Nógrád. 1982. július (38. évfolyam. 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

Alkotásait ismeri a világ

Idős kora ellenére is aktívan dolgozik benczórfalvai műtér- nmében id. Szabó István Rossuth-dijas fafaragó szobrászművész. A hetvenkilenc éves mester alkotásai bejárták • világot és a hazai kiállítótermekben is rendszeresen megtalálhatók

imnnwimmnimmiiiniimninmii

iiimmitiHiiHHwmmnan

MINDENNAPI KENYERÜNK

> 11 mi mmuw——1

Hiiiimin. ■MnimHunHnnimmimHniHimiiHiininiiiiiiiiinniHiiiiii

ODAKINT ÜGY HÜSZON- ÖT FOK KÖRÜLI száraz meleg idő. Idebent legalább negyvenöt fok remegteti a levegőt az öreg PTC kemencénél.

Egy éve lehet, hogy itt jártam, de azóta alig változott valami. Azaz rosszabbodott valamicskét a helyzet, hiszen a kemence végénél, ahol a frissen sült kenyér előbukkan, gerendákkal kellett megtámogatni a mennyezetet.

A rétsági sütödében egy évvel ezelőtt is hiány volt pékben, kisegítő munkásban — most is héttel kevesebben állnak műszakonként szolgálatba.

— Ide fiatal? — néz körül a vezető Bemát Károly az üzemben és én mélységesen egyetértek a fiatalokkal.

A meleg csak az egyik dolog. A megroggyant, aládúcolt tető — a másik. Ezek azonban másutt, más üzemben is előfordulhatnak. Az már kevesebb helyütt, hogy • péknek nincs ünnepe, vasárnapja, itt csak álom az ötnapos munkahét

— A műit hónapban például — törli meg lisztes kezefejé- vel a homlokát Seres István, az egyetlen képzett pék huszonöt emberből — hetente egy szabadnap jutott, meit kedvesen voltunk, a kenyér meg kell. Csakhát így megy ez nálunk hét-, hónap-, de mondhatom nyugodtan évszámra. Sokáig nem lehet így bírni idegekkel. Az ember sose' piheni ki magát úgy istenígazá- ból, ahogy mások. Nem panaszkodom ám, ezek tények, ellenőrizheti. Én szeretem a szakmámat, ha nem így lenne, nem csinálnám a kenyeret huszonöt éve. Megvan a pénzem is, jobban mint másutt

— Így van, kifizetjük a túlórát, a szabadnapot — 1 bólint Bemát Károly.

— Csakhogy nekem nem a pénz kell elsősorban! — csattan föl Seres István.

— De hát mit csináljak? Péket nem akaszthatok le a falról! — érvel széles kézmozdulatokkal a „főnök”.

— A dagasztáshoz legalább három szakember szükséges, egy pedig a tartalék, aki a szabadnaposok, szabadságo- sok, betegek helyén dolgozhatna. Ezzel szemben vagyok én és vége a névsornak — legyint Seres István.

Készül haza, vonattal, a közeli faluba. Még visszaszól:

— Van olyan fiatalember, aki már dagaszt, pedig csak hat hónapja van itt. Vállalta, beállították — azzal eltűnik az öltözőben.

Naponta hatvan mázsa kenyér kell hétköznapokon a rétsági járásnak a pékségből. Ezt két műszakban sütik, a harmadikban a péksütemény készül. Mostanában csak két műszakot tudnak kiállítani, — egyik kenyér, másik péksütemény —, mert eleve kevesen vannak, meg aztán szabadságra is mentek, betegség is előfordul. Balassagyarmat besegít napi tizenhét mázsa kenyérrel, hétvégeken többel.

Morvái János a két dagasztógépet eteti. Régi embernek számít, hiszen Bemáttal, Seressel, meg két asszonnyal ők azok, akik legalább öt éve együtt dogoznak. Mások nem bírtak ki közel ennyi időt sem.

— Rohangálok a munkaruhák után — sóhajt Bernát Károly —, mert volt olyan, aki hétkor beöltözött este, de már a tévéhíradót otthon nézte. Föl kellett vennem, hisz ember nincs.

Morvái János rég elkészítette a kovászt, az pihent is, annyit, amennyit kelL Most belekapaszkodik egy „csészébe” (csak az maga egy mázsa!), odagurítja a lisztadagoló alá. A kézikocsiról átemel egy zsákot, megnyitja a száját, folyhat a liszt.

— Talán harminc mázsát Is megmozgatok naponta — mondja a fiatal férfi, miközben le sem veszi szemét a mérlegről, hiszen az arányokat pontosan be kell tartani. Előbb 37 kiló kovász, majd negyven deka élesztő, huszonhárom liter víz, 42 kiló liszt és egy kiló só — ennyi fér a csészébe. Ez bekerül a dagasztógép alá, az összedogozza és akkor megint állni hagyják, hadd keljen meg. Ea a lelke a kenyérnek.

esinája, fáradhatatlanul és

egyszer sdm hibázza el

— Túl levegős a tészta, nem méretesre adja ki a gép. Visz- szadobom, majd csalt jobt lesz, mire másodszor előjön! Látja? Egy adagnak 2 kiló 25 dekának kell lennie, ev meg jóval több’

És dobálja fáradhatatlanul, ö az építőiparból jött, lánya két gyermekét ketten neveük. Itthon vállalt munkát, váltott műszakban a lányával. Amott többet keresett ugyan, Itt viszont segítheti a családot.

Morvái János dühösen nyomogatja a „modernebbik” dagasztógép gombjait, de az nem hajlandó dolgozni. Megy a központi téemkásokhoz, akik épp egy forgólapátos ventillátort szerelnek a málló meny- nyezetbe. Egyedül jön vissza.

— Nem tudom mi lesz, elromlott a nyavalyás. A szerelőknek meg mindjárt lejár a munkaideje. A mi téemkásunk szabadságon van.

A kemencén negyvenöt-öt- ven perc alatt „ballag” át a kenyér, a futószalagon ez alatt szép ropogósra sül. Ha azonban siettetik — mert lehet —, akkor bizony nyers marad Mint a hét végén. Morvái meséli, hogy majdnem elindult Tolmácsról, ahol lakik bemutatni az itt sült kenyeret^ mar az mégis csak gyalázat! De akkor meg nyilván a kemence romlott el, előfordul, s ha elhúzódik a javítás, be kell hozni a lemaradást.

Hiába minden lelkiismeretesség, ha az öreg, elhasznált gépek föladják a harcot, akkor veszélybe kerül mindennapi kenyerünk.

Most nem látszik túl reménytelinek a rétsági sütöde sorsa, no meg kenyerünk jövője. Ám tervek vannak az egykori iskolaépületből lett üzemmel, ha nem is eget ren- getők. Kicserélik a gőztől szét- mállott födémet, majd az öreg kemencét Bővítik a lisztraktárt, ahol ezután talán több napra is tárolhatják a legfontosabb alapanyagot A lisztnek a malomban is, a sütödében is legalább öt-öt napot kéne állnia. Itt egyet ha állhat helyszűke miatt... Mindez jövő időben is késve lenne. Ügy tűnik, hogy a rétsági sütöde gondjai elsősorban objek'í- vek: nemépp ideális munka- feltételek, három műszak, kevés szabad idő, és talán a fizetések is lehetnének magasabbak. Talán érthetőbb így, miért kifogásolható néha a kenyér minősége. Mindezek ellenére: legtöbbször ízletes a kétkilós, ropogós a burgonyás, finom a kifli — és ez tulajdonképpen meglepő.

AMINT AZ IS, hogy évefc

óta először jelentkezett végzett nyolcadikos fiú Búzás Zsolt szakmunkástanulónak a községből és munkahelyül a rétsági sütödét választotta. Pék tehát remélhetőleg lesz, de a sütöde is nagyobb gondot érdemelne mindenképpen. Mert akkor talán jönne szakmunkás, megszűnne a munkásvándorlás és mindig kiváló lehetne mindennapi kenyerünk. S hogy mi lesz addig, amíg a kellő törődést megkapja az üzeni? Dolgoznak ahogy tudnak, sütnek olyat, amilyenre futja.

Hortobágyi Zoltán

Megyében levő ismeretlen

MORTAIJANOS ÉPPÜGT

szakképzetlen, mint a többiek, de öt éve tanulja a teendőket — akkor hozta ide a szükség. Azóta háromszorosára emelkedett az órabére, most huszonegy forint Jó pénz.

— Ha jönne egy fiatalabb, átadnám neki egy kicsit, mert már nekem is nagyon fárasztó. De nem jön.

Tolja a már megkelt tésztával teli csészét az emelő- szerkezethez, az meg fölönti a kétkilós tésztadarabokat szaggató adagolóba. Rövid szalag végén Dudás József né várja az „eredményt”. Valami baj lehet, mert az asszony minden előbukkanó darabot megragad, aztán visszahajítja a garatba. Ügy ötméterre. Amíg nézem, már vagy századszot

A megye természetvédelmi szakembereinek egyik fő célkitűzése, hogy a „divatos, felkapott" helyek mellett olyan tájegységekkel is megismertessék a természetet, annak szépségét szeretőket, amelyek eddig — érthetetlenül — fehér foltok a látogatottságban. Sajnálatosan állapították meg, hogy a Mátra- novák melletti, Nyirmed- pusztai tó és környéke, — bár a megyében az egyik legértékesebbként tartják nyilván — sem a helyi szervek, sem a lakosság érdeklődését nem a kellő mértékben keltette fel. A megyében egyébként sehol nincs ennyi szeny- nyezetlen, páratlan tisztaságú forrás- és patakvíz, s tájképi értéke is egyedülálló.

Bár az utóbbi évekbe« mintha kezdenék felfedezni, hiszen tavaly a madártani egyesület rendezett táborozást, s itt tartotta találkozóját ugyancsak 1981-ben a természetbarát szövetség. Látogatták az NSZK-ból, Lengyel- országból is, de a megyében nagy az érdektelenség Ezt megszüntetendő fejtenek ki a szakemberek az elkövetkezendőkben szélesebb körű propagandát

Kultúra és idegenforgalom

M

erre forog az idegen? Arra, ahol úgy gondolja, hogy sokat kap, minél több kellemes élményben lesz része. Mi mindenre jó az idegenforgalom (mármint a befogadó országnak)? Először is: pénzt hoz a házhoz, mégpedig egy részét kemény valutában. Szokták mondani: export, aminek fejében árucikkeinket nem szükséges az ország határain túlra szállítani, s az is köztudott, hogy a turisztikai beruházások sokkal hamarább térülnek meg, mint mondjuk az ipariak. Ami viszont forintokkal aligha mérhető, de talán a bevételeknél is értékesebb, hogy a hozzánk látogató külföldiek (ha jól érezték magukat) reklámot csinálhatnak egy országnak, egy népnek, sőt egy társadalmi formának is.

Az említett két szempontot — az anyagit, és ha úgy tetszik: erkölcsit — igyekeztek összekapcsolni az idegen- forgalom hazai szakemberei, amikor azt próbálták elérni, hogy ne az országon átutazók száma növekedjék: inkább kevesebben jöjjenek valamivel, mint az elmúlt évben (csökkentvén a divatos üdülőhelyek már-már elviselhetetlen zsúfoltságát), de tovább maradjanak, többet lássanak, s bőséges tapasztalatokkal térjenek haza. (Mindezzel óhatatlanul együtt jár, hogy többet is költenek!)

Az első idei összehasonlító adatok azt jelzik, a törekvés nem sikertelen. Noha az első negyedévben hozzánk érkezettek száma kevesebb a tavalyinál, az átlagos tartózkodási idő hosszabb, az idegenforgalmi bevételek pedig szintén gyarapodtak. (A tőkés idegenforgalomból származó bevétel a tavalyinál 80 százalékkal több.) Számos népgazdasági ágazat megirigyelné az idegenforgalom nemzetközi mérlegét, ami az év első negyedében 1 milliárd 150 millió forintos aktívumot mutat.

Hogy ez továbbra is így legyen, s hogy fokozódjon az esztendő további részében, az viszont nemcsak az utazási, a turistaügyekben járatos szakembereken múlik. Ki mindenkin még? Például a közművelődés, a népművészet, a színházi és hangversenykultúra illetékeseinek szervezőkészségén, a megyék, városok tanácsi vezetésének szemléletén, ötletgazdagságán, s többé-kevésfoé a társadalmi össze4 NÖGRÁD — 1982. július 10., szombat

fogásom is. Hiába szép táj, a vendégszerető emberek, a kellemes időjárás, ha hiányzik a látogatókat vonzó program, ha nem kínálnak a rövidebb-hosszabb utazásra érdemleges eseményeket.

Voltaképpen tavaly kezdődött valami új, némi mozgolódás abban, amit leginkább a kultúra és az idegenforgalom egymásratalálásának nevezhetnénk. Budapesti tavaszi, fesztiválként hirdették, de az idén már a fesztiválon van a hangsúly, s remélhető, hogy a jövőben egyre kevésbé koncentrálódik a fővárosra vagy egyetlen évszakra. Robert C. Lonati, az Idegenforgalmi Világszervezet főtitkára ezzel kapcsolatban a következőket mondta: „Általában más országokban a fesztiválokon a világhírű együtteseket léptetik fel, vagy nemzetközi programot szerveznek. A magyar kultúra múltja és jelene olyan gazdag, hogy önerőből is valami újat tudnak produkálni, amelyre a föld más országai nem képesek”.

Valóban. Nemcsak a Kodály-centenáriumra gondolunk, amely több mint ünnepi alkalom, hiszen Kecskemétre, a mester szülővárosába, a zenepedagógiai intézetbe Japántól Kanadáig jönnek a zenebarátok, hogy megismerkedjenek a Kodály-módszerrel. De jönnek a Ferencsik János vezényelte koncertekre, a Pécsi, vagy a Győri Balett előadásaira is, a vásárhelyi festők kiállításaira, vagy az ország legkülönbözőbb tájain fellelhető népművészeti értékek megtekintésére. Aminthogy a vártnál is nagyobb sikere volt idén annak a fesztivál programnak, amelynek során a népdaléneklés, a táncházi muzsika, a szó eredeti értelmében vett népzenét játszó együttesek adtak egymásnak randevút. Hasonlóan sok látogatót vonzott,'' s a fesztivál vendégeinek igencsak tetszett az hagyományőrző kirakodóvásár, amelyen csaknem 200 népművész terítette ki változatos árukínálatát. Mondani sem kell, kezük munkája gyökeresen különbözött az „idegenforgalmi” bazárok kínálatától, a szokásos „szuvenírek” giccsparádéjától.

Egyáltalán, az utóbbi időkben kezd megdőlni egy hagyományosnak tekintett „idegenforgalmi” nézet. Miszerint a külföldi turistát nem érdekli az eredeti folklór, csak a csikós-gulyás álromantika, a kávéházi cigányzene műdalai, a gulyás-partyk.

Bár az ilyesminek is vám több-kevesebb vonzereje. Abban viszont, amiben éppen mi vagyunk az eredetiek, ami

sajátosan magyar népi kultúra: az eddigieknél lényegesen többet tehetnénk, hogy magunkhoz vonzzuk a kíváncsi idegeneket.

Sok vidéki városunk, tájegységünk jeleskedik abban, hogy sajátos atmoszférájával, művészeti produktumaival, kisebb-nagyobb turistaközponttá váljék. Ilyen a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Gyulai Várszínház eseményei, Pécs sokféle kulturális attrakciója, ami a balett mellett több képzőművészeti kiállítást is magában foglal, Kaposvár nyári programja, vagy a Dél-Balaton kulturális eseményei." (Ez utóbbiból kiemelkedik a földvári folklórtalálkozó, a kaposvári barokk és reneszánsz együttes zenei műsora, a balatonszemesi postamúzeum udvarán, a Kálmán Imre születésének 100. évfordulója alkalmából augusztusban rendezendő gálaműsor, vagy a bogiári Kápolna-tárlat, amelynek idei vendégei között lesz egyebek között Gyulai Livius, Gross Arnold grafikus és Mészáros Mária szobrász.)

De beszélhetnénk — szélesebben értelmezve a kultúra kifejezést — olyan programokról is, amelyek egy-egy jellegzetes tájegység romanMkáját kínálják zsúfolt városok zajától megfáradt utazóknak. Ausztriában és az NSZK-ban, ahol a vidéki települések nem kizárólag a gazdálkodáshoz, hanem a természeti környezethez is alkalmazkodtak, megszokott a falusi gazdánál nyaraló városi család. Nálunk, az Őrségben kezd kialakulni a falusi fizetővendég-látás. Miért ne lehetne a Tokajhegyaljának —, amelynek közelében van Sárospatak —, a Pécstől nem messze található villányi borvidéknek hasonló vonzereje? A szüret ürügyén néhány hónappal meghosszabbítható idegenforgalmi idény, az ország ebből a szempontból kihasználatlan vidékeire kiterjedő turistaáramlás persze nem kizárólag anyagi hasznot ígér. Hiszen a természet közelségében éló barátsógo« emberek, a népi építészet nem skanzenekben, múzeumokban „konzervált”, hanem élő, funkcionáló darabjai mindmind olyan élményeket ígérnek, amelyekért szívesen tesa- nek hosszabb utat is az idegenek.

S

ha az idegenekből mind többen válnak ismerősöd ké, netán jóbarátokká, az többet ér minden ide- / genforgalmi mérlegnél. Megmutatni magunkat, hétköznapjainkat, kultúránkat, gazdaságunkat, politikai céljainkat a nagyvilágnak, olyan törekvés, amely nemcsak nemzeti céljainkat szolgálhatja, hanem a melegebb légáramlatokat segíti túlsúlyba jutni, ebben az egyre hűvösödé világban.

Vajda Jánaa