Nógrád, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-12 / 36. szám

Az ecsegi gépészkovács látástól vakulásig dolgozott, földet müveit, hogy fia tanulhasson. Jermányi József Jász­berényben, az állami tanítóképzőben vette át oklevelét 1932-ben. Ám a fiatal néptanítónak leghalványabb reménye sem volt arra, hogy álláshoz jusson. Hátán zsákjával, zsebé­ben néhány pengővel indult szerencsét próbálni. Hetekig vándorolt Nógrád megye úttalan útjain. Amikor elfogyott az elemózsiája, a pénze, szegény tanítócsaládoknál húzódott meg. Vállalt Volna már bármilyen munkát, de az iskolák­ban, a községházák ajtaján hiába kopogtatott. A véletlen jött segítségére, akkor, amikor már nem is számított rá. Ecsegen a közjegyzői hivatalban az írnokot tanulni küldték. A helyét foglalta el Jermányi József, havi 150 helyett 45 pengő fizetésért. Katonának 1933 őszén vitték először, a salgótarjáni határőrséghez. Éppen csak felszereltek, letették a, katonai esküt, máris indították őket Budapestre a Mária Terézia laktanyába. Nyolcvannégyén jöttek össze Budapestről, Sal­gótarjánból és Balassagyarmatról, mind diplomás fiatalok. Karpaszományos század S mindössze negyvenhátan voltak, akik állással, a megélhetéshez éppen csak elegendő fizetés­sel rendelkeztek. A kiképzés talán egy hónapig ha tartott. Rákosra jár­tak harcászati gyakorlatra. A célpont olyan homokbánya volt, amelynek felszökő falai a nyolc-tíz métert is elérték. Megszámlálhatatlanul sok rohamot indítottak, de a falakra soha nem jutottak fel. Maga alá temette mindannyiukat a leomló homok . . . S közben készültek a tiszti vizsgára. Jermányi József, a legszorgalmasabbak közé tartozott, mégis elkívánkozott. Képtelen volt annyi pénzt összegyűjteni, hogy fussa a szükséges tiszti ruhákra. — Micsoda magyar tanító maga — ordította az ezredes, akinek bizalmasan szólt nehéz helyzetéről. — Én, kérem... jó oklevéllel rendelkező, állástalan ma­gyar tanító vagyok — mondta csendes szomorúsággal. Szécsénybe került, majd újra. Salgótarjánba. Nyolcukat különleges csoportba osztották. Vezetőjük, egy őrnagy el­mondotta, mi lesz a dolguk: — Trianon után most először szervezzük meg a hadse­reget. Mintegy tízezer embert kell nyilvántartásba venni... A munka bizalmas! A fecsegők felett hadbíróság ítélkezik! A végén a SAS-behívókat írták meg. . . Azon a nyáron tenyérjós érkezett a városba, valahon­nan külországból. A mozi előtt állította fel finom, keleti bársonyból készült sátrát. Özönlöttek az emberek jövendőt hallani. A katonákkal félpénzért láttatta meg a jövőt. Jer­mányi Józsefnek hosszú-hosszú hónapok kínjairól, emberte­len szenvedéseiről beszélt. A fiatalember kábultan tántor­gott ki a sátorból. A ragyogó, nyári verőfényben sem tudott megszabadulni nyomasztó gondolataitól: — Tízezer ember rendszerezése— Emberfeletti szenve­dés... Lehetséges, hogy itt valami szörnyű dolog készül? Leszerelt és segédtanítói állást kapott az akkori Csanád megyében. Megnősült, felesége is tanító volt. Kettőjük fize­tése tett ki annyit, mint egy tanítónak hivatalosan kijárt. Sokat dolgoztak és nagyon szerényen éltek. Aztán 1940. jú­lius első napjaiban Jermányi József megkapta a SAS-be- hívót. Azt, amit hat esztendővel azelőtt ő maga írt 1 A 23. gyalogezred — a bevonulók utóvédjeként — meg- párta Erdélyt, de karácsonykor már itthon voltak a kato­nák. Jermányi József még jóformán meg sem melegedett, amikor értesítették, hogy Salgótarjánba rendelik tartalékos tiszti tanfolyamra. Húszan-huszonketten jöttek össze. Had­nagyok, zászlósok lettek mind. Így érkezett el 1942 januárja, amikor Hitler egy ma­gyar hadsereget kért a keleti frontra. A 23. gyalogezrednél hamarosan megtették a szükséges előkészületeket. A gyüle­kezés Balassagyarmaton volt. Jermányi József századpa- rancsnok-helyettes lett. Kétszáznyolc katonája volt. Többsé­gük nincstelen mezőgazdasági cseléd, kisföldű szegénypa­raszt, kőbányász. A század összes tűzereje néhány puska és szurony volt. S a biztatás, hogy minden szükséges felszere­lést kint kapnak meg. Hónapokat töltöttek Balassagyarmaton tétlenül. A ka­tonák a gyengülő őszi verőfényben az Ipoly partján pihen­tek. Hallgatták a vidám zajt, amely esténként az úri ka­szinóból szűrődött ki. Végül október elején elindultak. A vasútállomáson asszonyok sokasága fogta körül a katoná­kat szállító vagonoikat. Az alezredes hazafias, buzdító sza­vai belevesztek az asszonyok minduntalan feltörő sírásába. Kiadta a parancsot az indulásra. Ám az asszonyok élő so­rompóként álltak a szerelvény elé. A kivezényelt rendőrök gyorsan szabaddá tették a pályát. A vonat csigalassúsággal gördült ki az állomásról. A katonák mögött elmaradoztak a város fényei. Amerre csak néztek, hideg és sötét volt minden. . . (Naplórészlet: „ A Vág völgye, ... Kovel, ... Harkov, ... Oszkol útvonalon haladtunk. Amerre a szemünk ellátott, földig lerombolt községek, kiégett városok, gyárak. . . Az­tán lassan vastag, fehér hótakaró borította be az agyonseb- zett tájat. Nyolc-tíz fok hideg lehetett. . . A végállomás és a kirakodás helye Sztarij Oszkol volt. Az emberek közérzet te, hangulata nyomasztó. . . Egy kis időm akadt és körül­néztem. Óriási mennyiségű élelem volt itt felhalmozva a raktárakban. A gépkocsipark azonban szinte egyenlő a nullával. Az élelem továbbszállítását a hadtestekhez, a had­osztályokhoz, 70—110 kilométer távolságban, lóvontatta szá­nokkal végezték. A lovak azbnban gyorsan legyengültek és elpusztultak a méteres hóban, a hidegben . . . Két nap után mi is ^indultunk jó 120 kilométeres utun­kon, Masztyuginóba, a 20. hadosztály állomáshelyére. Az út hófúvásos, nehezen járható volt, 10—15 kilométerenként hevenyészett pihenőkkel, amelyeket még a nyáron készítet­tek. A tüzérek nem tudták megtartani a lövegeket, mind elhullottak útközben... Állomáshelyünkre csak a személyzet érkezett meg legyengülve, betegen a tíznapos kemény út­tól. . . Itt találkoztunk ezredünk 180—200 emberével. Pihenő­ben voltak, harcban sérültek, fagyottak, idegbetegek... A védővonalban csak az I. zászlóalj volt. Legyengült, elgyö­tört, lerongyolódott, kiábrándult katonák... Hadapródunk arcán mélységes csalódás és kétségbeesés tükröződött... Se­hogyan sem fért a fejükbe, mit keresnek ők itt a Donnál? Közben szemügyre vettem a hadosztálytörzs embereit. Jó erőben voltak, kifogástalan ruhában jártak-kel'tek. Szál­láshelyük is kényelmes volt. Mintha az arcvonal legalább '200—300 és nem 14—15 kilométerre lett volna innen...) A 20. hadosztály, 23. gyalogezrede a IV. hadtest bal­szárnyán foglalta el állásait. A gyarmatiakból és a salgó­tarjániakból egy zászlóaljat állítottak fel. Az ezred kijelölt védőkörzetét — az urivi hídfőnél —, mindössze két zászló­alj tartotta. Mindenki kapott egy puskát és 40 ’töltényt. Egy géppuska került még a századhoz. Az aknavetők már a nyá­ron használhatatlanok voltak. A védővonal is gyenge, hi­szen harc közben készült. A pihenésre szánt' bunkerek ki­csik, hidegek, tizenhat-tizennyolc ember szorongott bennük. Nem volt mivel fűteni és víz is kevés volt. A katonák a havat ették. Az élelmiszer-szállítmány gyakran napokat késett. Járvány ütötte fel a fejét. ■ • Januárban a hőmérséklet hirtelen nulla fok fölé emel­kedett. A vastag hóréteg megolvadt, megereszkedett, hogy aztán újra kőkeménnyé fagyjon a farkasordító hidegben. Január 12-én délelőtt a vésztjósló csendben megszólaltak a szovjetek hangszórói. Tiszta magyar kiejtéssel szólították fel a harcosokat a megadásra. A zászlóalj-parancsnokság nem is válaszolt a felhívásra. Közben nagy magasságban repülőgép húzott el a védők fölött. Látták, hogy a Don mögé repült. Talán egy óra telt el a nyomasztó csendben. Aztán váratlanul roppant erejű ágyútűz zúdult rájuk, hátulról. Gépek jöttek, s fülsiketítő robbanások jelezték a lehulló bombák útját. (Naplórészlet: Veszteségeink óriásiak voltak. Több bun­kert telitalálat ért, ott élő ember nem maradt... Közben a parancsnokomtól az a hír érkezett, hogy a németek elhagy­ták állásaikat, de erről egy szót sem szóltak... Így a mi vé­dővonalunkból mintegy négy-öt száz méter szabadon maradt. Volt még vagy öt piros fényű rakétánk. Lassan az utolsó segélyjelzést is leadtam a zászlóalj és az ezredparancsnok- ságra. Választ nem kaptunk.« A déli oldalon a drótakadályt a szovjet katonák percek alatt szétrombolták. Erős géppisztolytűz és kézigránátok robbanása közepette hólepelben, sítalpakon özönlöttek... Majd tankok és más nehéz tűzgépek törtek ránk. Mire fel­ocsúdtunk a rémületből, a szovjetek már áttörtek, túljutot­tak védővonalunkon... Később géppisztolytfiz hallatszott a távolból. Bizonyosra vettük, hogy pihenőben levő bajtársa­inkat bekerítették). Az ezred gyakorlatilag felőrlődött a január 12—13-i harcokban. Jermányi József tizennégy napos viszontagságos, kalan­dos úton elggyengülve, félig megfagyva jutott el a segély­helyre. Egy emberséges nógrádi katonaorvos segítette, hogy feljusson a Magyarországra induló, sebesülteket szállító vo­natra. Február elején értek Debrecenbe, majd Egerben lába­dozott. Amikor a felesége meglátogatta, nem ismert rá a csontig soványodott, mindössze negyvenkilós férfira. Alig­hogy helyreállt megrendült egészsége, vitték Balassagyar­matra. Később meg Budapestre, a Váci utcába. Ott derült ki, hogy hadbíróság elé állították, több életben maradt baj­társával együtt. Az ügyész őrnagy kíméletlen volt: — Esküszegő... önkényesen elhagyta a védővonalát, s erre buzdította a katonáit is... Szigorú büntetést követelt. Végül is az ítélkezést elna­polták, hogy majd a háború dicsőséges befejezése után új­ra kivizsgálják a szökevények ügyét. Amikor azt hitte, lassan-lassan megnyugszik, újra ösz- szeomlott körülötte minden: 1943 decemberében SAS-behí- vót kapott. Az ezred, ahová indult, vonalbiztosítóként volt kinn november óta. Gondterhelten, csaknem szótlanul ül­tek a vagonokban. Már a Keleti-Kárpátoknál jártak, ami­kor a szerelvény elején lövés dördült. Egy főhadnagy vetett véget életének. Zaklatott idegei nem bírták elviselni az újabb megpróbáltatásokat. Köveinél, a rokitnói mocsár déli részén húzódó vasút­vonalat biztosították. A térségében erős harcok dúltak, a szovjetek nagy erővel nyomultak előre. Az ezredparancs­nok magyar—szerb származású, tapasztalt, felkészült kato­na volt. Azt rebesgették róla, nem értett egyet a kormány németbarát politikájával, ezért is küldték ki az első vo­nalba. Jermányi József a Bug folyó hídját védő század — javarészt salgótarjániakból állt —, parancsnokhelyettese lett. A közeli falu lakóival jól megvoltak. A falusi tisztele- tes vezette el őket a lengyel ellenállókhoz. Éjszakánként ugyanis megelevenedett a nappal holt mocsárvilág. Innen indították támadásaikat a hazafiak, a németek ellen. Az ez­redparancsnok jól tudta, hogy lőszerrel, élelemmel segítik okét. Jermányi József érzése az volt, az ezredes —, ha lehe­tősége nyílik rá — a katonákkal együtt átáll a szovjetek­hez. Mindannyian tudták, hogy 30 kilométeres SS-gyűrű veszi körül őket. Lengyelektől kapták a hírt a harcokról, a szovjetek előrenyomulásáról. Arról is, fennáll a veszélye Magyaror­szág német megszállásának. Később a németek tájékoztat­ták az ezredparancsnokot: Hitler és Horthy még szorosabb­ra fűzte barátságukat. Hiába igyekeztek kapcsolatot keresni a hadosztállyal. A magyar parancsnokság mindenütt néma maradt. Aztán mindenre magyarázatot kaptak. Német szá­zados érkezett összekötő tisztként, s a gyakorlatban ő pa­rancsolta az ezredet. A magasabb magyar parancsnokságok mind megszűntek, a harci egységek német parancsnok­ság alá kerültek. A 23. gyalogezred egy gépesített egységhez tartozott. Csakhamar felfedezték a németek az ellenállókat isi Am azok még idejében mélyebbre húzódtak a mocsárban. Április elején németek tanácskoztak az ezredparancsnokkal: 40 kilométernyire délre, erős szovjet partizáncsoport tevé­kenykedik. Meg kell támadni és felszámolni őket. Az ezred­parancsnok tiltakozott: — Az emberek fáradtak, fásultak... A támadás egyenlő lenne az öngyilkossággal. Megfosztották tisztségétől, fegyverétől. A század pedig, maradék erejét összeszedve elindult az esőverte, sáros országúton ismeretlen cél felé. Az alig-alig vánszorgó betegek, meg a folytonos félelem a partizántá­madástól, végül is megállásra késztették a németeket. Kis erdei tisztást választottak pihenőül. Előttük patak futott, rajta keskeny híd. Körülöttük sűrű, sötét erdő. (Naplórészlet: Alig múlt el déli 12 óra, a németek ria­dót rendeltettek el a parancsnokunkkal. Kétszakasznyi fel­derítőt és vagy nyolc hírvivőt indítottunk útnak. Parancs­ba kapták, hogy 10 percenként térjenek vissza a felderítő­parancsnok jelentésével... A menetirány az eredeti maradt. Nem sejtettük, hogy 3000 magyar katona, a 23. gyalogez­red megmaradt állományának halálos ítéletére ütik rá az utolsó pecsétet... Jött vissza az első hírvivő, az erdőben nem észlelhető semmi mozgás. Jön a második, majd a har­madik, s jelentésük az elsővel egybehangzó. Tovább már nem fordítottunk gondot a hírvivőkre, jönnek-e, vagy nem...) Ebben a pillanatban a patakon túl fehér színű rakéta szökött a levegőbe. Majd megszólalt a hangszóró: — Magyarok, adjátok meg magatokat! Jöjjetek át a hídon. Mi tiszteletben tartjuk a foglyokra vonatkozó nem­zetközi egyezményt . . . Még be sem fejezték, amikor a magyarok tüzelni kezd­tek. Rettenetes kavarodás támadt. A szovjetek fellőtték a támadást jelző piros rakétát. Szinte ezzel egyidőben akna­vető, s géppisztolyok tüze zúdult a- katonákra. Leírhatat­lan volt a pusztítás. Jermányi József látta a főhadnagyot, hogy vérző fejjel, holtan fekszik a tisztáson. Átvette a szá­zad irányítását, amíg egy golyó át nem lyukasztotta a ke­zét. Hátul, a segélyhelyen megpillantotta az ezredparancs­nokot. Németek őrizték. Egy óvatlan pillanatban meg­kérdezte tőle: — Mit tett volna ezredes úr, ha velünk van? — Tudod te azt fiam — mondta csüggedten —r Hadifog­lyok vagyunk, de mind élünk... , .... ... ...» ..................... A felszabadulás Ecsegen érte. A töprengésre nem sok ideje maradt. A szovjet- katonai parancsnok összehívta a tanítókat: hozzák rendbe közösen az iskolát, kezdjék meg a tanítást, amint lehet. Hanem a feleségét igencsak húzta haza a szíve. Néhány hónap múltán visszamentek Csanád- ba. Mindketten tanítottak, s Jermányi József tette, amit tudott a faluért, a közösségért. A jobbító szándékú, az emberibb életért munkálkodó, a folytonosan lobogó népta­nító híre-neve hamar túljutott a patvarosi, a csanádpalotá- si határon. Tanfelügyelő, majd Debrecenbe került a műve­lődési osztályra. Hajdúszoboszlóra 1949-ben már újra tanítani jöttek. Jó néhány esztendős kemény munkával, sok-sok lemondással házat építettek a Kossuth utcában. Felneveltek egy kislányt, akit sajátjukként szerettek, s, aki anyjaként, apjaként tisz­teli, becsüli őket. Mindig is nehéz életük volt. de Jermányi Józsefet mégsem ez bántotta. A körülötte fel-felbukkanó bizalmatlanság viselte meg igazán. A szociáldemokrata pártból jött a kommunista pártba. Voltak, akik aggályoskodtak: — Mit keres egy volt Horthy-tiszt a kommunisták kö­zött? Akadt,- aki cinikusan megkérdezte tőle: — Aztán hány házat gyújtott fel a Don mentén? A józan gondolkodású párttagok azonban befogadták. Néhány esztendeig a pártalapszervezet titkáraként dolgo­zott. Már nyugdíjban volt — 1972-ben ment el —, de az is­kola, a pártszervezet bármikor hívta, a tőle megszokott ter­mészetességgel tette a dolgát. S közben naplót írt a háborúról. Minden sora kétségbe­esett tiltakozás a borzalmak ellen, a józanság, az emberség, az élet reményében. yasas Károly rajza Vinczc Istvánná ■ NAPLÓTÖREDÉKEK — ÉLETTÖREDÉKEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom