Nógrád. 1982. augusztus (38. évfolyam. 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

^ gmI»A« kötődik. Tájakhoz, ősökhöz, CSIbwGs anyanyelvhez. Tárgyakhoz, emlékekhez, hagyományokhoz. Ez a kötődés át meg átszövi érzelmi életünket, s megha­tározza értelmi fejlődésünket is. Csakhogy az ember szabadulni is akar. Gonosz és terhes emlékektől, elvásott és meg­kopott tárgyaktól, nyűgös hagyományoktól. Elszakadni az ősök követelőző árnyaitól, me­nekülni unt tájak szűk börtönéből. Egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és a távolságok nosztalgiáját. Ősök tusakodnak bennünk: röghöz kötött paraszti ősök, város­védő polgárősök és valcoló mesterlegény- hösök. S amint a megtartás és elszakadás kettőssége átszövi az ember egész lényét, úgy szövi egy-egy család föld alatt búvó, te­kergő gyökérzetével azt a kicsiny és mégis tágas világot, amit a tájegységek nyelvén Közép-Kelet-Európának nevezünk. Ha meg­próbálnánk nyomon követni bármely e tá­jon élő család történetét, a gyökérzet min­den szálát végigbogozva, látnánk: valameny- nyien belaktuk ezt a földet. Szeretnék egyszer végigmenni ezen az úton. Megkeresni az ősöket: magyarokat és kunokat, palócokat, székelyeket, németeket és szlovákokat; a jobbágyokat és kézmű­veseket, csíki szabadokat, alföldi kurtaneme­seket, érohegységi bányászokat és szepesi polgárokat. Azokat, akiknek immár se ar­cuk, se történetük, se emlékezetük nincsen. A mindörökre elveszetteket, kiknek teste ott porlad szerte a Duma-medencében, kálvinista kopjafák, pápista sírkeresztek, faragott-festett -szláv fejfák alatt, elsüllyedt középkori teme­tőkben és kolera« tömegsírokban. Két tájszólást beszélek „anyanyelvi fokon**: az 1-betűket elnyelő, hanghasonulásokkal, teli, ő-ző kiskunsági dialektust és a palócok­nak kettős mássalhangzókat kizáró, tárgyas igeformát és szlávos lágyításokat használó, csúnyácska, felsőgömöri változatát. S így osz­lik meg a gyerekkorom is, a Duna-melléki lapály, ott, két vidék között. Az egyik: ahol a Kiskunság homokvidéke összeér a régi Sárközzel, a hajdani Solti- szék területén, ősi táj ez, a Duna—Tisza- közének a honfoglalás óta „jogfolytonos” te­lepülészónája, fejedelmek és vezérek neveit őrző: Solt, Tass, Szalk, Taksony, Kevi, Ordas, Fájsz..., Csanád- és Fehéregyháza pusztákon a romok a XII. század templomos helyeinek emlékét idézik. Keletre a hajdani kunszál­lások: Szabadszállás, Fülöpszállás, északon Lacháza, mely a hagyomány szerint Kun László nevét örökíti. A kopjafás temetőkben pedig keverednek az ősi magyar és kun csa­ládnevek: Bottliik, Kara, Ballagó, Kabók, Kurtán, Orr, Akócs, Bolyó, Dómok, Buzgó, Kurdi— A másik táj: a felső Sajó mente, a Gömör- Szepesi Érchegység vidéke Honfoglaláskor! magyar telepek az alsó szegélyén, középkori szásA ftomand, sziléziai bányászok utódai a városokban. A dobsinai bulenerékről még azt is feltételezték, hogy az ókori kvádok ma­radékai. A felsőtáji szlovák falvak között pe­dig : XV. századi cseh huszita települések... Hadak országútja volt mindenkor ez a vi­dék. Látta Giskra és Komorovszik kelyheit, Mátyás zsoldosait, Básta Erdélynek tartó csőcselékét, Bocskai hajdúit, ak öreg Rákóczi György székely kópiásait, Puchaim vértese­it, az egri pasa martalócait. Thököly ron­gyos hadnagyai a pápistákat fosztogatták. Az oligarchák földje volt ez, s a velük vi­askodó bányapolgároké. • Széchy Máriáé, a Márssal társalkodó murányi Vénuszé, és Bacsó Mátyásé, a rablő várkapitányé, ki Szi­léziáig kalandozott, s végül egy juhász bot­ja lett végzete a telffárti erdőben. És Bebek Ferencé, ki hol Ferdinánt, hol Szapolyai ké­pét verette hamis pénzeire, aszerint, hogy éppen melyikük oldalán állt; simivel pénzzé verette a rimaszombati katolikusok elrabolt harangját is, vezeklésképpen a krasznahor- kai bástyáról a mélybe dobatta a rozsnyói lutheránus prédikátort. És az Andrássyaké volt ez a föld, a Báthory elől menekült Gás­páré, ki a szentpáli csata után Krasznahor- kát kapta fájdalomdíjul az elveszett erdélyi birtokokért, s aki elhozta magával a Csiki- havasok közül dédanyám őseit, szabad szé­kelyeket, ide a várhegy aljába. Dunavecse, gyerekkor... Nyárfákkal sze­gett dűlőutak, permedétől kéklő szőlők, szity- tyós kiöntések... Baromfiudvarban tikácsoló tyúkok, cséplőgép távoli buffogása, az ártézi kút kopott-, síkos kövein zöldülő moha... A kis szoba nyári hűvössége, miután nagy­anyám lyukas bögréből csinos nyolcasokkal rajzolta tele a tapasztott pádimentumot. Az ágy fölött nagyapám vásári katonaképe, a kivágott fő odaragasztva a nyújtott karddal vágtázó vörös-kék honvédhuszár nyakára. A mestergerendán biblia, zsoltároskönyv, a tü­kör mögé tűzve a Friss Üjság. benne Ma- czolai aznapi levele Lüké barátjához... Az almáriumban kövér üvegkótlós, abban tartja Szülike az aprópénzt; a rozoga kisszekrény tetejére fehér kendőbe bugyolált malomke­réknyi kenyér, mellette a földön nagy cse- répbödönben sűrűre főzött szilvalekvár. S megvolt az öreg kovácsmester, ki betéve tud­ta Petőfi összes költeményeit, s a pitykegom- bos mellényt viselő legöregebbek, akiktől még ilyen nótákat tanulhattam: Adj, anya, csecsöt gyeröknek, ne fájjon hasa szögény- nek. Ízlik a jó bor mindönnek, nem csak az eskütt embörnek... Nagyanyám reszketeg betűi pedig Bemolák Soma igyekezetét őriz­ték, a nagy erejű iskolamesterét, ki szegény jó Hrúz Mária kérésére valaha egy rend ruhát vitt annak a hol volt, hol nem volt „tekergő fSú”-nak, ki a falusaéli szilvásban lappangva várta a segítséget... S voltak a családi legendák, szépek és szomorúak, bal­ladába kívánkozók: nagyanyám Mari nénié­ről, kit Sütő-dédanya férjhez kényszerített, s ezért a választottja a katonaságtól küldött levelében a 37. zsoltár strófáit alakítgatva át­kozott el; s aki végül öthónapos terhesen vitte a Dunába az urától kapott betegséget Rozsnyó... Petőfi a koldus kalapjába do­bott alamizsnakrajcárhoz hasonlította. Isko­laváros, püspöki .város, bányaváros... Kiürült középkori tárnákra épült; úgy mondták, a főtéri Kamaraház pincéjéből egy ilyen régi tárnán át kijuthatott az ember a Sajó távoli rétjére. Valaha pénzverő kalapácsok cseng­tek ebben a házban, itt verték a kuruc réz­pénzt a kongót, miközben a felső traktus- ban, ^ „nagy dolgoknak csendességgel folyása után” a fejedelem elhatározta a trónfosztó ónodi országgyűlést. Vasárnaponként diákok ácsorogtak a gyámpillérek alatt, mustrálgat- ták a sétáló lányokat, meg-megcsitulva a fel­tűnő kék-fehér premontrei paptanárok lát­tán. De hétköznapokon széles járomosontú palóc menyecskék, szőke szlovák lányok száll­ták meg a főtér köveit: árulták a gomolyát, meg a sztrapacskához való csípős juhtúrót, s nagy csebrekből a tejfölt, zsendicét. A Drazus-patak környékén még álltak a hajdani szűrcsapók, mézesbábosok, és gyer- tyamártók házai, s akadt mutatóba a régi, nyitott padlású tímárházak közül is. Vénsé­ges vén emberek (éltek ezekben a házakban, mint Munka Samu bácsi, a csizmadia, aki táncolt a dédapám lakodalmán; és töpörö­dött özvegy anyókák, sötét, gyászjelentések­kel és szentképekkel teleaggatott szobákban. Más volt ott lenn a mesék és a babonák világa is. Nagyanyám a seprést mindig be­felé kezdte, hogy ki ne hajtsa a házból a szerencsét. A falásnyi maradék kenyeret pe­dig megetette velem: ha otthagyom, valahol valaki a családból, aznap éhen marad. S ő tanított, hogy az útra kiöntött kását, étel­félét messze elkerüljem: bizonyosan rontás van benne, ha belelépek, sebes leszek tőle. Mesélt Kecskeméti szüléről, aki boszorkány volt, s amikor halottas ágyán a szomszéd­asszony ápolta, folyvást a keze után kap­kodott; mert ha át nem adja a tudományát, kínos halála lesz. Végtére seprőt kért, s azt rázogatva halt meg. Á középkori dunavecsei templomot a tö­rök bontotta el a pentelei vei egy idővel, s köveit elhordatta a csákvári véghely erő­dítésére. A hagyomány szerint olyképpen, hogy a falvak népét kirendelte az útvonal mentén, s a parasztok kézről kézre adták a köveket egészen Csákvárig. Az ősi alapra földből vert falú, templom épült, hogy a tö­rök el ne hordássá: csak 1745-ben emeltek új tornyot a falu fölé. A rozsnyói főtéren pedig, az őrtorony mellé, 1659-ben protes­tánsok raktok templomot — a katolikusok számára. Büntetésből Lippay György eszter­gomi érsek rendeletére. Úgymond a fáma, megtorlás volt ez a tréfáért, mit vele űztek, amikor térítő szándékkal a városba látoga­tott; érkezésekor üres koporsókkal rakott sze­kerek vonultak át a főtéren, s ő, azt hívén, hogy döghalál pusztít, hanyat-homlok me­nekült a megfertezett városból... Más tájak, másféle tornyok. De a tornyok tövében — gyerekkori emlék — egyforma piros hátú bogarak sütkéreztek a régi köve­ken; s a dunavecsei öreg temetőben pihenő Sebők, Szűcs Susannák, Kokas Lídiák, Bízó Rebekák emléke bennem összekapcsolódik a rozsnyói fenyők alatt porladó Sikur Bor­bálák, Angyal Máriák és Hrisko Zsuzsannák emlékével. Pápista Máriák és protestáns Esz­terek vére vegyül bennem, s kapcsolja ösz- sze szorosan gyerekkorom tájait. Nyakamon sebhely: egy dunavecsei nyár emléke: com­bomon pedig a mély forradás nyoma: éles kő hasította, amikor háttal rekesztettük el a patakot a rozsnyói Pallag oldalában, hogy fürödni tudjunk... Lassan eltűnik minden. Bontanak, építenek itt is, ott is. A rozsnyói hegyoldalon, ahol valaha kruplit szedtem, a cammogó ökrök mögött, az ekevas nyomán, most lakótelep épül, s a nádfedelű becsei parasztház helyén összkomfortos családi ház emelkedik. Csá- 'kány alá kerültek a Drázus-part öreg házai, beépült a hajdani Duna-parti csordalegelő is. A vahaha oly csendes rozsnyói főtéren át forgalmas főútvonal húzódik Kassa felé, s a vecsei unokatestvérek reggelenként mo­toros komppal indulnak munkába a túlsó­féli Dunaújváros nagyüzemeibe. Amiről be­széltem, már csak bennem él, elsöpörte a század, a gyorsuló idő. Egyszerre kell érezni múltot, jelent és jö­vőt. Csak így egész az ember. Évezredek és évezredek között a jelen csupán egy pilla­nat; s ahogy a pillanat falja a perceket, órá­kat, éveket, évszázadokat, úgy emelkedik alattunk a roppant torony, az emberi tör­ténelem. Kőmíves Kelemenek vagyunk, akik egyre rakjuk a magasba emelkedő .tornyot, hogy végül magunk is kővé, habarccsá vál­junk, ahogy kőmíves elődeink is azzá vál­tak lábaink alatt. vagyunk, bizony. S a ’íBSCsl dolgunk az, hogy a múlt, amit tűnő napjaink, illanó éveink köveiből felrakunk, s vérünkkel, agyvelőnkkel, verej­tékünkkel, s végül el máló testünkkel is erő­sítünk. biztos, nem romló alapul szolgálton a minket váltó Kőmíves Kelemenek lába alá. Száraz György Réti Zoltán: Vásárban iiiiiiiiiiiiiiiiiiNiiitHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiitiimiiiiiiiiiiifHiiiiiiMiiiiiiiiiiíiiiiiiimmiaimülttiüiiiiiniimiHiMitüiimmiiiiiiiiiiiiriimmiiiiiiiiiiiiiiiimiii Magyar diák volt Prágában Családi kép száz toronnyal Íme itt egy pályakezdés, amely több mint hatszáz éves hagyományokat folytat. Ifjabb Czégény Sándor, salgótarjáni egykor volt „bolyais” diák né­hány héttel ezelőtt ünnepélyes keretek között átvette mérnö­ki diplomáját a cseh Műszaki Főiskolán Prágában. Magyar diák először, az elérhető ada­tok szerint, a IV. Károly ala­pította Karolinumban tanulha­tott a száztornyú városban akár már az első esztendőben is, 1348-ban. A Károly egyete­men 1380-ban negyven (!) ma­gyar diák tanult és a későb­biek közül kétségtelenül a leg­híresebb és számunkra a leg­kedvesebb a valóságos kis udvartartással oda érkezett 11, Rákóczi Ferenc. Rákóczi az ugyancsak csehországi város­ból, Jindrichttv Hradecből, az ottani jezsuitáktól vitték (ter­mészetesen további őrizet mel­lett) a Károly egyetemre, amely kezdettől Európa egyik leglátogatottabb egyeteme volt. A magyar diákhagyományok­nak Prágában tehát a messzi történelmi múltba nyúló erős gyökerei élnek. ★ Csehország, és különösen Prága, kultúrközvetítő szerepe túlzások nélkül is olyan je­lentős volt a magyarság szá­mára, amelyet minden korban elismertünk, értékeltünk sú­lya szerint, hiszen állama lapí­tó királyunkat is a sorrendben második prágai püspök Voj- tech (Szent Adalbert) keresz­telte meg. Azt a főiskolát, amelyben a régi hagyományok tovább élnek mind a mai na­pig, ugyancsak történelmi időkben, éppen 275 évvel eze­lőtt alapították egy jezsuita szeminárium helyén. A cseh Műszaki Főiskola I. József ide­jén nyílt, egy évre rá párizsi mintájú tanintézetként egye­dülálló volt a maga nemében Közép-Európában és ma, a mi budapesti Műszaki Egyete­münknek felel meg minden te­kintetben. Hogyan került a salgótarjáni diák éppen Prá­gába és mit tudott ezekről a hagyományokról? ☆ Salgótarján ma már kétség­telenül leghangulatosabb lakó­telepén — „fenn a rokkanton” — édesanyja lakásában be­szélgettünk Czégény Sándor­ral és feleségével, Jolanával. Ide fel a nagyra nőtt lombko­ronák közvetlen szomszédsá­gába Jakub kísért az árnyas udvarról és csak később de­rült ki, hogy salgótarjáni ka­lauzom is prágai fiú; Jolana fiacskája az első házasságából. De fent azután még egy Jolá­nét is találtam, talán a leg­szebbet, akit valaha láttam, mondhatom, mert nincs még talán egyesztendős sem. Czégény Sándor a „legszabá­lyosabb” mai fiatal. Erős al­kat, hosszú sötét haj, világos szem, talán ez valamennyire „csehes” rajta, mert mint megtudom, kezdetben jugo- szlávnak nézték. Jolana édes­anyja veszprémi volt, édesap­ja cseh, így kerültek sok hány- nyattatás után Prágába, de a magyar nagymama mindig nundegatta „meglátjátok visz- szakerültök még a hazai föld­re..." Jolana filigrán alkat, csendes, nyugodt, kicsit talán visszafogott, mint a legtöbb cseh, aki nem szereti sem a feltűnést sem a harsányosko- dást. „Itt jól érzem magam Prága után, mert azért sokat gondolok arra is, de Budapes­ten nem tudnék élni”. Több­szöri lakáscserével, amelyben volt egy kis pesti lakás is, vé­gül itt fenn a hegyen sikerült otthont szerezni Czégényék- nek a két gyerekkel, a friss mérnöki diplomával és minden bizonnyal megfelelő jó állást is Sándornak az öblösüveg­gyárban. Műszerszabályozási és automatizálási technika szakot végzett nem is kerülhe­tett volna jobb helyre, hiszen éppen az üveggyár az, ahol az automatizálásra nagy jövő vár. * * „Ketten mehettünk az or­szágból abban az évben erre o szakra, pontosabban erre az iskolára Prágába, mert a sza­kot később kaptuk meg, már a rövid egyhónapos nyelv- tanfolyam után. A Bolyaiban kitöltöttem egy kérdőívet, amit akkoriban osztogattak — mi történhet? legfeljebb nem si­kerűi, — de amikor csak nem jött meg avastag boríték (ab­ban küldik vissza az érettsé­gi bizonyítván yt) már re­ménykedtem. Felvettek. A mai napig sem tudom, mi szólt mellettem, igaz, a felvételim jó volt, ezt akkor is éreztem... Prágáról keveset tudtam, ami­kor elindultam. Érdekes volt ez a nyelvtanfolyam is! A messzebbről érkező diákok egyéves előkészítőn voltak, minket magyarokat pedig arra a rövid tanfolyamra küldtek, ahol a szláv nyelvűek készül­tek az egyetemi napokra.” ☆ Jolana a Vikárka németül is jól beszélő alkalmazottja­ként élt, dolgozott ez alatt Prá­gában. A Vikárka! Ahova csak egyéves csoportos előjegyzés­sel vagy valami egészen ki­ugró protekcióval lehet bejut­ni a turistának, fenn van a prágai várban és a legjobb ét­termek közül való. Valameny- ny: világhíresség megfordult benne legalább^egyszer, ha felkereste a Zlata Praha, az Arany Prága köveit. „Három helyen tanultunk, három irányba jártunk, de az idősebbek már olyan előjogok­kal rendelkeztek, hogy min­dent egyhelyen kaptak meg, viszont kint laktunk nagyon jó elhelyezéssel, háromágyas szobákban a Podoli városrész­ben. A legkedvesebb prágai hely ma is a Podoli számunk­ra és talán a Károly-híd, ami kor éppen turnusváltás van a turistacsoportok között olyan­kor szinte csak helybeliek jár­nak rajta...” Nem is titkolja, de nincs is rá szüksége, hogy ezt tegye, valamelyest prágaivá vált ma­ga is — csehül államvizsga szinten beszél — nem nagyon ismeri a turisták Prágáját. Házassága előtt hatan bará­tok járták azt az utat, amit a cseh és más diákok, a há­zasság pedig más életmódot, a helybelihez közeles napi programot jelentett már. Cseh diákokkal lakott egy szobában és a régi hagyomány ott is érvényesült — sokat segítettek tanulásban, mindenben. Hogy a fiatal salgótarjáni mérnök másnak látja Prágát, mint e sorok írója, aki már három éve minden szabadságát ott tölti — éz teljesen érthető. Sőt, nagyon tanulságos is le­het! Mégis, az ott töltött évek valahogy megkétszerezték Czé­gény Sándort. A kulcs, amit kapott, vagy maga magának megszerzett ilyesféle feliratot mutat: mindent lehet jobban csinálni. Őriz néhány kedves professzort, olyant is, aki négy könyvfal között él és rövid ránézés után mondja meg, hol a hiba a rendkívül komp­likált kibernetikai számítás­halmazban; olyat is, aki a mai napig arra is büszke, hogy a déli vasúti hidat Prágában harminchat óra alatt újították fel, bővítették két-három nyomsávra, őrzi a podoli, az egvkori szőlőskertek, várjob­bágyok faluja helyén felépült modern prágai lakótelep és a hangulatos villasorok, macskakövek emlékét, de nem ezzel foglalkozik. Nem sajnálja Prágát, bár szeretni mindig fogja és ké­sőbb alighanem jobban mint ma. Nem sajnálja Pestet sem. Itt él a család; itt épül visz- sza lassan lélekben édesanyja szülőföldjébe Jolana; itt tanul Jakub; itt beszél majd csehül— magyarul a kis Jolana is. In­nen indul hatszáz éves hagyo­mányok nyomába a prágai magyar diák, a legfiatalabb tarjám mérnök, Czégény Sán­dor pályája. T. Pataki László j NCGRÁD - 1982. augusztus 20., péntek 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom