Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
A hálótermek a kastélyban vannak. Mese és valóság A hatalmas őspark egyik szegletében, a falc között, tarka szélkakasos, cifra palota áll. Juliska-ház a neve. Évtizedek csiszolgat- ták, formálgatták azt a gyermeki fantázia szülte mesét, amely e kis faházat körbefonja. Aprócska lakói gyakorta váltogatják egymást, kerekítgetik a történetet, az egyik hozzátold, a másik elvesz belőle, ám a mese magva mindig ugyanaz marad. Imigyen szól; „Volt egyszer egy elkallódott kisgyerek, aki a Juliska-házban talált menedéket, melegséget és soksok más elkallódott kisgyereket. Érzi, tudja, hogy neki valahol van anyukája, a legszebb, a legokosabb, a legkedvesebb a világon, aki majd egyszer csak eljön a Juliska- házba, hogy kislányát, kisfiát hazavigye . . .” A valóság keményebb és kegyetlenebb a mesénél. Azok tudják ezt a legjobban, akik a felsőpetényi gyermekotthonban hosszú évek óta próbálkoznak anyát, apát, családi melegséget pótolni a bentlakóknak, a három-hat év közötti aprónépnek. Óvodások otthona a felsőpetényi. Legtöbbjük egyenest a csecsemő- otthonból kerül ide, nincs élménye, fogalomrendszere családról, szülői szeretetről. Az értelem nyíladozása, a világgal való kapcsolat mélyülése során azonban, úgy öt-hat éves korban egyre gyakrabban villan elő egy képzeletbeli anyakép, formálódik a színes mese... — Annál rosszabb, amikor felbukkan a valóság — fűzi a gondolatot Lórik Józsefné, az otthon igazgatóhelyettese. — Volt olyan kislány, akiért egy szép napon beállított az anyukája, megkínzott, meggyötört arcú asszony. A kicsi, amikor meglátta, kijelentette; „Én ezzel a nénivel nem megyek, mert az én anyukám szép”. Taxival, illatfelhőben lebegve toppant be egy másik anyuka. Lánya büszkén mutatta neki a szi- nes-suta kis rajzait, mire az anya hidegen megjegyezte; „Hááát! Többet is kihozhatnának belőled, lányom!” „Ez nem az én anyukám, mert az én anyukám nagyon jó” — pityeredett el a gyerek... Az 1904-ből való kastélyból és az új épületrészből álló otthonban jelenleg nyolcvanöt kisgyerek tölti napjait, hasonlóképpen a családokban élőkhöz. Reggel kelnek, mosakodnak, óvodába „mennek”, a foglalkozásokon rajzolnak, énekelni, számolni tanulnak. Amikor vége az ovinak, következik a kötetlen játék, családias szórakozás. — Számunkra talán ez a nap legnehezebb része. Mert ilyenkor kell megpróbálnunk a lehetetlent, éreztetni azt minden kisgyerekkel, hogy ők külön-külön, egyenként is nagyon fontosak, a legfontosabbak. Ismerjük már apróságaink alakuló személyiségét, érdeklődését, tudjuk, kinek, mivel kedveskedhetünk, tudjuk, ki, mit szeret a legjobban. Az egyiket fésülget- jük, a másikat dajkálgatjuk, a harmadiknak a konyhában adunk feladatokat..., este lefekvés után jót hancúrózunk, mint otthon, a családban szokás. A ruhákat is úgy válogatjuk össze, hogy egy csoportban ne legyen öt egyforma, hogy amiben csak lehet, különbözzenek egymástól. Minden gyereknek van saját fiókja, amiben azt gyűjt, azt rak, amit ő akar . . . Az otthon vezetői a családhoz szükséges apukát is „beszerezték”. — Amikor megtudtuk, hogy a kecskeméti óvónőképzőben két szem „óvó bácsi” is végez, elmentünk, könyörögtünk, jöjjenek hozzánk, mert nekünk nincs apamodellünk. Aranyos Zoltán vállalta e nehéz feladatot, a gyerekek imádják, és. ő is minden percét velük, tölti., Együtt barkácsolnak, haboznak, fúrnak, faragnak, kóborolnak. Zoli apu mellett az apróságok fő kedvence Marka néni, a szakácsnő, akihez bármikor be lehet futni egy darab zsíros kenyérért, akivel a konyha melegében lehet beszélgetni, énekelni, és még azt Lőrik Józsefné igazgatóhelyettes. is megengedi a kis kuktáknak, hogy hagymát vágjanak, habot verjenek, kenyeret vajaz- zanak, és aki képes hajnaltól estig palacsintát sütni, mert tudja, a gyerekei azt szeretik a legjobban . . . — A kicsik (nyolcvan százalékuk cigány származású) rossz szociális körülmények közül kerülnek az állam gondozásába. Részegeskedés, tart» hatatlan lakásviszonyok, anyagi csőd, züllött életmód —ez jellemzi a szülőket, akik megválnak gyerekeiktől. Húsz százalékukat viszonylag rendszeresen látogatják, ünnepekre hazaviszik, a fennmaradók három évben, ha egyszer találkoznak a szüleikkel, őket a patrónusok, gyárak, üzemek szocialista brigádjai próbálják szeretgetni, ajándékozni, elszakítani néhány napra a nevelőotthonból. Hatéves kor után a gyerekek búcsút vesznek tőlünk, ök is sírnak, mi sem Ipírjuk elrejteni a könnyeinket, nehéz az elválás. Egy részük visszajut a szülői házba, a többiek folytatják életüket az iskolai nevelőotthonokban. Hogy kik járnak jobban? Nem tudókra válaszolni — meditál az igazgatóhelyettes. Vége a délutáni csendes pihenőnek. Harsogva, vidáman vonul a gyereksereg a hálótermekből, a csoportszobákba. Ezerfelé kell szakadni, ezer fejet kell egyszerre simogatni, ezer dicséretet kell mondani. Bújnak, csivitelnek egymás ellen . . ., hogy jön a karácsony, lesz nagy fenyőfa, meg rántott hal, meg mákos bejgli, meg éneket is tanultak, üdvözlőlapot küldenek az anyukájuknak, olyat, amit ők rajzoltak, meg színes láncot fűztek a karácsonyfára, meg mindenki kap ajándékot, külön-külön, babát, autót, narancsot... S étálunk az udvaron. Száz kéz fog egyet, száz szempár keresi a szere- tetet egyben, aztán rohanunk a szél csípte piros arcúakkal a kastély nagy parkján keresztül a Juüska-házba. Ahol szövődik a mese tovább... Jó, hogy a kis piros arcúaktól ma még oly távol áll a szürke valóság. Kiss Mária Marka néni, a gyerekek kedSegítsetek öltözködni! . vence. Karácsonyi készülődés. Nyugodt álom. Kötetlen játék a csoportszobában.
