Nógrád. 1982. szeptember (38. évfolyam. 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

Lenin-díjasok 1982. Film a fiatal Marxról A Szovjetunióban az idei Lenin-díjat a Marx Károly ifjú évei című hétrészes tévé- film kapta. A film a moszk­vai Gorkij stúdióban és a ber­lini DEFA stúdióban készült. Marx egyik kedvenc mon- Jdása ez volt: „Semmi sem idegen számomra, ami embe- * i”. Mégis, kereken kizárta az ►mberi fogalmából az olyan ogyatékosságot, mint például szolgalelkűség, amely a leg- agyobb ellenszenvet váltotta i belőle. Arról, hogyan for­málódott Marx személyisége, j logyan jutott gigantikus mun- I tája révén az emberi értelem ! -súcsaira, hogyan volt képes f Jnegkockáztatni kora gazda­sági és politikai uralkodó el­veinek elvetését, fejleszteni és ‘ elmélyíteni saját elméletét — erről szól ez a nagylélegzetű | sorozat. [ A film cselekménye köny- I lyen áttekinthető. Elegendő hozzá Marx életrajzának né- ' hány fejezete: egyetemi évei, a disszertáció, az Űj Rajnai 1 Újság szerkesztése, gyötrelmes »és gyönyörű szerelmének tör- fténete, a Kommunista Kiált- : vány közzététele, a Kommu­nisták Szövetségének létreho­zása stb. A sorozat — Marx életútja. A filmben — maga Marx kommentálja életének esemé- jíveit. Ez teszi lehetővé, hogy szerzők kibonthassák gon­^jíkod ásónak, logikájának Hapvető vonásait. Ba film alkotói Marx fel- i ' tté válását mutatták be, vi- " mm és merész természetét, Ki a megpróbáltatásokat és SponyoJországí nyaral ós A penziót fizető turista a reggelihez egy parányi mézet kap. — Ki gondolná — kérdi I a pincémétől — még egy \ méhiik is van? N * J — Főár miért na* olyan szörnyen sok oírooaeos a salátán’’ — Nehogy a kedves ven­. dég fogai között túlságo­san csikorogjon a homok! * M. — Nos, milyen nőtt az lén Spanyolországban? örült forróság volt! [ tyúkokat fagylalttal etet- fc nehogy főtt tojásokat jjanak! az anyagi gondokat egyaránt el tudta viselni. Azt a Marxot kellett ábrázolni, aki nem vett tudomást a korában hivata­los hiúságról, aki a minden­napi munkában, az alkotás­ban találta meg az élet értel­mét. Jellemzéséhez az is hoz­zátartozott, hogy közvetlen volt az emberekhez, szerette őket, de tudott szakítani is vetők. Feleségét rajongásig szerette, egyformán értelmez­ték a tökéletes boldogságot, Marx sokoldalúságát mély át- éléstsel formálja meg a kép­ernyőn a fiatal bolgár szín­művész, Venceszlav Kiszjov. Elsősorban azért kérték fel őt a szerep eljátszására,' mert rendkívül hasonlított a fia­tal Marxra. Ö azonban többet nyújtott, mint a megdöbbenő hasonlatosság: nagyszerű ala­kítást. Kiszjov partnere, az NDK- beli Renata Blum alakítja Jenny von Westphalent Ki­tűnően hangsúlyozza viszo­nyát a nagy emberhez, töké­letesen érzékelteti kettőjük szerelmét. A két forgatőkönyvíró, Bo­risz Dobrogyejev és Anatolij Grebnyev. A film rendezője Lev Kulidzsanov, Dosztojevsz­kij Bűn és bűnhődését is ő rendezte. Alekszandr Avgyejenke Emlékhely Vésztő mellett Hét méter vastagságú ősko­ri kultúrréteg, s az ebből elő­került újkőkori szentély már önmagában is szenzáció, ám a Békés megyei Vésztő mel­letti Mágori-halom dombba épült pancekióllítás ínellett még egy másik nagy jelentő­ségű régészeti újdonságot kí­nál az ezután idelátogatóknak: az Árpád-kori Csőit nemzet­ségi monostornak a romkert­jét. A másfél évtizede kez­dett kutatás, majd műemléki helyreállítás után augusztus végén nyílt meg a Tiszántúl legjelentősebb régészeti be­mutatója. Békés megye régészeti to­pográfiájának kezdeti munká­latai idején figyeltek fcH a kutatók a történeti adatokra, amelyek valószínűsítették, hogy Vésztő környékén volt a Vatától származó Csőit-nem­zetség monostora. A terepbe­járás a Mágori-halmon már sikert sejtetett, majd az 1968- as próbaásatás során közép­kori temetőre bukkantak, . s az ezután következő folyama­tos és módszeres ásatás ered­ményezte a vártnál is nagyobb sikert: a domb tetején az Ár­pád-kori monostor, alatta pe­dig az őskori település feltá­rását. Egy kórossá! kevesebb ? „Megmenthető-e" Mihálygerge? Hét ágról süt a nap ezen a szombat délutánon. A busz­ablakon kinézegetve egy da­rabig azzal ütöm el az időt, hogy számolgatom: hány he­lyen ássák a krumplit a ker­tekben a háztájiban. Néhány tucat után abbahagyom. Elő­tolakodnak a kérdések, me­lyek miatt útra keltem. Valóban szükségszerű-e a vá­lás? Istenhozzádot kell-e mon­dani az embereknek közel húsz­esztendős közös múlttal? Menthetetlen ez a közösség? Vajon milyen okok miatt mé­lyült el a válság? Általában házasságok konf­liktusai vetnek föl hasonló kérdéseket — kompromisszu­mokkal ugyan, nem a régi fénnyel, de együtt tarthatók-e a házastársak? A közös ered­mények, élmények, a közös küszködés, kudarc, mind-mind feledhető, mert elfakult a ré­gi lángolás? > Ön marcangoló őszinteséggel Gyakran szinte észrevétlen az elidegenedési folyamat; , Mikor kezdődött meg ez Mihálygergén ? A művelődési házban öten ülünk a képzeletbeli kerek asztal körül. Dr. Miklós Zol­tánná, kórusfelelős (és régi tag), Lénké Alfrédné, aki be­vallása szerint a legidősebb nő a kórusban, Mizser Emőke a húsz év körüliek képviselő­je és dr. Egyed Ferdinánd a ház tiszteletdíjas igazgatója vállalta a beszélgetést. Van tehát olyan aki húsz, a har­minc, a negyven év körüliek nevében szóljon, itt van a helyi közművelődési élet szer­vezője is (Egyed Ferdinándon kívül Miklósné és Lenkóné is ■annak számítható..). Ami hi­ányérzetet kelt: nem jött él senki azok közül, akik le­mondtak a kórusról, kiváltak a közösségből. Kinek a krump­liásás kinek a sürgős fuvar, hét végi elutazás volt az indo­ka. (Valami hasonló lehet a próbáknál is....) A válság, a bomtedozás egy éve kezdődött. A tavalyi év első felében még étt a kórus, bár a 81-es kórustalálkozóra már nem mentünk el. Ösz- sael újra próbálkoztunk, — a nagy erőfeszítés, a szervező munka hiábavalónak bizo­nyult, nem sikerült egy olyan összejövetelt megtartani, me­lyen őszintén megvitattuk vol­na a problémákat, az egyiitt- maradás lehetőségét — em­lékszik vissza Miklósné, Ildi. — Ha öntnarcangolás is — vegyük sorra őszintén, miért alakult így! — javasolja a ház vezetője. Újra Ildié a szó — a társadalmi vezetőség tag­jaként és serdülőkorától min­den értelmes kezdeménye­zésbe bekapcsolódó lokálpat­riótaként egyaránt szívügyé­nek tartja a mihálygergei kó­rus létét. Nehéz „fregolinak lenni*! — Gondolom, másutt is jel­lemzőek a generációs problé­mák. A középkorúak azt mond­ják: a fiatalokkal nem lehet együtt dolgozni, késnek a próbákról. Többen nem tartot­ták fontosnak, hogy minden próbán ott legyenek — a fel­lépésre eljöttek,... — a szak­mabeliek észre is veszik, hogy nem tökéletes a hangzás, a szólamok együtténeklése. A végén úgy nézett ki, csak ki­sebb létszámú kórus működ­het, a megmaradó „magra” építve. Ám a maradék lelke­sedése is megcsappant. Elter­jedt a nézet: „Ha mindenki ott lesz, rajtam nem múlik...” Talán komolyan is gondolták — hiszen, ha valaki évekig énekel, tagja egy jó gárdá­nak, nem szívesen hagyja ab­ba, ám mégsem jöttek el. A szólamokból egyszer az egyik 2—3 ember, máskor a másik hiányzott, összpróbát nem tudtunk tartani. — A fiatalok között van'egy aktív mag, táncol, énekel, társadalmi munkát végez, sportol — de a végtelenségig nem terhelhető. Az idősebbek között is többen szíwel-lélek- kel csinálnák, de elveszi a kedvüket, amikor a próbán a fele hiányzik — fűzi hozzá Lenkóné. A „fregoliszerepről" őszintén nyilatkozik a legin­kább érintett Mizser Emőke is. — Csak magamból kiindul­va : érettségi előtt álltam, tag­ja voltam a helybeli IPOLY- táncegyüttesnek, (ez heti két estét lefoglal) — ezért marad­tam el a próbákról. Több lány így volt ezzel. A fiúk­nak ott van a foci és egye­seknek meg kórus helyett kedvesebb a bisztró. — Felvetődött: egy 866 la­kosú község „elbír-e” több ní- vósabb amatőregyüttest — adott esetben a táncosok mel­lett a népdalkórust is? Sze­rintem igen — és mostaná­ban több lehetőség is adódik fellépésre, a kórus menedzse­lésére, mint régen. Csak változott idővel a lakosok élet­módja — több a pénz, az utazási lehetőség, befeléfor- dulóbbak, valahogy észrevét­lenül „kikopnak" a közössé­gekből. Egyed Ferdinánd vélemé­nye szertefutó vitát indít el. Érdemes lenne szó szerint le­jegyezni az elhangzottakat, ki hogyan látja a különböző ge­nerációk tagjaként ezt. Ám oldalakat töltene be.... íze­lítőül Ildi gondolataiból idéznék. „Tartozni kell valahová..." — Sokan, szinte önmaguk ellenségei, amikor elvágják a közösséghez fűző köldökzsi­nórt. összeházasodik két fia­tal, és abbahagyják a táncot, az éneklést, pedig nincs még gyerek sem, nem építkeznek. Mondják, nekem könnyű mert a férjem hasonló gondolkodású, benne van mindenben, a gye­rekekre vigyáznak a rokonok. Ez a többségnél éppígy meg­oldható lenne — csak a belső indíttatás, igény hiányzik ta­lán. Pedig a mindennapi éle­tünkben annyi a stresszhely­zet, a rohanás — szerintem ezt könnyebb elviselni annak, aki tartozik valahová, egy olyan körhöz, melyben kibon­takozhat, kikapcsolódhat. Már csak ezért is nagy bűn lenne hagyni széthullani a kórust! Állítsuk élére á kérdést: megmenthető-e a mihályger­gei kórus? összegezve a tény­állást: a karnagy továbbra is vállalná, még jobb, szubjek­tív feltételekkel (a korábbi három kórus: az egyházas- gergei, mihálygergei és a ka- rancskeszi helyett már csak az itteni kórus és a keszi nép­dalkor vezetése maradna a feladata, megszűnnének a fel­lépések körüli konfliktusok is...) Ha a félszáz kórustag kétharmadára biztosan lehet­ne számítani, még nem kel­lene pávakörré átminősíteni az együttetst (ettől sokan hú­zódoznak, mondván, ha ők tudnak több szólamban éne­kelni, nem akarnak csupán r.épcia lcsokrokkal színpadra állni). Ha kiássák a krumplit, ha letörik a kukoricát, beköszön- tenek a csöndesebb falusi es­ték, újra megpróbálják a talp- raállást. Miklósnéék abban bíznak, hogy a teljes felbom­lás megállítható, az elhidegü- léssel szembe tudják állítani a közösség iránti emberi igényt, az ének szeretetét. Hogy nem csak ígérgetik az emberek: „ha mindenki ott lesz, rajtam nem múlik.. ..” Gú Kiss Magdolna ögy járunk ezzel is, ww ni >k minden mással, mint púi­ul a Balatonnal. Hogy ak- \or veszünk valóságos társa- almi lendületet és ugrunk fe­st a zavarosba, amikor már- aár nincs is hova ugorni._ U t o n 5 á r ó Kerékpáros kampányt! helyzetbe, amely ma semmit sem tesz lehetővé a felnőtt társak „jóvoltából”, a gyak­ran felesleges féltésből is kö­vetkezve: hogy a nehezen ki­elégített gépigény itt nem fe­jeződik be, mert akkor még mi van a mozgásigény kie­Egyre gyakoribb, hogy az gynevezett „tömegkommuni­kációs tereken” előtérbe ke­il a hazad kerékpárosok, a .erékpáros utak (?) a kerék- írellátás ügye (ha van ilyen így egyáltalán), és az is fi- yelemre méltó, hogy egyre .evesebben rázzák a kétkere- űek felé az öklüket a ma­szek és nem maszek gépko- sik volánjai mögül— Mert olt idő, amikor a kerékpáros úszta látványa is úgy felán- •»relte az autóstársadalmat, ogy legszívesebben azonnal | nem létező kurblivashoz •yúlt volna. Tisztelet ezúttal ; a keveseknek. A kivétel­ek. Azoknak, akik valami kból megértik — nem csak •éperő van a világon! * i Hovatovább mindenki el­mondja már a magáét kerék- uros ügyben (mégis lehet va- miféle ügy itten), és egyre aköribb a példa arra is, hogy ionyos kerékpáros szempon- t előre kerülnek, tehát ez- csak azt akarom jelezni; k újra más szempont is ~,ak az autósé, autósoké, i talán Segít az általános amizéria a vasúti je- ■ árváltozása, segíthet sok •n, hogy újra vissza - unk (nem rossz érte- Fcltán) a realitások talajára, amelyre éppúgy ráférne egy kis karbantartás, mint a ha­zai utak túlnyomó részére. Aztán biztosabban lehet jár­ni rajta. A jelenségek mindig kifeje­zik azt, amire legtöbbünk kí­váncsi — most mi a helyzet? Nem szólva a környező és a realitás iránt nem kevésbé fo­gékony, sőt helyenként nálunk jóval fejlettebb világ felisme­réseiről, kerékpáros reneszán­száról, a hazai kereskedelem­ben soha ennyi gépet nem ad­tak el, mint az utóbbi évek­ben. Soha ennyien nem nyi­latkoztak ebben az ügyben, de a nyilatkozatok továbbra is rövidlátást, sőt régi szemléle­tet is tartalmaznak, pontosab­ban éppen arra bizonyítékok, amely ellen szólni lennének hivatottak. Mi az, ami nem igaz kerék­páros kérdésben? Egyszerűen nem igaz, vagy hogy finomabb legyek, nem mindenben pontos (?) az állí­tás, miszerint a kerékpáros-el­látásban minden rendben len­ne: hogy a hazai ipar minden igényt kielégít és akkor még ott van az import! Miközben a téri srácok között abban merül ki a kerékpárosver­seny, hogy kinek van tíz-, ti­zenkét sebességű gépe, ki mekkorát tud váltani áttétel­ben a sima betonon, a város süttői márvánnyal borított fő­terén, vagy a lakótelepi szür­ke házak között — egy-egy sebességváltós és minden te­kintetben megfelelő magyar géphez, kizárólag előjegyzé­sekkel (egyetlen olyan üzlet van hazánkban a budapesti József körúton, ahol elvétve azonnal) lehet kínkeserves vá­rakozással hozzájutni. Vagy tetemes borravalóval, vagy szó szerinti „felárral” bizo­nyos hagyáruházakban, ame­lyek percenként hirdetik ma­gukat, erről azonban egy szót sem szólnak. Érthetően! Közben arról is értesül a figyelmes olvasó, hogy a hazai kerékpárgyártás nem felhőt­len vadászterülete a deviza­szerzésnek, hogy végeredmény­ben mások is léteznek a pia­con, (például a mindenféle, te­hát versenygumikat is gyár­tó csehszlovákok), és a valósá­gos kapacitás tulajdonképpen nincs is kihasználva Csepel­nél. Hamarjában egész sereg­nyi gyereket. felnőtt fia­talt és felnőttet tud­nék felsorolni, akik szó sze­rint „minden pénzt megadná­nak ” egy igazán igényes jó gépért! Mert ha mi valóban akarunk változtatni az autóra berendezkedett mikrovilágun­kon, akkor azokra a helyekre, ahol a termelés-elosztá-pi­ac és felmérés kérdéseiről döntenek, vagy arról szólnak — miként lehetne egészsége­sebb ifjúságot nevelni, vagy hogyan lehetne a kerékpáros kultúrát (!) hazánkban az utakra is kiterjeszteni, nos akkor ezekre a helyekre vagy kerékpárosokat kellene ültet­ni, vagy egyszerűen kampányt kell indítani, amiről bármi­lyen rossz a vélemény, hazai viszonylatban kipróbált mód­szer a szemléletek-gyakorla- tok megváltoztatására. Talán nincs is más módja ennek. Sajnos. A mai realitások között lá­tom azt a egyszerű tényt, hogy a tegnap még — öklü­ket rázok fiai, lányai mostan­ra felnőttek, és oz autós egy asztalnál találja szembe magát a kerékpáros gondokkal is. Még csak ez hiányzott! Nem volt elég eddig a rossz utak, a zsúfolt közlekedés gondja, az üzemanyagárak emelkedése, mos; még szembe kell néznie azzal is, hogy 1. nem lehet megfelelő választék között vá­logatni, 2. nincs hol biciklizni, mert sikerült olyan mérték­ben leradírozni a térképről a kétkerekűeket, hogy felér egy atomtámadással (épp oly könyörtelenül és kizárólag, egyszempontúan ment ez is!) 3. nem lehet alkatrészeket kapni (régi magyar átok érvé­nyesül ebben is), 4. nincsenek kisműhelyek, nincsenek kis­kereskedők ezen a „fronton” nincs megfelelő javítóbázis, mindenki maga bütyköl, me­leg vizet eszik leves helyett.«, megette a fene az egészet. Kampányt ide, az talán se­gíthet régi jól bevált — ha ez igaz egyáltalán — gyakorlat szerint. Kampányt, mert kü­lönben talán soha nem jö­vünk rá, hogy nem a torna­termek után, a megépült és soha meg nem épülő mert nincs rá pénz, (mert nincs rá fenntartó mert kevés a társa­dalmi, eleve ajánlkozó erő) pályák után kell kajtatni, hogy a szemünket kiveri a készpá­lya, maga az országút, ame­lyen megfelelő kulturáltsággal és realitásokkal megfér együtt a négy- és kétkerekű ember is: hogy a tömegsport (abból lesz ám a bajnok, ebből nem enged a nemzetközi gyakorlat) nincs kiaknázva, nincs igazán „kipipálva” azzal a néhány ilyen-olyan ifjúsági túrával amelyet a KISZ, az Express és ki tudja ki még, évente megrendez; hogy ebben rend­szeresség kellene, hogy észre kellene venni, a velünk egy asztalnál ülő gyerek vélemé­nyét, igényét, hogy nem sza­badna belenyugodni abba a légítésével?! Még valami. Rövidlátás vagy kereskedői (nagykeres­kedelmi) demagógia, hogy a nagyobbrészt kapható külön­féle méregdrága (de nem az ár a fontos ezúttal) kemping­gépekkel „kielégítették az igé­nyeket”. Ezt csak úgy lehet kielégíteni, ahogy a mai gya­korlati igény megköveteli; ha mindenféle típusú gép kap­ható lenne, ha nem csak a házak közötti pilickázásra számíthatnának, hanem figye­lembe vennék a valóságos társadalmi igényt, — a fiatal­ság kimenne az utakra is, ha lenne mivel, és ha hagynák kimenni. Ha nem tiltó táb­lákkal, hanem megfelelően ki­alakított és nem a kerékpá­rozást eleve lehetetlenné té­vő utakkal-táblákkal és ök­lüket rázó felnőttekkel lenné­nek körülvéve, szó szerint be­kerítve ... Ördögi kör: sok a kerékpáros-baleset. De meg­tanulni kerékpározni csak jó kerékpárral, forgalomban le­het! Ezért merem állítani, hogy ide kampány kell, kerékpáros! T. Pataki László NÓGRÁD - 1982. szeptember 11., szombat /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom