Nógrád. 1982. október (38. évfolyam. 230-256. szám)

1982-10-30 / 255. szám

Kazalrakó Szellemidézés Angyalföldön (Gondolatok az olvasó munkásról) A „munkásolvasó” kifejezés, sajnos, elfedi az olvasó és a már vagy még nem olvasó világának roppant gaz­dagságát, leradírozza az olvasástérképről a domborzatot. A még Rejtőt sem olvasó^ a szótagolva olvasó, az érettségivel rendelkező, de már négy éve nem olvasó, a csupán nyúl- tenyésztési szakkönyvet olvasó, az olvasási akcióban részt. vevő olvasásbajnok, a könyvet fétisként kezelő, a könyvet vitrinben gyűjtő, a széljegyzeteket is készítő, a könyvtárak­ban is búvárkodó, a csak szerelmesei és izgalmasat olvasó, a magasabb társadalmi pozícióba könyvről dobbantó, a Bibliát forgató, a szemináriumra készülő, a nyugalmat és a megrendülést kereső, a mozgalmi feladatként könyvet vál­laló, a feszültséget feszültséggel gyógyító, a könyvekben csa­lódó, a magát könyvekkel altató és könyvekkel ébresztő munkások idéződnek fel; több tucatnyi típusai azoknak a millióknak, akik közül tízezerrel már találkozhattam mint olvasáskutató, akik közül néhányan barátaim is; az angyal­földi Hetedikek. A' hivatásos „olvasásfelelősök”, a népművelők, a könyv­tárosok, a művelődésügy irányítói, sajnos, sok esetben még mindig azt „a munkásolvasót” képzelik el maguk elé, aki sohasem létezett. Nem gondolnak arra a bizonyított és nyil­vánosságra hozott tényre, hogy a munkások között ebben a tekintetben nagyobb különbség van, mint a munkások és az értelmiségiek között (Ha természetesen a valóságban nem létező, némi erőlködéssel azonban elképzelhető „átlagmun­kást” és „átlagértelmiségit” hasonlítanánk össze.) LEHET-E BESZÉLNI „MUNKÁSOLVASMÁNYRÓL?” Lehet, de akkor vállalni kell azt, hogy diszkriminációt kö" vetünk el, mert aligha lehetne megnevezni olyan könyve­ket, amelyek ne lehetnének munkásolvasmányok. Vallom én is, hogy a könyvek „megtalálják” olvasóikat, ám ez rop­pant bonyolult, semmiképpen sem egyszerűsíthető le a „munkásol vasó-munkásolvasmány” találkozók szervezésére. Sajátos módon számtalan esetben éppen maguk a munká­sok kerülték el az úgynevezett nekik szóló műveket. Van­nak, persze, .hogy vannak olyan könyvek, amelyek a mun­kásság egyes rétegeiben nagyobb visszhangra találnak, mint másutt; és akadnak természetesen ezek között úgynevezett munkástematikájú könyvek is. Ilyen volt például a Rozsda- temető, a Makra és á Vészkijáratbejárat is, ám ha azokat a könyveket tekintjük tipikus munkásolvasmányoknak, ame­lyek a munkásság körében (vagy egyes köreiben) voltak a legnépszerűbbek, akkor olyan könyveket kell felsorolni, mint a Légy hű önmagadhoz, a Réztábla a kapu alatt, a Pillangó, a Háború és béke, a Nyomorultak, a Húszévesek. Jó felkészültségű könyvtárosok sem számítottak arra, hogy kedvező feltételek (nyitottság, dinamikus életvezetés, a mű­vészi nyelv bizonyos szintű ismerete) mellett az addig első­sorban csak lektűrt olvasó és kedvelő munkásfiatalok olyan könyveket is elfogadtak, elolvastak és örömüket lelték ben­nük, mint a Meztelenek és holtak, a Rozsdatemető, A kis herceg, A legyek ura, a Tombol a hold, az Anna Karenina, az Igéző, a Zabhegyező, az Édes Anna, a Bűn és bűnhődés, az Égető Eszter. MEGJELENT-E A SZELLEM ANGYALFÖLDÖN? Nemcsak az olvasás van — világszerte — válságban, hanem a beszélgetés is. Persze ez is csak következménye a személyiség és közösség hiányának. El kell fogadnunk, hogy az olvasás nem lehet öncél (ha az, betegség), normá­lis esetben valamihez olvasunk. Van-e mihez olvasni? Az egykori munkásolvasókörökben volt mihez, mert ott első­sorban politizáltak, ennek volt hathatós eszköze az olvasás. Annak idején mint alkaimi rádióniporter nem „nyilatkozó brigáddal”, hanem igazi olvasókkal beszélgettem olyan kér­désekről, amelyekről Asperján György is írt Vészkijárat­bejárat című regényében. Az alkalmi társaságból baráti tár­saság lett, amely négy éven keresztül minden második pén­teken találkozott a Magyar Hajó- és Darugyár angyalföldi gyáregységének szakszervezeti könyvtárában. Kávéház volt, irodalmi szalon és olvasókör, ahol nem olvasmányainkat vitattuk meg, hanem problémáinkat, és egyik lehetséges válaszként, továbbmozdítóként, új szempontot jelezve ke­rültek elő a művek, köztük az olvasmányok is. A körnek hosszú ideig nem volt neve, csak légköre, csodák csodájára nem is intézménjjesült klubbá, szakkörré, kísérletté. Megtörtént a manapság legnagyobb csoda: egy­szerűen csak beszélgettünk. Persze, nem „egyszerűen”, jobbnál-jobb játékokat találtunk ki, például szociálpszicho­lógiai teszteket alakítottunk társasjátékká. Jó néhány, ké­sőbb országos hírűvé vált olvasótábori módszernek volt mű­helye ez a kör, amelynek tagjai többségükben tovább­tanuló szakmunkások yoltak. Miről beszélgettünk? A szerelem lehetőségeiről és csap­dáiról, arról, hogy lehet-e egy munkás értelmiségi, mitől olyan, amilyen az ízlésünk, kinek kell a modern művészet, lehet-e erkölcsös, aki hatalmon van, van-e olyan ember, aki nem hátrányos helyzetű, kit vennénk be Noé bárkájá­ba, mi a halál ellenszere, művészet-e a hajfantázia, a habostorta és a ceruzahegyezés, van-e szükség nőnapra, milyen életfelfogások közül választhatunk ma Magyaror­szágon, milyen filmet készíthetnénk gyerekkorunkról, van-e esélyük a klasszikus és modem utópistáknak, mit tennénk ki ,az életművünket bemutató kiállításra, lehet-e hős a kis­ember, milyen hatásfökkal, hogyan tudjuk közölni érzése­inket, mi a különbség az angol és a magyar munkás kö­zött, mi a fű és mi az asztal, hogy lehet-e több érvényes értelmezése egy művészi alkotásnak. És kik szóltak hozzá a kör tagjain kívül? Örkény Ist­ván, főleg egypercesei révén, rendszeresen. József Attila, Sánta Ferenc, Pilinszky János többször. Rajtuk kívül még nagyon sokan: Fellini, Fábri Zoltán és Rózsa János, Sza­bó Lőrinc, Kodály, Penderecki, Asperján György, Sebő Fe­renc, Ferge Zsuzsa és Hankiss Elemér, Háthy Lajos és Mérei Ferenc, Akugateva és Csűr ka István, Csontváry és Bosch, Majakovszkij és Nagy László, Kondor Béla mint festő és költő. Elolvastuk, felolvastuk, előadtuk, megnéztük, meghallgattuk, értékeltük, megvitattuk, elemeztük, értel­meztük őket. Hogy ezután többet olvastak? Ostoba kérdés! Ezek után és közben bizonyos könyveket, műveket, sorokat nem le­hetett nem elolvasni. Az olvasmány eredménye, úgy ta­pasztaltuk, ezt vallottuk, nem az olvasó, hanem a „hete­dik”, aki én vagyok, az önmagára eszmélő, felfedezésre vál­lalkozó ember. Bizony, ilyen feladatok elől még könyvek­hez is szoktak menekülni. A „Hetedikek” köre nevének felvétele utón hamarosan feloszlott. Nem mondtuk ki feloszlásunkat, nem is akar­tuk, így alakult. Többségük annyiféle funkciót és tevékeny­séget vállalt már fel, hogy elfogyott álóluk az idő. Egy részük megijedt a „hetedikség” felvállalásától, túl nehéz­nek bizonyult számukra a hetedik próba. Mégis nagy ka­landot, a későbbi vállalkozásokhoz viszonyítási alapot je­lentett ez a négyéves beszélgetés, és roppant fontos tanul­ságokat az olvasással kapcsolatban is. Megéltük, hogy az olvasás, vagyis a szöveg értelmezése ma még jóval na­gyobb szabadságteret biztosit, minit a legtöbb közlési for­ma. Megéltük, hogy a nyilvánosság előtt elengedhetetlen az olvasás csendje. Megértettük, hogy a mások helyzetébe való beleélés nélkül / sem személyesülésünket, sem társadalmi- asulásunkat nemigen remélhetjük. Márpedig ennek a kész­ségnek egyik leghatékonyabb elsajátítási módja éppen az olvasás, a hősökkel, a problémákkal való azonosulás. kJ a gyón fontosnak érzem, hogy éppen angyalföldi mup.- kás barátaim társaságában végzett szeliemidézós köz­ben bizonyosodhattam meg arról, hogy a szabad idő csak akkor válhat szabad idővé, ha szabadon választva tevékeny­ségi formát, szabadon döntve értékek mellett, megkísérlem a csaknem lehetetlent: nagy szellemek vállára ágaskodva, átkukucskálni korlátok felett, rákérdezni, létemre, kinevet­ni a meghatározottságokat, felreppenni és meglátni magam a szabadság rittra pillanataiban. Ezt az embert, azt a lehe­tőséget kell meglátni az olvasó munkásban és hagyni, ösz­tönözni, támogatni őt, hogy csinálhassa, mert nem a könyv­ből szabadul ki a szellem, hanem belőlünk. Kamarás István A jó öreg Mikszáth. Ugyan mit kezdene ezekkel a talál­kozásokkal? Ezt az asszonyt soha nem láttam azelőtt. Az imént meg­álltunk N-ben. mert közelebb­ről is szemügyre szeretnénk venni ezt a párját ritkító mű­emléket a faiu közepén. Kö­rüljárjuk a korlátot, nézeget­jük a vedlett falakat, az ösz- szefirkált emléktáblát, a mű­emlék-felügyelőség márvány névjegyét, amelyen a hivata­los vésőnyomok mellett a di­vatos popzenekar felsprézett neve: az ember ezt is tudomá­sul veszi egy idő után, azt is, hogy a kréta kiment a divat­ból, hogy a mai „alkalmi fel­iratok” egyszerűen a jövőnek szóinak, eltávolíthatatlanok, (vagy csak nagyon nehezen el­tüntethetők), de nincs aki el­tüntesse; nincsenek házmeste­rek, nincsenek csőszök, nincse­nek úszómesterek, mezőőrök, parkőrök a mindenkori helyzet mindenkori magaslatain. xxxxxxxxx Az asszony egyszerűin oda­jön és röviden közli élete tra­gédiáit. Minden bevezetés és átmenet hiányzik, minden konvencionális emberi kap­csolat mellőzhető, nincs se háttér, se környezet, nincs igazi mese sem. Egyszerűen té­nyek vannak: szokványosnak tűnő mai asszonyi sors. Rossz házasság, két gyerek, embert még „asszonyi állatnak” sem becsülő részeges férj. „Soha­sem érdekelte, mit gondolok, hiába tanultam, nem vihet- t&ei semmire, nem volt kiván­Űtonjáró Fabulák furfang nélkül esi rám sem ö, sem más, most majd lejár a gyes, és akkor elmegyek valami üzletbe dol­gozni Istenem, de jó lett vol­na fiúnak születni...’’ Az erős törkölyszag a mai típussorsot vetítő szavakkal együtt árad ebből a mindössze vagy har­mincéves nőből, de már ez sem igazán feltűnő, legfeljebb az időpont szokatlan, a tempi- rozás túlontúl férfias; délelőtt tíz óra van. Az illatmentes statisztikák meg arról szólnak, hogy a családok egyharmada feloszlik, hogy a fővárosban száz közül negyvenben válásra kerül a sor. Ilyen arányokat már régen nem lehet „bor­sos-aranyos történetekkel” író- ilag megragadni; ezt ke- mény-kepogős értelmetlen szürrealizmussal sem lehet kö­vetni. Hol van már a „kika­pós menyecske’’, a „mu­latós erdész”, a „ravaszdi szomszédásszony”; hol van­nak a furfangos meseszerű megoldások. Az ember (az asszony) keményen lehajt­ja a pálinkát és nekikese­redik, amúgy magyarosan, újszerűén, direktbe kap­csolva a sebességváltót. xxxxxxxxx Abból még néhány évtized­del ezelőtt is szép anekdotát lehetett gyártani (Molnár Fe­renc írta meg 1914. tájékán), hogy az elefántcsont és az aranyhegy tetején üldögélő né­ger törzsfőnök, egyszem — amúgy nagyon jóképű — fia Párizsban sokáig a legjobban öltözött ai'szlánok között az el­ső helyen állt. Aztán egyszer az történt, hogy egy meleg jú­liusi estén szórakozottságból, (de inkább az igazi beidegző­dések hiányában) a szmokin­got nadrág nélkül öltötte ma­gára és így jelent meg egy hangversenyen... Ínke László színművész Sal­gótarjánban mesélte el — mi­közben a helyi szerző estéjére gyülekező szépen öltözött em­bereket, nézte —, hogy a fő-- városi közönség az utóbbi év­tizedekben mennyire „snassz” lett, hogy vérkomolyan felhá­borította az az eset, amikor az első sorban ülők közül valaki egyszerűen a színpad szélére dobta rongyos-foszlott kardi­gánját és még az inge ujját is felgyűrte. Erre mondta a be­szélgetőtárs, Salgótarjánban ugyanazon az irodalmi esten, hogy „úgy tűnik nem csak a legjobb előadások, de a leg­jobb közönség is vidéken van...” Lehet benne valami. A viselkedési szokásokat a ki­sebb helyek ma is iobban sza­bályozzak, bár, általánosítani semmit sem lehet. Tény, hogy a túlfejlesztett főváros a vi­dékből duzzadt fel és nem biz­tos, hogy a legigényesebb, ki­alakult viselkedési kultúrával rendelkező tömegek „vándorol­tak fel”. „Az a vidék” ma már a főváros; ha valaha is volt valamilyen kultúrája, azt ott­hagyta vidéken és ma egyen­súlyát vesztve hajisál foszlott kardigánt a színpadra. xxxxxxxxx Mai agresszivitásunk alig­hanem tegnapi egyensúly- vesztésünk nyugtalanító ér­zését hivatott elnyomni. Már jó régen állunk az al­konyati órában a d.-i kis ház udvarán és a régi időkről be-t szélgetünk, engem elsősorban az érdekel, hogyan emlékez­nek a híres művészre, aki élete végén ezek között az emberek között találta meg azt a nyugalmat, ami alkotá­sához még kellett. Sötétedik, a könnyű ágú szilvafák kö­zött megül a hideg pára, de a szó szép, amit az idős em­ber mond és érdekes (köz­vetlen közelében dolgozott a művésznek, nála segédkezett.) Jön az asszony is, ő sem ma­radhat ki a régi dolgok fel­sorolásából. Mondják készsé-1 gesen-szn esen, régi konven­ciók szerint: hogy a vendég, a betérő idegen mindenoldalú ellátása — akár régi mesék­kel is! — a magyar ember számára elsőrendű feladat, azért mindent félre lehet ten­ni, félbe kell hagyni az álla­tok etetését, a fa vágását, akármit. Ott tartunk, hogy vajon mit érhetett régen, és mit ma, egy-egy műve a nagy mű­vésznek (és itt újabb szép legenda kérü! elő arról, hogy végeredmémróen két alkotá­sával megvette azt a kúriát, amiben élt. ezen a tájon), ami­kor veszélyt, érzek, mint ami­kor a sötétből valaki erősen figyeli az embert, lesben áll­va hallgatózik, hogy az al­kalmas pillanatban lecsapjon valamivé', talán csak egy vá­ratlan erősségű kérdő mondat­tal: — Milyen jogon jönnek ide be, és milyen jogon kérde­zősködnek maguk Uten, és van igazolványuk ehhez?! A nagy fehér ember úgy tör elő a sötétből, mint egy feldühödött oroszlán, vérben forog a szeme, leheletéből újbor illata árad, de az sem kizárt, hogy direkttermő. Nincs semmi baj, minden a helyén, az igazolvány is, az ember is megnyugszik, el­nézést is kér, minden érthető, hiszen annyi manapság a rossz történet és így tovább. Csak a támadás nem ért­hető. Ez a kopjás roham bar­bár valamelyest. De mert célt téveszt olyan is; egyen­súlyát vesztve dől el a ro­hamozó ember. Kár érte, sajnálatra méltó. Akkor is, ha a többiek, a két öreg (közvetlen rokonai) másként vélekednek. A történetnek nincs csattanója. Mert az igazán nem elég a jóízű fa­bulához, hogy ez az errjber fejjel szaladt, bele a sötétbe, de már előtte sötét lehetett szemében a világ. xxxxxxxxx A jó történetek megmarad­tak a könyvek lapjain. A mai történetek léírhatat- lariok. Olyanok, mint a rossz bor, az meg ihatatlan. Mi hi­ányzik? Hogy megadjuk a módját. De ahhoz idő kell, szemlélődés, ejtőzés, ahhoz csavarni kell néhányat a dol­gokon, hogy „furfangos” le­gyen — nem a furfang ked­véért. A furfang önmagában semmi, az nem jelent sem­mit. A történet mégsem ér nélküle egy hajítófát. Mi a titka a régi fabuláknak ? Ben­ne volt a másik is! Az én- központúság hiányzott belőle, másnak is lehetett benne története. Most minden va­lahogy egyvalakiről szól. Önmagunkról. T. Pataki László NOGRÁD — 1982. október 30., szombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom