Nógrád. 1982. augusztus (38. évfolyam. 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

Családlátogatáson Fiatal férfi, alig harminc- esztendős. Jellegzetes harcsa- bajúszáért sokan macerálták Diósjenőn. A domboldalba te­lepük, felnőtt, értelmi fogya­tékosokat gondozó állami szo­ciális foglalkoztató intézet raktárosa néhány esztendeje. Szokatlan — ma még szo­katlan — család az övé Hete­dik hónapja egyedül neveli két gyerekét, a. négyéves Zsoltot, és a majd három esztendős Zoltánt. (Nem szívesen beszél a vá­lás körüli herce-hurcáról, ar­ról, hogy milyen nehezen szán­ta rá magát a döntésre. Nem hiszem, hogy volt más válasz­tása. Még ma is tart az egyez­kedés, hiszen az asszony ma­gának követeli a kisebbik fi­út. Tavaly decemberben költö­zött el, azóta nem jött Diós- jenőre. A férfi csak félszava­kat mond volt feleségéről, minduntalan meggondolja ma­gát: — Fontos ez? Vége, elmúlt, most már jobb nekem is, ne­ki is, de főként a gyerekek­nek. Akkor meg minek? Finomkodhatnék, mondhat­nám, hogy az egykori feleség beteges volt, de hát ez csak részigazság lenne. Épp a kör­nyékbeliek cáfolnák ezt az ál­lítást Részük volt ugyanis ab­ban, amikor az asszony — többször is — öngyilkosságot kísérelt meg. Okait nem tu­dom. Az azonban tény, hogy ilyenkor nagy mennyiségű al­koholt találtak a vérében. Amikor vizsgálták. Sokszor nem vizsgálták—.). — Bár készültem a mostani állapotra, éreztem, hogy sokáig már, a korábbi feszültségeket nem bírom, azért mégis nehéz volt megszokni ezt a helyzetet Édesanyám és húgom segítsé­ge nélkül, még nehezebb lett volna. De egyáltatlán nem megoldhatatlan! Nem akarom én senkinek sem megmutatni, hogy egy férfi is képes arra, amire a nő, tehát akár egyedül is fölnevelni a gyerekét. A sors hozta így, és én sajná­lom. Ha viszont így van, hát így van. A fedél ott a fejünk fölött, kétszobás, fürdőszobás családi házam van a faluban. Fizetésem lehetne több — há­romezer háromszáz forint, no és persze a fölemelt családi­pótlék a gyerekek után. Ami­kor magamra maradtam, ak­kor még három gyereket ne­veltem egy ideig. Feleségem első házasságából hozott egy fiút, akit magaméként szeret­tem. Öt az apósomék veték magukhoz. A kisebbik fiamat ideiglenesen édesanyám vitte föl magához Budapestre nemrég. Azóta hétvégeken ta­lálkozunk, vagy mi utazunk Zsolttal, vagy anyám hozza le őt. Így kellett dötenem, mert összecsaptak volna a fejem fölött a hullámok, ha teljesen magamra maradok. Nem biz­tos, de lehet. Ha a srác eléri a három esztendőt, akkor vég­legesen hazajön, együtt jár majd a bátyjával az óvodába. Rossz, persze, hogy rossz, és én pocsékul is érzem magam, de tudom, jó helyen van, amikor csak lehet, együtt va­gyunk. Nincs értelme rossz há­zasságot, megromlott kapcsola­tot, csak a látszat kedvéért fönntartani. Ki tudja, mi ma­rad meg a gyerekekben a to­vábbi cirkuszokból? (A nagyobbik szaladt egyik alkalommal a szomszédokhoz: — Édesanyám beleesett a kútba! Férfiak és nők rohantak, hogy kötelekkel kihúzzák az asszonyt, a gyerekek riadtan, reszketve bámulták az esemé­nyeket. Hogy mi marad ben­nük __? Az majd csak évek m úlva derül ki igazán, miféle nyomokat is hagyott a leikü­kön az a félelem.) — Itt maradt a lakás félig üresen. Mosógépet, centrifugát kellett vennem, mert mosni aztán kell a fiamra! Hetente kétszer-háromszor kerítek rá sort Kérdezték már, hogy nem szégyellem? Mit szégyellnék? Igaz, eddig nem én csináltam, de a sráccal nekiállunk — se­gít a maga módján — aztán gyerünk. Már főzök is. Nem mondom, hegy a Hiltonba konyhafőnöknek; hívnak, de egyszerűbb ételeket ehetően kotyvasztok, az biztos. Meg­tanultam, mert meg keltett ta­nulnom. Esténként néha össze­ütök valamit Egyébként én itt az intézetben ebédelek, a fiam pedig az óvodában. Szombat— vasárnap fölballagunk ide a hegyre, és együtt ebédelünk. Erre van mód, és ez az ol­csóbb is. Csomó Józsefnél Szoros a napi beosztásunk. Reggel korán kelünk, mert ne­kem korán kell kezdenem. Fél hétkor ugrás ki az ágy­ból, mosakodás, reggeli, aztán futás az óvodába, onnan meg kismotorral felberregek a mun­kahelyemre. Délután megyek a srácért és indulunk haza. Van kertem, abban dolgozgatunk. Eddig nem nagyon törődtem vele, de most már azt is ko­molyabban veszem. Málnát tettem bele, most fordult ter­mőre. Remélem, azért lesz jobb évem, is mint az idei. Nagy­apái örökségként a szőlődom­bon is van egy nagy darab földem. Fölszántattam, abba is málna került, de az csak há­rom év múlva hoz termést. Meg kell fognom minden fo­rintot, és ott fogom, ahol tu­dom. Például, most készítettem össze az erdőn a téli tüzelőt. Annyit termeltem, hogy talán jövőre is elég lesz. Erre per­sze csak a hétvégén maradt idő, Zsolt addig a húgom ók­nál vendégeskedett. Mindig őket sem terhelhettem, nekik is van két gyerekük, van ve­lük edég tennivaló az enyém nélkül is. Nagyon szívessen se­gítenek, de csak ritkán kérem. (Ügy tűnt, nem lesz különö­sebb gond a válás körül,, de aztán különféle követelésekkel állt elő az asszony. Csomó Jó­zsef, — bár a bírósági határo­zat nincs rá — havonta öt­száz forintot postáz a felesé­gének. Ő viszont egy fillérrel nem segíti a két gyerek neve­lését) — Ha a ház körüli tenni­valókkal, a kerttel végeztünk, akkor fürdetem a srácot A kiskádban, azt szereti. Utána közös vacsora, és zsupsz, be az ágyba. Együtt fekszünk le, olyankor már fáradtak va­gyunk mind a ketten. Ennyi egy nap. Sokminden nem tör­ténik benne, legalábbis úgy lát­szik. Jó, nem jutok él moziba, vagy a cimborákkal egy sörre, mert a fiam a napirend meg­határozója. Régebben sem jár­tam el itthonról, ez hát nem különösebb újság. Majd ha na­gyobbak lesznek, talán akkor. Ha Zolikát is végleg hazaho­zom, az lesz az igazi. Együtt hárman. Már nem kell soká­ig várni erre a pillanatra sem, csak néhány hónap. Ugye nem az derül ki az egészből, hogy micsoda mártír vagyok? Mert nem is vagyok. Szerencsétle­nül jöttek össze a dolgok. Eny- nyi az egész. Ettől azért még nem áll meg az élet. Igaz? Hortobágyi Zoltán Három évtized alatt majd­nem megkétszereződött váro­saink száma. Míg 1949-ben csak ötvennégy település vi­selte ezt a címet, jelenleg már kilencvenhat városi jogú hely­séget tart nyilván a statiszti­ka. Közülük huszonhárom az utóbbi tíz-tizenkét évben emel­kedett városi rangra. Ez a fo­lyamat tovább tart, az 1971- ben elfogadott Országos Tele­pülésfejlesztési Koncepció sze­rint a századfordulón százhúsz városi rangú települést jelöl­nek majd a magyar térképe­ken. A felgyorsult urbanizá­ció megváltoztatta a népesség települési formák szerinti el­oszlását is: történelmünk so­rán először többségben van­nak a városlakók: a népesség 53,2 százaléka városokban él. Néhány adat a változás mértékének érzékeltetésére: az elmúlt évtizedben hárqmszáz- hatvanezren váltak városlakó­vá. Míg az ország össznépessé- ge ez időben csak 3,8 százalék­kal nőtt, addig a városok la­kossága 11,5 százalékkal gya­rapodott. Az utóbbi években már nem a főváros lakossága nőtt a leggyorsabban, hanem a huszonhárom legnépesebb vi­déki városé. Lakóik száma húsz százalékkal lett több. Ez a nagy mértékű növekedés nem a természetes szaporodás következménye, hanem annak az iparosítással összefüggő vándorlási folyamatnak az e'redményc, amelynek során a falvakból, kis településekből fokozatosad a munkaalkalmat, Minek a fürdőnadrág, amikor úgyis vizes lesz Napközisek nyara Az egész nyári tődörgéstől Balassagyarmaton _____ __* K észül a kézimunka a játszótereken, a ragyogó utakig, vidéken töltött moz­galmas, de egyben pihentető hetekig széles skálája van az iskolásgyerekek nyarának. A kevés nyári szabadsággal gazdálkodó szülők számára az egyik legmegnyugtatóbb meg­oldás a nyári napközi. Biz­tonságban tudják gyermekü­ket, az étkezésen kívül a szó­rakozásuk is megoldott. Elgondolkodtatott: vaj on miért húzódoznak mégis so­kan ettől? Miért érzik kény­szermegoldásnak ? Kétségtelenül közrejátszik ebben sokaknál a napközivel kapcsolatos előítélet: pusz­tán gyermekmegőrzőnek tart­ják, ahol eltölthetik az ide­jüket azok, akiket nem vár napközben ott senki. Vannak helyek, ahol alapja is van e vélekedésnek, mivel néhány pedagógus számára szintén kényszerpálya a napközi, és amit nem szívből csinálnak, abban kevés a köszönet. Néhány év óta szinte nem volt nyár, amikor ne látogat­tam volna meg a balassa­gyarmati napközis tábor la­kóit. Örömmel mentem, mert azt éreztem, itt a gye­rekek és a felnőttek egyaránt szívesen töltik napjaikat. Legutóbb már a megérke­zésnél feltűnt két dolog. Az egyik egy kerítésen kívül ácsorgó gyerek — mondták, gyakran jön, vágyakozva né­zi bent levő társait, öt nem íratták be, a nagyszülőknél tölti a közelben a nyarat. Pe­dig szívesen jönne... A má­sik benyomás: a tábor ren­dezettsége, otthonossága, „le­vegője”. Mintha egy üdülő­ben járnánk — a sok min­dennel felszerelt sportudvar, a szabadtéri játékok, a nem­régiben kialakított fedett bel­ső udvar, a szakkörök, cso­portok szobái mind arról árulkodnak, nem unatkoznak itt a gyerekek. Dobák József né, a tábor jelenlegi vezetője beszél a napirendről, az elfoglaltsá­gokról, a pedagógusok mun­kájáról. Van, aki saját gye­rekét is idehozta. A beosztás rugalmasan igazodik a sza­badságokhoz, beutalókhoz, családi programokhoz. Mint például éppen a táborveze­tésben: Gondos Bertalan nap­közis szakfelügyelő lenne most a soros, de lánya eskü­vője miatt cseréltek. Persze, ez nem akadályozza meg ab­ban, hogy minden nap be ne nézzen, ne érdeklődjön... — Az iskolai napközinél ki­sebb létszámúak a csoportok nálunk: ha mindenki itt van, 180 gyerekkel összesen 11 fel­nőtt foglalkozik. Hétféle ér­deklődési kör, szakkör mű­ködik jelenleg: játék, bar- kács-modellező, kézimunka, sakk, sport, mese, ének — a színjátszók irányítója most nincs itt. Hogyan is zajlik egy nap általában? Tíz és tizenkettő között tartják a foglalkozá­sokat. A hétfő délután a mo­zielőadásé. Kedd—péntek szakköri napok, a csütörtök a kirándulásé. Az első alka­lommal csak ide a közeibe mentek, Ipoly-parti akadály- versenyt tartottak. Aztán be­került a programba egy Hol­lókő—Szécsény út — monda­ni sem kell, hogy nagy ada­gok fogytak el az evésnél... A kosztot a vendéglátó biz­tosítja — ottjártunkkor is láthattuk, nem fukarkodnak az adagolásnál. Inkább az okoz gondot, hogy egyik-má­sik gyereket lebeszéljék a többszöri repetáról... Vetélkedők, sportverse­nyek, játékdélutánok színe­sítik a napokat. Nem marad­nak egyedül a pedagógusok, sok intézmény segíti a prog­ramszervezést. A közben meg­érkező Gondos Bertalan so­rolja is. — Gyakran vagyunk „há­zon kívül”: fogadnak minket a könyvtárak — a csillag és a Madách — a művelődési központ, a VB idején a Dó­zsában nézhettük a színesté­vét. A hétfői mozi, a változó napokon megtartott sport- versenyeknél az- MHSZ is közreműködik. Nem hiányoz­nak a vöröskeresztes előadá­sok sem. Sokféle sajtótermé­ket rendelhettünk. A kirán­dulásokhoz az üzemek is ho«í zájárulnak, hogy minél több élményt szerezhessenek a gyerekek. Gondos Bertalant a napkö-' zis nevelés ügyének lelkes híveként ismertem meg. Amikor azt bogozgatjuk, mi­ért is jó itt a légkör, miért mondja sok gyerek, legszive- sebben itt is aludna, így fo­galmaz: — A nevelők szívvel esi-! nálják, ez a legfontosabb. A hétforintos óradíj bizonyára senkinél nem mérvadó... Ki­alakult egy törzsgárda, akik-! nek a napközis táborban töl-! tött hetek minden nyáron fix elfoglaltságot jelentenek. A gyerekek többsége pedig a hátrányos helyzetűek közül kerül ki — olyan is van, aki a szomszéd községből jár be, mert az elvált édesanya nem tudja másképp megoldani a gyerek nyarát. Zömmel alsó­sok — őszinték, hálásak, ha megérzik, nem kényszerből foglalkoznak velük. Ez nana „jutalomtábor” — néhányan éppen a gyenge tanulmányi eredményűek közül vannak itt. Anélkül, hogy a vakáció­ban is „iskolát játszanánk”; igyekszünk differenciáltan foglalkozni velük, az olvasás felé vonzani őket, játékosan ismereteket nyújtani. Jár­tak itt más napközisek, ígér­keztek is — a vendégeknek leginkább az tetszett, hogy .megpróbáljuk úgy tartalmas­sá tenni az itt töltött időt, hogy közben mégse szervez­zük agyon. Megéri! G. Kiss Magdolna A fejlődés megkésésének Harminc év alatt negyvenkét új város jobb életkörülményeket kínáló városokba, ipari központokba áramlott a népesség. Az urba­nizációs folyamat eredménye­ként a városokban az egy négyzetkilométerre jutó nép­sűrűség 96-tal nőtt, a falvak­ban pedig hattal csökkent. Je­lenleg minden városi négyzet- kilométeren négyszázhuszon- öten élnek, a falvakban pedig ugyanakkora területen csak hatvanhárman. A falvakból a városokba irányuló belső „nép- vándorlás” az ötvenes, hatva­nas években volt a legna­gyobb mértékű, 1960-ban pél­dául minden századik lakosból kilenc lakóhelyet változtatott, jelenleg ez a szám már hatra mérséklődött. Nemigen csök­kent azonban az ingázók szá­ma, az aktív keresők huszon­négy százaléka, csaknem egy­millió felnőtt utazik naponta, vagy hetente a munkahelyére. Az utóbbi években — a me­zőgazdaság fejlődésének ered­ményeként — lelassult a fal­vak elnéptelenedési folyamata, s ebbe az irányba hatnak a falusi települések népesség- megtartó erejének növelésére irányuló újabb törekvések is. A városok ugyanis a nagyará­nyú kommunális fejlesztések ellenére mind nehezebben tud­tak megbirkózni a gyors né­pességnövekedésből adódó gondokkal. A városiasodási folyamat alaposan megváltoztatta a te­lepülések arculatát is. A vidé­ki városok lakásállománya tíz év alatt csaknem harminc szá­zalékkal gyarapodott, a fővá­rosé pedig tizenhat százalék­kal nőtt. Űj városközpontok alakultak ki, jelentős ipari vá­rosok jöttek létre, s átalaku­lóban vannak a hajdani me­zővárosok. Nőtt a százezer la­kosnál népesebb települések száma: négy városunk lakói­nak száma százötvenezer és kétszázezer fő között van, há­rom népessége pedig megha­ladta a százezret. A községek is differenciálódtak: több mint negyven tízezer—harmincezer lakosú magyar falut jegyeznek már a statisztikák. Közülük jó néhány alsófokú közigazga­tási központként működik, né­melyik pedig, — mint Bábol­na, vagy Nádudvar —, az ott gazdálkodó mezőgazdasági nagyüzem fejlődésével párhu­zamosan már teljesen városi­as jegyeket mutat. Az elmúlt tíz évben a kom­munális jellegű beruházások! negyven százaléka huszonhá­rom vidéki városban valósult meg. A magyar településháló-, zat helyzete, struktúrája azon­ban még ma is magán viseli a fejlődés megkésésének je­gyeit. Európa országainak többségében már a XIX. szá­zadban végbementek azok a nagymértékű városiasodási fo­lyamatok, amelyek nálunk csak a felszabadulást követő években indultak el. Az okok között döntő szerep jutott a török uralom másfél évszáza­da, a polgári társadalom és az iparosodás későbbi kibontako­zása, a feudális maradványok továbbélése, a mezőgazdasági árutermelés alacsony színvo­nala, a piaci központok kis száma, a tőkeakkumuláló ké­pesség alacsony szintje. 1941- ben az országban még csak öt­vennégy város volt, többségük falusias jellegű, elmaradott infrastruktúrájú. A népesség­nek harminchat százaléka volt városlakó. Az elkövetkező években a hazai településhálózat-fejlesz­tés célja nem elsősorban a városok számának nagyobb mértékű növelése, hanem az infrastruktúra, és a szolgálta­tások színvonalának emelése, a városok és a kisebb telepü­lések harmonikus fejlődésének előmozdítása lesz. Dávid Erzsébet

Next

/
Oldalképek
Tartalom