Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
\ Gyors ütemben változik megyeszékhelyünk Gorkij-lakótclepe. A Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat szakemberei a tervek szerint jól haladnak az építkezésekkel. Gyászinduló fúvószenekarok felett A kései magyarországi ka- pitalizáció csak a századforduló tájára termelte ki a kizsákmányolt dolgozó nép soraiból azt a proletariátust, amely immár markánsan megkülönböztethető, sajátos kultúrát is létrehozott. A munkásszínjátszók, munkásdalárdák tarka világából most csupán egyetlen hangszercsoport megszólaltatóira, a rezesbandákra kívánunk vetni egy röpke pillantást a jelenből. Azoknak a hangszereknek a szerelmeseire melyek az elszigetelt gyártelepek, bányászkolóniák mélyéről is beszűrődtek az úri kaszinók termeibe, érces hangjaikkal túlharsogva a nagy- polgárság kedvelt szalonmuzsikáját. .. Azokra a hangszerekre, melyek többségét ma is munkástüdők szólaltatnak meg... Igaz, hogy ma a fúvószenekarok mind gyakrabban gyászindulót játszanak, egyszerre jelképezheti e legendás múltú „bandák” megfogyatkozását, s egyúttal annak az osztálynak a győzedelmes újjászületését, mely időközben a kolóniákon túli kultúrális értékeket is birtokba vette. Mindazonáltal nem lehetünk közömbösek az iránt, hogy a közelmúltban még fényesen csillogó hangszerek, oly kí- ' méletlen gyorsasággal fakulnak meg.. De mondhatjuk-e, hogy gyászinduló szól a fúvószenekarok fellett? Íme válasz gyanánt egyetlen adat; mig az 1920-as években csak Salgótarjánban 28 rezesbandát tartottak nyilván, addig ma Nógrád megyében összesen S fúvószenekar működik... A salgótarjáni Kohász, a salgótarjáni és a nagybáto- nyi Bányász, valamint a balassagyarmati felnőtt fúvósze-. nekar mellett, csak a nagy- bátonyi ifjúsági fúvószenekar és a salgótarjáni úttörőzenekar jelenthetne utánpótlást. Valójában azonban valameny- nyi fúvószenekar a kiöregedés gondjával küszködik, évente csak egy-két fiatal csatlakozik a nagy múltú zenekarokhoz. — Mondjuk ki kereken: ma már nincs rangja a lúvósze- nének! — fakad ki Németh Imre, a salgótarjáni Bányász fúvószenekar koncertmestere. — Valaha komoly rangot jelentett rezesbanda tagjának lenni, de ezt a tiszteletet elsősorban a közönség adta meg a muzsikusoknak. Elképzelhetetlen lett volna az, ami a közelmúltban . előfordult velünk, hogy egyik ünnepünk hajnalán elzavartak a lakók, amikor zenés ébresztőbe fújtunk... Tra-ta, tra-ta, tra-rattattat- ta, tra-ta! Hajdan e kürtszó nélkül valóban elképzelhetetlen lett volna az ünnep. Csakhogy az ünnep — az a néhány várva-várt ünnep — akkortájt valóban különbözött a hétköznapoktól, melyeken se zenehallgatásra, se olvasásra, de jó ha alvásra jutott elég idő. Tra-ta, tra-ta, tra-rattattatta, tra-ta!... Nógrádba a 10-es években, a bányászat fellendülésével érkeztek kitűnő muzsikusok távoli vidékekről. Ok is apáM/ben van a hegedű hangja? A hegedű sokak szemében — nem alaptalanul — a hangszerek királya. Minden érzelmet ki tud fejezni — ha hozzáértő kéz fogja a húrokat, vezeti a vonót. Szo- morkodik, sírdogál, jajcng, csacsog, nevetgél, kacarászik. vihog... Nem vagyok zenész, de számomra is az egyik legszomorúbb látvány a törött, a „beteg” hegedű. Papp Béla mát- ranováki hegedűjavító mester ilyen instrumentumokat mutat nekem, köztük egy valóságos kincseket, egy Stradivari-,.hegedűt”. Sajnos, hátlapjának csak egy darabja van meg. Védjegyének felirata: Antonius Stradivarius Cremonen- sis, Faciebat Anno 1713. — Mikor vált szenvedélyévé a hegedülés, a hegedűjavítás? — Még gyermekkoromban — feleli a zömök, gyér hajzaté, 70 éves mester. — Apám harmönikázott, a segédei — volt egy asztalos műhelye — hegedültek. A segédek, hogy ügyességüket is bizonyítsák, csináltak egy-egy hegedűt. Én is megpróbálkoztam vele. Tizenhárom éves voltam, jól emlékszem, gyurtyánfából készítettem egy ici-pici hegedűt, azóta megette a szű. — Milyen fából készítik a hegedűt? — Juharból a nyakat és a hátoldalt, fenyőből a hasat. Persze az sem mindegy, mikor vágják ki a felhasználandó fát, Az egyik szakkönyv, németből fordíttattam le több ezer forintért, azt írja, a decemberben, főként a karácsony éjszakáján vágott fa a legmegfelelőbb. De megteszi még a januárban kitermelt is. Mert ekkor még az új sejtképződés, a rügyfakadás előkészületei alig kezdődtek meg. — Gyermekkora óta készített-e új hegedűt? — Nern. De most már ,azt akarok. Voltaképpen azért kezdtem el a javítást, már pontosan nem is tudom megmondani, mikor. Érdekelt a készítés titka. Könyveket szereztem be, fénymásolatokat, ábrákat, újságkivágásokat; több fővárosi mestert kerestem fel, igyekeztem mindent megtanulni. A régi mesterek mások voltak, nem titkolták a tudásukat, és érte szinte semmit sem kívántak cserébe... Azt hiszem, most már tudok annyit, hogy csináljak egy jó hegedűt. Erre vágyódom akaratommal. A hetvenes évek közepén ezért váltottam ki az ipart, mert — ha nem mondtam volna — asztalos nekem is a mesterségem, mint az apámnak volt. — Mennyi hegedűt javított életében? — Ki tudná azt összeszámolni?!- Arra azért bjiszke vagyok — csillan fel az öreg szeme —, hogy egyetlen hegedűt sem rontottam el. Mert tudja vannak olyanok, akik azt hiszik, értenek hozzá, s csak kapargatják a lapjait, el vékonyítják. De ezzel tönkreteszik a hegedűt. Az ilyen kikapart hegedűnek dohogós a hangja. — S hogyan éri el» hogy a maga által ja- vítottaké nem olyan* — Pontos, gondos munkád val. Minden apró dologra odafigyelek. Nézze — mutat ábrákat —, a hegedűlapokat, akármilyen legyen is a méretük, mindig 72 részre osztják, s részek, hajlások szerint meghatározottak a méretek, a vastagságok. Azokat be kell tartani, s így megtalálni a hangszer igazi hangját. Nehogy azt higgye, hogy a hegedű hangja a fában van, csudát — a csinálásban, a méretek, a forma megtartásában, a finom, szép kimunkálásban. Az olasz mesterek ebben szinte utolérhetetlenek. Papp Béla egyelőre javít, de készül nagy álma teljesítésére, saját hegedű készítésére. Minden szerszáma — például 3—4 centiméteres gyalucskók, óriási nagyítóüveg — megvan hozzá, s érzésé szerint a tudása is. Ha fiával befejezik az öt év óta épülő, kétszintes családi házon az utolsó simításokat, belekezd tervének megvalósításába. Legyen szerencséje, s olyan hegedű kerüljön ki a keze alól, amelyik a mai nagy mesterek munkáival vetekedik. Az öreg előveszi egy kedvelt hangszerét, végigfuttatja ujjait a húrokon, meghúzza a vonót, s a hangok nyomán csaknem dalra fakadok: Megugrott a Hortobágyon a karámból egy csikó...” S a hegedűnek lelke van. Az idős mester kölcsönözte. Sulyok László Sok turista, kevés szálláslehetőség Idegenforgalom Szécsényben Megyénk idegenforgalmi „vérkeringésében”, ha nem is meghatározó, de jelentős szerepe van Szécsénynek. A település kulturális értékei: várkörzet, Rákóczi emlékei, a Kubinyi Ferenc Múzeum, köztéri szobrok, a ferde tűztorony, egyházi nevezetességek mágnesként hatnak az idegenforgalomra. Közigazgatásilag Szécsényhez tartozó Benczúrfalván élő és alkotó idős Szabó István Kos- suth-díjas szobrászművésznek is sok látogatója van. A nagyközség jelen gazdasági élete, kereskedelmi és vendéglátóipari hálózat is szerepet játszik a turizmusban. Az idegenforgalom egyik fontos meghatározója a nagyközség földrajzi fekvése. Olyan utak kereszteződés! pontjában épült, ahol megyénk legjelentősebb idegen- forgalmi értékei találhatók. Az európai hírű hollókői népi építészeti együttes, az ipolytamóci őslénytani leletek; áthalad a községen a megye két városát összekötő útvonaL Jelentős szerepet játszik Széesény idegenforgalmában az 1975-ben megnyílt múzeum. Évente több mint 50 ezer ember tekinti meg kiállításait, tárlatait. A látogatók tíz százaléka külföldi turista. „A nagyközség idegenforgalmát nem önmagában, hanem a környék vonzási tényezőivel együttesen szemléljük. Széesény és környéke értékeinek propagálása mindig is fontos helyet kapott a hivatal tevékenységi rendszerében. 1980-ban 20 ezer példányban önálló útikönyvet adtunk ki Szécsényről” — olvasható a Nógrád megyei Tanács VB idegenforgalmi hivatalának a Széesény nagyközségi Tanács VB elé került tájékoztatójában. Az előterjesztés a továbbiakban megállapítja: „A szécsényi ÁFÉSZ hálózati ellátottsága kedvezőbb a megyei átlagnál. Az egyre erőteljesebb idegenforgalmi felfutás esetén is alkalmasak az ellátás biztosítására. Évente százszáztíz csoportot fogadnak.” Igaz, hogy a nagyközséget főleg az átmenő, rövid ideig szemlélődő turisták keresik fel. Viszont az is tény, hogy egyre több azoknak a száma, akik szállást keresnek. Jelenleg a fizető vendég-szolgálat keretében 16 személynek tudnak szállást * biztosítani. Ezek is elsősorban munkás- szállás jelleggel bírnak. Bizony, így a szállást kereső turistának tovább kell állni. Ebben az ötéves tervben a megyei tanács az idegenforgalmi hivatal részére 2 millió forint támogatást irányzott elő, hogy Szécsényben növeljék a szállásférőhelyek szátnát, információs irodát hozzanak létre. Ceglédi János, a nagyközségi tanács titkára arról tájékoztatott, hogy az idegen- forgalmi hivatallal közösen keresik annak a megoldását, hogy Szécsényben még ebben az ötéves tervben 50—00 férőhelyes turistaszállót és információs hivatalt hozzanak létre. — Sz. F. — Fent az emeleten, a tanári szobában beszélgetünk hármasban, az éppen negyedszázada itt tanító Boda Károly tagiskolái igazgató-tanítóval és feleségével, ő tanítja újra szlovákra a gyerekeket. Később bekapcsolódik Vadovics János pedagógus is, ő maga úgyszintén negyedszázada itt tanít már, és az is érthető, hogy gyakran kerül szóba Budai József, akiről legszívesebben azt írnám — mert ennek úgy tűnik újra rangja keletkezik mostanában — a község egyik jó szelleme néptanítóként! Itt tehát megvoltak a folytonosság emberi feltételei, mégis megszakadt az anyanyelvi oktatás... Húsz esztendeje, amikor Bodáné öt hónapra gyermek- gondozási szabadságon volt — egyszeriben abbamaradt a szlovák tanítása, ami egyrészt érthető, hiszen egyedül ő végzett megfelelő szakon, megfelelő iskolában, de az bizony már más kérdés, hogy miért nem állhatott vissza azonnal minden a régi kerékvágásba, amikor öt hónap elteltével visszajött tanítani? A kérdés taglalása messzire vezetne, nagyobbrészt személyi pontokat érintene, ezért ezt a legjobb kikerülni — végeredményben most már (!) nem - is igazán fontos, miért maradt el az anyanyelvi ok tatás, sokkal érdekesebb az —, miként került újra, ennyi idő után vissza a mindennapi gyakorlatba. A nemzetiségi tudat megőrzését szocialista államunk szavatolja, de mindig, mindenhol, egyes embereken múlik a megvalósulás és persze sok múlik azon is. milyen segítséget kapnak. Itt a hagyományokra élénken emlékestek mindvégig. Itt ma is számon tartják az elődöket, például dementis Györgij kántortanítót és a többieket. Budai 'József volt az igazgató ötvenkilencben amikor kérték, hogy a nyelvtanítás érdekében kapjanak megfelelő végzettségű pedagógust. így került ide friss dinlomásként a csomádi születésű Bodáné. akkor még hajadon; ígv vette át ezt a nemzetiségi örökséget. itt ismerkedett meg tériével. akkoriban itt még négv férfi pedagógus tanított, ma talán öt közs“<d->ől is n^Viöz lenne ennyi férfi tanítót, ösz- szeszedni. De amikor megszakadt a folvamat, elmaradt az ánvanvelvi oktatás iskolai keretek között, akkor is megmaradt szakköri szinteken, tehát alapvetően mégis volt valamiféle folytonosság ebben is, mégis, csak sajnálni lehet a kimaradt időt, mialatt felnőtt egy új nemzedék, és az idősebbek meg a fiatalabbak között nyelvi űr keletkezett, ha nem is áthidalhatatlanul. De az már sokkal érdekesebb, hogy azokban az években, két évtizedben, milyen erőteljesen magára talált a szlovák népi kultúrát őrző pávakör. Ojra bebizonyosodott, hogy ahol valami miatt elmarad a nyelvőrzés', az anyanyelv szervezett továbbadása, ott egy másik ponton csap magasra a láng. Ma a pávakör elsősorban a gyerekek körében él tovább, de a gyerekek újra tanulják a szlovák anyanyelvet is... A kérdőívre, amit szétküld- tek. kilencvenegy család közül nyolcvankilenc igent mondott: kéri a szlovák nyelv oktatását, kettő inkább a többi után kívánt menni. A végeredmény mégis elsősorban az, hogy Erdőkürtön mindvégig megőrzött a közös igény, nem halták el a közös törekvések, egy nemzetiségi csoport megtartotta önmagát és most újra él valamennyi lehetőségével. TPÍ. iktól, nagyapáiktól tanulták el, hogyan kell szívhez szóló, vagy épp pattogós hangokat kicsalni a hangszerekből, és ők adták tovább az itteni fiataloknak, akik idővel maguk is tanítómesterekké váltak. Az imént a hallgatóság által megadott rangról esett szó, de legalább ilyen súllyal esett a latba a munkaadók megbecsülése is, mármint a közvetlen munkahelyi vezetők (többségük maga is munkásember volt) támogatása. Nem volt ugyanis mindegy, hogy melyik gyár vagy bányaüzem tud kiállítani saját, lehetőleg minél színvonalasabb rezesbandát. Ezért aztán kötelezték fellépni dolgozóikat. Mára persze alaposan megváltozott a helyzet A 35 tagú salgótarjáni Bányász fúvószenekar muzsikusai közül csak öten dolgoznak a bányánál, de nagyjából ugyanez a helyzet a kohászoknál is. Így aztán nemhogy küldenek fellépésre muzsikusaikat a munkahelyt vezetők, de egyenesen rossz néven veszik, ha kikérőt kényszerülnek elbírálni. Ezért nem ritka, hogy még Jelentősebb alkalmakkor is csak „kölcsönkért emberekkel” tudnak fellépni az együttesek. Ma zeneiskolákban képezik a fúvószenészeket. Szakmailag ez kétségkívül előnyt jelent, csakhogy az iskolai keretben történő oktatás megfosztja a fiatalokat az egykori „gyorstalpalók” sajátos funkciójától amely — miként a céhekben — a közösséghez való tartozás tudatát is hivatott volt kialakítani. Pedig — s ezt több idősebb muzsikus hangsúlyozta —, aki megízleli a rezesbandák belső hangulatát, az nehezen tud elszakadni a zenekartól. Mert a meglévő közösségek ma is összetartó erőt jelentenek. Csakhogy a mai fúvószenekarok tagságának átlagkorhatára a 40—50 év között mczog, mivel a „zenedét” kijárt fiatalok ritkán gondolnak arra, hogy tehetségüket amatőr együttesben kamatoztassák. .. Az idén éppen 90 éves múltra visszatekintő Bányász fúvószenekar vezetője — Becze Lajos — fiatalember. Ö már lépést kíván tartani a „korral”, nem elégszik meg azzal a repertoárral, amely azóta sekélyesedett el, amióta a zenekart jobbára csak protokolláris rendezvényekre kérik fel. Az együttes élén eltöltött négy éve alatt komoly szakmai sikereket ért él a fenekar különböző minősítő versenyeken. Az „Aranylant” diploma, mely a legmagasabb szakmai elismerés, melyet amatőr művészeti csoport elérhet, — ott lóg a próbaterem falán. — Nem az a baj, hogy okleveleinket nem látják, sokkal jobban fájlaljuk, hogy senkit nem érdekel mivel érdemeltük ki azokat. — mondja a zenekarvezető — A fúvósze- zenekarok csak akkor jutnak az ,illetékesek” eszébe, ka protokoll-rendezvényeken kellene valami műsor. A zenekar már régóta ki tudna állni önálló, színvonalas műsorral. De minket csak térzenét játszani hívnak, meg leggyakrabban temetésekre. .. Így talán érthető, hogy én ennek az együttesnek a fennmaradását is legfeljebb még egy évtizedig látom biztosítottnak. .. Tra-ta, tra-ta, tra-rattattatta—tra-ta! Pintér Károly Nemzetiség Erdőkürtőn Húsz év után újra szlovákul... Tekintélyes külsejű, emeletes épület az erdőküiti iskola, szép nagy kerttel, utca felőli részén a régies hangulatot árasztó tanítói házzal, mellettük az evangélikus templom jóval távolabb, már az útkanyarulat közelében, a másik templom; a katolikus. Mindez azért fontos, mert a régi hagyományokra, a történelemre mutat. Valamikor két iskola működött itt, felekezeti alapon, de akkor is egységes volt ez a ma nagyobbrészt eljáró, a főváros iparát erősítő község a megye csücskében. Talán igaz lehet, hogy nem az a fontús — mikor, hogyan és honnan került ide a szlovákság, fontosabb az, hogyan él ma nemzetiségként, hogyan él önnön tudatában, él-e ebben egyáltalán? Figyelemre méltó hír, nyomában járva kerülünk beljebb a tágas, vékonyodó hó- íéteg aiaít rejtőző iskolaudvarba, s onnan feljebb a dombon a délután ' kihaltnak tűnő kürti iskolába. A hír arról szólt nemrégiben, hogy két évtized után szülői kérésre Erdőkürtön újra megkezdték a szlovák nyelv■ iskolai oktatását. Ez a hír több kérdőjelet tartalmaz, mint azt első pillantásra gondolhatná az ember. Miért kellett erre húsz évet várni, mit gondolt, mondott, akart — akart-e valamit egyáltalán? — két évtized alatt az itteni szlovákság; mi volt annakelőtte, hogy megszakadt valamikor a hatvanas évek elején a nyelvoktatás, milyen hagyományokat kellett felújítani müvének a mai feltételek, a személyi „ellátottság”, mi változott, mi maradt a régi kultúrából, mi biztosítja a nemzetiségiek tudatának folytonosságát ebben a gyorsan változó, gyakran széteső, újra összeszerveződő, más tartalmakat kereső és más tartalmakat találó világban? És ez még nem is minden.
