Nógrád. 1982. október (38. évfolyam. 230-256. szám)
1982-10-30 / 255. szám
Bölöni György emlékezete Száz éve született Szilágy- Eomlyón Bölöni György. A magyar közvélemény, mint Ady Endre barátját ismerte meg, s méltán. Hiszen egyike volt azöknak, akik Ady örökségét már a két háború között a megfelelő értékrendbe állították. Az igazi Ady című könyve (Párizs, 1934) máig az Ady-szakirodalom egyik alapműve. A Kölcseyvel is távoli rokonságban lévő Bölöni György Zilahon járt iskolába. Dzsentriértelmiségi családjával fiatalon szakít Jogot végez, de újságíróként dolgozik, így kerül ki Párizsba, ahonnan a hazai radikális lapokat tudósítja. Adyt Párizsban ismeri meg igazán, itt szövődik legendás barátságuk. Említett könyve ezért is az egyik legfontosabb Ady-értelemzés, mert Bölöni az egyes versek keletkezésének szinte szemtanúja. Elemzései, kömyezetrajzai hitelesen mutatják be a kort, a költő életrajzi részleteit. Bölöni a forradalmak idején cselekvő részese lesz az eseményeknek, ezért a Tanács- köztársaság leverése után emigrációba kényszerül. A hosszú emigrációban Márkus Ottilia az élettársa, akit még Ady nevezett el I tókának. (Anatole France titkárnője néhány évig.) A Bölöni házaspár továbbra is tudósítja a haladó lapokat Párizsból, s (1882—1959) Bölöni az emigráció egyik vezéralakja, szervezője. A felszabadulás után tér haza Magyarországra, Ekkor már hatvar.három éves, így a hazai irodalmi élet már „Bölöni bácsinak” ismerhette meg közelebbről. Diplomáciai szolgálatot teljesít (Hágában követ), majd megalapítója, első igazgatója az Irodalmi Alapnak 1950-től. Az irodalmi életben több funkciót is betölt; az ellen- forradalom után meginduló Élet és Irodalom című politikai, irodalmi hetilap főszerkesztője, a Magyar Pen Club elnöke, s irodalmi élet konszolidációját elindító Irodalmi Tanácsnak is elnöke az írószövetség újjáalakulásáig. Bölöni György tevékenységével végigkísérte a század első felének haladó mozgalmait, s a radikális balojdaliság- tól eljutott a kommunista párt eeszméinek vállalásáig. Táncsics Mihályról írott könyve, irodalmi éis képzőművészeti tanulmányai, publicisztikai írásai és műfordításai megbecsült értékei irodalmunknak. Munkásságáért — sok magas kormánykitüntetés mellett — Kossuth-diját kapott. Szigligeten az általa létesí- tet Írók Alkotóházának szép ősparkjában mellszobra áll, Martsa István alkotása. A Művészeti Alap irodalmi jutalmait ez évtől kezdve a Bölöni György-emlékplakettel együtt adományozzák. (Asszony! Tamás alkotása). Emlékét természetesen nemcsak szobrok és érmek őrzik, hanem 'elsősorban saját életműve, alkotásai szervesen beépültek szocialista kultúránkba, irodalmunkba. Funk Miklós Boldog voltam amikor Kodály növendékének fogadott Beszélgetés Ránki Györggyel Ki ne látta volna a Körhinta című filmet moziban, vagy a televízióban? Ki ne hallott volna a Pomádá király új ruhájáról, ki ne ismerné a Két bors ökröcske meséjét? Ezeknek és számtalan színpadi zenének, zenekari darabnak, filmnek, kamaramuzsikának, dalnak népszerű alkotója Ránki György, október 30-án ünnepli hetvenötödik születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk a Kossuth-díjas zeneszerzővel. — Hogyan látja ma eddigi pályafutását? — Számtalanszor megírtam, vagy tollba mondtam önéletrajzomat. Budapesten születtem. Ifjúságomra egy embertelen világ nyomasztó légköre és anyagi gondok nehezedtek. Sorsdöntő zenei élményemmé vált a találkozás Kodály és Bartók új varázsú, tisztább, szabadabb emberi világot sugárzó zenéjével. Fiatalkoromban Molnár Antal tanácsára kértem felvételemet a Zeneakadémiára. Boldog voltam, amikor Kodály elfogadott növendékének, és négy évig nála tanulhattam Akkortájt az intézet legendásan híres tanárokkal büszkélkedett, hiszen ott működött Bartók, Dohnányl, Waldbauer Imre és Weiner Leó. Jártam Londonban, Párizsban, s akkor jöttem haza, amikor az én jámbor zeneszerzői ambícióim, sőt puszta egzisztenciám alól is kicsúszott a talaj. Keveset komponáltam, még kevesebbet szólalhattam meg. De sokat köszönhetek Szabolcsi Bence baráti ösztönzésének, s Lajtha Lászlónak, aki mellett Néprajzi Múzeeumban gyakorlatot szereztem népdalok lejegyzésében. Atyai jóakaróm, Hel- tai Jenő pedig bevezetett a színház világába, sőt rám bízta néhány darabja megzenésítését. Ö válaszolta erre a kérdésre: „hol kívánna élni?” azt, hogy „itt szeretnék élni — ha hagynának!’ Akkoriban kénytelen voltam közvetlenül részt venni a gyakorira ti zenei életben, s ez nem bizonyult hiábavalónak. Sok mindent megtanulhattam a zenekarokban. színházakban, rádióban. Például előadó- és közönségpszichológiát, közérthető intonációt, hatásokat és mértéket, otthonosságot a különböző zenei stílusokban.. — A filmzenével hogyan került kapcsolatba? — Szabó Ferencnek köszönhetem, bár korábban Londonban rajzfilmmuzsikát is komponáltam. 1935-től kezdve jóval több mint félszáz filmhez az én kísérőzenémet használták fel! Köztük volt az Aranyember, az Édes Anna, a Pár lépés a határ, a Hattyúdal, — Melyik opuszát tartja főművének ? ( — Erre nem nehéz felelnem. Madách drámai költeménye alapján készült Az ember tragédiája című misztikus operámat, amely sajnos bemutatójának évadja óta nincs mű- ron De szívesen gondolok az Egy szerelem három éjszakába című darabomra (Hubay Miklós, Vas István szövegével), a Holdbéli csónakosra, a Karínthy-novellából született Cirkusz-balettemre, a Brecht-, Shaw-, Tennessee Williams- és főleg a Shakes- peare-darabok színpadi kísérőzenéjére, a vegyes kjrra és zeenekarra komponált A város peremén kantátámra, meg a sok-sok kottámra, amiket leírtam. — Az utóbbi időben született szerzeményei ? — Indiai utazásom élményeit dolgoztam fel Éjszaka; Rága című művemben. Bemutatták egyik balettkomédiámat a wies-badeni operaházban. A premieren nyolcvan kritikus volt jelen, de sajnos egyetlen magyar újság sem képviseltette magát. Űjabb műveim között van egy kamarakantáta is Thomas Mann szövegére, ezenkívül harmadik zongora- szonátám, valamint egy zenei tréfa A hétféjű sárkány szerenádja címmel. — Minek örül most a legjobban? — Annak, hogy megjelenik! egy szerzői nagylemezem, amelyről első szimfóniám, brácsaversenyem és cimbalomversenyem hallható. Ránki György a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, SZOT-díjas zeneszerző számos fontos zenei tárgyú cikk szerzője is. Legutóbb a Fészek Művészklub ünnepi Kotíály-ülésén méltatta egykori mesterének művészetét. Kristóf Károly Könyv arról, hogyan legyünk öngyilkosok A 27 éves Patrich Bond? közel egy évig volt munka nélkül, azután júliusban halálos adagot vett be barbiturátokból. Augusztusban egy vidéki francia camping közelében Michel Fazilleau — akit a családja „zárkózott" és „magányos" emberként jellem- zett — óriási adag pirulával ölte meg magát. Dennis Otterman mindössze 22 éves volt, amikor eldobta magától az életet Strasbourg! lakásán. A három fiatalember halálában egy valami volt közös: mindegyik holttest közelében megtaláltak egy kézikönyvet, amely pontos öngyilkossági útbaigazításokat tartalmazott. Az Öngyilkossági használati utasítások című könyv július közepén került a francia bestseller- listára, és azóta is ott van. Hosz- szú felsorolást tartalmaz mérgekről és különböző pirulákról, valamint a halálos adagjukról — és felháborodást keltett mind a kormány tisztségviselői, mind az egyszerű franciák körében. Jack Kalifa, a francia kormány egészségügyi minisztere kijelentette, hogy „fel van háborodva és undorodik" ettől a kézikönyvtől, és jogi alapot keres a betiltásához. Marcel Bondy, akinek a fia ezt a könyvet használta útbaigazításul az öngyilkosság elkövetéséhez, kampányt indított a könyv további terjesztésének megakadályozására. „Ki kell vonni a forgalomból ezt a szörnyűséget" -- mondta. Alain Moreau kiadó azon az alapon védi elszántan a könyvet, hogy az az esetleges öngyilkosoknak megmutatja, hogyan lehet eljutni a halálba olyan körülmények -között, amelyek nem sértik az emberi méltóságot. Moreau azt mondja: „Nem érzek lelkifurdalást". A könyv sok ellenzője szerint pedig elég oka volna rá. Egyikük dr. Pierre Moron, aki egy klinikát vezet, ahol öngyilkossági kísérletek után megmentdtteket látnak el tanácsokkal, kijelentette: „A könyvben található halál- receptek vagy ( hatástalanok, vagy nem is olyan fájdalommentesek, mint a könyv írja." „Tiszta csalásnak" nevezi a könyvet. Semmi jel sem mutat az öngyilkossági kézikönyv keltette harag csiHapulására, ugyanakkor a meghaláshoz való jog mozgalma tovább nő. A lenni, vagy nem lenni kérdést már rég feltették. Az újabb kérdés: egy könyvnek kell megadnia erre a választ? A filmet régen bemutatták, vetítették, a fővárosi mozik e heti műsorán nem is szerepel. S hogy most szólok róla, annak nagyon is prózai oka van. E hó közepén szervezett program keretében több tucat fiatallal együtt néztem meg a Dédelgetett kedvenceink című magyar „dokumentum játékfilmet”, előzetesként egy filmvitáihoz. Igaz, a film címe nem is számít. Vélem, hogy Inkább egy jelenségről, mint egyetlen filmről van szó. Tehát: vége a harmadik résznek. A középiskolások kissé bátortalanok, aztán megjön a hangjuk, rendre elsorolják, szerintük mi nem volt egyenesben a filmben. Egészen belejönnek, mondják rendületlenül, az ember meg egyre kedvetlenebb, mert jelentéktelen apróságokat sorolnak. Türelmetlen vagyok, mozog alattam a szék, minden jelentkezőnél felcsillan bennem a remény: most... most. Majd most mondja ki valaki: maga a film nem volt rendben. Nem bizony, mert egy fővárosi széplány és egy falusi fiú szerelme ürügyén makacs következetességgel csakis azt kötik csokorba az alkotók, ami rossz Magyarországon. S mintha csak izgultak volna, hogy lemarad valami a negativíistáról, egymás mellé pászintottak hetet-ha- vat. Ha csak jelzésszerűen is, de szerepelnie kell ebben az alkotásnak erkölcsünk és magatartásunk minden ferdülésének. Gyanítom, hogy a véleménynyilvánításra noszogatott középiskolások is ezért nem tudtak mit kezdeni a filmmel, mint egésszel — és ragadtak le apró részjelenségeknél. Véleményemet —, hogy összességében a film nincs rendben — az idézett vitán sem hallgattam el. Mert ahogyan hazug a Váci utca csillogása, a tenyérnyi Belvárosra leszűkített Budapest, ugyanúgy irritál az ellenkező véglet. A film ismerői tudják, hogy az alkotók szerint a magyar falu manapság csak mocsokból, toprongyban bandázó if jakból, egy kivételével putrira emlékeztető házakból áll. Meg üres fejű, üres tekintetű, debilekre emlékeztető emberek lakják, akik (nyilván a novától) bambán bámulnak maguk elé. A tisztánlátás kedvéért: van mocsok is. meg van novától szédelgő is a ma falujában. IS. Aki azonban egy csöppet is járatos kisebb településeinken, az megérti az indulatom: ugyan mutassák már meg az alkotók azt a Magyarországot, amelyet „ábrázoltak” s- művükben. De nem egy filinről akarok én beszélni, ellenben folytatni szeretném a műfajról — a „dokumentum jáFILM tékfilmről” — kialakult vita egy-két gondolatát. Azt is Hallom még a salgóbányai vetítés előtt: „Micsoda kordokumentumok lesznek ezek a filmek ötven év múlva!" Előre ég a képeimen a bőr a,mikor leendő utódaink elszörnyülködve nézik a kopott celluloid szalag színes képeit: „Micsoda járványokat' szülő piszokban és mocsokban, lelki szegénységben, szellemi tespedtségben éltek ezek az ezerkilencszáz- nyolcvanas években!!!’’ Az úgynevezett „kordokumentum” félreinformál tehát. Hamisít. Manipulál. Csak a külsőségeknél is maradva: letakarnak a felvevőgép előtt minden olyat, ami már egy hangyányi jót, egy tenyérnyi szépet mutatna. Ugyancsak az említett filmvita kapcsán szegezték a mellemnek: „Igen, igen túloznak ezek az alkotások. De legalább kiegyenlítik a másik oldalt, mert a tévéhíradóban meg minden csupa rózsaszín”. Én mozinéző, meg filmhíradónéző vagyok, nem pedig filmesztéta. Véleményt is így nyilvánítok. Azzal együtt, hogy naivitás a film és a híradó összehasonlítása lévén mindkettőnek más feladata. Persze, az is elgondolkodtató, hogy a jelek szerint nem egyforma tévéhíradót nézünk. Az én készülékem a lelkesült hangvételű, lendületes napi beszáVITA mólók mellett meglehetősen gyakran sugároz úgynevezett meredek témát mindennapi gondjainkról, lemaradásainkról, emberi gyarlóságainkról, Éppen úgy, mint az őszinte tömegtájékoztatásban és a felnőttszámba vett „közönségnek” szokás. A rózsaszín mellett, természetesen, merthogy — szerencsére — az is része az életünknek. De még egyszer: e képzetlen mozinéző szerint más a híradó és más a játékfilm. Egy másfél órás mozifilm nem mérges hangú glossza arról, hogy csalnak a 66 777- es számú KÖZÉRT eladói. A film tágabb horizontot mutat — emberi kapcsolatok révén nemegyeszer az egész országot —, s ha ilyenkor csak a rosszat veszi észre az optika, akkor korántsem a műszer a hibás. Visszatérve a Dédelgetett kedvcenceink- hez, mint apropóhoz, nem volna nekem ezzel a filmmel semmi bajom. Akkor, persze, ha egy tényriportban mutatja be azt aimit, s nem kiáltja ki magát általános érvényűnek. S hogy nemcsak egyetlen filmről van szó, ahhoz hadd mondjak még eay adalékot. A képes hetilapban egy jegyzetet olvasok. Idegesít a szerző stílusa, mert tele van logikai bakugrásokkal. Ráadásul nem vagyok egyedül a véleményemmel, ostorozzák is érte a nyilvánosság fórumain is, éppen elfgszer. Mégis, most szeretném a keblemre ölelni. Az idézett filmvdta után egy héttel elmondja a véleményét egy másik magyar „dokumentum játékfilmről”. Nem a megszokott lapoldalon, nem a megszokott tördelésben és nem a megszokott stílusban. Hevülékenyen, indulattal, sértetten ir. Pontosan úgy, ahogy a félreértelmezett alkotói szabadságról írni lehet és írni kell. „Feltételezzük, hogy a filmnek külföldön >—, illetve Nyugaton — is sikere lesz. Miért ne lenne.? Hiszen olyan rossz bizonyítványt még az ellenségeink sem tudnának kiállítani a szocializmusról, mint amilyet ezzel a filmmel a mi saját alkotóink kiállítottak. Talán még nemzetközi díjat is nyerünk vele, ha kiküldjük valamilyen fesztiválra.” Félő, hogy igaza lesz. Akárcsak abban, hogy: „Forgalmazni is fogják a kapitalista országokban —, ha eladjuk —, hiszen kitűnő propagandalehetőséget kínál arra, hogy a kapitalizmusban élő emberek saját szemükkel láthassák egy úgynevezett »hiteles«, szocialista országban élő művészek által alkotott filmen a szocializmus »kegyetlen embertelenségét«”. Mi tagadás, ezúttal közös az aggályunk. A felháborodásról nem is beszélve. Mellesleg, régen töröm a fejem, milyen ellentétes csatornákból ismerjük meg a valóság szeleit mi mozinézők és ők, mozialkotók. Hogy van ez? A művészek nem találkoznak csak korrupt, lógó pocakú, vastag nyakú, slampos, más feleségét elszerető, önmagu- kon kívül senkivel nem törődő vezetőkkel? Modellnek, az általánost sejtető típusnak nem tudnak állítani csak dadogó, egyetlen értelmes mondat kimondására sem alkalmas tanácselnököt, meg pohárba vigyorgő párttitkárt? Magam is ismerek funkcionáriusokat, akik nettek, elegánsak. Mi több: olyat is, aki véletlen utcai beszélgetésnél is elővesz a zsebéből egy sajtpapírt. hogy az éppen hallott közérdekű észrevételt emlékeztetőül feljegyezze. S ami a papírnál is fontosabb, az emlékeztetőül felírt néhány szó soron következő intézkedéseinek egyik alapja. Csak ennyit a hiányolt, a másik oldalról. Mert ez a bajom ezekkel a kordokumentumokkal, az olyan „valósáqfel- táró” művészi alkotásokkal, amelyek a színes celluloid; szalagon is egyetlen színt tartanak alkalmatosnak használ- ni. A feketét! Bár a minősítéseket meghagyom a filmesztétáknak, egy dolog felől magam is bizonyos vagyok: szembeötlő és sértően nagy az aránytévesztés. S lévén e filmek dobozain a „valóságláttatás” címkéje, mindez nem is olyan apróság. Kelemen Gábor 8 NÓGRÁD — 1982. október 30., szombat
