Nógrád. 1982. szeptember (38. évfolyam. 204-229. szám)
1982-09-18 / 219. szám
Nyitott ház — nyitott közösségek Mostanában már túllépett a kísérleti stádiumon a művelődési házak „nyitott ház” programja. Arra törekszenek, hogy a gyakorlatba ültessék át alapelveit. Ez a jellemző a salgótarjáni ifjúsági-művelődési házra is. Legfontosabbnak a közösségteremtő funkciót tartják. Jó példa erre a „Fakanál-RT” avagy a főző'' fiúk klubjának létrejötte. Csütörtökönként ínycsiklandozó illatok szállnak a folyosó végéről — ott készülnek a szakácsremekek „hozott anyagból”. Hetente négyszer — kedden, szerdán, csütörtökön és szombaton — jönnek be az érdeklődők a textilműhelybe. Két szakember — Kiss Júli- anna varrónő és Francsik Erika textilrestaurátor — segíti a munkát. De a részvétel kötetlen, nincs tagsági díj, ha csak egy kis varrnivalóval ugrik be valaki, azt éppúgy szívesen látják, mint a batikolás iránt érdeklődőket, a szabás fogásaira kíváncsiakat. Részben a hagyományos közösségek. közé tartozik az idősebbek klubja. Heti egy alkalommal van kötöttebb találkozásuk, de találkoznak közös kirándulásokon, baráti összejövetelen máskor is. A legkisebbeknek már több alkalommal rendeztek: sikeres játszóházat az óvónők KISZ- szervezetének tagjai közreműködésével. Igen népszerű lett a kicsik körében a népi tánc, két elsős osztályból és II óvodai csoportból érkeztek a jelentkezések. A nagyobbak a barkácsolás! lehetőséget használják ki szívesen és van érdeklődé* a hamarosan beinduló természetbarátkor iránt is. Fotózás és hegymászás nem esik messze egymástól — legalább is az IMH-ban nem — a Budai László által irányított kis társaság mindkettőt szívesen csinálja. Bár van aki ma is a „nagy- rendezvényeken”, kötött prog_ ramokon méri le egy-egy művelődési ház munkáját, a salgótarjáni déli városrész lakói közül a többség ezt a spontánabb, életszerűbb, életsza- gubb működési formát jobban szereti a réginél. Jobban tud élni benne — még a hét végén is nyitva találja. És ez sem utolsó szemponti Ifjúság és társadalom JJn n?nb az emberek itt lesznek, ku- >?!8ÍJ btull .tyába sem veszik majd, hogy mi mit hiszünk, hogy nekik tenniük kellene; ők maguk fogják saját gyakorlatukat és ennek a gyakorlatnak megfelelő közvéleményt kialakítani — punktum!” A nem egészen egy évszázados, 1884-ben leírt en- gelsi „punktum!’’ óta a sokadik nemzedék vágta sutba elődei róla alkotott hiedelmeit, de apáink számára, meg a mi számunkra, még inkább a nyomunkban topogók számára már mind nyilvánvalóbb, hogy a társadalmi haladásihoz az új nemzedék energiái nélkülözhetők a legkevésbé. És nem hinnünk, nem elképzelnünk kell a velünk együtt élő, a mi életünkben felnőtté érő új nemzedékek jobbító szándékait, hanem az ifjúság érdekeinek megismerésére törekedve kell cselekednünk, hogy az új generációk szándékai — és tettei — valóban jobbítóak legyenek. Van esélyünk erre, több is, mint egy emberöltővel ezelőtt, hiszen a kelet-európai szocializmusok már többnemzedékesek, s módot adnak arra, hogy ifjúságpolitikánkat az új viszonyok közötti generációváltás tapasztalatai birtokában alakítsuk. Egyebek között ilyesfajta elemzés szükségességéről is szó esett (kifejtette Pataki Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia pszichológiai intézetének igazgatója) az Ifjúság és társadalom a hetvenes és nyolcvanas években című országos elméleti tanácskozáson, amely voltaképpen politikusok, tudósok, marxista oktatók, az ifjúságpolitika és a propaganda irányító szervezetei képviselőinek, az egyes szakterületek művelőinek alkotó eszmecseréje volt, s a nyolcvanas évek ifjúságpolitikai programjának kidolgozására készülő pártunknak hivatott segítséget nyújtani. Hivatott, igen, mégpedig a szó legszorosabb értelmében; hiszen a nyíregyházi tanárképző főiskolán rendezett tanácskozást a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának két illetékes osztálya (az agitá- ciós és propaganda-, valamint a párt- és tömegszervezeti osztály), tóvábbá a Társadalomtudományi Intézet és a KÍSZ Központi Bizottsága hívta életre. A párt igényelte, hogy ez a tanácskozás összegezze a témával kapcsolatos felmérések, tudományos kutatások eredményeit, a politikai és ' ideológiai munka főbb gyakorlati tapasztalatait; a párt várta el, hogy a tanácskozás a különféle problémák tisztázásával segítse az ifjúságnak a jelenleginél reálisabb társadalmi megítélését, segítsen elő a mainál jobb együttműködést az ifjúsággal, az ifjúságpolitikával foglalkozók között... Ezeket a Magyar Szocialista Munkáspárt által támasztott követelményeket érzékeltette Huszár Istvánnak, az MSZMP Központi Bizottsága tagjának, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatójának bevezető előadása is, amelyből kitűnt, hogy választ keresni az ifjúsággal kapcsolatos mai és holnapi kérdésekre nem csupán az ifjúság érdeke, hanem az egész társadalomé, amelyben minden felelős döntés szükségképpen jövőre orientált, tehát ifjúságcentrikusnak kell lennie. Márpedig a bevezető előadáson kívül a tanácskozás egésze (a többi előadás, s az ezeket követő sokrétű vita) is arra utalt, hogy bár a magyar ifjúság alapvetően egyetért a társadalom célkitűzéseivel; az ifjúság sokféle csoportjánál tapasztalható kedvezőtlen jelenségek nem kizárólag a gazdasági fejlődés lassulásával függnek össze, hanem azzal, hogy a fiatalokkal foglalkozó intézményrendszer nem igazodik kellőképpen a megváltozott körülményekhez. Ami a gazdasági fejlődés lassulásának következményeit illeti (ezekről elsősorban Illés János, az Országos Tervhivatal főosztály- vezetője beszélt), nyilvánvaló, hogy a közeljövőben alig kimutatható többletforrásból kell finanszírozni az életszínvonal-politikát és az infrastruktúra fejlesztését, tehát a társadalmat feszítő ellentmondások feloldásának nemcsak a sorrendjét és mértékét kell meghatároznunk, hanem el kell oszlatnunk azt az illúziót, hogy az állam isteni mindenhsíó- ként képes gondoskodni polgárairól. Nem járható út, hogy az ifjúság elmondja a problémáit és az állam majd megoldja őket (ezt többek között Radics Katalin, az MSZMP Központi Bizottságának munkatársa is kifejtette), a problémák megoldásához éppen az ifjúságnak kell az eddigieknél nagyobb lehetőséget kapnia, ezért kell jobban építeni a fiatalok készségére, képességére. Ehhez hozzátartozik, hogy az ifjúságot ne öntörvényű külön világként kezeljük (erről többek között Gazsó Ferenc, a Művelődési Minisztérium oktatáskutató intézetének főigazgatója beszélt), mert szociológiai értelemben tulajdonképpen ifjúságaink vannak, s ez nem pusztán teoretikus kérdés, rhert az érdektagoltság intézményes ' kereteit a társadalmi gyakorlatnak kell megteremtenie. Ez valódi cselekvési — döntési, választási, kockázat- vállalási — feltételeket teremtene (ahogy ezt Ancsel Éva, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem tanszékvezetője fejtegette) a fiatalok számára, akiknek egyedül az akcióprogramokban való részvétele nem csökkentheti a demokratikus értékek deklaráltsága és gyakorlata között fellelhető asszinkronitást. Az országos tanácskozáson elhangzott előadások, majd az ezeket követő vita során kifejtett vélemények természetesen nem csengtek egybe, de abban nem volt nézetkülönbség, hogy — noha a jövőben nyilvánvalóan megkülönböztetett figyelmet érdemel ifjúságunk családalapítási, bérezési és más alapvető gondjainak megoldása — a fiatalok a szocializmustól nem egyszerűen lakást és jövedelmet várnak, hanem a hirdetett igények és a társadalmi gyakorlat nagyobb összhangját, s hogy a ma tapasztalható különbség csökkentésének — a demokratikus intézményrendszer fejlesztése, ezen belül saját öntevékenységi lehetőségeik bővítése révén — maguk is részesei lehessenek. Ehhez (Varga-Sabján László, a KISZ Központi Bizottsága titkára előadása szerint is) indokolt lenne az ifjúság egyetlen politikai szervezete, a KISZ mellett a fiatalok különféle tevékenységének is kereteket teremteni, illetve (ahogy azt Barabás János, az Állami Ifjúsági Bizottság titkára kifejtette) új ifjúsági mechanizmusok életrehívásával kellene a különféle érdekképviseletek markáns megvalósítására törekedni, hogy az alulról jövő kezdeményezések a mainál nagyobb mértékben legyenek integrálhatók. Az ifjúság elé állítandó offenzív program kialakításához — a tanácskozás summája szerint — részint behatóbban kell ismernünk az ifjúság különféle rétegeit érintő gondokat, részint —, hogy a konfliktusok felhalmozódásának veszélyét elkerüljük — a gazdaságfejlesztés szerves részévé kell tennünk, a reformfolyamatot, ezen belül pedig elsősorban az önállóság és az öntevékenység intézményes formáit kell szélesítenünk. Aczél Gábor ..Miközben világutolsők fagyunk a nyelvtanulásban... Amíg együtt tart a csoport, szemre éppen olyan, mint a más nemzetiségűek csoportja, ha az öltözködésben van is eltérés teszem azt a nyugatnémet, a japán, az amerikai csoportok és a magyar csoport között Prága utcáin, terein és persze mindenütt a világon, ahová magyar utazó csoportok is eljutnak valamelyik irodánk szervezésében. A Hotel Union vendégei Vagyunk, az utolsó nap programját az imént pipáltuk ki — búcsúvacsorán voltunk Prága leghíresebb vendéglőjében (sörözőjében) a Jaroslao Hasek megénekelte „Kehety- hez” (U kalicha) nevű „fogadóban”, ahova pozsonyi születésű helybeli kalauzunk, Ilona szerint féléves előjegyzésekkel lehet csak bejutni, asztalhoz ülni. Ilona lelkes sőt, lelkiismeretes vezető. Míg a vacsorára vártunk a különteremben a monarchikus időket idéző svejki figurák portréi alatt — mondott néhány ide illő szót a helyről. Arról, hogy minden idők leghíresebb „militarista” írójának, Kasek- nak is törzshelye volt (az egyik a sok közül, mert nagy törzsvendég volt a nagy író), hogy a világhírű figurájának, Svejknek, a derék katonának, eki mindig farral állt a K.u. K. hadsereg dolgaihoz, ugyancsak kedvenc betérő helye a regényben az „U kalicha”. Itt Úton járó Minek néznek engem? most következhetne egy megkapó erejű leírás. Arról, hogy senki sem figyelt rá. Arról, hogy érzékelhetően mindössze két-három társunk kapisgálta egyáltalán; miről van szó? A többiek alig hallottak valamit Svejkről. Következésképpen, soha nem tudják meg — hol ültek ezen az estén egyáltalán. „Ilonka lelkem, mondja meg neki, hogy hozzon nekünk még egy sört... ” „Ilonka, szóljon már a pincérnek hogy nem elég a kenyér... ” „Mi a fene ez? Csak nem valami sült szalonna?.. ..,Végeredmény ben jó, hogy nem tud magyarul a prágai pincér, mert különben nem állná meg szó nélkül azt a válogatott mocskolódást (!), ami a csehek egyik nemzeti eledelének szól. Mit „ragozzam” (ma így mondják a divatos előadók) ezt a kényes témát? Enyhén és bátortalanul fogalmazva, majdnem defemesztráltatott, az ablakon kidobatott a „mo- ravszki vrabec”, a morva veréb (nagyon ízletesre sütött, üvegesre pirított sonkaféle) és a knédli, amivel kedveskedni akartak nekünk... Megjegyzés ugyanerről, egy a sok közül, aminek kizárólag a butaság az éltetője: „ez a klédi (így!) vagy mi, azért van mindenhol, mert ezeknek még krumplijuk sincs... ” * ... Miközben az utazási irodák egyre fejlődő prospektusai végén használható szószedetek jelennek meg a legfontosabb kifejezésekről... Mekkora igénytelenség, vagy mekkora képtelenség, vagy még pontosabban — mekkora önhittség és előítélet kell ahhoz, hogy valaki egy-egy külhoni útra kifizessen sokezer forintot, de annyi fáradtságot ne vegyen, hogy öt szót megtanuljon az illető ország hivatalos (!) nyelvén?! Har- minc-egynéhány társunk közül senki egyetlen szót sem tanult meg sem az utazás előtt, sem közben, tehát épp olyan nagyképűen jött haza, mint amilyen nagyképűen elindult. Akis or meg minek utazott? * Egy-egy utazásról csak az hozhat haza valamit, alci maga is visz valamit... Természetesen ezúttal nem a tárgyakról, nem is a pénzről van szó. A Hotel Union történetesen éppúgy a haseki világ része, mint maga az egész Vysehrad kerület és a szálló éppenhogy az első igazán fontos prágai királyi vár romjait-nyomait őrző hegyecske tövében húzódik meg. Ott fent most a nemzet nagyjai pihennek, ott alakították ki a nemzeti panthé- onrt. Mindez kőhajításnyira a szálló ablakától és talán éppen ezért is a teljes érdektelenségben részünkről. Folyik szó a szálló sörözőjében, természetesen magyarul, egymás között, tehát el lehet engedni magunkat... „Bementem a Vencel téren egy üzletbe és cipőt akartam venni, de éppen az a szám nem volt, mert nem is akartak adni, mert látták, hogy magyar vagyok. .. ” Ezt történetesen éppen az. mondja, aki még a repülőn terveiről szólva kifejtette, hogy nálunk is vannak jó cipők, de sajnos mindig az a szám hiányzik, ami neki kell, mert abból fogy a legtöbb. .. Az előítélet úgy ugrik ki a dobozból, mint a legfeketébb és leghüly ébb ördög. „Tudja, nekem az a problé-. mám, hogy itt engem cigánynak néznek! Jugoszláviában mindent megkaptam, amit csak akartam, Itt meg egyszerűen semmi sem sikerül. Látom rajtuk, hogy minek néznek engem... Ezek itt mind olyan megtermettek, meg csendesek, meg fehér bőrűek és szőkék, szóval egészen mások. .. Tudom, én amit tudok, tudom én, minek néznek engem. .. ” A nagy fekete ember családfőként érkezett, vele utazott kellően nagyképű felesége és a teljes szellemi igénytelenséget megcélzó kamaszlányuk is. Bejárták egész Prágát kizárólag két dolog miatt: az egyik, hogy kicseréljenek egy szobapárologtató készüléket, amit magukkal hoztak, a másik, hogy fehér vállpántom inget szerezzenek, vagy egy tucatot, a papának... „Most ez a fődivat, minden lapban ezt látni... ” — mondja a mama, de hárman nem tudtak összehozni egyetlen cseh kifejezést (beleértve a legalapvetőbb udvariassági kifejezést, a köszönést is) és semmilyen más nyelven egyetlen árva szót sem tudtak a magyaron kívül. Ezzel a tudással járták napokig a csehszlovák fővárost, nyilván mindenhol magyarul kérték azt, amit szeretnének,. mert abból indultak ki, hogy Csehszlovákiában a nemzetiségiek is magyarul beszélnek. .. Hogy Prága jóval „arréb van”? Na és? Hát nem Csehszlovákia, ami ugye nem is „igazi külföld” miért ne beszélnének: magyarul? Nem akarnak. „Tudom én, minek: néznek engem... ” * Tedd a kezed a szivedre és úgy mond: mindig hazánk kül- képviselőjének, diplomatájának tudtad, vallottad magadat, amikor a külföldet jártad? Nem illene mégis többbet megtudni arról az országról, ahová utazol? Nem lenne célszerűbb reálisabb alapokon, világot járni? Vajon minek nézhetnek, amikor így látnak a pultoknál ágálni: „kézzel- lábbal magyarázva kér valamit, de egyetlen szót nem mond, amit érteni lehetne?!” És ha mégis értik, és ha mindjárt „Éva Kissova” van kibiggyesztve a köpenyére az eladónőnek, ami ugye feltételezhetően magyarul tudót is jelent a formális logika szerint. .. Milyen alapon kényszeríthetők én valakit arra, hogy magyarul tudjon? Nem, az ő benső ügye ez? * Persze mindig egyszerűbb leszólni, mint megszólalni. Egyszerűbb azzal a tudattal elindulni, hogy mindenütt a világon kutya kötelessége mindenkinek megérteni: „Nekem hozz egy sört. a Jóskának meg egy pacalpörköltet, érted?” A jó utasról mindig később derül ki a nemzetisége. De altkor többnyire már elfogadták-befogadták... T. Pataki László NÓGRÁD — 1962. szeptember 18., szombat /
