz az állam ingyen ad­ja a teljesítményt. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a családi há­zak fűtésével kapcsolatos vil- Iamosenergia-ellátási igény a harmincszorosára növekedett. — Arra kérem, hogy az előbbi gondolatot szívesked­jék részletesebben ismertetni! — Például Ausztriában egy bojler bekapcsolása — figye­lembe véve az ottani kereseti lehetőségeket is — annyiba kerül, mint egy új autó ára. Mi éjszaka 40 fillérért adjuk azt az áramot, amiért, ha napközben használják fel, 2 forintot kell fizetni kilowatt­óránként, Ilyen aránytalanság sehol sincs a világon. Ami a jelenlegi helyzet fonákságát tovább fokozza az, hogy egy kilowatt villamos energia elő­állítási ára az államnak 60 fillérjébe kerül. De ez még mind semmi! Az az állampol­gár, aki a megyében 6 kilo­voltos hőtárolós kályhát hasz­nál, éjszaka, nyolc órán ke­resztül, az kéthavönként 1200 forintot fizet. Az általa fize­tett összeg és az állam által előállított energia önköltsége közötti különbözetet —, ami jelen esetben 600 forintot je­lent — az állam ajándékként adja oda a fogyasztónak, még­pedig a dollárért vásárolt olajból készített villamos ener­gia formájában. Az előbbiek­hez még csak annyit tennék hozzá, hogy egy kilowatt tel­jesítménynövekedés — atom* erőművi szinten — 90 ezer fo­rintjába kerül az országnak. — Ha már szóba került a teljesítménynövekedés, foly­tassuk tovább azzal, hogy milyen a gazdálkodás színvo­nala? — Rosszabb az országos át­lagnál! 1980-ban a csúcsidei teljesítmény-igénybevétel me­gyei szinten 113 megawatt volt, 1981-ben a különböző szi­gorító intézkedések hatására visszaesett 104,8 megawattra, 1982-ben viszont ismét felszö­kött 114 megawattra. Ha az 1981-es szintét tartottúk vol­na, akkor egy új 10 megawat­tos erőmű beruházási össze­gét takaríthattuk volna meg. Nem túlzók, ha azt állítom} a múlt évi helyzet a gazdál­kodásban a mélypontot je­lentette. — Mivel magyarázható? — Ügy látjuk, hogy az üze­mekben a veszteségfeltáró te­vékenység jórészt csak papí­ron létezik, ugyanakkor a csúcsteljesítmény vételezési díja sem eléggé kényszerít az ésszerű gazdálkodásra, vagyis, még mindig olcsó a villany­áram. A lakosságot pedig a kapcsolóórák megbízhatatlan­sága kényszeríti a csúcsidejű felhasználásra. Ez utóbbi ki­küszöbölése a mi feladatunk. Ennek érdekében kvarcvezér­lésű órák beállításával igyek­szünk előnyösen változtatni a jelen helyzeten, összefoglalva az elmondottakat és a jelen­ségeket, azt mondhatom: csúcs­időben továbbra is pazaroljuk az áramot. — Hallottunk arról is, hogy egyes nagyfogyasztók, illetve a megye lakosai közül töb­ben vannak, akik a felhasz­nált áramért nem fizetnek. Másképpen szólva, lopják az áramot. — Annak elismerése mel­lett, hogy a nagyfogyasztók több intézkedést tettek - az ésszerűbb energia felhaszná­lására, a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon népi bölcsesség alapján né­hány üzemünkben a jól kép­zett szakemberek — feltehet- tően egyéni indokokból — le­állítják a fogyasztásmérőt. A lakosságnál pedig a jelenleg érvényben levő rendelet vég­rehajtása olyan tortúrát je­lentene, amire dolgozóink nem vállalkoznak. ígéretet kaptunk arra, hogy az előbbi rendelétet megváltoztatják, olyan elbírálási rendszert al­kalmazhatunk, mint az áru­házi tolvajoknál. . — Amíg a rendelet módosí­tása megtörténik, addig mi­lyen intézkedéseket tesznek? MUNKÁSARCOK Aki zásziolengetéssel kezdte Nevet Varga László, a rom- hányi vasútállomás főnöke, mikor azt kérdem tőle, ho­gyan kezdődött vasutasélete. — Zásziolengetéssel, úgy hároméves koromban. Tudja, édesanyám és édesapám is a MÁV-ot szolgálta. Ipolyvecén voltak sorompókezelők, így hát ott nőttem fel, az őrház- bán. S van-e kedvesebb fog­lalatossága egy gyermeknek, mint hogy lesse-nézze az elha­ladó vonatokat? A kivilágított személyeket meg a fát, szenet, s ki tudja még mit szállító te- herszerelvényeket. Porból is alig látszottam ki, mikor már apám megengedte, hogy vi­gyázzállásban mellette, én tiszteleghessek a piros zász­lóval a személyzetnek. De nagy embernek is éreztem magam, mikor a meglett fér­fiak letisztelegtek, a moz­donyvezető pedig nagyot füty- tyentett a gőzzel. Az egyik kalauznak meg szokása volt, hogy piros almát adjon. Meg is tette mindig, ha tavasz volt, ha tél. Gondolom, hogy gyümölcsöse lehetett valahol. Szépek ezek a gyermekkori emlékek, szívesen idézem fel őket néhanapján. Mikor ez a munka egy kis nyugalmat en­gedélyez. — Itt, ilyen kisállomáson is mozgalmas a főnök élete? — Nézze! Függetlenül attól, hogy nem vagyunk fővonalon, a forgalmunk nem lebecsülen­dő. Naponta tizenkét sze­mélyvonatot fogadunk-indí- tunk, hiszen tudja, sok itt a községben az ipari üzem, szá­zával járnák be a környező településekről. Ez az állomás, amely a di- ósjeiiő—romhányi vasútvonal egyik vége, meglétét tényleg a kerámiagyárnák, a híradás- technikai cikkeket gyártó üzemnek, az erdészetnek meg a felsőpetényi ásványbányá­nak köszönhéti. Utóbbi úgy illik a képbe, hogy a feladó­hely, Bánk szintén a főnök alárendeltségébe tartozik. Ha­vonként több mint négy és fél ezer tonna agyagot, csem­pét és rönkfát szállítanak el a térségből a MÄV vagonjai. — Higgye el, unatkozásra itt sincs idő. Ha éppen nem indulnak a vonatok, egyéb te­endők kötik le az ember per­ceit. Látta, az előbb is- nem egy telefonba került, amíg áz erdészetnek négy helyett két­tengelyes kocsikat sikerült szerezni. S muszáj ilyen ügyekben is gyakran ötször- hatszor felkurblizni a készü­léket, mert a gazdaságos fu­varozásban mindkét fél érde­kelt. — Sok időbe került „meg­tanulni a vasutat?” — Eléggé! Mondtam, azért a gyerekkoromból is ragadt már rám valami, á most hetvenegy esztendős apám el­eimondogatta, mit miért és hogyan, keil csinálni, de per­sze a biztonságot azért mégis az iískölák és — természete­sen a gyakorlat adja. Miután Gyarmaton elvégeztem a gimnáziumot, Drégeiypalánk- ra kerültem „forgalmista- inasnak”. Röviddél ezután si­kerrel tettem le a segédtiszti vizsgát. Győrbe - jártam isko­lába. Ezután dolgoztam Buda­örsön, de később visszakerül­tem hazai tájakra: Nagyoro­sziban voltam forgalmista, míg be nem vonultam kato­nának. A leszerelés után let­tem vasúti tiszt. Tartalék- állományba kerültem, ami ná­lunk azt, jelenti, hogy ott kell szolgálatot teljesíteni, ahol az emberre éppen szükség van. így forgalmistáskodtam Dej- táron. Drégelypalánkön. Nagy­orosziban, Borsosberényben,' Dipsjenőn, Szokolyán. Szóval, láthatja, hosszú a lista, elég­gé mozgalmas életet éltem, ami bár fárasztó volt, de megérte: kitánultam a vasút minden csínját-bínját. Sőt olyan emberismeretre tettem szert, amel^ a munkában né­ha többet ér három diplomá­nál. Hiszen' a beosztottakkal való helyes bánásmód már Önmagában félsiker. Perszg, félreértés ' ne essék, ez nem népszarűséghajhászás, a jó fő­nök szerepkörében tetszeigés, hiszen a vasút a létezőék kö­zött az . egyik legveszélyesebb üzem, fegyelmezetlenségnek, elnézéseknek itt helye nincs. De arra esküszöm, hogy szép emberi szóval többet ér el az ember, mint büntetéssel. Per­sze, vannak esetek, amikor rákényszerülök a fenyítésre, mert ha másképp nem, a ren­det így is fenn . kell tartani. — Eszerint, kemény kezű a „parancsnok ?” '' — Csak amennyire szüksé­ges. Egyet viszont elmondha­tok. s erre igen-igen büszke vagyok: érzem, tudom, szeret­nek az embereim. Es én' is őket. Függetlenül a köztünk levő sok-sok éves korkülönb­ségtől, befogadtak maguk kö­zé. A romhányi állomásfőnök huszonnyolc éves. Akik meg körülötte dolgoznak, néhány kivételével, hamarosan elérik a nyugdíjkorhatárt. — Látja, ez a baj! Hogy a fiatalok nem jönnek. „Elszív­ja” őket az ipar, a könnyebb munka, ahol nincs folyama­tos műszak, éjszakázás, hó, sár, veszély. Akik meg jelent­keznének, a közelmúltban }s volt néhány ilyen meglepő eset, azok nem felelnek meg az orvosi alkalmassági vizsgá­laton. Egyébként a fene sem érti ezekef a nagy pszicholó­giai vizsgálatokat. Az egyik jelentkező' tőlem is megkér­dezte, mi köze a doktornak ahhoz, hogy ő milyen rend­szerességgel él házaséletet...? Szóval, hamarosan kiöregszik, elmegv ez a gárda. — És aztán? — Nem tudom. Egy valami azonban bizonyos: a vasútnak mennie kell. Hogyan? Vélem,, törik' a megoldáson a fejüket az illetékesek-. És sajnos, a kisfiam sem igen vágyódik ar­ra, hogy apja nyomdokaiba lépjen: kamionsofőrnek ké­szül. Persze, még csak négy­éves. .. Karácsony György — A nagyfogyasztóknál el* lénőrző mérőket kapcsolunk be, a lakossági fogyasztást pe­dig számítógéppel figyeljük. A nagyfogyasztóknál, szabályta­lanság esetén bírósági felje­lentést teszünk, az áramot el­tulajdonító lakossal szemben pedig egy évre visszamenőleg az összes beépített készülék teljesítménye után, függetle­nül attól, hogy használta, vagy sem, megemelt büntető tarifát alkalmazunk. Az ellen­őrző munka javítására létre* hoztunk egy csoportot. A kü­lönböző jellegű kötődések ki­küszöbölése cél jából pedig ke- resztel lenőrzéseket végzünk. Az eddiginél szigorúbban lé­pünk fel azokkal szemben is. akik nem hajlandók megfi­zetni a fogyasztott áram árát. Amíg országos szinten ez 1 százalékot tesz ki, addig me­gyénkben a nem fizetők szá­ma eléri a 6,5 százalékot! Az a lakos, aki a vállalatunk dolgozójával történt legutolsó találkozás után sem fizet, an­nak a jövőben kikapcsoljuk a villanyóráját, s a befizetés után is! csak 14 nap múlva kapcsoljuk újra be. E tekin­tetben elsősorban Balassa­gyarmaton és környékén van tennivalónk — fejezte be nyi­latkozatát Czegiédi Ferenc. Venesz Károly NÓGRAD - 1983. április 15., péntek #3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom