Nógrád. 1982. szeptember (38. évfolyam. 204-229. szám)

1982-09-25 / 225. szám

£o tar .Lehet így, lehet Hetekkel korábban elkezdő­dött a szervezés. A KISZ rét­sági járási bizottságán többen törték a fejüket a legjobb prqgramokon, mások előadók után szaladtak, megint mások a szállás és az étkeztetés gond­jait vették a nyakukba. Ez már csak így van, ha a járás alapszervezeteiben ügyködő tisztségviselőket: titkárokat, szervező titkárokat, propagan- d stákat, valamint az agitáci- ós és propagandamunkáért felelősöket összehívják, hogy fölfrissítsék eddigi tudásukat, s hogy új ismeretekkel gyara­pítsák a meghívottakat. Mon­dom, sokan és sokat dolgoz­tak azért a két napért, ami­nek hasznossága majd csak az elkövetkezendő hónapokban lesz lemérhető. Lenne. A KISZ járási veze­tői legrosszabb álmukban is legalább nyolcvan résztvevő­vel számoltak. Rosszul. A fele sem jött el a rétsági járás if­júsági mozgalmának irányítói közül! Miért, miért nem, most nein kutatom. Tény, hogy meg­hívót mindenki kapott az érin­tettek közül, de sokan a fülük botját sem mozdították. Kár­ba veszett a temérdek befekte­tett energia egy része, hisz csak a megjlentek profitáltak a fölkészítőn elhangzottakból. Kárba veszett egy csomó pénz is, hiszen az ételt előre kel­lett megrendelni és csak a Börzsöny étterem vezetőjének jóindulatán múlott, hogy csök­kent a fölöslegesen kidobott forintok száma. Az érdekte­lenség okainak fölkutatása és orvoslása a KISZ rétsági já­rási bizottságának a dolga. Nyilván meg is teszi. Azoknak, akiknek köteles­ségük lett volna megjelenni ezen a mozgalmi év feladatai­ra fölkészítő táborozáson, iga­zi jó példát mutatott a Fém- mechanikai Ipari Szövetkezet rétsági telepének kollektívája. Ott ugyanis hétfőn, két kezük munkájával épített sportpályát adtak át a sport híveinek. El­jöttek a fociparádéra az egy­kori futballsztárok: Grosics Gyula, Novak Dezső, Szűcs La­jos, hogy csak a nevesebbeket említsem. Érkezett csapat Nagybátonyból és Budapest­ről. A pálya szélén legalább kétszázan, ha nem többen, szurkoltak a labda mágusai­nak. Pedig nem is kapott mindenki meghívót... Míg a KISZ-eseket vetett ágyak, hideg-meleg vizes für­dő, asztalra rakott tányér vár­ta (hiába...) Bánkon, addig a focirajongók gyalogosan kap­tattak föl a dombra és zsör- tölődés nélkül állták végig a három órát a melegben, — h — Bízni kell a Beszélgetés Huszár Istvánnal, az MSZMP Központi Bizottsága tagjával, a Társadalomtudományi Intézet fülgazgatmávai Az Ifjúság és társadalom a 70-es és 80-as években című, nemrégiben megtartott orszá­gos elméleti tanácskozást kö­vetően e rendezvény lényegé­ről, s az ott is elhangzott if­júságpolitikai kérdésekről be­szélgettünk a vitaindító és vi­tazáró Huszár Istvánnal, az MSZMP Központi Bizottsága tagjával, a Társadalomtudomá­nyi Intézet főigazgatójával. — Huszár elvtárs közgaz­dász, a nyíregyházi országos elméleti tanácskozásokon tar­tott bevezető előadásának té­mája mégis az ifjúság és a tár­sadalom volt„ — A közgazdaság soha nem öncél, miadig a leghatéko­nyabb segítőeszköz a társa­dalom alapkérdéseinek meg­oldásához. Ezenkívül: a Tár­sadalomtudományi Intézet az ifjúságkutatás országos bázis­intézete. Ennek dolgozójaként is örömmel vállaltam, hogy véleményt mondjak az ifjú­ság társadalmi helyzetéről, bár hozzáteszem, hogy a ku­tatásnak még csak a kezdeti stádiumában vagyunk. ■— Kérem, foglalja össze, mi­lyennek értékeli a vitát, mit tart a tanácskozás legnagyobb erényének? — A' résztvevők felelős po­litikai érettséggel tanácskoz­tak. Kiflejeaésre jutott: sze­retnék az ifjúság neveléséiben elért eredményeket megóvni, gyarapítani. Ennek tudom be az aggodalmat is. Számos te­kintetben gyengeség jellem­zi munkánkat, s az ifjúság egy részénél szaporodnak a negatív jelenségek, az ifjúság- politikánál a gondok. A nyílt, szókimondó tanácskozás fel­vállalta, hogy olyan gondola­tokat is megfogalmaz, ame­lyek elemzéséhez, hasznosítá­sához további vitára van szük­ség. A konferencia beleillett abba a programiba, amelynek a célja segíteni a legfelsőbb szerveket egy offenzív prog­ram kidolgozásában. — Eladásában azt mondta. hogy a mai konszolidált viszo­nyaink közepette sok az új, a korábbiaktól eltérő jelenség, s gondjaink egy része ebből kö­vetkezik. Nincs ebben ellent­mondás? ■— Konszolidált viszonyok között is sok lehet a társadal­mi gond, az új, szokatlan je­lenség, vagy éppen ellentmon­dás, amelyeikre új módon kell válaszolni. Anakronisztikus­nak tűnik, de mélységesen igaz: bizonyos korábbi társa­dalmi gondok akkor fogalma­zódnak meg élesebben, ami­kor a gondok megoldásának lehetőségeihez is közelebb ke­rülünk. Ma nem az ifjúság- politikai kérdések kiéleződé­sének időszakét éljük (nem ta­gadva a gondokat), hanem abban a korban, amikor már elég tapasztalattal, ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy a jó évtizede hozott ifjúságpo­litikai határozat után, a kö­zéptávú jövő lehetőségeinek ismeretében, módunkban van számos ifjúságpolitikai kér­dést napirendre tűzni. Es eze­ket mi tűzzük napirendre. Nem csupán azért, hogy be­széljünk róla, hanem azért, hogy továbblépjünk a „meg­öli zni-meghaladni” dialekti­kája alapján. Ahhoz, hogy meg tudjuk védeni elért ered­ményeinket, az fcell, hogy meghaladjuk azokat A meg­haladás a megőrzés biztosíté­ka. — Miben Tátja a fő gondo­kat? — Hogy a lassúbb gazda­sági növekedés körülményei közepette, akkor, amikor a közeljövő társadalmi program­ja „csak” az életszínvonal megőrzése, nehezebbé váltak az ifjúság pályakezdésének feltételei. És ezért a munka­helyi viszonyok javítása (be­leértve a teljesítménynek, a képzettségnek megfelelő bé­rezést a szakmai előrehala­dást) különös figyelmet érde­mei a társadalom részéről. Az önálló életkezdés, családala­pítás, lakáshoz jutás feltéte­lei nehezebbé váltak. A har­madik gond, hogy az új je­lenségek zavarba ejtik az if­júság széles köreit, úgyneve­zett értékorientációs zavarok­hoz vezethetnek. Erről ott töb­ben is kitűnően szóltak. — Milyen fajta zavarokról beszélhetünk? — Ilyen kérdések fogalma­zódnak meg: milyen perspek­tívát nyújt a most felnövek­vő generáció számára a szo­cializmus? A tudományos munka nem tart még ott, hogy ezekre választ adjon. De bizonyos működési zavar­ban van az ifjúsági szervezet és az ifjúság nevelésére hi­vatott intézményrendszer is. Ismétlem: a pályaorientáció, a pályakezdés, az önálló élet­kezdés feltételeinek átgondo­lására, az ifjúság tudati-esz­mei állapotára, az ifjúságpo­litikával és az ifjúság nevelé­sével foglalkozó intézmény­rendszerre kell irányítanunk a fő figyelmet •— Szeretném, ha ezt bőveb­ben kifejtené... — Például: a KISZ egyre kevésbé fogja át az ifjúság egészét. A felülről kezdemé­nyezett programokban a KISZ-tagok egy része nem nagy lelkesedéssel vesz részt. Az ifjúság egyes rétegeinél sem az értékképviselet, sem a programok nem igazodnak eléggé a valós társadalmi problémákhoz. — És ezért sokan a KISZ-t hibáztatják. Egyetért velük Huszár elvtársi — Én nagyon nem szeretem, ha az ifjúság körében fellel­hető gondokért egyesek a KISZ-re hárítják a felelős­séget. Mert, ha igaz — és mélységesen igaz —, hogy az ifjúságpolitikáért a társada­lom egésze felelős, akkor egy offen zívebb, attraktívabb KISZ-munka feltételeit is a társadalom egészének kell megteremteni. Ifjúsági szövet­ségünk legutóbbi komgresz- szusa nagyon • szépen megfo­galmazta ezeket a feltételeket, de az egész társadalom köz­reműködése nélkül ebben nem sokra mehet Varga-Sabján elvtárs, a KISZ KB titkára is elmondta, hogy a KISZ „jo-‘ gosítványai" fogyatékosak. Nem lehet az ifjúsági szövet­ségre fogni pl. az iskolarend­szer gyengeségeit. Erről most nekem különösebben nem ér­demes szólni, hiszen a párt Központi Bizottsága tavasszal nyomatékosan megfogalmazta a koncepciókat. Az ifjúság­politika számos más elemét is megfogalmaztuk mér. Ezeket kell egységbe rendezni. — A döntés önmagában — bármilyen kitűnő is az — nem elég. Egyetért ön ezzel ? — A társadalmi folytonos­ságot generációváltozások kö­zepette kell biztosítani. Egy­szerűen arról van szó, hogy aki át akarja venni a staféta­botot, az világosan tudja; az a stafétabot az övé, rajta is múlik tehát „csapata” előre­haladása, „helyezése”. És fon­tos, hogy aki átveszi a sta­fétabotot, az akarjon is győz­ni a társadalmi haladásban! — Gondolom ez sem egy­szerű, hiszen az ifjúság hely­zete erőteljesen differenciált.._ — Ifjúságunk rétegzett és sokféleképpen az- A rétege- zettség egyik eleme az élet­kor. Más a harmincéves fia­tal, mint a tizenéves. Réteg­zettek fiataljaink a szülők társadalmi, jövedelmi és va­gyoni helyzete szerint is. És rétegzett ifjúságunk a művelt­ségi színvonal szerint. (Nyu­godtan állítom, ez teljesen független az iskolai végzett­ségtől.) Rétegzett területileg, mert például egészen más­ként jelentkezik a lakáshely­zet a nagyvárosban, mint a kicsiben, és megint másképp falun. Ez a rétegezettség nem egymás mellett van, hanem át- meg átmetszi egymást. Egy negatív elemet pozitív kom­penzálhat és fordítva. Nyil­ván a negatív elemek túlsú­lya jelenthet kiélezett gon­dokat. Épp ezért kell ezekre különösen nagy figyelmet for­dítanunk. Attól óvni kell ön­magunkat, hogy mindig glo­bálisan közelítsük az ifjúság problémáját, bár kétségte­len, vannak átfogó jellegű gondok is. Milyen szerepe lehet az ifjúságnak saját helyzete javí­tásában? — Csak a fiatalokkal közö­sen juthatunk túl a gondokon. Nemcsak értük; velük szük­séges dolgoznunk. A társadal­mi tevékenységhez nagyobb teret igényelnek a fiatalok, s az igény mellett készség is mutatkozik a közös munkára. Mi ugyan a gondokról be­széltünk (mert ez volt a mun­kánk), de sok örömünk is van, sajátos örömök. Az egyik előadó hangsúlyozta is a fel­növekvő generáció magas kép­zettségét, műveltségét, hogy például milyen sok érettségi­zett szakmunkásunk van már. Ez nem csak a magasabb szakmai műveltséget, de a társadalmi, politikai kérdések iránti érdeklődést, a részvé­telre való készséget is jelen­ti. Szerintem ez nagy erőfor­rás, olyan tartalék, amivel akarnunk és tudnunk kell jól gazdálkodni. — A negatívumok tehát pozitívumokká változtatha­tók? — Igen, ha mi felnőttek akarjuk. Egyszerűen bízni kell a fiatalokban, feladatokat kell adni nekik, azok megoldásá­ban apellálni kell az önérze­tükre. És nem szabad gya­nakvással közelíteni hozzájuk. Építenünk kell a türelmetlen­ségükre is. A társadalomnak még nagyobb területet kell biztosítani öntevékeny mun­kájukhoz. Rengeteg pozitív tapasztalat van arra, hogy a mai fiatalok milyen nagy tel­jesítményekre képesek. Már a KISZ néhány sikerült moz­galma is mutatja, hogy ez így van. Mennyi nagyszérűt talál­hatunk a művészeti életben, a különböző versenyeken, diák­olimpiákon. Aztán az építőtá­borok! A lányom félnapokig mesélt arról, hogyan dolgoz­tak, versenyeztek ott. A fia­talok másutt sem álláspénzt akarnak. Lássuk be: a felnőtt­társadalom minden visszássá­ga az ő első rossz tapasztala­tuk révén visszaüt. A jó példa viszont sok jót szül. Nekünk nem kell szégyenkezni ezért az ifjúságért. Mi vállaljuk ezeket a fiatalokat. Ez ad ne­künk erkölcsi alapot ahhoz, hogy a gondokat, az igénye­ket a jövőre nézve is, első­sorban a magunk számára becsületesen és pontosan meg­fogalmazzuk. Kopka János Úton járó Úton úton állók A salgótarjáni IBUSZ körü­li kőpadok időnként megtel­nek velük. Idemenekített ho- bóvilág (többnyire álhobó, ál­vagány), 'talán még azokból a „régi” időkből, amikor „tel­jes pompájában” állt és min­denkit befogadott a Pécskő Uzletház egykoron agyondi­csért (később kihasználatlan­nak elítélt) emeleti árkádja. Ott lógtak a fiúk — és a lá­nyok — délidőben, délután és este nemkülönben. Ott most mindenféle van a polcokon, ünnepélyesen megnyílt a nagy találmány, helyet nyert az áruház — mihez is? Remélhe­tőleg a nagyobb bevételhez, bár, ha engem kérdeznek: nekem az a véleményem, hogy száz vevő akkor is száz vevő, ha nagyobb négyzetméteren költi el a pénzét. Bővült az áruház — szűkebb lett a vá­ros. Egy térrel, ha tetszik köz­térrel, árkáddal, átjáróval, egyáltalán valamivel, amiből több kellene ahhoz, hogy szellősebnek tűnjék az amúgy is szellőzetlen nos, abból mindenképpen kevesebb. Ta­lán egyszer tereket is nyitunk, igazi tereket. De most néz­zük a hobóvilágot (nem vi­lág, inkább csoport ez), ame­lyik ide szorult az idegenfor­galom központjába. (fi* Valaki telefonál? „...Ide ülnek, mini a koszos verebek és napszámra rágják a levegőt... Elhallgatom őket néha, elképesztő a színvonal. Aztán valamelyik elugrik egy­két üveg sósborszeszért az üz­letbe, azt megisszák.,. Perce­ken belül begőzölnek, ülnek tovább, néha rászállnak egy- egy kisebbre, gyengébbre és keményen pénzt követelnek, fenyegetően és pimaszul..’’ Nyilván ebből fedezik a sósborszesz-fogyasztásukat. In­ni kell valahol, valamit, lega­lább sósborszeszt, bármit. Az úton ülők köpnek az egészre: „Ez itt az ő dolguk”. Nekünk meg hely kell bármilyen csak jó feltűnő legyen! De nem tűnik fel senkinek. Sem az úton ülés, sem az úton állás. ☆ Üt mellett álló lehet mű­vezető is. A régen kialakított és mindmáig mindenféle világje­lenség és tendencia ellenére megtartott koncepció tovább diadalmaskodik a városépítés­ben. Járjuk a zagyvapálfal- vai kerteket, betérünk az ud­varokra, beszélgetünk azok­kal, akik húsz-harminc éve itt élnek, házat építettek vá­rosi engedéllyel, kertet mű­veltek, amelyekben piros al­mák, sárga körték teremnek, amelyek mára olyan árnyasak, hogy erre járva zöld sátor alatti az ember. „Ennek itt mind harangoztak,” ahogy mondani szokás; szanálni kell, kisajátítani, lebontani, rom­bolni újra, hogy tovább épül­jön a város, diadalmasan ha­ladjon előre a sivatagosítási akció. De akármilyen elítélő­en nyilatkozott erről a táj­ról egy-egy régebbi kutatási jegyzőkönyv, tanulmány, itt mégis egymillióba kerül egy ház meg kert városi kisajátí­tása, hát lassan megy. Köz­ben az építők úgy érzik ma­gukat, mint akiket arra kény­szert tettek, hogy zsebkendőn táncoljanak körcsárdást, mert nincs hova lépniük, nincs ho­va ugraniuk... „Mondják azt, hogy jöjjünk ide más techno­lógiával, építsünk házakat itt a házak helyén vályogból, ak­kor majd tudjuk, hogy mit kell csinálni, de így?! Most talán sikerül lemenni oda a káposztásba, de azután hova visszük ezt az egész techni­kát...?* Ez a táj arcot vált rövide­sen. Az emberek beköltöznek a kubusokba és azonnal szét­néznek, hogy höl lehet „ker­tet alapítani”, hol lehet ká­posztát, gyümölcsöt ültetni, ta­lán ott fent a gerincen, a Gorkij-lakótelepen túl, ott le­hetnek a hétvégi telkek, na és akkor a káposzták újra feltá­madnak és újra lesznek sáto­ros almáskertek, körtefák. Csak a koncepciók változatla­nok, a „vegyes értékű csalá­di házak” nem kapnak, nem kaphatnak kegyelmet. Hogy itt időközben sokan valóság­gal újjáépítették házaikat? Hogy az igazán rossz kolóniás és családi házas részeket izoláltan is lehetett volna a földdel egyenlővé tenni? Hogy a má­niákus pusztítás továbbra sem veszt erejéből; hogy csak rombolva tudunk építeni, ki­vágva, kiirtva mindent, ami a terjeszkedés útját állja? Hogy közben mindenütt a la­kótelepi sivárság felismeré­sén „lovagol” már mindenki? Hogy nem szégyen újraérté­kelni bármit is? Ezek kicsi­nyes szempontok. Nem hozzá­értő vélemények. Nem tartal­maznak alternatívát és kü­lönben is?! Különben semmi. Különben minden megy a ma­ga útján. Ügy, ahogy szó volt róla. ☆ A lezárt útszakaszon sokáig nem történt semnit érdemleges. A terelő táblákat kitették (Örhalom közelében), a tere­lőút igénybe vétetett minden­féle jármű által, igaz monda­nak valami olyasmit is, hogy végeredményben háztáji földe­ken vezet az éktelenül poros „hosimin-ösvény”, de hát, ki­csire nem adunk — a nagy meg nem számít — tartja a bölcs keleti mondás. Vég­eredményben nem is ez a fon­tos, hanem, hogy megépüljön az íj híd! De jó ideig nem sok min­den történt azon a szakaszon, Az emberek egy darabig távol­ról szemlélték — már amennyit a portól láttak — az „esemé­nyeket”, aztán valaki áthajtott a lezárt szakaszon és akkor azt látták mások is, akkor újabbak vették egyenesre az irányt Balassagyarmat vagy Szécsény felé haladtukban, na, elég az hozzá, hogy hamaro­san mindenki arra járt már a tilosban. Nem érdekelt senkit a tárcsás ember, akinek élete legnagyobb csalódása volt ez a beosztás. Nyilván lehetnek és vannak is vállalati, útépí­tői szempontok, de léteznek még egyéniek is. Azok, akik utaznak, valamennyien ezt a szempontot képviselik és nem csoda, ha az ehhez hasonlóan lázas munkatempót látva, az út mentén kényszerűségből (mert nincs ez vagy az) alibi- ző munkásokat szemlélve azt mondják: „Miért nem. dol­goznak tempósan, ha egyszer lezárnak egy szakaszt? Vagy miért nem akkor zárják le, amikor nem hiányzik ez vagy az, amikor már lendületesen neki tudnak látni a hídeseré­nek?” Valahol külföldön meg az történt, hogy egy útépítési megrendelést kizárólag az kap­hatott meg, aki másfél kilomé­ternyi utat képes huszonnégy óra alatt megépíteni... De nem is ez a fontos. Ä tiltó táblái? metamorfózisa, átalakulása ér­dekesebb. A megfigyelés ér­telmében: amelyik tiltó tábla mögött nincs tartalom, az a tábla nem tábla! Elveszti hu­szonnégy óra alatt a becsüle­tét. De az sem igazán fontos, ez is csak filozófiai-szemanti­kai kérdés, nem érinti az út­építőt. A legfontosabb, hogy építsen, aki tud és ne kény­szerüljön arra, hogy az út mentén ácsorogjon. ☆ Benézek a balassagyarmati volt megyeházára, mert azt ol­vastam a Magyar Nemzetben, hogy az a része, amelyik már elkészült, ahol a város ifjúsá­gi és kulturális-művelődési há­za is dolgozik (továbbá a csa­ládi ünnepeket szervező iroda), „szemre rendben van” ...Szem­re se nagyon, ami azt illeti. A barnára pácolt szem vidító aj­tók, ablakok, szekrények sorra majd kiesnek a foglalatukból. Jön néhány városi ember, azt mondja az irodavezető: „Jó, hogy jöttök! Beázik a beázik, kiesik a kiesik...” Ök értik így is. A művelődési ház? Régi helyén zenede, ő maga meg úgy ül az út szélén, mint a legárvább stoppos, akinek nincs otthona. Ki és mikor ve­szi fel őket? T. Pataki László NÓGRÁD — 1982. szeptember 25., szombat 7 \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom